A legnagyobb kaland

Szóval, az van, hogy a vombat simogatós álláson túl állítólag létezik egy még sokkal királyabb állás hivatás, nos, ezt minden bizonnyal megnyertük!

De kezdjük az elején: A hétvégén kimozdultunk végre, egyrészről tartani akartuk az egy hónap-egy külföldi kiruccanás sorozatunkat, másrészről kell az inger. Ha túl sok időt töltök egy helyen az nálam mindig beforduláshoz vezet. Az eredeti terv az volt, hogy bevesszük Hollandiát és a tulipán földeket, de aztán nem találtunk megfelelő szállást és így végül maradtunk.

12999615_10153442539821837_69829592_o

 

Viszont kellett egy B) terv, muszáj volt menni. Így jött az ötlet, hogy átlátogatunk a sógorékhoz, én már legalább 5 éve nem voltam Ausztriában és mint tudjuk, közel is van és szép is. Csak valahogy annyira kézenfekvő, hogy az ember oda menjen, hogy aztán sosem megyünk. Szerencsére Zsiti rábukkant valahogy a bozsoki Malomporta honlapjára, és ezzel el is dőlt: itt megszállunk, és innen fogunk csillagtúrázni 3 napig.

 

13022460_10153442539256837_1311687763_n

 

A Malomporta ugyanis tökéletes menedéknek bizonyult az elmúlt 3 hónap érzelmi vasutas-túlhajszolt-totálisan új időszaka után: egy világország végi kis nyugalom szigete, közel az osztrák határhoz. A kert végében kis patak csörgedezik, a forrásból inni lehet, a szomszédban egy kastély található és körös-körül dombok és retinaégetően sárga repceföldek veszik körül (öööö igen, hát ez egy kicsit beszippantott, nem mondom meg, hány fotót készítettünk róla). A kemencénél családok sütötték ma este a szalonnát, a kis vendégházban 10 fős borkóstoló zajlik, délután pedig mezítláb fetrengtem a pihe-puha fűben. Ez kellett nekünk.

 

 

 

IMG_0036

Ma pedig átlátogattunk Graz-ba, egyrészről azért, mert még nem voltunk és kíváncsi voltam az osztrákok második legnagyobb városára, másrészről UNESCO-s belvárosa van és az UNESCO-mániám továbbra sem csihadt. Nem okozott csalódást: ez az édes óvárossal bíró, tetőtől-talpig virágba borult egyetemi város tele volt nyüzsivel és nyugalommal egyszerre. Az én személyes kedvencem pedig ez a híd-kávézó volt, szerintem hatalmas:

 

 

IMG_0065

Este pedig, miután Zsitit keresztül-kasul rángattam a repcemezők közepébe (itt álljunk meg! nem, inkább itt! jajj, ez annyira szép, ide menjünk be a közepébe! de Te is gyere! úgy fotózzál, hogy balról süssön a nap!…), visszatértünk a kis nyugodalmas zugunkba és kezünkben egy-egy korty vörösborral arról beszélgettünk, vajon miben lesz mostantól más az életünk, hogy előttünk áll ez a nagy kaland: a Vombi-család hamarosan hármasban rója majd az utakat, keresi a legkisebbeknek is megfelelő utazási módokat és az extremitást most már nem a helyszín, vagy az utazás módja, hanem maga a legkisebb Vombat adja majd.

IMG_0077

 

Ui: azt már bizton tudjuk, hogy az új szentháromságomat a mosdó (de azonnal állj meg, mert bepisilek!) – a kaja (azonnal adjál enni, mert elájulok) – és a random helyen történő elalvások jelentik. Dehát ez ettől szép, nem? 😉

A retinaégető zöld mezők, a birkák és a lisztes arcú néni – 5 napos road trip Írországban

577775_10150786838356837_496743429_nPár évvel ezelőtt egy nagyon kerek születésnapom (igen, jól sejted, 18.) alkalmából szerettem volna valóra váltani az egyik legnagyobb álmom: eljutni Írországba. Körülbelül 16 éves korom óta dédelgettem ezt az álmot, jól el is mentem egy csomó helyre, csak épp ide nem, szóval ezen már nagyon kellett változtatni, így kitűztem a céldátumot és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, ha két fillérem sem lesz rá, akkor is elmegyek a végeláthatatlan zöld dombok hazájába.

Nyilván úgy szerettem volna bejárni az országot, hogy minél többet lássak, de kellően szabadon, ott állhassak meg és ugrálhassak örömömben, ahol csak akarok. Tehát a másik fix dolog volt, hogy road trip lesz belőle. Egy nagyon kedves barátnőm évekig lakott Dublinban, de sajnos én akkor elég szűkös időket éltem, így nem tudtam meglátogatni. Azt ígérte azonban, hogy ha bármikor az életben nekiindulok Írországnak, Ő segít nekem ingyen szállást találni. És ez így is történt, én pedig itt találkoztam először a ‘couchsurfingelés’ azon formájával, amikor számomra teljesen vadidegen emberek fogadtak be az otthonukba teljesen ingyen.

385753_10150786748601837_979718250_nZsuzsi barátnőmön keresztül ismerkedtem hát meg Patriékkal, akik az első bemutatkozó e-mailem után annyival reagálták le a szokatlan kérésem, miszerint meghúznánk náluk magunkat 4 éjszakára ketten, hogy ‘Zsuzsi barátai a mi barátaink is.’ Nem akartam hinni a fülemnek! Félőrült módjára rohangáltam fel-alá a lakásban, hogy ezt nem hiszem el, ilyen van, hogy valaki sose látott és csak úgy ingyen befogad minket, ráadásul sem ők, sem a lakótársaik nem is lesznek otthon. Annyi volt a deal, hogy Magyarországon fussunk össze a reptéren, odaadják a kulcsot és legalább találkozunk…5 percre…Döbbentem álltam az eset előtt, de még tudták fokozni: kiderült, hogy azért nem lesz otthon senki, mert Patriék esküvője lesz Magyarországon, így a kocsira sem lesz szükségük, vigyük azt is nyugodtan. Azt hiszem, hogy Patriék végeláthatatlan jósága és nyitottsága indított el engem is egy úton, hogy higgyek az ilyen fajta utazgatás szellemében, jöjjenek akár vadidegenek hozzám, vagy szálljak meg én mások otthonában.

398993_10150786891576837_131155114_nA kocsit végül nem tudtuk lenyúlni, mert bonyolult lett volna a biztosítási papírokat elintézni, de béreltünk egyet a következő napokra, és élveztük a belváros közelében lévő kis lakást. Az első és utolsó napon bevettük Dublint. Szerintem hihetetlen hangulatos városka, aranyos hidakkal, klasszikus angolszász vöröstéglás épületekkel és az elengedhetetlen ír kocsmákkal mindenfelé. Az út előtt ráhangolódásképp megnéztük a Once c. filmet, ami az egyik legkedvesebb keserédes filmem, szóval én minden sarkon kerestem az utcai zenészeket meg a lányt a porszívóval. Természetesen nem maradhatott ki, hogy bevegyük mi is valamelyik pub-ot, és bár nem vagyok nagy sörivó, egy Guiness-t a rend kedvéért én is legurítottam.

149402_10150786787206837_1970045993_nMásnap reggel korán keltünk, mert mentünk a kocsikölcsönzőbe, ahol először senkit nem találtunk, majd nagy nehezen átvergődtünk egy másik kölcsönzőbe, ahol közölték, hogy nincs is meg az autó, amit kibéreltünk. Végül egy kevésbé diplomatikus tárgyalás és egy 100 méteres sprintben aratott győzelem után (a szintén az egyetlen árván hagyott kocsiért versenyző sóvárgó tekintetű ellenfelünkkel szemben) megcsíptük a bérkocsit. Beültünk, elindultunk, megnyugodtunk. Király, van kocsink, jó is, mondjuk a kormányt rossz oldalra tették, de sebaj, néhány száz méter és elhibázott kanyar után nagyjából belejöttünk a baloldali vezetésbe.

303318_10150786782651837_1083887330_nAmolyan reflexszerűen nyúltam a kolbászos szendvicsért, hogy akkor reggelizzünk egyet a nagy ijedtségre, amikor gyanús lett, hogy egy (az egyetlen) pénztárcával kevesebb van nálunk, mint röpke 10 perccel és a 100 méteres sprinttel ezelőtt…vettünk egy éles balkanyart (nyilván a rossz sávba) és újabb 15 perc alatt sikerült is visszakerülnünk azt a 3 háztömbnyit, ameddig jutottunk. Ekkor még reménykedve pattantunk ki a kocsiból és jártuk végig a helyszínt, ahol alig negyedórája még diadalittasan csaptunk le a járgányra, azonban a pénztárcámnak már csak hűlt helye volt. Gyanítom, hogy a sprint 2. helyezettje boldogan tette el a teljes útiköltségünket és bankkártyámat tartalmazó bukszát vigaszdíjként. Valójában ki tudott bérelni belőle egy sokkal menőbb kocsit, lelki szemeim előtt láttam, ahogy egy cabrióval hasajt végig a Ring of Kerry-n. Ezen a ponton azért volt egy kis pityergés meg bankkártyaletiltás, meg neismenjünksehováseinkább nyígés, de kb. fél óra után, ahogy kiértünk a városból, olyan elemi erővel ejtett rabul a táj, hogy úgy voltam vele, inkább legelek mohát meg alszok birkákkal, de ezt nem hagyhatjuk ki.

545701_10150786820306837_965780871_n

Három napra osztottuk az utat eredetileg, így azonban kettő alatt lenyomtuk az út nagy részét: 1. nap toltunk egy Dublin-Galway-Westport szakaszt, 2. nap pedig Wesport-Sligo-Donegal volt terítéken, a 3. napon pedig visszatértünk Dublinba, ahol még egy napot flangáltunk. Írország egyébként pont olyan, mint a giccses képeslapokon: vannak birkák, elképesztően zöld minden, gyakran elered (mondjuk nekünk 3 napig vakító napsütésünk volt) és az óceán part szerintem különleges, elemi energiával bír. Elég lassan haladtunk, mert minden 28 méternél nyomtunk egy satuféket, hogy úristenháteztmuszájlefényképeznem, így egyszer csak azt vettük észre, hogy ránk esteledett egy nemzeti park kellős közepén.

380288_10150786805841837_472617826_nNem volt hát mit tenni, keresnünk kellett SOS egy szállást. És akkor, ott a semmi közepén (nyilván nem így volt, de én így éltem meg), hirtelen előbukkant a világ legtüncibb B&B helye. Az útitársam arcát körbeérő vigyorral jött elém, hogy ‘Hát PiciO, ezt imádni fogod!’.

Bementem, és a 3 szobácskából álló kis fogadóban ropogott a tűz a kandallóban, alig 2 percen belül pedig már előttem gőzölgött az isteni tea és a házinéni sk. vajaskeksze. Odavoltam. Mindenhol kis rózsás és virágmintás abroszok, párnák, képek a falon, amolyan igazi vidéki angolszász giccs, a maga minden imádnivaló részletével.

576373_10150786806046837_29407093_n (1)De az írországi road trip egyik legmaradandóbb élménye másnap reggel ért: épp boldogan fogyasztottuk a klasszikus ír reggelinket, mellettünk egy hatvanas amerikai házaspár nagyhangú férfi tagja magyarázta a semmihez sem fogható amerikai nyugdíjas életérzést, amikor megjelent az ajtóban a házigazda néni. Karján fel volt tűrve a blúz, előtte kötény, az arca pedig lisztes volt, mert épp sütötte nekünk a házi pogácsát. Annyira idilli volt az egész, hogy tudtam, egyszer majd én is ilyen nagymama szeretnék lenni, aki egy meseszép ország nemzeti parkjának közepén sütögeti majd a pogácsát a kölköknek…vagy épp a vendégeinek.

Az az egy biztos, hogy a giccsvödör ránk borult az út során, így ha akartuk volna se sikerülhetett volna jobban az út (leszámítva a pénztárcás fiaskót, vagy talán pont ezzel kárpótoltak az égiek): amikor megérkeztünk az óceánhoz Donegal után, nem csak, hogy kisütött a nap, de szivárvány ragyogott az égen és én már őszintén vártam az unikornisokat is (kicsit volt is hiányérzetem, hogy ez kimaradt, de beértem néhány bárgyú birkával és egy tekintélyt parancsoló kossal is).

398993_10150786891536837_872056167_nAmikor megérkeztem NZ-re, az Északi-Szigeten visszaköszöntek rám ezek a zöld dombok, a kedves emberek, a temérdek birka és a tenger látványa. Mégis, valahogy semmi sem írta felül azt az 5 napot Írországban, és a bakancslistámon továbbra is ott szerepel egy újabb road trip a Ring of Kerry mentén.

Köszönet 2015-nek!

Úgy szeretnék búcsúzni 2015-től, hogy hálát mondok mindazért, ami idén történt velünk. Amikor tavaly búcsúztattam 2014-et, nagyon fájt elengednem, tele voltam aggódással és kétséggel, hogy mi mindent fog tartogatni 2015. 2014 életem legnagyobb kalandjának éve volt, amikor felvettem a hátizsákom és egyedül nekiindultam Új-Zélandnak. Találkoztam számos fantasztikus emberrel, meseszép helyekre jutottam el és visszatértem valakihez Wellingtonba.

Ezt azért nehéz volt überelni, de azt gondolom, nem kevésbé volt kalandos az idei év sem: márciusban megkérték a kezem (nem, az a poszt tényleg nem poén volt, bár Zsiti épelműsége e téren erősen megkérdőjelezhető :) ) és hazaköltöztünk. Mindketten találtunk munkát, olyat, amit szeretünk, és ami szakmailag kihívás. Nekem ráadásul sikerült bejutnom ahhoz a céghez, amit még Wellingtonban megálmodtam magamnak. Ennek tényleg hihetetlenül örülök, bár az is igaz, hogy épp fénysebességgel próbálok elsajátítani egy új szakmát. Mindegy, végülis imádom a kihívásokat.

 

Emellett számos dolog történt a Vombat házatáján is.

Számszerűsítve:

  • – összesen 218 poszt jelent meg a vombat facebook oldalán,
  • – jelent meg írás velem vagy rólam az alábbi oldalakon: Origo, Travelo, angolnyelvtanitas.hu, Határátkelő, Külföldre mennék, wanderlust.hu, backpacker.hu, Konyhalál, Hajdúpress, stb.
  • – tartottunk 5 előadást Új-Zélandról (ebből egy fotókiállítás volt) és egy webinart is, összesen közel 600 embernek,
  • – megkeresett Friderikusz Sándor és szerepeltem az ATV-ben, illetve forgatott velem az Alföld TV is,
  • – a blog követőinek száma átlépte a 2000-t és összesen 44 országból olvastok, őrület!
  • – olyan fantasztikus bloggerekkel ismerkedhettem meg személyesen, mint backpacker Bori (mikor hol jár, de mi NZ-n találkoztunk), a wanderlust.hu Páros (idén Izlandon nyomultak), azausztralia-s Andi és Zoli (Ausztrália), Bánovics Marcsi (Kína), mindenkiutazhat.hu-s Ádám és Zsuzsi (mi NZ-n találkoztunk, de a srácok körbenyomulták a földet), Timi és Balu, és még számos fantasztikus (és kattant) utazóval,
  • – beindítottuk a workingholiday.hu-t, amelyet azért hoztunk létre, hogy az utazni vágyóknak segítsen megszerezni és kiélvezni ezt a fantasztikus vízumot, amellyel én is utazgattam. Az első előadásunkon megtisztelt minket NZ tiszteletbeli konzula is, és támogatásáról biztosított a ‘vízum édesanyja’ is.
  • – idén összesen 4 országban jártam: egyben éltem (NZ), egyről tudósítottam (Görögország – igen, ilyen munkám is volt: írtam és utaztam egyszerre), kirándultunk egy olvasómnál is (Szlovákia) és Londonban félig szakmai-félig magánügyben jártunk (találkozhattunk a kiwi pótanyámmal is).

 

DSC_0573

Átfutva ezt a pár pontot talán látszik, hogy nem unatkoztunk :).

Nos, 2016-ban emeljük a tétet:

  • – szeretnék szakmai okból utazgatni, és az első célállomás már ki is tűzve (de erről majd februárban bővebben),
  • – márciusban vár ránk egy kicsit másféle kaland,
  • – nyárra pedig egy újabb kontinenst tűztünk ki célul magunk elé.

 

Persze voltak nehézségek is, de ezeket a csatákat megvívtuk és igyekszünk nem erre koncentrálni. Legyűrtem a hazatérés utáni depressziót (igen, az utazóknak ilyen nyígjeik is vannak), Zsiti megküzdött a kultúrsokkal, műtöttek mindkettőnket, családtagjaink is voltak idén kórházban, végignyomtunk pár próbaidőt és kialakítottunk egy teljesen új, közös, nagyon tudatos életmódot. Mérhetetlen hálás vagyok azokért az együtt töltött programokért, amiket a szeretteim körében tölthettem. Azt hiszem, az idei év legnagyobb üzenete számomra az volt, hogy a meseszép helyeknél, a legkülönlegesebb élményeknél már csak egy dolog ég jobban bele az ember szívébe: az pedig a társaskapcsolatok.

Köszönöm, hogy Ti pedig végig itt voltatok velem, kedves hozzászólásaitokkal bíztattatok, igyekszem 2016-ban még több izgalmas történettel és kalanddal szolgálni. Legyen csodás, izgalmas, szeretettel és megvalósult álmokkal teli új évetek! 2015, köszönöm, hogy ilyen színes és mozgalmas voltál! Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!

Hátizsák, szauna, véres palacsinta – III. rész

Adott tehát két magyar, egyikük egy körbe ragasztószalagozott cipővel, a másikuk meg az elszántsággal, hogy na, most már akkor is körbetekerjük a szigeteket, ha vízszintesen szakad végig az eső és szakállas vikingek potyognak az égből.

Így aztán tekertünk. Hegyre föl és dombról le, fenyőerdőkön át és mesés öblök mellett, egyik szigetről át a másikra. Egyik este hullafáradtan és átfagyva érkeztünk meg egy kis sziget kempingjébe. Beestünk a fa házikóba, ahol néhány helyi arc sörözgetett, mi meg elcsigázva kérdeztük a tulaj nénit, hogy ugyan mégis mit kell tudni a helyről.

Aland21A néni pedig elmondta, hogy ez a sziget arról ismert, hogy évszázadok óta ide temetik az alandi elhunytakat, szóval, ez egy temető sziget. Sok halottal meg szellemmel. Kinéztem az ablakon, kint már sötétedett, a skandináv szél tépázta a zsalukat. Nos, sebaj, elvégre vannak itt mások is rajtunk kívül, nem leszünk éjszaka egyedül, nyugtattam magam. Ja, de, mondta a néni, ők mind helyiek, csak egy sörre ugrottak be, a kempingben rajtunk kívül nincs senki. Aha…ezen a ponton a majrém exponenciálisan növekedett a vihar nagyságával.

De semmi gond, mondta a néni, nyugodtan menjünk be az erdőbe, ott talán akad még egy-két talpalatnyi hely, ahol még nem áll bokáig a víz. Ránéztem az útitársamra és egy egyértelmű ’no way’-jel adtam tudtára az álláspontom. Nincs az a pénz, hogy én bemenjek a temetőszigeten az erdőbe egy elhagyatott kemping szélén. Gyorsan felmértük a lehetőségeinket: aludjunk a szaunában? – nem jó, mi van, ha egész éjszaka fűteni fog, csupa pára meg nedves lesz minden cuccunk…akkor a wc-ben? – nincs elég hely kettőnknek lefeküdni a földre, már pedig én egyedül nem fogok itt aludni…

Aland22Végül megláttuk a színpadot. Utolsó reménysugárként ’magasodott’ előttünk egy kis színpad a kemping közepén, volt alja, teteje és egyik oldalán fedett volt. Mivel az egész kemény fából volt, így esélyünk sem volt arra, hogy leszúrjuk a sátor tartó pöckeit, így aztán két székhez kötöztük ki. Eszméletlen stabil volt tehát. A mozgásterünk annyi volt, hogy nekem be kellett feküdnöm először a sátorba, akkor a másikunk kifeszítette a tartó köteleket a két székkel, aztán befeküdt ő is és reggelig nem moccantunk, különben összedőlt volna az egész. Roppant kényelmes volt. A helyzetet a néni nagylelkűsége mentette meg, látta rajtunk, hogy ázottak vagyunk, csüggedtek és csórók, így annyival hagyott minket magunkra, hogy a kedvünkért bekapcsolta a szaunát, használjuk nyugodtan.

Szóval, istenien átmelegedtünk, két órán át hesszeltünk a szaunában meg a tusolóban, aztán üdvrivalgással átrohantunk a ’nagyszínpadhoz’, döglött homár pózban aludni próbáltunk éjszaka, majd másnap elmajszoltuk a reggelinket egy ping-pong asztal tetején.

Aland23

Az előző napi izgalmak és az aznapi sportolás jutalmaként betévedtünk egy szupermarketbe (ebből mondjuk jó, ha kettő volt az egész szigetcsoporton) és boldogan lecsaptam egy palacsintának kinéző sütire: kakaós kis palacsinta áfonya lekvárral a képen. Állati. Mivel az áfonya lekvár dupla annyiba került, mint a narancslekvár, nem cizelláltam, vettem narancsosat. Következő szállásunkon, ami egy sportközponthoz épült hostel-szerű volt, boldogan vetettem rá magam a legújabb szerzeményemre. Főcukiként adtam belőle az útitársamnak is, de ő csak azt hajtogatta, hogy ennek olyan májashurka íze van. Májashurka?? Dehát ez egy kakaós palacsinta…tegyél rá több lekvárt, azt úgy kell enni! Hiába, hajthatatlan volt, hogy ennek májashurka íze van, ő nem kéri. Jó, gondoltam, mindenkiből nem lehet ínyencet faragni, akkor ő egyen vajas kenyeret. Nagyvonalúan, fáradtságot nem tűrve bezabáltam az ő részét is, dupla narancslekvárral, mert aki ért hozzá, az tutira így eszi.

Aland26

Ennyi finomság után boldogan hajtottam álomra a fejem a 48 ágyas szobában. Szűkösen ugyan, de elfértünk: konkrétan ketten voltunk az egész szobában. Így aztán volt külön ágya a törölközőmnek, a száradó ruháimnak, a hátizsákomnak. Amolyan urasan. Másnap még jól leoltottam a másikat, hogy kihagyta az előző esti de lux desszertünket, ezt egész nagy pofával magyaráztam addig, míg meg nem akadt egy aprócska infón a szemem: blod 51%…

Aland27

Szóval, sok dolgot megtudtam a 10 nap alatt: például, hogy az alandi biciklis útvonalak nem laposak, hogy háromsebességes cangival nem nyerünk triatlont, hogy bőrcipőt nem rakunk szárítógépbe, hogy a duct tape mindig kihúz a bajból és hogy a blod svédül nem kakaót jelent…De az tuti, hogy Aland varázslatosan szép, eldugott kis paradicsom Skandináviában, ezért bátran ajánlom következő úticélként!

Aland33

További képekért katt a blog fb oldalára!

Hátizsák, szauna, véres palacsinta – II. rész

Amúgy neorokkerék nem voltak rossz arcok, egyrészről nem kapcsolták ránk éjjel a szaunát, ami szerintem már önmagában is nagy dolog, továbbá megkínáltak minket teával, sőt, megismerkedtettek minket valami sárga nemzeti bogyóval (ki tudja a nevét???), ami még az aranynál is drágább, mert nem tenyészthető, és baromi egészséges.

Aland18

Másnap feltérképeztük Aland ’fővárosát’, ami egy nagyon tünci kisváros, kb. 2 utcával, egy eszméletlen jó cukrászdával és egy bicikli kölcsönzővel. Na, innen voltak a bringáink, amivel a következő egy hétben keresztül-kasul akartunk kerekezni 6500 szigetet (de mondjuk minimum négyet – csak hogy elmondhassam, jó párat bejártunk).

Aland3

A gond csupán annyi volt, hogy volt kb. fejenként 10-15 kiló csomagunk, és pénzünk két háromsebességes cangira. A többit ugye elzabáltuk Stockholmban, tehát a feladatra alkalmas bicikli innentől szóba sem jöhetett…a másik nagy hiba elhinni a svédeknek, meg a finneknek, hogy Aland lapos. Aland annyira volt lapos, mint a Budai hegyek. Jó, lehet, hogy azok dombok, de alföldi lányként nekem hegyek. Úgyhogy Aland is az volt. Himalája oda-vissza. Egy három sebességes csodacangival.

Aland20

Mindezt tetőzte a frenetikus időjárás. Mert azt (is) elfelejtettük megnézni (vagy megnéztük, de úgy gondoltuk, hogy legalább nem lesz tömeg), hogy Aland-szigetekre nem mennek az emberek augusztus közepétől, mert az idő nem turistáknak való. Utazóknak se. Balfék biciklis magyaroknak se. Mindegy, volt széldzsekink meg széles repertoárunk káromkodásból. Ezzel a kettővel egyébként bármilyen teljesítménytúrát végig lehet csinálni! (Új-Zélandi hasonló hangulatú túránkért katt ide!)

A triatlon szervezői nagyon örültek nekünk. Bár csak ketten voltunk és három fő kell a váltóhoz, szereztek nekünk egy többszörös ironman pasit, aki szeret 6,5 km-t úszni jeges skandináv folyókban árral szemben, meg futni is maratonokat 60 évesen. Szerintem amúgy nem emberből volt, de mindegy. Mivel a futás pont nem az erősségem, úszni meg a 16 fokos tengerben nem nagyon volt kedvem, így enyém marad a biciklis rész.

Aland13

Mondom hogy festett: úszásban még elég jók voltunk, mert az nem az én reszortom volt. Aztán jöttem én a kosaras, három sebességes városi biciklivel, aminek súlya egyenlő volt az összes többi résztvevő kerékpárjának összsúlyával. Ezt már csak abból is gyanítom, hogy a többi bicikli kisujjal felakasztható volt a depoban, én fel se bírtam aggatni az enyémet, úgyhogy elegánsan letámasztottam, ahogy a kocsma elé szokás. De hogy javítsak az összképen, a türkiz színű termopulcsimhoz egy színben passzoló swarovski gyűrűt húztam, lássák ezek a skandináv népek, hogy a stílus nem pénz kérdése, na!

Aland12

Nemtom ugyan, hogy ez mennyit adott hozzá a teljesítményemhez, de óriási hajrában az utolsóként értem be. Az óriási hajrá köztem és a vacsorára hazavágyó szervezők közt zajlott. Van annak egy pikantériája, amikor már csak azért szurkolnak neked, hogy érj már célba, mert már mindenki rég hazament és a szervezők halálra unják magukat. Mindegy, az tuti, hogy az én beérkezésemnek mindenki őszintén örült. Ironmanünk segítségével legalább a méltóságunk visszanyertük és megkaptuk a legmesszebbről jövőknek járó jutalmat is (így mondhatják svédül, hogy vigaszdíj).

A többszörös ironman és én átvesszük a 'legmesszebbről jövőknek járó díjat'

Másnapra felajánlottuk segítségünket a verseny szervezőinek, így gondoltuk ledolgozni a saját nevezői díjunkat, amivel semmi gond nem lett volna, ha nem szakad úgy az eső aznap, mintha dézsából öntenék. Az a fajta zuhé volt, ami ellen nincs az a több száz (ezer) eurós túracumó sem, ami megvéd. Nyilván nekünk meg nem ebből a fajtából volt, szóval a sz.rráázás borítékolható volt úgy 2 másodperc után. Mondjuk így a következő 4 órában már nem volt min izgulni: ronggyá ázott két agyament irányította a versenyzőket. Probléma csupán akkor merült fel, mikor kérdeztek tőlünk valamit svédül, mert hát azon túl, hogy Stockholm, meg Eckerö nem sokat vágtunk ezen a nyelven. Ők meg hiába finnek, nem is a jó nyelvet beszélik (közigazgatásilag Finnországhoz tartozik a szigetcsoport, de korábban Svédországhoz tartozott, így a hivatalos nyelv svéd) és még magyarul sem értenek. Ennyit a közös nyelvcsaládról…

Aland25

A probléma a sz.rráázással csupán annyi volt, hogy aznapra a büdzsénk szerint sátras alvás volt betervezve, és az egyetlen zárt cipőnk, illetve a fontos ruháink nagy része csurom víz volt és nem sok esélyt láttunk rá, hogy 10 fokban éjjel majd illatos, pihe-puhára száradnak. Erre való azonban a szárítógép! Minden bizonnyal, ha rajtam múlna, már Nobel-díjat kapott volna a feltalálója. Azzal a lendülettel be is dobáltuk a vizes cuccunkat, a cipőinket, majd boldogan vettük ki őket egy fél óra múlva. Nagyon-nagyon boldogan. A ruháim szárazak voltak és melegek. Ez igaz volt az edzőcipőmre is. Száraz is volt, meleg is, meg 2 számmal kisebb is… Az élet nagy tanulságaiból osztok most Nektek meg egyet: BŐRCIPŐT NEM TESZÜNK SZÁRÍTÓGÉPBE!!!

Na, az okos ember ugye más kárán tanul, a hülye a sajátján. Ez volt az a pont, ahol csúnyán eltört a mécses, lelki szemeim előtt már láttam, hogy egy flip-flop-ban fogok áttekerni még minimum 6497 szigeten, mert hogy ezen a pontján a szigetvilágnak már nincs olyan bolt se, ahol ruhaneműt vehetnél. Végül a duct tape oldotta meg a helyzetet. Mert hát csóró magyarnak kreativitásban nincs párja!

Aland19

Ne mondjátok, hogy nem trendi!

(folyt.köv.)

Hátizsák, szauna, véres palacsinta meg én, avagy miként lett belőlem backpacker

Olyan lesz ez, mint mikor a Star Wars trilógiának kijött az első három része, ami valójában a 4-5-6. részek után volt (vagy valami ilyesmi). A lényeg, hogy most mesélem el Nektek, miként lettem Vombat.

Az úgy volt, hogy egyszer régen nekem valaki azt mondta, hogy ezek azok az utak, amik egy ’magamfajta csinos ügyvédlánynak’ nem valók. Innentől biztos voltam benne, hogy akkor ez tutira nekem való.

Aland-térképRégi vágyam volt már eljutni Skandináviába, így kitaláltam, hogy 2012 nyarán nyaraljunk ott. Az útitársam meg azt mondta, hogy biciklizzük be. És ettől én olyan lelkes lettem, hogy egész másnap a guglit bújtam, hogy Svédországban merre lehet jókat biciklizni. Addig böngésztem a netet, míg rátaláltam az Aland-szigetekre, egy 6500 szigetből álló biciklis paradicsomra.

Baromira belelkesültem, mert azt írták, hogy meseszép hely (láttam a fotókat, tényleg), és hogy lapos (ezt meg bekajáltam) és hát na! Tegye már fel a kezét, aki már biciklizett az Aland-szigeteken! Naugye! Halál menő! Így aztán hazamentem nagy lelkesen és mutogattam otthon, hogy nééééééézd, de szuper, biciklizzük be Aland-szigeteket, ez annyira jó!

Gyorsan meg is vettem a repjegyeket Stockholmba, közvetlenül azelőtt, mielőtt realizáltam volna, némi segítséggel, hogy a piros vonal ott Svédország és Aland között arra utal, hogy Aland-szigetek már egy másik országhoz tartozik (hiába no, a hajszín azért árulkodó…).

StockholmJó, akkor B) terv: elrepülünk Svédországba, fogunk egy óceánjárót, átmegyünk a már közigazgatásilag Finnországhoz tartozó Aland-szigetekre és bebiciklizzük. Ráadásul, lesz ott egy triatlon verseny is, kár lenne kihagyni! Senkit, főleg nem engem bizonyára nem rettentene el az az apró tény, hogy előtte soha 20 km-t se tekertem le egyhuzamban, de ezek csak részletek. Ha triatlon, akkor induljunk. Beneveztünk, jött is a válasz, hogy nagyon örülnek nekünk, magyarokat ott még sose láttak (legalábbis ennyire nemnormálisokat tuti nem…).

Mivel csóró voltam (akkor is), de messzire és sokáig akartam menni (már akkor is), kellettek olcsó szállásos megoldások. Így jutottunk a Couchsurfingre és a kempingezésre, mint megoldási lehetőségek. Előbbit bátran preferáltam, utóbbihoz nem túl sok kedvem volt, de gondoltam, na majd most tuti megszeretem (segítek: nem)!

Aland6Megérkeztünk a meseszép (és 3 napig vízszintesen szakadó esős, 15 fokos) Stockholmba, ahol egy nagyon jófej házaspárnál szállhattunk meg. Róluk azt kell tudni, hogy szuperjó szobával vártak minket, még cukorka is jutott a párnánkra, ráadásul bevonatozták Európát nászút gyanánt, és odavoltak Budapestért, mert a szülők szerint Budapest baromi jó hely (szülők jól nyomták).

Stockholmban ezen túl az történt, hogy a harmadik napon a s.ggére vertünk a tíz napos költségvetésünk kétharmadának. Nem azért, mert megérkezésünk örömére beestünk az első stockholmi kaszinóba és feltoltuk a zsét a piros 21-re, hanem mert Svédország mocskos drága (mondom ezt úgy is, hogy megjártam Down Undert). Egy szendvics 4000,- Ft körüli koronánál kezdődött. Én még csak el lettem volna egy szendviccsel három napig (nem), de a férfiak állítólag nem érik be ennyivel…

Aland7Így aztán volt egy kis riadalom, meg újratervezés, hogy mit kezdünk a következő egy hétben nagyonnagyonkevés pénzből, de volt még két-két vesénk vész esetére, így egész optimisták maradtunk…Szóval, felszálltunk az óceánjáróra, majd megérkeztünk Mariehamnba.

Itt egy neorokker srác és sosevigyor csaja várt minket. Útközben nem sokat beszélgettünk, mondjuk erősen tanakodtam is, hogy vajon mi lehet a közös halmaz kettőnk érdeklődési körében. Aztán megérkeztünk hozzájuk és biztos voltam benne, hogy a takarítás, mint olyan, nem az. Én szeretem a tisztaságot, ők meg nem ismerik.

Szóval, amikor a srác szólt, hogy levezet minket az alagsorba, mert ott lesz a szállásunk, gondoltam nagyobb kupi a fentinél úgysem lehet, úgyhogy hajrá. Legnagyobb megdöbbenésemre egy szaunába vezetett be minket, hogy itt alhatunk.

És nem, nem viccelt. Egyetlen dologban bízhattunk csak, hogy éjszaka senki nem kapcsolja be ránk…(folyt.köv.)

Aland8

Lassan talán hazaérek…

Hajnal négykor keltem. Mondhatnám, hogy aludtam előtte, de nyilván nem. Édes Istenem! Mióta is vágytam rá? Minimum tíz éve. Mióta szerveztem? Legalább kettő. Mennyire mélyről indultam? Nagyon.

De, mint minden gyászból, abból is merítkeztem. Az út, az ÉN UTAM, ezelőtt a csodás egy év előtt nem ismertem igazán ezt a lányt, akinek a bőrében éltem én. Mármint tudtam, hogy kedvenc fagyija a Bazilikánál kapható, hogy imádja a kistestvérét, hogy tűzbe menne a barátaiért, vagy hogy az a legnagyobb álma, hogy jó ügyért, külföldön dolgozzon. Tudtam, hogy semmilyen formában nem tolerálja az erőszakot, hogy minden reggel Actimelt iszik és hogy mániája az evés. Hogy bénább sportban, mint bárki, hogy szerinte a túraszandál a nőiesség elleni legnagyobb vétek, vagy hogy imád olvasni.

Indulás előtt

Indulás előtt

De gőzöm sem volt róla, hogy elboldogul-e egyedül a világ túlfelén. Hogy az emberek befogadják-e az otthonaikba, vagy sem. Hogy át tud-e egyedül szállni Londonban, hogy Hong Kongban megtalálja-e a barátait, hogy felkaptat-e majd száz (jó, valójában négy) dombon át egy sátrazós éjszakáért. Hogy képes-e autókban élni vadidegenekkel hónapokig. Hogy meg tudja-e magát védeni, ha bántják. Hogy képes-e jó barátja lenni a régieknek és az újaknak…és még mondhatnék milliónyi kérdést.

Azt hiszem, a zömére megkaptam a választ. Tudtam, akartam, imádtam. Életem legjobb döntése volt kerek egy évvel ezelőtt felszállni arra a gépre.

Az első fotóm NZ-n

Az első fotóm NZ-n

És hogy milyen itthon újra? Ha azt írom, szuper, akkor úgy fest, propagandista lettem. (Első kultúrsokk pipa.) Ha azt írom nehéz, akkor az jön, hogy ‘itthonmindenszarminekjöttetekhaza?… Valójában egyik se és mindkettő.

De ettől még tény a tény, hazajönni bitang nehéz! Az utazás függővé tesz: vágysz a folyamatos szépre, a mindig újra. Nehéz megbarátkozni azzal, hogy minden nap ugyanoda mész haza, ugyanannál a gépnél dolgozol, ugyanazokat az arcokat látod. Hogy nem nyűgöz le minden nap a tenger, nem csinálsz dolgokat, amiket sose tettél előtte és nem az a legnagyobb problémád, hogy hol parkoljatok le éjszakára, hogy ne zavarja meg álmaid a vízesés…

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Két hónapja vagyunk itthon és a minap arra eszméltünk Zsitivel, hogy mi valójában még mindig nem érkeztünk meg. A lakásunk nem otthonos: a cuccaink még mindig dobozokban(!), vagy épp a garázsban, nincsenek bútoraink, se képek a falon. Én nem sütök és nem igazán találkozunk senkivel. Olyan, ahogy Ő mondta, mintha még mindig fent lennénk a gépen, a levegőben. Max. csak egy kis technikai megállásra szálltunk le.

Puszi-puszi mindenkinek, de bocsi, mi akkor mennénk is tovább. Nem pakolunk ki, mert úgyis nemsoká megyünk. Nem találkozgatunk Veletek, mert kár is megszokni és nem tesszük a lakást otthonná, mert arra majd valahol máshol lesz szükség.

Pedig szépen, lassan egy normális élet medrében hajókázunk újra: mindkettőnknek lett jó állása, szuper helyen lakunk és itt vannak körülöttünk a szeretteink. És érezzük is, hogy profitáltunk a világgá menésből: én például expatokkal dolgozom, napi szinten használom az angolt a munkám során. Végre írhatok. Lett ez a blog és sorra jönnek a felkérések írni ide-oda. Lassan inkább az íráson lesz a hangsúly. Én többé már nem ‘csak’ egy jogász vagyok… Hamarosan aláírom az önkéntes szerződésem az UNICEF-fel és teszek egy újabb óriási lépést a legnagyobb álmom felé. És persze nem utolsó sorban, lettünk mi egymásnak.

Haza húz a szívem...csak az hol van?

Haza húz a szívem…csak az hol van?

Ezért most csak annyit tehetünk, hogy fogjuk egymás kezét, míg szépen, lassan meg nem érkezünk (mondjuk sokat segítene, ha egyikünk nem harcolna a leszállás ellen kézzel-lábbal…ha ezt egy repülőn művelném, valószínűleg már kényszerzubbonyban ülnék valamelyik hátsó budiba bezárva). És bízunk abban, hogy a szeretteink megértik majd, hogy min megyünk át (nem), hogy kellően türelmesek és támogatóak lesznek (talán), és hogy mi is tovább profitálhatunk és mosolyogva elmerenghetünk az elmúlt minimum egy éven (mindenképp).

Mert mindeközben azért elönt a hála és a boldogság, míg a balzsamos pesti éjszakában sétálok, szürcsölöm a rozém a Bazilika lépcsőjén, vagy gyönyörködöm a csodásan kivilágított Margit hídban.

Egy éve ilyenkor indultam. Lassan talán egy kicsit hazaérek.

Vombi Görögországban – képes beszámoló

Szerencsém volt belecsöppenni egy 5 napos study tour-ba, ahol 12 utazásközvetítő társaságában látogathattam végig közel 30 szállodát. Ez időnként elég feszített munkatempót igényelt, de hála Annának, a kinti vezetőnknek, és Évának, a Mouzenidis Iroda itthoni képviselőjének, soha semmiben nem volt hiányunk.

Az út során látogatott kedvenc helyeimről az alábbi képek meséljenek helyettem:

 

Poseidon PalaceIMG_0002 IMG_0003Itt is létezik az Új-Zélandon megismert ‘ablakmosófa’
IMG_0005 IMG_0006 Ha jobbra fordulsz, tenger, ha balra, Olympus.IMG_0009 Az új trend: fürdőszoba ajtó nélkülIMG_0010 IMG_0011 IMG_0012 Litohoro Olympus Resort Villas & Spa (az én kedvenc butique hotelem)IMG_0014 IMG_0015 IMG_0016 IMG_0019 IMG_0025 IMG_0026 Dion Palace Resort & Spa (a frappét teszteltük, az isteni volt)IMG_0028 IMG_0033 IMG_0034 Thesszaloniki jelképe: a Fehér ToronyIMG_0043 Kell egy kis lazítás: Ouzo Special lett a kedvencünkIMG_0045 Én nem bírtam volna ki csobbanás nélkül, bár a víz azért még elég frissítő voltIMG_0047 Naplemente a Mediterranean Village Resort & Spa-banIMG_0050 A hotel, ami mindent vitt. Az abszolút kedvencünk: Anthemus Sea Beach Hotel & Spa IMG_0058 IMG_0059 IMG_0060 IMG_0063 IMG_0069 IMG_0070 IMG_0071 És a környék legjobb tengeri herkentyűs étterme (erősen ajánlott)IMG_0073 IMG_0075 IMG_0076 IMG_0077 IMG_0078 A csapatIMG_0083 Potidea Palace (itt tartják a görög esteket is)IMG_0098A kedvenc szállásunk: Istion Club & Spa Hotel (a legfinomabb étel, a legpuhább matrac és a legszebb kilátás)
IMG_0103 A búcsúképIMG_0105

Egy hónapja…

…hogy landoltam. Egy hónapja, hogy újra itthon vagyok. És hogy milyen? Nos:

– a hajam újra normális (őőőőőőőő…gáz, hogy ez jut először eszembe???).

– szépen lassan visszaszivárogtunk a fővárosba. Ráadásul olyan helyen élünk, amibe halálosan szerelmesek vagyunk. Ez nagyon jó.

– a cuccaim még mindig ezer felé (Pesten és vidéken, de még nem jutottunk oda, hogy leszervezzük, hogy akár a mosógépem is felköltözzön).

– találkoztam a barátaim és a családom zömével. Közel egy év után ez valami szuperságos érzés!!!

– mindent értek, azt is, amit sokszor nem akarok (magyarul beszél minden és mindenki). Ez egyrészről nagyon jó, másrészről rettegek, hogy az a szolid kis angol tudás, amit magamba szippantottam (na jó, gyömöszöltem), az el fog illanni. Ez nem jó.

– ezerrel pörgünk. Szerveztünk élménybeszámolókat, cikkeket írok és interjúk készülnek velem és odajön az olvasó hozzám a sárgaborsó főzi majszolás közben az utcán. Imádom. Pörgés a lételemem.

–  hamarosan színházba megyünk. Voltam párszor az egy év alatt, de piszkosul hiányzott. Ez is nagyon jó.

–  és voltam Vad Fruttik koncerten. Juhuuuuuuuu, már ezért megérte hazajönni.

– teletömtem magam nagymamisütivel meg mindenmással, aminek következtében híztam. Felháborító. Tarthatatlan. Sosetöbbet!!!

Ezt mondjuk nem én ettem, hanem Zsiti. Én csak frissen műtött szájjal csorgatom a nyálam...

Ezt mondjuk nem én ettem, hanem Zsiti. Én csak frissen műtött szájjal csorgatom a nyálam…

– az emberek korlátozottan lazák, mosolygósak, vagy épp kedvesek. Ez nagyon nem jó. Elszoktam ettől. Őszintén elszoktam a korlátozottságtól, a rosszindulattól és a kötekedéstől. De kizárom, nem érdekel, ha kell, ignorálom a fél társadalmat. A másik fele is bőven elég, szerencsére jófejekből is akad bőven.

–  tárgyundorom van. A cuccaim felének a harmada van nálam jelenleg (kissé komplikált autó nélkül a költözködés), de már ez is túl sok. Azt hiszem, ha valamit, ezt nagyon átvettem 10 hónap alatt, hogy a kevés is bőven elég. Nem kell annyi bizbasz meg cucc meg tárgy. Nem tesznek boldoggá (ellenben csomót kell pakolni, portalanítani és cipelni…minek?!)

IMG_0001

–  újra sütök! (a kellékeim még vidéken dobozban, de lelkes cukrász mindent megold!)

–  nincs még állásom (és nem, nem kapok pánikrohamot ettől, tudom, hogy nem fogunk éhen halni és minden meg fog oldódni. Türelem kell hozzá. És én vagyok az, aki most már nagyon szeretne dolgozni. Szerintem a munkaerőpiac álma vagyok, csak max még ők nem tudják!

– tudom, hogy mit szeretnék csinálni (ellenben nagyon sok emberrel, szóval, ha másra nem is lett volna jó ez a 10 hónap, erre mindenképp). Írni szeretnék. Cikkeket, könyvet, blogot. Nemzetközi fronton dolgozni. Sütni. Kizárólag szenvedélyből, nem ipari konyhában. Segíteni másoknak (ez a projekt jelenleg már fut). Utazni és nyelveket fejleszteni, használni. Élni mindazzal a jóval, amivel a közel egy év alatt gazdagodtam.

– életem legjobb évén vagyok túl, amiért minden egyes nap hálát adok! Hiányzik a kaland, piszkosul. NZ, a táj, az emberek, az élmények. Próbálok visszaszokni, ami nem minden pillanatban könnyű, de igyekszem.

Tömören azt hiszem ilyen volt az első hónapom itthon. Kíváncsi leszek, mit hoz a második! :)

Kiwi férjem úgy fest már nem lesz…

Oliverrel való kapcsolatunk lassan négy hónapra nyúlik vissza. Úgy kezdődött, hogy Olivernek van a legtüncibb mütyürboltja egész Wellyben. Meseszép ékszerek, egyedi kézműves lakberendezési dolgok, meg bűbájos sálak. Így hát heti háromszor biztos beevett a fene a boltjába, nyálcsorgatni.

Még boldogabb voltam, mikor kiderült, hogy Oliver munkaerőt keres. Bementem Hozzá kérni egy email címet, hogy elküldhessem a CV-m Neki, de olyanja nem volt (???). Így aztán másnap Zsitit kértem meg, hogy nyomtasson nekem CV-t és dobja már be Neki. Mikor Zsiti bement, Oliver nézett rá nagy szemekkel, hogy dehát ő így látatlanba nem adhat nekem munkát, nekem is be kellene majd mennem, próbanapra. Zsiti próbálta ugyan elmagyarázni, hogy értjük a rendszert, nyilván ez csak a CV-m, majd hívjon fel, ha tetszik neki, és bemegyek. De Olivert ezen a ponton elvesztettük…csak nézett a CV-mre és Zsitire felváltva és totális kétségbeeséssel az arcán motyogta, hogy Ő most nem tudja, hogy mit kéne tennie. Mondanom sem kell, azóta sincs eladója, így Oliver szerencsétlenkedik bent továbbra is.

Épp így volt ez tegnap is, amikor Zsiti úgy ébredt, hogy Ő biza ma megkéri a kezemet (nem kéne hagynom, hogy ennyi almaecet cidert igyon a vesekövére, mert úgy fest, elég meredek ötletei lesznek tőle…). Miközben én hajnal 4-ig forgolódtam és kattogtam (megesik), végül úgy döntöttem, beveszek egy fél altatót. Két éve rohadt a neszeszerembe, gondoltam ettől csak elalszom végre. Sikerült is, reggel arra eszméltem, hogy Zsiti csinibe vágja magát, borotválkozik, pörög ezerrel. Félkómásan gondoltam is magamban, minek ez a nagy felhajtás, oké, hogy a kiwi Parlamentet visz el megnézni (mondván, hogy minden ilyenért odavagyok), de akkor most nekem is fel kéne kelnem és hajat mosni?!?

Welly szívében

Welly szíveben

Arra jutottam, hogy a pörgést meghagyom Zsitinek, és gyökkettővel kivonszoltam magam a fürdőbe, hogy megmossam a hajam (eddig ez a trükk mindig bevált). Mégiscsak Parlament! Míg én egy leszanált csiga tempójával készülődtem, Zsiti meghekkelte a blogomat (egyszer adok meg belépő kódot egy pasinak, máris ez lesz…), és betért Oliverhez, hogy megvegye a gyűrűt.

A következő beszélgetés zajlott le:

-A kirakatban lévő köves gyűrűt szeretném megnézni. Az S-es méretűt.

– Szerintem az M-es lesz jó neked!

– ??? Nem nekem lesz. A barátnőmnek veszem.

– Aha. Hogyne.

Ezek után Zsiti nem akarta felpóbálni a gyűrűmet…Én akkor már húsz perce vártam a megbeszélt helyen, társaságom is akadt egy magában beszélő és zokogó-röhögő csöves képében. Jó volt a buli, na. Nem értettem ugyan, hogy ha a Parlament balra van, akkor mi miért tartunk totál ellenkező irányba, de Zsiti magyarázott valami ismerőséről, aki ott vesz fel minket…aztán egyszer csak kilyukadtunk a Te Papánál, annál a múzeumnál, ahol nyolc hónapja egy kvázi véletlen folytán találkoztunk.

Zsiti magyarázott nekem, hogy ez micsoda egy sorsfordító pillanat volt az életében, és hogy így meg úgy milyen jó is nekünk, de addigra engem már berántott a free wifi. Ismer, tudja, hogy ilyenkor világ kizár, marad O. meg az internet, így csak annyit mondott: “Átállítottam valamit a blogodon, nézd már meg, hogy jó lesz-e!?”

A többit tudjátok (aki lemaradt volna, az nézze meg a fb oldalt, vagy kattintson az ‘ask me’ menüpontra!). Én csak vihorásztam zavaromban, meg hüledeztem, aztán eszembe jutott, hogy erre azért nem árt válaszolni:

– Most erre válaszolnom kéne?

– Hát, nem egy rossz ötlet!

– Jaaaaa, télleg. IGEN!….de most akkor nem megyünk a Parlamentbe?!

Amit a képen láthatunk: egy lányt, akire ráférne már egy alapos fodrászkodás (aztán ezt is el akarja valaki venni…), meg a Te Papa orange-almond tortájat, ami sokkhatásra kiváló

Nem mentünk. Mint ahogy munkát sem adott, ahogy azt az első találkozásunk ürügyéül mondogatta. És még csak nem is kiwi, bár azzal csitítgat, hogy fél szegedi-fél maori…Azt gondolom, kevés nagyobb lámaság van a világ végén összeszedni egy magyar vőlegényt, de mindegy, most már megtartom. Elvégre mindig jól jön egy online marketinges a családba, habár a kis akciója nem hogy nem hozott lájkokat a blogomnak, de azóta minimum három férfi olvasóm leiratkozott…

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

July 2017
M T W T F S S
« Jun    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: