Szicíliai kalandok II. rész – Agrigento és környéke

Mivel Agrigentoban van a székhelyünk, így csillagtúránkat értelemszerűen itt is kezdtük. Kiélvezvén a lehetőséget, hogy van egy saját privát travell guide-unk, Lorenzo mutatta be nekünk az UNESCO jelképét is adó romokat az Agrigento melletti Templomok Völgyében (Valli dei Templi). Ez az eredetileg közel 3-4 órás túra magában foglalta a templomromok bemutatását, valamint a hozzá tartozó múzeum, vagy kert meglátogatását is, mi azonban csak a romokig jutottunk, mert bár délután 5-kor kezdtük a túrát, a két órás sétálás a verőfényes napsütésben nekem pont elég is volt. Persze mondanom sem kell, privát transzfer várt a látnivalók túlsó bejáratánál, ami visszavitt minket a kicsikocsihoz (ez azonban valamennyi utazónak járó kiváltság, ha Lorenzo kíséri őket, csak én most extratriplán értékeltem, mert már majd’ éhen akartam halni a túra végére :D).

IMG_0045

Concordia templom

A templomokat Kr. e. 5. és 6. században építették, aztán jó sok viszontagság után, amelynek következtében számtalanszor lerombolták és átépítették, sokáig csak parlagon feküdtek a romok. Ennek egy részét egyrészről ma sem tárták még fel, más része pedig a restaurálás előtti formájában található. Végül egy angol úriember, Sir Alexander Hardcastle volt az, akinek javaslatára elkezdték a teljes renoválást és felállítgatták az addig fekvő romokat. Hardcastle olyannyira a magáénak érezte a munkálatokat, hogy teljes vagyonát ennek a restaurálására szentelte, és végül ez lett az első meghatározó lépés ahhoz, hogy ma a Templomok Völgyének romjai az UNESCO Világörökségének részét képezik. Jó tanács a látogatóknak: fejfedő, látogatás kizárólag 11 előtt, vagy 4 óra után, mert kvázi árnyékmentes terepen kell mászkálni 2-3 órát, és a kijáratnál vegyenek egy citromos jégkását (Lemon Granita), áldani fogják még érte az eszüket!

IMG_0047

Hogy egy kicsit áldozzunk a kultúra egy másik vonalának is, tegnap a gasztro-kultúrának adtuk el a lelkünket, jó alaposan (értsd egész nap zabáltunk). Erre hivatkozva szicíliai pékségben kezdtük, majd alig egy óra múlva beültünk az agrigentoi boulevard-ra kávézni egy kellemeset, utána toltunk egy briósos fagyit (erre még visszatérek), aztán zártuk a napot egy szuper pizzával és egy pisztáciás-rákos rizottóval. Sajnos az már teljesen akaratunkon kívül történt, hogy Rosi, a szállásadónk becsöngetett délután és a legkedvesebb álmunkból felébresztve egy tálca süteményt tukmált ránk. Ezt mi nem akartuk, de tényleg, de most sértsük meg a szállásadónkat?!?! Mivel hiszünk a kultúrák közötti gyomron át vezető összehangolódásban, így beengedtük Rosit is és a sütijét is.

IMG_0176

Viale Della Vittoria

A másik fontos dolog, amit eléggé félvállról vettünk, de 3. napra már sikerült megértenünk, hogy egy szicíliai számára ez véresen komoly dolog, az a siesta. Senki, értsd SENKI nem dolgozik siesta idején, így tehát bezár még az itteni ‘tesco’ is és az emberek hazamennek humikálni. Amikor Lorenzo megtudta, hogy mi délután 1-re értünk a városba, hogy együnk valamit, majd utána szeretnénk bóklászni és nézelődni az árnyékos és zeg-zugos óvárosban, próbálta finoman tudtunkra adni, hogy ez nem az az időpont, mert hogy 1 és 4 között itt még a fű se nő. Megoldásként javasolta, hogy menjünk el megnézni a belvárosi múzeumot, amely a papnevelde mellett található, mert az azon kevés helyek közé tartozik, ami siesta idején is nyitva van. Lorenzo tévedett. Illetve az úgy történt, hogy ebéd után mi visszamentünk, úgy fél 3 körül, és csöngetnünk kellett. Egy álmos hölgy nyitott nekünk ajtót, mondott 2 mondatot a múzeumról, majd odaadta a belépőjegyeinket és útnak eresztett minket.

IMG_0180

A múzeum és a katedrális

Először csak arra lettünk figyelmesek, hogy ebben a múzeumban nincsenek teremőrök, bár több száz éves ezüst püspöki dísztárgyak és márványszobrok vannak kiállítva, ill. az első teremnél még 13. századból származó fa freskók is találhatóak. Aztán rájöttünk, hogy innen nem csak a teremőrök, hanem a látogatók is hiányoznak, éppúgy, mint a kamerák. A gondolat, hogy ketten vagyunk az egész múzeumban végül olyan brutális röhögőgörcsöt váltott ki belőlünk (jó, inkább belőlem), hogy alig bírtuk abbahagyni. Neszeneked, kultúra, nem tudunk viselkedni! Zsitivel minden lehetséges verziót végigfuttattunk, hogy miként sétálunk ki a közel egy méter hosszú és bizonyára több kilónyi színezüst jogarral, amit selfie-botnak fogunk majd álcázni, vagy hogy milyen jól mutatna (nem) otthon a nappaliban egy 13. századi felvágott hasú szent szenvedését ábrázoló falfestmény.

IMG_0181

nem tolongunk, na…

Végül megembereltük magunkat és végigjártuk szépen az egész múzeumot, ami mondjuk angol feliratozás híján, mosdóval együtt nem volt több 15 percnél…Gondoltuk is, hogy kifelé menet majd még dumcsizunk kicsit a beléptetős lánnyal, hátha megtudunk néhány pikáns sztorit, de legnagyobb megdöbbenésünkre a múzeumhoz tartozó irodák is totál üresek voltak, és a lány se volt a helyén…ellenben ott volt kipakolva 4 kötegnyi belépőjegy, a teljes kassza és a lány táskája is…Ő meg gondolom visszafeküdt aludni (mégiscsak siesta van, az iskoláját neki!!!), szóval az egyetlen ésszerű dolog volt, amit tehettünk, hogy csöndben, fel ne költsük a személyzetet, kinyitottuk a bejárati ajtót és dolgunk végeztével kiosontunk. Aznap már nem mertünk több programot kitalálni siesta idejére, inkább hazamentünk és ledőltünk mi is néhány órácskára…

IMG_0187

szicíliai életkép- Piazza Luigi Pirandello

Szicíliai kalandok 1. rész – Előzmények

Szóval, miként is keveredtünk Szicíliába? Tyű…Nos, kezdem azzal, hogy bár a tavalyi év során sikerült 6 különböző országban megfordulnom, ugyanennyi utat mondtunk is le az elmúlt fél évben, különböző okokból (legjobban ebből a 45 ezres oda-vissza new york-i repülőjegyért fáj a szívem, de ott a légitársaság sztornózott, sajnos). Így aztán egy kicsit már kétkedve vártam Szicíliát, ahova még egy februári wizz air akció során vettük meg a jegyeket, teljesen vállalható áron.

Agrigento - Water front

Agrigento – Water front

Nem sokkal később, a semmiből talált meg egy lehetőség, hogy egy újonnan induló, turisztikai start up cégnek írjak Szicíliáról és hogy teszteljem, milyen az ún. ‘taylor-made’ utazás, ami gyakorlatilag kombinációja a teljesen magunknak szervezett, solo travellerkedés és az egyedi, személyre szabott idegenforgalmi szolgáltatásoknak. Mivel tavaly is elég nagy móka volt egy study tour-on részt venni, így ezt a lehetőséget semmiképp nem hagytam volna ki, ráadásul most, hogy további, eddig ismeretlen szempontokat is figyelembe kell vennünk az utazásaink során, kiváltképp érdekelt ez a talán újdonságnak számító lehetőség.

De mit is takar ez? Kicsit úgy érzem magam most, mint aki épp átmenetet képez a hátizsákos solo traveller és a családos utazók között. Az utazásaim során most már jóval több dologra kell figyelnem, mint régen és ez persze alkalmazkodást igényel: mivel közel egy éve tartok egy elég szigorú diétát, így nekem nagyon fontos, hogy olyan helyen szálljunk meg, ahol vagy tudunk főzni, vagy nem éheztetnek napokig azért, mert nem készültek fel erre, kérésem ellenére sem. Inkább az előbbi helyeket preferáljuk, így csak rajtam múlik, hogy hányszor és miként szegem meg a diétát, ráadásul imádunk főzni, szóval egy igényes, jól felszerelt apartmant kerestünk, lehetőleg most nem a belvárosban, mivel a bulizás mint olyan, jelenleg kevésbé dominál. Ellenben szerettünk volna helyiekkel is ismerkedni, így Rosi villájára esett a választásunk, aki privát idegenvezetőnk egy barátja és nem mellesleg saját szicíliai főzőiskolája van :) Állati, nem?!

IMG_0002

Kilátásunk Rosi villájának teraszáról

A másik fontos szempont, hogy kismamaként nyilván nem tervezhetek be erőltetett túrákat (hehh, most ez úgy mondom, mintha amúgy a túrázás fenegyereke lennék :P), figyelni kell olyan ‘apróságokra’, hogy egyek kétóránként, különben se szó, se beszéd (na jó, elkezdek remegni, ott még van 10 perc orvosolni a helyzetet) lever a víz és elájulok. Ez mondjuk kevésbé kellemes, ha csoporttal utazol…és hát nyilván a mosdó is kardinális kérdés. Kicsit nehezen szokom, hogy mindig az én állapotom körül forog a szervezés, de most ez egy ilyen időszak.

vasárnap délután dugig van a játszótér

vasárnap délután dugig van a játszótér

Viszont a road trippeket továbbra is imádjuk, így maradt az autóbérlés, szerencsére ez nagyon simán ment. Mi a Firefly-nál béreltünk egy kis, két főre elegendő kocsit egy hétre, Zsiti nagy örömére egy 4X4-es kis fiatot kaptunk, hasít mint állat és mindenhova felmegy, ami itt kell. Amire érdemes ügyelni, hogy bár a bérlés maga nagyon olcsó (kb. 30 ezer ft volt egy hétre), security deposit-nak kb. 1650 eurot levonnak, hacsak nem kötsz teljes körű biztosítást, ami még további 150-180 euro. És a security depositnak mindenképp a sofőr nevén lévő bankkártyán kell lennie (azok a fránya kisbetűk, ugyebár).

Kicsikocsi

Kicsikocsi – Erice felé menet

Szóval, ennyi volt ami fix volt, mikor megérkeztünk, innentől (meg eddig is) minden úgy zajlik, ahogy szeretnénk, a mi tempónkban, a mi igényeink szerint, a mi prioritásunk alapján. Itt jött a képbe azonban Lorenzo, ez az ízig-vérig szicíliai vérprofi tour guide (azért nem használnám az idegenvezetőt, mert nem az…ő egy egyéni travel coach, egy személyre szabott utazási tanácsadó). Lorenzo a központi figurája ennek a vállalkozásnak, hiszen mindent és mindenkit ismer. Nem tudtunk úgy végigsétálni vele eddig még sehol, hogy minden második ember ne köszöntse széles mosollyal az arcán, vagy ne magyarázza nekünk ékes olasz akcentussal, hogy nála nincs jobb. És tényleg! Mivel mi most egyszerre vagyunk a tesztalanyai ennek a vállalkozásnak és egyben újonnan érkező utazók is, amit csak lehet megnézünk és kipróbálunk, de teljesen másként, mintha katalógusból rendeltük volna. Eszméletlen egyensúlyt tart aközött, hogy mindig a legfontosabb, legérdekesebb, vagy épp útikönyvekben nem szereplő infókkal lásson el, és aközött, hogy szinte észrevétlen maradjon. Arra például maximális gondja van, hogy a programot úgy rakja össze, hogy ne legyen túl meleg (mert hogy az nekem nem kedvező), vagy épp olyan helyen ehessek, ahol a mosdó is kifogástalan, vagy épp privát transzfert intéz a látnivaló egyik végéből a másikba, mert újabb két óra séta nekem már megterhelő lenne. Apróságok, amikre mi csak akkor gondolnánk, ha már rájövünk, hogy nem így kellett volna, ő meg mérhetetlen precizitással és profizmussal megy elé a dolgoknak. Nem mellesleg állati jókat lehet beszélgetni vele, mert hihetetlen olvasott (és 5 nyelven beszél, csak hogy ez se legyen akadály).

Agrigento -Valle dei templi

Agrigento -Valle dei templi

Mivel nagyon szeretnénk úgy megismerni ezt az országot, mintha épp a kiköltözésünket tervezgetnénk, így mindenről a helyiek véleménye és élménye érdekel. Ennek örömére megérkezésünk estéjén a barátaival mentünk el egy kellemes vacsorára Agrigento belvárosába, ahol ízelítőt kaptunk a szicíliai konyha sokszínűségéből és különlegességéből. Mondanom sem kell, degeszre ettük magunkat, miközben arról beszélgettünk a többiekkel, hogy a szicíliaiak számára mennyire fontos a család, mennyire csodálatosnak tartják a babavárást (volt még rajtam kívül egy másik kismama is, így különösen népszerűek lettünk) és közben úgy ünnepelték velünk az én születésnapom és azt, hogy hamarosan mi is ‘szintet lépünk’, mintha Zsitivel mi is ennek a meleg és végtelenül kedves baráti körnek a tagjai lennénk (azaz jó hangosan és széles mosollyal gesztikulálva).

cukrászda

Belvárosi cukrászda, ahonnan a Ricottamisu tortámat kaptam

Másnap aztán bele is vághattunk a látnivalók tömkelegébe, két nap tömény élménygyűjtés következett…

Folyt.köv. (Agrigento UNESCO-s látnivalói, Scala dei Turchi, Marsala, Epice a felejthetetlen panoráma úttal és a méltán híres cukrászdával, amiért felkaptattunk 750 méter magasra)

A legnagyobb kaland

Szóval, az van, hogy a vombat simogatós álláson túl állítólag létezik egy még sokkal királyabb állás hivatás, nos, ezt minden bizonnyal megnyertük!

De kezdjük az elején: A hétvégén kimozdultunk végre, egyrészről tartani akartuk az egy hónap-egy külföldi kiruccanás sorozatunkat, másrészről kell az inger. Ha túl sok időt töltök egy helyen az nálam mindig beforduláshoz vezet. Az eredeti terv az volt, hogy bevesszük Hollandiát és a tulipán földeket, de aztán nem találtunk megfelelő szállást és így végül maradtunk.

12999615_10153442539821837_69829592_o

 

Viszont kellett egy B) terv, muszáj volt menni. Így jött az ötlet, hogy átlátogatunk a sógorékhoz, én már legalább 5 éve nem voltam Ausztriában és mint tudjuk, közel is van és szép is. Csak valahogy annyira kézenfekvő, hogy az ember oda menjen, hogy aztán sosem megyünk. Szerencsére Zsiti rábukkant valahogy a bozsoki Malomporta honlapjára, és ezzel el is dőlt: itt megszállunk, és innen fogunk csillagtúrázni 3 napig.

 

13022460_10153442539256837_1311687763_n

 

A Malomporta ugyanis tökéletes menedéknek bizonyult az elmúlt 3 hónap érzelmi vasutas-túlhajszolt-totálisan új időszaka után: egy világország végi kis nyugalom szigete, közel az osztrák határhoz. A kert végében kis patak csörgedezik, a forrásból inni lehet, a szomszédban egy kastély található és körös-körül dombok és retinaégetően sárga repceföldek veszik körül (öööö igen, hát ez egy kicsit beszippantott, nem mondom meg, hány fotót készítettünk róla). A kemencénél családok sütötték ma este a szalonnát, a kis vendégházban 10 fős borkóstoló zajlik, délután pedig mezítláb fetrengtem a pihe-puha fűben. Ez kellett nekünk.

 

 

 

IMG_0036

Ma pedig átlátogattunk Graz-ba, egyrészről azért, mert még nem voltunk és kíváncsi voltam az osztrákok második legnagyobb városára, másrészről UNESCO-s belvárosa van és az UNESCO-mániám továbbra sem csihadt. Nem okozott csalódást: ez az édes óvárossal bíró, tetőtől-talpig virágba borult egyetemi város tele volt nyüzsivel és nyugalommal egyszerre. Az én személyes kedvencem pedig ez a híd-kávézó volt, szerintem hatalmas:

 

 

IMG_0065

Este pedig, miután Zsitit keresztül-kasul rángattam a repcemezők közepébe (itt álljunk meg! nem, inkább itt! jajj, ez annyira szép, ide menjünk be a közepébe! de Te is gyere! úgy fotózzál, hogy balról süssön a nap!…), visszatértünk a kis nyugodalmas zugunkba és kezünkben egy-egy korty vörösborral arról beszélgettünk, vajon miben lesz mostantól más az életünk, hogy előttünk áll ez a nagy kaland: a Vombi-család hamarosan hármasban rója majd az utakat, keresi a legkisebbeknek is megfelelő utazási módokat és az extremitást most már nem a helyszín, vagy az utazás módja, hanem maga a legkisebb Vombat adja majd.

IMG_0077

 

Ui: azt már bizton tudjuk, hogy az új szentháromságomat a mosdó (de azonnal állj meg, mert bepisilek!) – a kaja (azonnal adjál enni, mert elájulok) – és a random helyen történő elalvások jelentik. Dehát ez ettől szép, nem? 😉

A retinaégető zöld mezők, a birkák és a lisztes arcú néni – 5 napos road trip Írországban

577775_10150786838356837_496743429_nPár évvel ezelőtt egy nagyon kerek születésnapom (igen, jól sejted, 18.) alkalmából szerettem volna valóra váltani az egyik legnagyobb álmom: eljutni Írországba. Körülbelül 16 éves korom óta dédelgettem ezt az álmot, jól el is mentem egy csomó helyre, csak épp ide nem, szóval ezen már nagyon kellett változtatni, így kitűztem a céldátumot és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, ha két fillérem sem lesz rá, akkor is elmegyek a végeláthatatlan zöld dombok hazájába.

Nyilván úgy szerettem volna bejárni az országot, hogy minél többet lássak, de kellően szabadon, ott állhassak meg és ugrálhassak örömömben, ahol csak akarok. Tehát a másik fix dolog volt, hogy road trip lesz belőle. Egy nagyon kedves barátnőm évekig lakott Dublinban, de sajnos én akkor elég szűkös időket éltem, így nem tudtam meglátogatni. Azt ígérte azonban, hogy ha bármikor az életben nekiindulok Írországnak, Ő segít nekem ingyen szállást találni. És ez így is történt, én pedig itt találkoztam először a ‘couchsurfingelés’ azon formájával, amikor számomra teljesen vadidegen emberek fogadtak be az otthonukba teljesen ingyen.

385753_10150786748601837_979718250_nZsuzsi barátnőmön keresztül ismerkedtem hát meg Patriékkal, akik az első bemutatkozó e-mailem után annyival reagálták le a szokatlan kérésem, miszerint meghúznánk náluk magunkat 4 éjszakára ketten, hogy ‘Zsuzsi barátai a mi barátaink is.’ Nem akartam hinni a fülemnek! Félőrült módjára rohangáltam fel-alá a lakásban, hogy ezt nem hiszem el, ilyen van, hogy valaki sose látott és csak úgy ingyen befogad minket, ráadásul sem ők, sem a lakótársaik nem is lesznek otthon. Annyi volt a deal, hogy Magyarországon fussunk össze a reptéren, odaadják a kulcsot és legalább találkozunk…5 percre…Döbbentem álltam az eset előtt, de még tudták fokozni: kiderült, hogy azért nem lesz otthon senki, mert Patriék esküvője lesz Magyarországon, így a kocsira sem lesz szükségük, vigyük azt is nyugodtan. Azt hiszem, hogy Patriék végeláthatatlan jósága és nyitottsága indított el engem is egy úton, hogy higgyek az ilyen fajta utazgatás szellemében, jöjjenek akár vadidegenek hozzám, vagy szálljak meg én mások otthonában.

398993_10150786891576837_131155114_nA kocsit végül nem tudtuk lenyúlni, mert bonyolult lett volna a biztosítási papírokat elintézni, de béreltünk egyet a következő napokra, és élveztük a belváros közelében lévő kis lakást. Az első és utolsó napon bevettük Dublint. Szerintem hihetetlen hangulatos városka, aranyos hidakkal, klasszikus angolszász vöröstéglás épületekkel és az elengedhetetlen ír kocsmákkal mindenfelé. Az út előtt ráhangolódásképp megnéztük a Once c. filmet, ami az egyik legkedvesebb keserédes filmem, szóval én minden sarkon kerestem az utcai zenészeket meg a lányt a porszívóval. Természetesen nem maradhatott ki, hogy bevegyük mi is valamelyik pub-ot, és bár nem vagyok nagy sörivó, egy Guiness-t a rend kedvéért én is legurítottam.

149402_10150786787206837_1970045993_nMásnap reggel korán keltünk, mert mentünk a kocsikölcsönzőbe, ahol először senkit nem találtunk, majd nagy nehezen átvergődtünk egy másik kölcsönzőbe, ahol közölték, hogy nincs is meg az autó, amit kibéreltünk. Végül egy kevésbé diplomatikus tárgyalás és egy 100 méteres sprintben aratott győzelem után (a szintén az egyetlen árván hagyott kocsiért versenyző sóvárgó tekintetű ellenfelünkkel szemben) megcsíptük a bérkocsit. Beültünk, elindultunk, megnyugodtunk. Király, van kocsink, jó is, mondjuk a kormányt rossz oldalra tették, de sebaj, néhány száz méter és elhibázott kanyar után nagyjából belejöttünk a baloldali vezetésbe.

303318_10150786782651837_1083887330_nAmolyan reflexszerűen nyúltam a kolbászos szendvicsért, hogy akkor reggelizzünk egyet a nagy ijedtségre, amikor gyanús lett, hogy egy (az egyetlen) pénztárcával kevesebb van nálunk, mint röpke 10 perccel és a 100 méteres sprinttel ezelőtt…vettünk egy éles balkanyart (nyilván a rossz sávba) és újabb 15 perc alatt sikerült is visszakerülnünk azt a 3 háztömbnyit, ameddig jutottunk. Ekkor még reménykedve pattantunk ki a kocsiból és jártuk végig a helyszínt, ahol alig negyedórája még diadalittasan csaptunk le a járgányra, azonban a pénztárcámnak már csak hűlt helye volt. Gyanítom, hogy a sprint 2. helyezettje boldogan tette el a teljes útiköltségünket és bankkártyámat tartalmazó bukszát vigaszdíjként. Valójában ki tudott bérelni belőle egy sokkal menőbb kocsit, lelki szemeim előtt láttam, ahogy egy cabrióval hasajt végig a Ring of Kerry-n. Ezen a ponton azért volt egy kis pityergés meg bankkártyaletiltás, meg neismenjünksehováseinkább nyígés, de kb. fél óra után, ahogy kiértünk a városból, olyan elemi erővel ejtett rabul a táj, hogy úgy voltam vele, inkább legelek mohát meg alszok birkákkal, de ezt nem hagyhatjuk ki.

545701_10150786820306837_965780871_n

Három napra osztottuk az utat eredetileg, így azonban kettő alatt lenyomtuk az út nagy részét: 1. nap toltunk egy Dublin-Galway-Westport szakaszt, 2. nap pedig Wesport-Sligo-Donegal volt terítéken, a 3. napon pedig visszatértünk Dublinba, ahol még egy napot flangáltunk. Írország egyébként pont olyan, mint a giccses képeslapokon: vannak birkák, elképesztően zöld minden, gyakran elered (mondjuk nekünk 3 napig vakító napsütésünk volt) és az óceán part szerintem különleges, elemi energiával bír. Elég lassan haladtunk, mert minden 28 méternél nyomtunk egy satuféket, hogy úristenháteztmuszájlefényképeznem, így egyszer csak azt vettük észre, hogy ránk esteledett egy nemzeti park kellős közepén.

380288_10150786805841837_472617826_nNem volt hát mit tenni, keresnünk kellett SOS egy szállást. És akkor, ott a semmi közepén (nyilván nem így volt, de én így éltem meg), hirtelen előbukkant a világ legtüncibb B&B helye. Az útitársam arcát körbeérő vigyorral jött elém, hogy ‘Hát PiciO, ezt imádni fogod!’.

Bementem, és a 3 szobácskából álló kis fogadóban ropogott a tűz a kandallóban, alig 2 percen belül pedig már előttem gőzölgött az isteni tea és a házinéni sk. vajaskeksze. Odavoltam. Mindenhol kis rózsás és virágmintás abroszok, párnák, képek a falon, amolyan igazi vidéki angolszász giccs, a maga minden imádnivaló részletével.

576373_10150786806046837_29407093_n (1)De az írországi road trip egyik legmaradandóbb élménye másnap reggel ért: épp boldogan fogyasztottuk a klasszikus ír reggelinket, mellettünk egy hatvanas amerikai házaspár nagyhangú férfi tagja magyarázta a semmihez sem fogható amerikai nyugdíjas életérzést, amikor megjelent az ajtóban a házigazda néni. Karján fel volt tűrve a blúz, előtte kötény, az arca pedig lisztes volt, mert épp sütötte nekünk a házi pogácsát. Annyira idilli volt az egész, hogy tudtam, egyszer majd én is ilyen nagymama szeretnék lenni, aki egy meseszép ország nemzeti parkjának közepén sütögeti majd a pogácsát a kölköknek…vagy épp a vendégeinek.

Az az egy biztos, hogy a giccsvödör ránk borult az út során, így ha akartuk volna se sikerülhetett volna jobban az út (leszámítva a pénztárcás fiaskót, vagy talán pont ezzel kárpótoltak az égiek): amikor megérkeztünk az óceánhoz Donegal után, nem csak, hogy kisütött a nap, de szivárvány ragyogott az égen és én már őszintén vártam az unikornisokat is (kicsit volt is hiányérzetem, hogy ez kimaradt, de beértem néhány bárgyú birkával és egy tekintélyt parancsoló kossal is).

398993_10150786891536837_872056167_nAmikor megérkeztem NZ-re, az Északi-Szigeten visszaköszöntek rám ezek a zöld dombok, a kedves emberek, a temérdek birka és a tenger látványa. Mégis, valahogy semmi sem írta felül azt az 5 napot Írországban, és a bakancslistámon továbbra is ott szerepel egy újabb road trip a Ring of Kerry mentén.

Köszönet 2015-nek!

Úgy szeretnék búcsúzni 2015-től, hogy hálát mondok mindazért, ami idén történt velünk. Amikor tavaly búcsúztattam 2014-et, nagyon fájt elengednem, tele voltam aggódással és kétséggel, hogy mi mindent fog tartogatni 2015. 2014 életem legnagyobb kalandjának éve volt, amikor felvettem a hátizsákom és egyedül nekiindultam Új-Zélandnak. Találkoztam számos fantasztikus emberrel, meseszép helyekre jutottam el és visszatértem valakihez Wellingtonba.

Ezt azért nehéz volt überelni, de azt gondolom, nem kevésbé volt kalandos az idei év sem: márciusban megkérték a kezem (nem, az a poszt tényleg nem poén volt, bár Zsiti épelműsége e téren erősen megkérdőjelezhető :) ) és hazaköltöztünk. Mindketten találtunk munkát, olyat, amit szeretünk, és ami szakmailag kihívás. Nekem ráadásul sikerült bejutnom ahhoz a céghez, amit még Wellingtonban megálmodtam magamnak. Ennek tényleg hihetetlenül örülök, bár az is igaz, hogy épp fénysebességgel próbálok elsajátítani egy új szakmát. Mindegy, végülis imádom a kihívásokat.

 

Emellett számos dolog történt a Vombat házatáján is.

Számszerűsítve:

  • – összesen 218 poszt jelent meg a vombat facebook oldalán,
  • – jelent meg írás velem vagy rólam az alábbi oldalakon: Origo, Travelo, angolnyelvtanitas.hu, Határátkelő, Külföldre mennék, wanderlust.hu, backpacker.hu, Konyhalál, Hajdúpress, stb.
  • – tartottunk 5 előadást Új-Zélandról (ebből egy fotókiállítás volt) és egy webinart is, összesen közel 600 embernek,
  • – megkeresett Friderikusz Sándor és szerepeltem az ATV-ben, illetve forgatott velem az Alföld TV is,
  • – a blog követőinek száma átlépte a 2000-t és összesen 44 országból olvastok, őrület!
  • – olyan fantasztikus bloggerekkel ismerkedhettem meg személyesen, mint backpacker Bori (mikor hol jár, de mi NZ-n találkoztunk), a wanderlust.hu Páros (idén Izlandon nyomultak), azausztralia-s Andi és Zoli (Ausztrália), Bánovics Marcsi (Kína), mindenkiutazhat.hu-s Ádám és Zsuzsi (mi NZ-n találkoztunk, de a srácok körbenyomulták a földet), Timi és Balu, és még számos fantasztikus (és kattant) utazóval,
  • – beindítottuk a workingholiday.hu-t, amelyet azért hoztunk létre, hogy az utazni vágyóknak segítsen megszerezni és kiélvezni ezt a fantasztikus vízumot, amellyel én is utazgattam. Az első előadásunkon megtisztelt minket NZ tiszteletbeli konzula is, és támogatásáról biztosított a ‘vízum édesanyja’ is.
  • – idén összesen 4 országban jártam: egyben éltem (NZ), egyről tudósítottam (Görögország – igen, ilyen munkám is volt: írtam és utaztam egyszerre), kirándultunk egy olvasómnál is (Szlovákia) és Londonban félig szakmai-félig magánügyben jártunk (találkozhattunk a kiwi pótanyámmal is).

 

DSC_0573

Átfutva ezt a pár pontot talán látszik, hogy nem unatkoztunk :).

Nos, 2016-ban emeljük a tétet:

  • – szeretnék szakmai okból utazgatni, és az első célállomás már ki is tűzve (de erről majd februárban bővebben),
  • – márciusban vár ránk egy kicsit másféle kaland,
  • – nyárra pedig egy újabb kontinenst tűztünk ki célul magunk elé.

 

Persze voltak nehézségek is, de ezeket a csatákat megvívtuk és igyekszünk nem erre koncentrálni. Legyűrtem a hazatérés utáni depressziót (igen, az utazóknak ilyen nyígjeik is vannak), Zsiti megküzdött a kultúrsokkal, műtöttek mindkettőnket, családtagjaink is voltak idén kórházban, végignyomtunk pár próbaidőt és kialakítottunk egy teljesen új, közös, nagyon tudatos életmódot. Mérhetetlen hálás vagyok azokért az együtt töltött programokért, amiket a szeretteim körében tölthettem. Azt hiszem, az idei év legnagyobb üzenete számomra az volt, hogy a meseszép helyeknél, a legkülönlegesebb élményeknél már csak egy dolog ég jobban bele az ember szívébe: az pedig a társaskapcsolatok.

Köszönöm, hogy Ti pedig végig itt voltatok velem, kedves hozzászólásaitokkal bíztattatok, igyekszem 2016-ban még több izgalmas történettel és kalanddal szolgálni. Legyen csodás, izgalmas, szeretettel és megvalósult álmokkal teli új évetek! 2015, köszönöm, hogy ilyen színes és mozgalmas voltál! Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!

Hátizsák, szauna, véres palacsinta – III. rész

Adott tehát két magyar, egyikük egy körbe ragasztószalagozott cipővel, a másikuk meg az elszántsággal, hogy na, most már akkor is körbetekerjük a szigeteket, ha vízszintesen szakad végig az eső és szakállas vikingek potyognak az égből.

Így aztán tekertünk. Hegyre föl és dombról le, fenyőerdőkön át és mesés öblök mellett, egyik szigetről át a másikra. Egyik este hullafáradtan és átfagyva érkeztünk meg egy kis sziget kempingjébe. Beestünk a fa házikóba, ahol néhány helyi arc sörözgetett, mi meg elcsigázva kérdeztük a tulaj nénit, hogy ugyan mégis mit kell tudni a helyről.

Aland21A néni pedig elmondta, hogy ez a sziget arról ismert, hogy évszázadok óta ide temetik az alandi elhunytakat, szóval, ez egy temető sziget. Sok halottal meg szellemmel. Kinéztem az ablakon, kint már sötétedett, a skandináv szél tépázta a zsalukat. Nos, sebaj, elvégre vannak itt mások is rajtunk kívül, nem leszünk éjszaka egyedül, nyugtattam magam. Ja, de, mondta a néni, ők mind helyiek, csak egy sörre ugrottak be, a kempingben rajtunk kívül nincs senki. Aha…ezen a ponton a majrém exponenciálisan növekedett a vihar nagyságával.

De semmi gond, mondta a néni, nyugodtan menjünk be az erdőbe, ott talán akad még egy-két talpalatnyi hely, ahol még nem áll bokáig a víz. Ránéztem az útitársamra és egy egyértelmű ’no way’-jel adtam tudtára az álláspontom. Nincs az a pénz, hogy én bemenjek a temetőszigeten az erdőbe egy elhagyatott kemping szélén. Gyorsan felmértük a lehetőségeinket: aludjunk a szaunában? – nem jó, mi van, ha egész éjszaka fűteni fog, csupa pára meg nedves lesz minden cuccunk…akkor a wc-ben? – nincs elég hely kettőnknek lefeküdni a földre, már pedig én egyedül nem fogok itt aludni…

Aland22Végül megláttuk a színpadot. Utolsó reménysugárként ’magasodott’ előttünk egy kis színpad a kemping közepén, volt alja, teteje és egyik oldalán fedett volt. Mivel az egész kemény fából volt, így esélyünk sem volt arra, hogy leszúrjuk a sátor tartó pöckeit, így aztán két székhez kötöztük ki. Eszméletlen stabil volt tehát. A mozgásterünk annyi volt, hogy nekem be kellett feküdnöm először a sátorba, akkor a másikunk kifeszítette a tartó köteleket a két székkel, aztán befeküdt ő is és reggelig nem moccantunk, különben összedőlt volna az egész. Roppant kényelmes volt. A helyzetet a néni nagylelkűsége mentette meg, látta rajtunk, hogy ázottak vagyunk, csüggedtek és csórók, így annyival hagyott minket magunkra, hogy a kedvünkért bekapcsolta a szaunát, használjuk nyugodtan.

Szóval, istenien átmelegedtünk, két órán át hesszeltünk a szaunában meg a tusolóban, aztán üdvrivalgással átrohantunk a ’nagyszínpadhoz’, döglött homár pózban aludni próbáltunk éjszaka, majd másnap elmajszoltuk a reggelinket egy ping-pong asztal tetején.

Aland23

Az előző napi izgalmak és az aznapi sportolás jutalmaként betévedtünk egy szupermarketbe (ebből mondjuk jó, ha kettő volt az egész szigetcsoporton) és boldogan lecsaptam egy palacsintának kinéző sütire: kakaós kis palacsinta áfonya lekvárral a képen. Állati. Mivel az áfonya lekvár dupla annyiba került, mint a narancslekvár, nem cizelláltam, vettem narancsosat. Következő szállásunkon, ami egy sportközponthoz épült hostel-szerű volt, boldogan vetettem rá magam a legújabb szerzeményemre. Főcukiként adtam belőle az útitársamnak is, de ő csak azt hajtogatta, hogy ennek olyan májashurka íze van. Májashurka?? Dehát ez egy kakaós palacsinta…tegyél rá több lekvárt, azt úgy kell enni! Hiába, hajthatatlan volt, hogy ennek májashurka íze van, ő nem kéri. Jó, gondoltam, mindenkiből nem lehet ínyencet faragni, akkor ő egyen vajas kenyeret. Nagyvonalúan, fáradtságot nem tűrve bezabáltam az ő részét is, dupla narancslekvárral, mert aki ért hozzá, az tutira így eszi.

Aland26

Ennyi finomság után boldogan hajtottam álomra a fejem a 48 ágyas szobában. Szűkösen ugyan, de elfértünk: konkrétan ketten voltunk az egész szobában. Így aztán volt külön ágya a törölközőmnek, a száradó ruháimnak, a hátizsákomnak. Amolyan urasan. Másnap még jól leoltottam a másikat, hogy kihagyta az előző esti de lux desszertünket, ezt egész nagy pofával magyaráztam addig, míg meg nem akadt egy aprócska infón a szemem: blod 51%…

Aland27

Szóval, sok dolgot megtudtam a 10 nap alatt: például, hogy az alandi biciklis útvonalak nem laposak, hogy háromsebességes cangival nem nyerünk triatlont, hogy bőrcipőt nem rakunk szárítógépbe, hogy a duct tape mindig kihúz a bajból és hogy a blod svédül nem kakaót jelent…De az tuti, hogy Aland varázslatosan szép, eldugott kis paradicsom Skandináviában, ezért bátran ajánlom következő úticélként!

Aland33

További képekért katt a blog fb oldalára!

Hátizsák, szauna, véres palacsinta – II. rész

Amúgy neorokkerék nem voltak rossz arcok, egyrészről nem kapcsolták ránk éjjel a szaunát, ami szerintem már önmagában is nagy dolog, továbbá megkínáltak minket teával, sőt, megismerkedtettek minket valami sárga nemzeti bogyóval (ki tudja a nevét???), ami még az aranynál is drágább, mert nem tenyészthető, és baromi egészséges.

Aland18

Másnap feltérképeztük Aland ’fővárosát’, ami egy nagyon tünci kisváros, kb. 2 utcával, egy eszméletlen jó cukrászdával és egy bicikli kölcsönzővel. Na, innen voltak a bringáink, amivel a következő egy hétben keresztül-kasul akartunk kerekezni 6500 szigetet (de mondjuk minimum négyet – csak hogy elmondhassam, jó párat bejártunk).

Aland3

A gond csupán annyi volt, hogy volt kb. fejenként 10-15 kiló csomagunk, és pénzünk két háromsebességes cangira. A többit ugye elzabáltuk Stockholmban, tehát a feladatra alkalmas bicikli innentől szóba sem jöhetett…a másik nagy hiba elhinni a svédeknek, meg a finneknek, hogy Aland lapos. Aland annyira volt lapos, mint a Budai hegyek. Jó, lehet, hogy azok dombok, de alföldi lányként nekem hegyek. Úgyhogy Aland is az volt. Himalája oda-vissza. Egy három sebességes csodacangival.

Aland20

Mindezt tetőzte a frenetikus időjárás. Mert azt (is) elfelejtettük megnézni (vagy megnéztük, de úgy gondoltuk, hogy legalább nem lesz tömeg), hogy Aland-szigetekre nem mennek az emberek augusztus közepétől, mert az idő nem turistáknak való. Utazóknak se. Balfék biciklis magyaroknak se. Mindegy, volt széldzsekink meg széles repertoárunk káromkodásból. Ezzel a kettővel egyébként bármilyen teljesítménytúrát végig lehet csinálni! (Új-Zélandi hasonló hangulatú túránkért katt ide!)

A triatlon szervezői nagyon örültek nekünk. Bár csak ketten voltunk és három fő kell a váltóhoz, szereztek nekünk egy többszörös ironman pasit, aki szeret 6,5 km-t úszni jeges skandináv folyókban árral szemben, meg futni is maratonokat 60 évesen. Szerintem amúgy nem emberből volt, de mindegy. Mivel a futás pont nem az erősségem, úszni meg a 16 fokos tengerben nem nagyon volt kedvem, így enyém marad a biciklis rész.

Aland13

Mondom hogy festett: úszásban még elég jók voltunk, mert az nem az én reszortom volt. Aztán jöttem én a kosaras, három sebességes városi biciklivel, aminek súlya egyenlő volt az összes többi résztvevő kerékpárjának összsúlyával. Ezt már csak abból is gyanítom, hogy a többi bicikli kisujjal felakasztható volt a depoban, én fel se bírtam aggatni az enyémet, úgyhogy elegánsan letámasztottam, ahogy a kocsma elé szokás. De hogy javítsak az összképen, a türkiz színű termopulcsimhoz egy színben passzoló swarovski gyűrűt húztam, lássák ezek a skandináv népek, hogy a stílus nem pénz kérdése, na!

Aland12

Nemtom ugyan, hogy ez mennyit adott hozzá a teljesítményemhez, de óriási hajrában az utolsóként értem be. Az óriási hajrá köztem és a vacsorára hazavágyó szervezők közt zajlott. Van annak egy pikantériája, amikor már csak azért szurkolnak neked, hogy érj már célba, mert már mindenki rég hazament és a szervezők halálra unják magukat. Mindegy, az tuti, hogy az én beérkezésemnek mindenki őszintén örült. Ironmanünk segítségével legalább a méltóságunk visszanyertük és megkaptuk a legmesszebbről jövőknek járó jutalmat is (így mondhatják svédül, hogy vigaszdíj).

A többszörös ironman és én átvesszük a 'legmesszebbről jövőknek járó díjat'

Másnapra felajánlottuk segítségünket a verseny szervezőinek, így gondoltuk ledolgozni a saját nevezői díjunkat, amivel semmi gond nem lett volna, ha nem szakad úgy az eső aznap, mintha dézsából öntenék. Az a fajta zuhé volt, ami ellen nincs az a több száz (ezer) eurós túracumó sem, ami megvéd. Nyilván nekünk meg nem ebből a fajtából volt, szóval a sz.rráázás borítékolható volt úgy 2 másodperc után. Mondjuk így a következő 4 órában már nem volt min izgulni: ronggyá ázott két agyament irányította a versenyzőket. Probléma csupán akkor merült fel, mikor kérdeztek tőlünk valamit svédül, mert hát azon túl, hogy Stockholm, meg Eckerö nem sokat vágtunk ezen a nyelven. Ők meg hiába finnek, nem is a jó nyelvet beszélik (közigazgatásilag Finnországhoz tartozik a szigetcsoport, de korábban Svédországhoz tartozott, így a hivatalos nyelv svéd) és még magyarul sem értenek. Ennyit a közös nyelvcsaládról…

Aland25

A probléma a sz.rráázással csupán annyi volt, hogy aznapra a büdzsénk szerint sátras alvás volt betervezve, és az egyetlen zárt cipőnk, illetve a fontos ruháink nagy része csurom víz volt és nem sok esélyt láttunk rá, hogy 10 fokban éjjel majd illatos, pihe-puhára száradnak. Erre való azonban a szárítógép! Minden bizonnyal, ha rajtam múlna, már Nobel-díjat kapott volna a feltalálója. Azzal a lendülettel be is dobáltuk a vizes cuccunkat, a cipőinket, majd boldogan vettük ki őket egy fél óra múlva. Nagyon-nagyon boldogan. A ruháim szárazak voltak és melegek. Ez igaz volt az edzőcipőmre is. Száraz is volt, meleg is, meg 2 számmal kisebb is… Az élet nagy tanulságaiból osztok most Nektek meg egyet: BŐRCIPŐT NEM TESZÜNK SZÁRÍTÓGÉPBE!!!

Na, az okos ember ugye más kárán tanul, a hülye a sajátján. Ez volt az a pont, ahol csúnyán eltört a mécses, lelki szemeim előtt már láttam, hogy egy flip-flop-ban fogok áttekerni még minimum 6497 szigeten, mert hogy ezen a pontján a szigetvilágnak már nincs olyan bolt se, ahol ruhaneműt vehetnél. Végül a duct tape oldotta meg a helyzetet. Mert hát csóró magyarnak kreativitásban nincs párja!

Aland19

Ne mondjátok, hogy nem trendi!

(folyt.köv.)

Hátizsák, szauna, véres palacsinta meg én, avagy miként lett belőlem backpacker

Olyan lesz ez, mint mikor a Star Wars trilógiának kijött az első három része, ami valójában a 4-5-6. részek után volt (vagy valami ilyesmi). A lényeg, hogy most mesélem el Nektek, miként lettem Vombat.

Az úgy volt, hogy egyszer régen nekem valaki azt mondta, hogy ezek azok az utak, amik egy ’magamfajta csinos ügyvédlánynak’ nem valók. Innentől biztos voltam benne, hogy akkor ez tutira nekem való.

Aland-térképRégi vágyam volt már eljutni Skandináviába, így kitaláltam, hogy 2012 nyarán nyaraljunk ott. Az útitársam meg azt mondta, hogy biciklizzük be. És ettől én olyan lelkes lettem, hogy egész másnap a guglit bújtam, hogy Svédországban merre lehet jókat biciklizni. Addig böngésztem a netet, míg rátaláltam az Aland-szigetekre, egy 6500 szigetből álló biciklis paradicsomra.

Baromira belelkesültem, mert azt írták, hogy meseszép hely (láttam a fotókat, tényleg), és hogy lapos (ezt meg bekajáltam) és hát na! Tegye már fel a kezét, aki már biciklizett az Aland-szigeteken! Naugye! Halál menő! Így aztán hazamentem nagy lelkesen és mutogattam otthon, hogy nééééééézd, de szuper, biciklizzük be Aland-szigeteket, ez annyira jó!

Gyorsan meg is vettem a repjegyeket Stockholmba, közvetlenül azelőtt, mielőtt realizáltam volna, némi segítséggel, hogy a piros vonal ott Svédország és Aland között arra utal, hogy Aland-szigetek már egy másik országhoz tartozik (hiába no, a hajszín azért árulkodó…).

StockholmJó, akkor B) terv: elrepülünk Svédországba, fogunk egy óceánjárót, átmegyünk a már közigazgatásilag Finnországhoz tartozó Aland-szigetekre és bebiciklizzük. Ráadásul, lesz ott egy triatlon verseny is, kár lenne kihagyni! Senkit, főleg nem engem bizonyára nem rettentene el az az apró tény, hogy előtte soha 20 km-t se tekertem le egyhuzamban, de ezek csak részletek. Ha triatlon, akkor induljunk. Beneveztünk, jött is a válasz, hogy nagyon örülnek nekünk, magyarokat ott még sose láttak (legalábbis ennyire nemnormálisokat tuti nem…).

Mivel csóró voltam (akkor is), de messzire és sokáig akartam menni (már akkor is), kellettek olcsó szállásos megoldások. Így jutottunk a Couchsurfingre és a kempingezésre, mint megoldási lehetőségek. Előbbit bátran preferáltam, utóbbihoz nem túl sok kedvem volt, de gondoltam, na majd most tuti megszeretem (segítek: nem)!

Aland6Megérkeztünk a meseszép (és 3 napig vízszintesen szakadó esős, 15 fokos) Stockholmba, ahol egy nagyon jófej házaspárnál szállhattunk meg. Róluk azt kell tudni, hogy szuperjó szobával vártak minket, még cukorka is jutott a párnánkra, ráadásul bevonatozták Európát nászút gyanánt, és odavoltak Budapestért, mert a szülők szerint Budapest baromi jó hely (szülők jól nyomták).

Stockholmban ezen túl az történt, hogy a harmadik napon a s.ggére vertünk a tíz napos költségvetésünk kétharmadának. Nem azért, mert megérkezésünk örömére beestünk az első stockholmi kaszinóba és feltoltuk a zsét a piros 21-re, hanem mert Svédország mocskos drága (mondom ezt úgy is, hogy megjártam Down Undert). Egy szendvics 4000,- Ft körüli koronánál kezdődött. Én még csak el lettem volna egy szendviccsel három napig (nem), de a férfiak állítólag nem érik be ennyivel…

Aland7Így aztán volt egy kis riadalom, meg újratervezés, hogy mit kezdünk a következő egy hétben nagyonnagyonkevés pénzből, de volt még két-két vesénk vész esetére, így egész optimisták maradtunk…Szóval, felszálltunk az óceánjáróra, majd megérkeztünk Mariehamnba.

Itt egy neorokker srác és sosevigyor csaja várt minket. Útközben nem sokat beszélgettünk, mondjuk erősen tanakodtam is, hogy vajon mi lehet a közös halmaz kettőnk érdeklődési körében. Aztán megérkeztünk hozzájuk és biztos voltam benne, hogy a takarítás, mint olyan, nem az. Én szeretem a tisztaságot, ők meg nem ismerik.

Szóval, amikor a srác szólt, hogy levezet minket az alagsorba, mert ott lesz a szállásunk, gondoltam nagyobb kupi a fentinél úgysem lehet, úgyhogy hajrá. Legnagyobb megdöbbenésemre egy szaunába vezetett be minket, hogy itt alhatunk.

És nem, nem viccelt. Egyetlen dologban bízhattunk csak, hogy éjszaka senki nem kapcsolja be ránk…(folyt.köv.)

Aland8

Lassan talán hazaérek…

Hajnal négykor keltem. Mondhatnám, hogy aludtam előtte, de nyilván nem. Édes Istenem! Mióta is vágytam rá? Minimum tíz éve. Mióta szerveztem? Legalább kettő. Mennyire mélyről indultam? Nagyon.

De, mint minden gyászból, abból is merítkeztem. Az út, az ÉN UTAM, ezelőtt a csodás egy év előtt nem ismertem igazán ezt a lányt, akinek a bőrében éltem én. Mármint tudtam, hogy kedvenc fagyija a Bazilikánál kapható, hogy imádja a kistestvérét, hogy tűzbe menne a barátaiért, vagy hogy az a legnagyobb álma, hogy jó ügyért, külföldön dolgozzon. Tudtam, hogy semmilyen formában nem tolerálja az erőszakot, hogy minden reggel Actimelt iszik és hogy mániája az evés. Hogy bénább sportban, mint bárki, hogy szerinte a túraszandál a nőiesség elleni legnagyobb vétek, vagy hogy imád olvasni.

Indulás előtt

Indulás előtt

De gőzöm sem volt róla, hogy elboldogul-e egyedül a világ túlfelén. Hogy az emberek befogadják-e az otthonaikba, vagy sem. Hogy át tud-e egyedül szállni Londonban, hogy Hong Kongban megtalálja-e a barátait, hogy felkaptat-e majd száz (jó, valójában négy) dombon át egy sátrazós éjszakáért. Hogy képes-e autókban élni vadidegenekkel hónapokig. Hogy meg tudja-e magát védeni, ha bántják. Hogy képes-e jó barátja lenni a régieknek és az újaknak…és még mondhatnék milliónyi kérdést.

Azt hiszem, a zömére megkaptam a választ. Tudtam, akartam, imádtam. Életem legjobb döntése volt kerek egy évvel ezelőtt felszállni arra a gépre.

Az első fotóm NZ-n

Az első fotóm NZ-n

És hogy milyen itthon újra? Ha azt írom, szuper, akkor úgy fest, propagandista lettem. (Első kultúrsokk pipa.) Ha azt írom nehéz, akkor az jön, hogy ‘itthonmindenszarminekjöttetekhaza?… Valójában egyik se és mindkettő.

De ettől még tény a tény, hazajönni bitang nehéz! Az utazás függővé tesz: vágysz a folyamatos szépre, a mindig újra. Nehéz megbarátkozni azzal, hogy minden nap ugyanoda mész haza, ugyanannál a gépnél dolgozol, ugyanazokat az arcokat látod. Hogy nem nyűgöz le minden nap a tenger, nem csinálsz dolgokat, amiket sose tettél előtte és nem az a legnagyobb problémád, hogy hol parkoljatok le éjszakára, hogy ne zavarja meg álmaid a vízesés…

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Két hónapja vagyunk itthon és a minap arra eszméltünk Zsitivel, hogy mi valójában még mindig nem érkeztünk meg. A lakásunk nem otthonos: a cuccaink még mindig dobozokban(!), vagy épp a garázsban, nincsenek bútoraink, se képek a falon. Én nem sütök és nem igazán találkozunk senkivel. Olyan, ahogy Ő mondta, mintha még mindig fent lennénk a gépen, a levegőben. Max. csak egy kis technikai megállásra szálltunk le.

Puszi-puszi mindenkinek, de bocsi, mi akkor mennénk is tovább. Nem pakolunk ki, mert úgyis nemsoká megyünk. Nem találkozgatunk Veletek, mert kár is megszokni és nem tesszük a lakást otthonná, mert arra majd valahol máshol lesz szükség.

Pedig szépen, lassan egy normális élet medrében hajókázunk újra: mindkettőnknek lett jó állása, szuper helyen lakunk és itt vannak körülöttünk a szeretteink. És érezzük is, hogy profitáltunk a világgá menésből: én például expatokkal dolgozom, napi szinten használom az angolt a munkám során. Végre írhatok. Lett ez a blog és sorra jönnek a felkérések írni ide-oda. Lassan inkább az íráson lesz a hangsúly. Én többé már nem ‘csak’ egy jogász vagyok… Hamarosan aláírom az önkéntes szerződésem az UNICEF-fel és teszek egy újabb óriási lépést a legnagyobb álmom felé. És persze nem utolsó sorban, lettünk mi egymásnak.

Haza húz a szívem...csak az hol van?

Haza húz a szívem…csak az hol van?

Ezért most csak annyit tehetünk, hogy fogjuk egymás kezét, míg szépen, lassan meg nem érkezünk (mondjuk sokat segítene, ha egyikünk nem harcolna a leszállás ellen kézzel-lábbal…ha ezt egy repülőn művelném, valószínűleg már kényszerzubbonyban ülnék valamelyik hátsó budiba bezárva). És bízunk abban, hogy a szeretteink megértik majd, hogy min megyünk át (nem), hogy kellően türelmesek és támogatóak lesznek (talán), és hogy mi is tovább profitálhatunk és mosolyogva elmerenghetünk az elmúlt minimum egy éven (mindenképp).

Mert mindeközben azért elönt a hála és a boldogság, míg a balzsamos pesti éjszakában sétálok, szürcsölöm a rozém a Bazilika lépcsőjén, vagy gyönyörködöm a csodásan kivilágított Margit hídban.

Egy éve ilyenkor indultam. Lassan talán egy kicsit hazaérek.

Vombi Görögországban – képes beszámoló

Szerencsém volt belecsöppenni egy 5 napos study tour-ba, ahol 12 utazásközvetítő társaságában látogathattam végig közel 30 szállodát. Ez időnként elég feszített munkatempót igényelt, de hála Annának, a kinti vezetőnknek, és Évának, a Mouzenidis Iroda itthoni képviselőjének, soha semmiben nem volt hiányunk.

Az út során látogatott kedvenc helyeimről az alábbi képek meséljenek helyettem:

 

Poseidon PalaceIMG_0002 IMG_0003Itt is létezik az Új-Zélandon megismert ‘ablakmosófa’
IMG_0005 IMG_0006 Ha jobbra fordulsz, tenger, ha balra, Olympus.IMG_0009 Az új trend: fürdőszoba ajtó nélkülIMG_0010 IMG_0011 IMG_0012 Litohoro Olympus Resort Villas & Spa (az én kedvenc butique hotelem)IMG_0014 IMG_0015 IMG_0016 IMG_0019 IMG_0025 IMG_0026 Dion Palace Resort & Spa (a frappét teszteltük, az isteni volt)IMG_0028 IMG_0033 IMG_0034 Thesszaloniki jelképe: a Fehér ToronyIMG_0043 Kell egy kis lazítás: Ouzo Special lett a kedvencünkIMG_0045 Én nem bírtam volna ki csobbanás nélkül, bár a víz azért még elég frissítő voltIMG_0047 Naplemente a Mediterranean Village Resort & Spa-banIMG_0050 A hotel, ami mindent vitt. Az abszolút kedvencünk: Anthemus Sea Beach Hotel & Spa IMG_0058 IMG_0059 IMG_0060 IMG_0063 IMG_0069 IMG_0070 IMG_0071 És a környék legjobb tengeri herkentyűs étterme (erősen ajánlott)IMG_0073 IMG_0075 IMG_0076 IMG_0077 IMG_0078 A csapatIMG_0083 Potidea Palace (itt tartják a görög esteket is)IMG_0098A kedvenc szállásunk: Istion Club & Spa Hotel (a legfinomabb étel, a legpuhább matrac és a legszebb kilátás)
IMG_0103 A búcsúképIMG_0105

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

September 2017
M T W T F S S
« Aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: