Első utunk gyerekkel külföldre – Cesky Krumlov 1. rész

Évek óta nagy álmom, hogy eljussak a salzburgi karácsonyi vásárba, úgyhogy idén ezt kértem karácsonyra Zsititől. Az ötlet egészen addig jól működött, míg nem realizáltuk a nagy szervezés közben, hogy egy öt órás út egy három hónapos babával valószínűleg 8 órán át fog tartani (kőkemény matek ez a gyerekvállalás, komolyan!), és mivel Salzburg ennél messzebb is van, kénytelenek voltunk közelebbi helyszínt keresni.

A csecsemős utazás esetében optimista hozzáállással már úgy számolom a menetidőket, hogy google útvonalterv szorozva 1,5 (mondom, hogy matek!), mivel biztos, hogy maximum 3 óránként meg kell állni etetni, illetve egy idő után Zsigmond is elkezd kínlódni a gyerekülésben.

img_0122

Innen jött az ötlet, hogy akkor legyen olyan célpont, ami 5 órányira van, így ha a reggeli első etetés után (ez kb. hajnal 6 körül szokott lenni) el tudunk indulni, jó eséllyel sötétedés előtt odaérünk. Először Linz-et néztem ki, de a szállás keresése során az Airbnb feldobta Cesky Krumlov-ot, ahol sokkal barátibb árakat mutatott az oldal. Én idáig nem hallottam erről a kis cseh településről, de a netet bújva egyrészről álomszép képeket találtam, másrészről sorra derült ki az ismerősöktől, hogy bizony Csehország egyik kis ékszerdobozáról beszélünk.

És valóban. Egy hosszú hétvége is kevés volt ahhoz, hogy kellően kigyönyörködjük magunkat a kisváros adta látnivalókban, pedig egy igazán szürke, szomorkás decemberi hétvégén érkeztünk. Mondjuk én imádom a telet, így engem ez nem elkeserít, hanem ilyenkor átadom magam a forró teák, forralt bor (nyilván ezt most szkippelnem kellett, de néztem Zsitit, ahogy issza), meleg takarók, deres fák és a hidegtől pirosra csípett arcok hangulatának. Imádom.

img_0001

Az elindulás nagyjából úgy sikerült, ahogy terveztük. Hatkor a gyerek menetrendszerűen ébresztett (értsd: torkaszakadtából üvöltött), így még én félkómásan megetettem, addig Zsiti is összekészült, így a következő egy órában a csomagok és a babakocsi betuszkolásával töltöttük, illetve a gyerek harmadjára történő átpelenkázásával és a checklist huszonötödik átfutásával.

Nos, friss szülős tapasztalatok következnek az első (külföldi) utunkra történő felkészülésről:

img_0120

  1. Úti okmány: Az első és legfontosabb infó (amire nyilván egyáltalán nem gondoltam volna, ha a rendőr barátnőm nem szól rám), hogy EU-n belül, ha kocsival mész, akkor is kell a gyereknek fényképes személyi okmány (tehát útlevél, vagy személyi). Mivel úgy voltam vele, hogy nincsenek már határok és autóval megyünk, őszintén nem is feltételeztem, hogy Zsigmondnak kéne bármit is csináltatni. Ez sajnos közel sem így van, erről aztán magam is meggyőződhettem (részletek itt), szóval hétfő reggel a Kormányablakban kezdtünk. Ez úgy néz ki, hogy megy a két szülő, viszik a gyereket (ügyintéző néni szerint jóllakottan és vidáman! – nyilván, ez így megy egy 3 hóssal), ill. egy fehér textilpelenkát és anyuka tarja a gyerek fejét, háttérben a fehér textillel, keze nem belelóg, gyerek feje nem lekókad, gyerek nem üvölt, nyála nem csorog, és már kész is a kép! Állítom, ennyi instrukció egy hét alatt Nánási stúdiójában nem hangzik el. Mindegy, miután a fél hivatal Zsiginek bábozott, csipogott és idétlenkedett, egy szerintem kissé nyominger képpel, de elkészült az ideiglenes személyink. Az extra jó hír pedig, hogy másnap már jött is az sms, hogy mehetünk a véglegesért (ami 3 évig érvényes ebben a korban).
  2. Gyógyszerek: Mivel mi sosem vagyunk betegek (vagy ha igen, akkor egy jobbféle műtét alá nem adjuk!), így ez sem jutott volna eszembe, de vannak nálam sokkal okosabb és tapasztaltabb anyukák, akik szóltak, hogy MINDENKÉPPEN vigyek láz- és fájdalomcsillapítót, orrspray-t és valamit gyomorbajra. Elképzelésem sincs, hogy egy anyatejes babánál az utóbbi minek, de megkérdeztem a gyógyszerészemet…akinek szintén nem volt…mindegy, vettünk.
  3. Tápszer: Ezt nagyon fontosnak éreztem, mert bár Zsigmond még szopizik, de mi van, ha Csehország közepén, arany szombat éjjel megy el a tejem és a gyerek olyan üvöltésbe kezd, hogy attól még a három király is sarkon fordult volna. Na, ez egy külön történet, mire az ember végigteszteli, hogy melyiket nem köpi ki sugárba az arcába a gyerek, de a lényeg, hogy megtaláltuk, kipróbáltuk, bepakoltuk. A tápot is, a melleim is, meg a fejőt is. Sállálláááá
  4. Mindenből még egyet: Jó, mellek esetében még ment a duplikálás, pelenkából is elvittem egy heti adagot a három napra, mondjuk apukából csak egyet pakoltunk. Zsiti ennek azért örült. De ruhákból tényleg tettem dupla mennyiséget, ami nem is ártott, mert mint ezt is megtudtuk, az autós ülés legnagyobb átka, hogy a gyerek egyből a nyakáig fossa magát. Szolidabb esetben csak a háta közepéig. Így aztán az első adag ruha konkrétan a kukában landolt, menthetetlen volt.
  5. Mózes vagy hordozó? Mi a hordozóra tettük le a voksunk, mert abban sem voltunk biztosak, hogy a csupa macskaköves belvárosban egyáltalán fogjuk-e tudni tologatni a gyereket, így eltettem a hordozókendőt is, legyen alternatívánk. Arra mondjuk még mindig nem jöttem rá, hogy télen hogy a legpraktikusabb magamra kötni a gyereket, kabát alá vagy fölé, bundazsákban, vagy anélkül – valahogy mindegyik kész szerencsétlenség. Végül én félig nyitott kabát alá kötöztem fel a gyereket, aki rezignáltan tűrte, hogy az anyja vagy énekelget a feje fölött (all I want for christmas is júúúúúúúúúúúú – ezt 76438271-szer), vagy zabál.

img_0039

Nos, miután ezekkel megvoltunk, az út relatív simán ment. Azzal mondjuk egyáltalán nem számoltam (ezt se mondta senki), hogy a szoptatós anyukák egy fokkal sem jobbak a kismamáknál, ha pisilésről van szó. Ez itthon eddig fel sem tűnt, mondjuk napi 4 liter folyadéknak valahogy távoznia kell, ez tény. Vérciki, hogy miattam óránként álltunk meg, a gyerek miatt egyszer. Ez pedig úgy festett, hogy gyerek megébred (ugye üvölt), mi kerestünk egy benzinkutat, amelynek parkolójában, elvonulva a tömegtől, pironkodván megszoptattam a gyermeket. Én nem tudom, hogy hogy lehet ezt diszkréten csinálni, az én melleimet igazából csak az nem látta, aki nem járt arra. Pedig volt rajtam kendő, ruha, gyerek szája, apuka őrködő tekintete, stb…ez mégis minden volt, csak nem az a meghitt, földöntúli összekapcsolódás a gyerekkel. Inkább olyan hátsó ülésen magamat ruhából, trikóból, melltartóból kihámozós sztori, miközben megpróbáltam Zsigit úgy átpelenkázni, hogy legalább a fejtámla (!) ne legyen szaros. A feladat nem minden részét oldottam meg hibátlanul, na…

img_0092

De a lényeg, hogy a következő etetésre megérkeztünk Cesky Krumlov-ba, amelynek bájos belvárosában sikerült féláron szállást foglalnunk egy tüneményes kis panzióban. A karácsonyi vásár pedig alig 10 percre volt tőlünk gyalog, így etetés után besétáltunk, és átadtuk magunkat a cseh adventi forgatagnak. Csak kapkodtuk a fejünket Zsitivel, hogy ez a kisváros tényleg mennyire gyönyörű, egyszerűen odavoltunk a festett falú házikókért, szűk kis macskaköves utcáiért, a kanyargó folyóért és a csehek végtelen kedvességéért.

img_0077

Éjjel aztán arra ébredtem, hogy Zsiti tiszta nátha és szörnyen szenved, borzalmas fejfájás gyötörte. Ennyit arról, hogy sosem vagyunk betegek. Mivel – nyilván – magunknak semmilyen gyógyszert nem pakoltam, így kézenfekvő volt, hogy Zsigmond láz- és fájdalomcsillapítóját ajánlgattam az apjának. Zsiti egész addig jó ötletnek is tartotta, hogy beharap abból néhányat, míg ki nem derült, hogy kúpot vettünk. Ekkor már nem voltam olyan népszerű az ötletemmel (szerintem meg nem is fájt akkor annyira a feje, ha ilyen apróságon fennakad), pedig még a segítségem is felajánlottam a szakszerű ’bevétellel’ kapcsolatosan, de gyermekem apja – szeretet ünnepe ide meg oda – elküldött a p.csába (ééééérted) a kúpokkal együtt. Így reggel az első utunk egy gyógyszertárba vezetett…Még hogy a gyerekkel nehéz az utazás…utaztál Te már beteg férfival!?!?

img_0094

Útközben élni – Barangolás Dél-Amerikában Merényi Mónikával

Women around the world – Interjúsorozat (1. rész)

Első interjú alanyom Merényi Mónika, akinek gyönyörű könyvébe egy karácsony előtti bóklászás során szerettünk bele. Azonnal. Mindketten. Beszippantott minket a hangulata, így alig vártuk, hogy a fa alatt ücsörögve szenteste átlapozgathassuk és álmodozzunk. Aztán, talán nem is volt meglepő, hogy a könyvhöz méltón milyen különleges és színes egyéniség a szerző is maga.

A könyvedet lapozgatva két dolog lesz egyből szembeötlő: az egyik, hogy rengeteg színes, meseszép kép van benne, a másik, hogy a könyv elején Tőled származó pozitív, inspiráló, lélekemelő idézetek szerepelnek. Látható, hogy valami mély, belső út eredménye ez a meseszép könyv. De ki és milyen volt az a nő, aki nekivágott egy ekkora útnak?

0_(46)Amikor eldöntöttem, hogy megcsinálom ezt az utat, még csak annyit éreztem, hogy mennem kell, hogy arra van a következő lépés, ezt szeretném megélni. Nyitott voltam és bíztam magamban, tudtam, hogy úgyis úgy alakul minden, ahogy nekem a legjobb. 

Öt és fél hónapot ölelt fel az oda- és visszajegyem közötti idő, ezalatt szerettem volna bejárni nyolc országot, megismerni a tájait, látni hol és hogyan élnek az ottaniak. Aztán hamar kiderült, hogy ez egy jelentős belső utazás is lesz, lehetőséget kapva úgy összekapcsolódni önmagammal, megtalálni a kérdéseimre a válaszokat és a világban magamat, ahogyan itthon nem volt módom.

Szerettem és fontosak voltak azok, akikkel, amikről itthon szólt az életem, mégis távolságra, új benyomásokra vágytam, egy korábbiaktól eltérő utazásra, egyedül megtapasztalva mindazt, amiről Dél-Amerika szól.

Miért éppen Dél-Amerikát választottad úticélodnak és mi alapján állítottad össze a menetrendedet?

 Sokat tanultam, hallottam Dél-Amerikáról, beszélek spanyolul és ott még nem jártam. 

0_(30)Középiskolában kezdtem spanyolul tanulni, és azóta hosszabb-rövidebb időszakokra az életem részévé vált a spanyol nyelv és kultúrkör. Az évek során megismertem dél-amerikai embereket is, akik a barátaim lettek. Amikor 2014 nyarán arra jutottam, hogy a következő telet a nagyvilágot járva töltöm, szinte egyértelmű volt, hogy erre a földrészre fogok utazni.

Először egy „Dél-Amerika hátizsákosoknak” útikönyvben (The Rough Guide to South America on a Budget) és az interneten látott-olvasott-ajánlott helyek alapján írtam össze azokat a tájakat, városokat, amelyeket érdekesnek találtam, majd egy térképre felrajzoltam, hogy mi-merre található. Ami nagyon „kilógott” egy logikusnak tűnő útvonalról, vagyis túl nagy kerülőt jelentett volna, azt az úticélt lehúztam a listáról. Aztán kiszámoltam fél évre bontva mi férhet reálisan bele ebbe az utazásba anyagilag és bejárható távolság szempontjából is. Így alakult ki egy -ideális esetben- teljesíthető látnivaló lista, ami azért előfordult, hogy az úton minimálisan módosult, aszerint hogy hol maradtam szívesen, még miről hallottam a helyiektől hogy kihagyhatatlan és mi volt az, ami nem marasztalt.

Összesen mennyi ideig tervezgetted az utat, vagy mennyire volt spontán dolog? Szerinted mi a legfontosabb, ami egy ekkora hangvételű úthoz mindenképp szükséges?

2014 augusztusában egy beszélgetés hatására találtam ki egyik óráról a másikra, hogy egy ilyen utazás az, amire most szükségem van. Aztán jó pár hosszú estét a lehetőségek feltérképezésével és az útvonal tervezésével töltöttem. Ezután már “csak” a repülőjegyet kellett megvennem és az oltásokat elintéznem, valamint a családdal, barátokkal elfogadtatni, hogy ez nekem „jó lesz”, és ne féltsenek.

Egy ilyen utat magunknak előkészíteni, majd egyedül végigcsinálni sokszor inkább expedíciónak éreztem, mint szimpla utazásnak. Egy listával – a helyekről, amiket szerettem volna látni – indultam neki, ezen kívül mindent helyben szerveztem és döntöttem el.

Szerintem a hit és bizalom önmagunkban, a megérzéseinkben és a sorsban, ami a legfontosabb egy ilyen út során. Enélkül elég hamar visszakoztam volna már itthon is – hiszen sokan őrültségnek tartották az utamat. Az úton is sok helyzet adódik, ahol jó, ha ezek a jellemvonások megvannak bennünk. Természetesen a nyelvismeret is segített a magabiztos fellépésben és abban, hogy bizalommal kezeljenek, mint más kultúrából érkezőt.         

Ezen túl mindenképpen sokat jelentett és megerősített azoknak a szeretete és támogatása, akiket szeretek, akik „végigutazták” velem ezt a fél évet, akikkel kapcsolatot tartva nem éreztem elhagyatva magam a világ másik felén sem.

Mesélted, hogy egyébként sem idegen számodra az utazgatás, számos országban éltél már, gyakorlatilag folyamatos nyüzsgésben vagy.

0_(8)Igen, szerencsémre már gyerekkoromban sokat utaztunk a családommal, ez nagyban meghatározta az értékrendemet, a mentalitásomat, és kialakította a sosem múló kíváncsiságomat és nyitottságomat a világra. Miután hamar kinyílt előttem a világ, korán láthattam mennyi csoda van benne, így később is nagy igényem volt felfedezni, megismerni a mindennapi környezetemen túli helyeket, életeket is. Nemcsak utazni, de külföldön élni is szerettem, a Spanyol-, Német- és Írországban töltött éveim mind fontos fejezetek voltak az életemben. Néhány éve pedig nyaranta egy csodálatos helyen, egy kis földi Paradicsomban töltök sok időt (Bovec, Szlovénia), ami után könnyebb városban (Budapest) tölteni az év többi részét.

Nekem így természetes élni. Sokat megélve a világból, követve azt, amit érzek és amihez eddig mindig megkaptam a támogatást. Az utazások engem minden esetben feltöltenek, barátságokkal, élményekkel, tapasztalatokkal gazdagítanak, megélem a határtalanság szabadságot, másképp érkezem haza onnan.

Valóban nagyon színes a paletta. Kanyarodjunk vissza kicsit Dél-Amerikába. 5 és fél hónapig voltál távol. Egyedül, nőként utazni mennyire volt ez nehéz, vagy félelmetes? Ért bármilyen negatív élmény az út során?

Olyan országokban, mint pl.Argentína, ahol sok európai bevándorló leszármazottjai élnek, nem annyira különleges egy kék szemű, európai külsejű lány. Ráadásul rengetegen utaznak Dél-Amerikába a világ minden részéről. Ám vannak olyan országok, ahol nagyon megnézik a helyiektől eltérő külsejű embert; Ecuadorban és Kolumbiában például úgy általában is jobban szemügyre veszik a nőket, a tőlük eltérő kinézetűeket különösen.

0_(35)Ez volt az első ilyen hosszú és távoli utam egyedül, így a család és barátok sokat aggódtak értem. Ezért annyit megtettem elővigyázatosságból, hogy befestettem sötétbarnára a hajamat. Ennek kint már örültem, így kevésbé voltam feltűnő a helyiek között. Ezentúl éjjelente nem csavarogtam egyedül az utcákon és a szórakozóhelyeken és nappal sem a balhésabb helyeken mászkáltam. Az első hónapban stoppoltam párszor, de egy-két kéretlen ajánlat és hajnali megérkezés ismeretlen településekre után inkább máshogy próbáltam spórolni.

Én biztonságban éreztem magam végig az úton, udvariasan kezeltek szinte mindenhol. Szerencsére se az út előtt, se útközben nem volt bennem félelem. Ha féltem volna, valószínűleg el sem indulok. Sok mindent bevállalok, de tudom a határaimat és ez belül volt. Magamra számíthattam csak és az egész út kimenetele, milyensége kizárólag az én felelősségem volt.

Egy ilyen úton semmi sem természetes, nekem kellett mindent, minden nap előteremtenem. Ugyanakkor egyedül úton lenni nagy szabadságot is jelent. Lényeges, hogy készen álljunk önmagunk társaságára, szembenézni mindennel, ami bennünk van. Egyébiránt, még ha egyedül is utazik az ember, akkor van csak magában, ha valóban egyedül szeretne lenni. Az utazások alatt, a szállásokon, a túrákon vagy bárhol, rengeteg utazó és helyi van, akivel összeismerkedhet az ember.

Ha meg kellene nevezned egy országot, vagy helyszínt, ami legnagyobb hatással volt Rád az úton, melyik volt az?

Országként Kolumbia rezonált velem a legjobban, ugyanakkor minden országban láttam meseszép helyeket, amikért hálás vagyok, hogy megismerhettem.


0_(5)Ha egy várost lehetne csak megnézni egész Dél-Amerikában, akkor Cartagena-t javasolnám. Számomra talán ez volt a legszebb és legszínesebb város, amelynek a hangulata jellemző Dél-Amerikára. Az óváros színessége, zenéje, ritmusa, a helyi emberek nyitottsága, az erkélyes, nagy belső teraszos színes házak mind azt sugározzák, hogy mennyire tele van élettel ez a Karib-tenger partján épült kikötőváros.

Az út alatt néhány hely építészete nagyon tetszett, mégis inkább a dél-amerikai tájak, az állat- és növényvilág volt az, ami lenyűgözött.

A sok csodálatos természeti hely közül, amiket láttam, számomra az Iguazú vízesés (Brazília-Argentína határán) volt az, amivel nem tudtam betelni. 275 vízesés zuhan alá olykor 80 méter magasról is; felemelő látvány és erőt sugárzó!

Valóban meseszép tájakon jártál. Ha az adottságokon túl az emberekre gondolsz, mi tetszett az ottaniak életvitelében, viselkedésében a legjobban?

0_(19)bbször jártam a világban sokkal szegényebb emberek, körülmények között, mint amiben én élek és sokat tanultam tőlük. Hogy kevésért is mennyire hálásak, kevéssel is boldogok tudnak lenni. Hogy mennyire a család az első és az emberi kapcsolatok, a közösen eltöltött idő. Az élet nehézségeit sopánkodás helyett inkább elfogadják, vagy ha lehet, megoldják.

Nagyon szeretem az állatokat, így nagyon tetszett és megérintett mennyire közvetlen és harmonikus az itteniek viszonya az állatokhoz. Rengeteg kutyát láttam az utcákon élni Dél-Amerikában, ők a helyiek életének elfogadott, szeretett és megszokott szereplői.

Ami nagyon tetszett még a dél-amerikai emberekkel kapcsolatban, az az, hogy tele vannak élettel, és emellett nyugodt természetűek, kiegyensúlyozottak. Tanulságos volt látni, ahogyan a dél-amerikai nők a legnagyobb természetességgel vállalják fel magukat, mindegy hogy néznek ki, nem szégyenkeznek, attól még Nők és ezt is sugározzák ki.

A beszélgetésünk alatt egyértelművé vált számomra, hogy nagyon mély és intenzív önismereti utat is jártál be. Úgy érzed, hogy kerek egész lett ez az út és megkaptál tőle mindent, amit vártál? Egyáltalán voltak elvárásaid?

 Elvárásaim nem voltak, csak szerettem volna felfedezni egy másik kontinenst és kicsit nagyobb ”rendet tenni” itt belül. Ennél azonban sokkal többet kaptam ezen az úton. Megadtam magamnak azt az időt és figyelmet, szeretetet, amit itthon nem mindig sikerült. Ezalatt akaratlanul is „újranéztem” mindent, ami számított, ami formált.

0_(17)Feldolgoztam azokat a dolgokat is, amik a lelkem legmélyén voltak és így letisztultak az érzéseim, gondolataim. Békére leltem magamban, elfogytak a kérdéseim, egyszerűen elégedett vagyok azzal, ami van, és örömmel teszem a dolgom. Elfogadom és jobban értékelem az életem, jobban kapcsolódom mindenhez, valóságában látom a dolgokat, nem úgy, ahogyan korábban én akartam, hogy legyenek. Valahogy mégis sokkal egyszerűbb és sokkal szebb így.

Szerintem mindenki számára hasznos lehet egy ilyen utazás – főleg egyedül – , ahol más perspektívából lehet látni az életünket, a komfortzónán kívül, teljességében megélni az életet, látni mi fontos igazán és megismerni önmagunkat azon a kis szeleten túl is, amiben rutinszerűen élünk fix körülményekkel és szereplőkkel.

Tényleg irigylésre méltó ez a fajta balansz. Honnan jött az ötlet, hogy könyv formájában is megjelenteted az utazásod? Egyébként milyen érzés, hogy tudod, mások otthon lapozgatják a könyvedet és általad inspirálódnak, vagy épp vágyakozva nézegetik a képeidet?

Először magamnak írtam csak le a gondolataimat. Mindenki átélhette már milyen felszabadító érzés, amikor valamilyen gondolat, érzés megérik és esszenciaként megfogalmazódik bennünk. Emellett jó érzés volt átválogatni a képeket és megosztani belőlük párat rövid élménybeszámolók keretében. Aztán egyre több barátom javasolta, hogy osszam meg a tapasztalataimat szélesebb körben is. Sokáig nem gondolkoztam ebben, aztán mégis, ahogy kerekedett, tisztult bennem is az egész élmény, azt kezdtem érezni, hogy talán tényleg érdemes lenne megmutatni másoknak is merre jártam és mit éltem meg az út alatt.

0_(1)Ahogy elkészültem a kivonattal, megmutattam néhány számomra fontos embernek és olyan lelkesítő és elismerő visszajelzéseket és támogatást kaptam, hogy már nem volt kérdés megjelenjen-e a könyv. Így született meg: az „Útközben élni – Dél-Amerika”.

Tavaly december közepén került a könyv a boltokba, s azóta számos zavarba ejtően kedves, elismerő és felemelő visszajelzést kaptam, amelyeknek nagyon örülök. Nagyon jó érzés, ha más inspirációt, bátorságot tud meríteni a soraimból, képeimből, hogy nekivágjon terveinek, utazzon, vagy csak megérintve néhány gondolattól, másképp nézze a világot maga körül és merjen kapcsolódni önmagával, merjen önmaga lenni.

Minden mondatodból süt a hazatérés öröme is. Egy ilyen kerek út után tervezel-e hosszabb utazást a közeljövőben? 

Egyszer remélem lesz módom eljutni néhány hónapra Délkelet-Ázsiába. Szeretném bejárni elsősorban Indokínát, azon belül is Thaiföld – Kambodzsa – Vietnam – Laosz vidékét mindenképp.

Most azonban úgy érzem, hogy egy időre eleget utaztam, és láttam, amit szerettem volna. Élvezem az itthoni életem, rendben van minden, ahogy éppen van. Azzal együtt, hogy sosem lehet tudni holnap mi érint meg, és merre visz majd az életem.

Nincsenek határok, ha hagyjuk, hogy ott legyünk, ahol a szívünk van és ahol szeretnek.

Ezúton is köszönjük Móninak a lehetőséget. Ha az utazásáról szeretnétek még több történetet és bámulatos fotót látni, látogassatok el a weboldalára: www.monwanphoto.com. Ha szeretnéd megnyerni az Útközben élni – Dél-Amerika c. könyvet, akkor katt a Vombat facebook oldalára és oszd meg az interjút!

Magyar kis faluból egészen a US Army speciális egységéig – azaz Mütyi barátnőm, a katona

Women around the world – Interjúsorozat (4. rész)

Balogh Juditot – vagy ahogy a barátai hívják, Mütyit – 16 éves korom óta ismerem és azóta az egyik legközelebbi barátom, mindannak ellenére, hogy általában 8-10 ezer kilométer távolságra élünk egymástól. Az Ő története annyira erőt adó és állandó jelleggel inspiráló számomra, hogy úgy éreztem, mindenképp szeretném Nektek elmesélni, miként jutott el egy pár száz fős kis magyar faluból a US Army különleges alakulatába ez a törékeny, csupa mosoly és roppant kitartó nő.

Hol is kezdjük!? Talán ott, hogy alig voltál 16 éves, amikor a szüleid kiküldtek egy évre Amerikába. Innen indult a Te világjárásod és az is, hogy végül egy másik országot választottál otthonodnak.

Emlékszem, 16 éves koromban, nyári szünet vége felé, már csak pár héttel iskolakezdés előtt egy nap, anyukám megkérdezte, hogy lenne-e kedvem külföldön tanulni egy évet. A célország ismeretlen volt, egészen az indulás előtti 2-3 hétig, de rémlik, hogy nem is nagyon számított, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lesz nekem a világ egy másik pontján nyelvet tanulni, új barátokat szerezni, új környezetben új kultúrát megismerni.

Nem mellesleg 16 évesen az is egy szempont volt, hogy egy évig távol lehetek a szülőktől. Azt mondjuk a mai napig nem értem, hogy a szüleim hogy mertek ennyi idősen elengedni egy évre az ismeretlenbe, de egész életemben hálás leszek nekik ezért, mert ez az egy év meghatározta az összes későbbi történést az életemben.

Mütyi

Ez azért nem csak a szülőktől volt bátor lépés, hanem Tőled is. Mit gondolsz, mi volt az a pont, amikor már tudtad, hogy ez lesz az utad, szeretnél idővel majd visszatérni Amerikába? Mi volt számodra a legmeghatározóbb élmény ezalatt az egy év alatt?

Pontosan nem emlékszem, mikor döntöttem el, hogy szeretnék majd később hosszabb időre is visszatérni, de valamikor az egy év legelején lehetett. Amikor megérkeztem minden új volt, minden más, jobb értelemben. Eleinte nehézséget okozott, hogy nem beszéltem a nyelvet, de aztán ahogy belejöttem lettek barátaim és elkezdtem kosarazni járni, ami szintén segített a beilleszkedésbe. Szépen lassan minden a helyére került és nyugodtan mondhatom, ez volt életem egyik legjobb éve, rengeteg élménnyel és új tapasztalattal.

Szerinted mennyire jó ötlet egyébként egy ennyire fiatal gyerekeket ilyen messzire küldeni? Mit ad és mit vesz el esetlegesen egy ilyen év? Szerinted mivel lett a személyiséged gazdagabb?

Számomra az egyik legmeghatározóbb tapasztalás az volt, mikor rájöttem a kint tartózkodásom alatt, hogy a szüleim mennyire szeretnek. Azt mondják, sokszor nem tudjuk értékelni azt, amink van, amíg el nem veszítjük. Ez különösen igaz egy 16 éves kamaszra, főleg, ha a szüleiről és a testvéréről van szó. Az egy év alatt három ’csere-családom’ volt, de a három családban összesen nem láttam annyi szeretetet és egymással való törődést, mint nálunk otthon. Hazatérve sokkal hálásabb voltam ezekért a dolgokért, amelyeket korábban természetesnek tekintettem.

Mesélj egy kicsit arról, merre próbáltál még szerencsét a főiskolás éveid alatt! Éltél és dolgoztál Németországban és Angliában is. Ezek milyen tapasztalatok voltak?

Főiskolának azért a BGF turizmus szakirányát választottam, mert a kiírásban a 3. év gyakorlati évként szerepelt külföldön. Tudtam, hogy ez az én lehetőségem visszatérni Amerikába, ezúttal gyakornokként. Később azonban kiderült, hogy az iskola a gyakorlati helyet nem biztosította, csak az időt rá. Mivel Amerikába nehéz volt ismeretlenül gyakorlati helyet találni, így először Londonba kerültem egy hónapra. Jó lehetőség volt ez is, de nem az, amit kerestem. Közben próbáltam intézni az amerikai vonalat, de a papírmunka és a vízumügyintézés majdnem egy évet vett igénybe. Már szinte szertefoszlott a remény, hogy sikerülhet, de aztán jött a hír egy San Diegó-i Hilton Szállodából, hogy megvan a helyem, várnak szeretettel egy évre.

Hogyan telt ez az időszak és miben fejlesztett Téged?

A szállodai gyakorlat által kerültem vissza Amerikába és ez alatt az egy év alatt már szabadon jöttem-mentem, utazgattam. Magyar lányokkal béreltünk közösen egy lakást és a keresetem elég volt arra, hogy elmenjünk kirándulni olyan helyekre, ahová szerettünk volna. A szakmai tapasztalat mellett rengeteget tanultam, ami később segített önállóvá és céltudatossá válnom.

Új élmény volt, hogy a munkahely tényleg lehet olyan, amit szeretünk és a fizetésből valóban meg lehet élni. Így visszagondolva a kaliforniai lehetőségek végtelensége tanította meg nekem, hogy ha az ember jó helyen van, akkor az ember csak maga szabhat határt a lehetőségeinek.

Az egy éves gyakornoki munka végül olyan jól sikerült, hogy a szállodával megállapodást kötöttünk arra nézve, hogy folytatom a kinti munkát, ami nekem a zöld kártyát jelentette pár év múlva. Mondanom sem kell, milyen egy hosszú, nehéz, akadályokkal teli és drága folyamat volt ez. A vízumra éveket kellett várjak, de nem bírtam otthon maradni, így kerültem New York-ba nanny-nek.

m0

A turizmusban és nanny-ként szerzett tapasztalaton túl aztán jött a hadsereg. Miként kerültél közeli kapcsolatba az Army-val és mégis mi az, ami ennyire megfogott benne, hisz nem az a tipikus törékeny nőnek való terep.

Valóban nem, de én imádom! A babysitter munka csak egy átmeneti megoldás volt, míg meg nem jött a várva-várt hír a zöld kártyámról. Aztán alig hogy megkaptam, másnap már jelentkeztem a sorozó irodába. Akkor már régóta érdekelt a katonaság. Nem csak arra voltam kíváncsi, hogy meg tudom-e csinálni a hírhedten nehéz 9 hetes kiképzést, hanem az is motivált, hogy visszaadjak valamit az új hazámnak azért cserébe, hogy itt kezdhetek egy könnyebb, jobb életet.

m3

Mesélj, kérlek a kiképzésekről, hogy kell ezt elképzelni? Tényleg kúsztok-másztok-gázkamrában szenvedtek és óriási hátizsákokat cipeltek, mint a filmekben?

Igen, ilyen is akadt bőven, főleg a karrierem elején. A katonaság kiképzőtáborára egyébként edzésterv keresése közben bukkantam rá. A sok edzésre, fizikai és szellemi kimerültségre, amit a kiképzőtáborról olvastam nem elrettentő példaként, hanem kihívásként tekintettem. Mondják, hogy minden jóban van valami rossz, és én úgy vagyok a katonai léttel, hogy amíg a jó dolgok vannak túlsúlyban szemben a kényelmetlen helyzetekkel, addig én ezt az életformát választom. Megfogadtam magamnak, hogy amint a mérleg a negatív oldalra bukik, búcsút intek a hadseregnek.

m4

Szerencsére az elmúlt 5 évben csak pozitív tapasztalataim vannak és a karrierem szépen ível felfelé. Néha attól félek, hogy magasról lehet nagyot esni, de úgy vagyok vele, hogy amíg lehet, szeretném kiélvezni az ezzel járó lehetőségeket és megtapasztalni a saját határaimat.

m2

A katonaságban egyébként az első 9 hét – a kiképzőtábor – volt a legnehezebb, de az meg remek lehetőség volt új barátokat szerezni és arra, hogy megismerjem és feszegessem a saját határaimat. Igen van kúszás-mászás, hátizsák cipelése hosszú mérföldeken át, van kötél- és falmászás és gázkamra is, de ezek pillanatnyi kényelmetlenségek ahhoz képest, amit az ember akkor érez, mikor leküzdi ezeket az akadályokat.

Azért szerintem ez a képlet nem mindenkinek (főleg nőként) lenne ilyen egyértelmű. Jelenleg mit csinálsz a katonaságon belül?

Szerencsére most olyan helyen dolgozom, ahol kevesebb a kényelmetlen helyzet, ellenben sok az érdekes, kihívást jelentő feladat. Lehetőségem volt bekerülni egy különleges egységhez. Ez azért óriási dolog, mert ide már tényleg csak a legjobbakat válogatják be.  Itt, a ’speciális oldalon’ különleges képességű katonákkal dolgozhatok együtt, akiktől sokat tanulok. Ahhoz, hogy valaki ide eljusson, egy több hetes kiképzésen kell részt vennie, ahol szigorúan csak a legmegfelelőbb képességű katonákat választják ki. Szerencsére engem is kiválasztottak, így részt vehettem egy több hónapos kiképzésen, ahol azonban elég magas a kiesési arány. Mivel ezeket az akadályokat sikeresen vettem, így ma már bátran mondhatom, hogy a munkámra nem munkaként tekintek, hanem egyfajta kikapcsolódásként.

Szerinted mi az a személyiségjegy, ami ehhez a hivatáshoz mindenképp szükséges? Ha esetleg másnak lennének ilyen jellegű álmai, biztatod-e, vagy mit javasolsz számukra?

Úgy gondolom, hogy a kitartás és az ellenálló képesség talán a két legmeghatározóbb tulajdonsága egy katonának. Ezek híján az ember hajlamos könnyen feladni a kitűzött céljait az első, kisebb akadály láttán. Nekem mindig vannak céljaim, egyszerre általában több is. Amikor elérem az egyiket, az a sikerélmény ad erőt a következő, nagyobb volumenű célhoz. Ezek a sikerek segítettek a családomnak is, hogy elfogadják a tényt: katona vagyok.

Eleinte vívtuk a harcokat, nehéz volt nekik megérteni, hogy miért szeretném ezt csinálni, de az évek előrehaladtával és a sikereimnek hála, mára már nem csak elfogadták a döntésem, de velem együtt örülnek. Jó érzés, hogy büszkék rám, még ha anno nem is ezt a karriert szánták nekem.

m5

Ha valaki úgy gondolja, hogy ez az életforma neki való, én csak javasolni tudom, hogy próbálja ki, amint van rá lehetősége. Viszont ha az eredmény nem az, amit várt, fontos, hogy az ember tudjon tovább keresgélni annak érdekében, hogy megtalálja a saját útját. Sajnos azt tapasztalom, hogy túl sok ember végez olyan munkát, amiben nem leli örömét, márpedig nagyon fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál. Nekem is volt számos munkahelyem, dolgoztam szállodában, étteremben, nanny-ként és légiutaskísérőként is. Ennek az az oka, hogy amint úgy éreztem, hogy a munkám már nem nyújt élvezetet számomra, váltottam. Szerencsére a katonaság elég változatos ahhoz, hogy folyamatosan új élményekkel gazdagítson, és ne tudjam megunni.

Külső szemmel nézve tényleg olyan az életed, mint maga az amerikai álom: ott élsz, ahol szerettél volna, megszerezted az állampolgárságot, a munkád a szenvedélyed, Rád talált a szerelem is és sokat utazgatsz. Én azonban tudom, hogy kőkemény munka és sok-sok küzdelem, verejték és időnként könny is állt ezek mögött az eredmények mögött.

Mi az, amit a jövőre nézve szeretnél elérni, mi a Te következő nagy álmod?

m1

Folyamatosan újabb célokat tűzök ki magamnak. A munkahelyi sikerek mellett szeretnék pár év múlva családot is alapítani. Ez persze nem egyszerű, mert nehéz felhagyni a munkahelyi célokkal egy ambiciózus személynek. Még két évet kértem magamtól ’katonásdit játszani’, utána a családé lesz a főszerep. Bár nagy hassal is tud aktív maradni valaki, így vélhetőleg ez sem jár majd annyi lemondással, mint ahogy még most tűnik. Mindenesetre addig megpróbálok még több dolgot lehúzni a bakancslistámról.

Szívből kívánom, hogy minden álmod váljon valóra!

Ezúton is köszönöm Mütyinek az interjút és azt, hogy egyszerre a barátom és az egyik legnagyobb példaképem!

Egy ‘TravelMom’ születése

Kerek egy évvel ezelőtt egy nagyon ismert televíziós személyiség a velem készített interjújában a nevem alá azt írta ’VILÁGUTAZÓ’. Bár ez így, ebben a formában nem igaz, hisz nem jutottam el száznál is több országba, nem jártam valamennyi földrészen és nem ezzel foglalkozom jelenleg életvitelszerűen, a titulus mégis jól esett. Úgy fogtam fel, mintegy előrevetítését jövőbeni énemnek, amolyan megelőlegezett bizalmat.

Aztán alig telt el egy röpke év, újabb megnevezésem lett: ANYA. Még ízlelgetem a szót, barátkozom a helyzettel és ismerkedem az alig tíz hetes kisfiammal. Na de kezdjük az elején, ki is voltam, mielőtt Világutazó és Anya lettem!

2014 júniusáig tengettem az átlagos jogász lányok életét: csinos ruhákban, magas presztízsű munkahelyeken, felelősségteljes pozíciókban teltek a napjaim. Szerettem a munkám, volt hobbim (írtam és cukrászkodtam), kiélveztem a főváros nyújtotta minden lehetőséget, és amikor csak lehetett utazgattam. De egyszer csak jött egy érzés, egy vágy, ami nem hagyott nyugodni, hogy ki kell kicsit szállni ebből a mókuskerékből és egyetlen (na jó, másfél) hátizsákkal elmenni világgá.

Egészen pontosan 17 ezer kilométerre az otthonomtól. Egyedül, nőként, hátizsákos utazóként. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy gyakran csináltam ilyen őrültséget, gyorsan leszögezem, hogy korábban még 200 kilométernél messzebbre se mentem egyedül – leszámítva egy félévnyi külföldi ösztöndíjat -, így nem mondanám, hogy rutinom volt a dologban. Dehát a komfortzónán kívüli lét attól izgalmas, hogy totál ismeretlen számunkra.

DSC_0573

Úticélom a varázslatos, izgalmas és megunhatatlan Új-Zéland volt, egy kis ausztrál kitérővel. Közel egy évig utazgattam Down Under-en, négy hónapon át éltem autókban, és ez az utazás éppoly izgalmas volt belül is, mint kívül. Már maga az előkészület is komoly pszichés tréning volt, hiszen nem ismertem senkit sem a barátaim között, sem a családomban, aki legalább fele ilyen őrült lett volna és nekivág másfél hátizsákkal a világ végének. Éppen ezért próbáltam a családnak is kis dózisban adagolni a hírt: először azt mondtam el, hogy hova megyek, aztán hogy mikor, végül hogy mennyi időre.

Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, ami most, hogy új pozíciómba (aka Anya) léptem, egész érthetővé vált számomra. Mégis ki örülne annak, ha a gyereke egy napon bejelentené, hogy felmondott, bedobozolt és lelécel ismeretlen időre ismeretlen helyre, mert ő „körbe akarja sütni Down Under-t”? Én mondjuk ott vágnám hókon egy tepsi kakaós csigával. Nos, hasonlóan jól reagált az én családom is: a Pótanyám konkrétan visszakérte a karácsonyi ajándékként szánt kiskosztümömet, mondván nem kell ahhoz szép ruha, hogy kávézókban idétlenkedjek a világ másik felén. A nagymamám pedig közölte, hogy ez egy baromság, Kecskemétnél szebb hely úgy sincs. Mami meg már csak tudja a tutit, hiszen világörökségi helyszíneink egyikén állva, bámulva Budapest meseszép fényeit is sikeresen levonta a konklúziót: „Szép-szép ez a Budapest, de azért nem egy Kecskemét!”. Ennyi. 84 éven át mégsem tévedhet az ember!image

Mindezek ellenére végül nem sikerült meggyőzni arról, hogy a ’gap year’-em a hírös városban töltsem, szóval felszálltam a gépre és tíz hónapon át élveztem a gondtalan utazók felelőtlen és izgalmas életét. Mivel nem voltam gyakorlott utazó, így alapos előkészületeket tettem, hogy egyedülálló nőként a lehető legnagyobb biztonságban utazhassak: egy főhadnagy barátom komoly tréningnek vetett alá. Kaptam tőle egy közel hatszáz oldalas túlélési kézikönyvet – amit aztán ki is akart kérdezni-, és egy kb. 30 darabos túlélő szettet, benne függőágyat, hőtartó fóliát, sőt, még érszorítót is. Állítom, James Bond nem szokott ilyen felkészülten bevetésre menni, mint ahogy én nekiindultam a nagy kalandnak. Így lettem hát Utazó.

Aztán, ahogy az már lenni szokott a romantikus lányregényekben, a nagy kaland közepén összetalálkoztam azzal a csodálatos félig kiwi-félig maori vízilabdázó és/vagy rögbis félistennel, akire szingli fantáziáimban mindig is vágytam. Ja, nem. Ellenben összeismerkedtem egy roppant kedves, jó humorú, szegedi fiúval. Mert hát nyilván, 17 ezer kilométerre az otthonodtól kivel sodor össze az élet, ha nem egy szegedivel? Így történt hát, hogy új-zélandi pasim ugyan nem lett, de magyar vőlegényem igen.nezelodes

Én ugyanis tartottam magam az elveimhez: nekem nem kell magyar barát. Mégis ki az az elfuserált, aki a világ túlfelén egy magyar pasival jön össze? A jóember komolyan vette a dilemmámat, úgy érezte, mégiscsak ő a férfi, orvosolni kell a helyzetet: ha nem akarok magyar barátot, akkor nem lesz. Én mondjuk úgy gondoltam, hogy vessünk véget a románcnak. Ő meg úgy, hogy megkérte a kezem: szóval már nem barátom volt, hanem vőlegényem.

Így tértem végül haza életem addigi legnagyobb kalandjából: a másfél hátizsákon túl hoztam egy vőlegényt is. Tudni kell stílszerűen hazatérni, na. A hátizsákok aztán egy kis időre megpihentek az ágy alatt, amikor kiderült, hogy egy aprócska csomaggal gazdagodunk. Alig két évvel azután, hogy gyermekem apjával megismerkedtem, megérkezett a gyermek is.

15133943_10153937381196837_1914122881_o

Most, hogy itt van ez az alig tíz hetes kis jövevény, újra kívül vagyok a komfortzónámon. Utazás ez is, hiszen minden nap valami teljesen új, váratlan és csodás (katasztrofális) dolog történik velünk. A célom pedig az, hogy tovább bővítsem kis csapatunk és most már szóló, hátizsákos utazó helyett ’Travelmom’ szerepkörömben tesztelgessem a családos utazgatást. A függőágyat és az érszorítót cumikra és pelenkákra cseréltem, másfél hátizsák helyett a fél házat visszük már magunkkal, csupán egy dolog maradt, amire tutira szükségem lesz a jövőben is: a túlélési kézikönyv.Zsigi

BabyVombat’s adventures – 1. rész

Ez a rovat egy kicsit más lesz, mint az eddigiek: egyrészről kicsit túltolom majd benne a személyes, gyerekes témákat, másrészről célom, hogy minél több baba- és gyerekbarát helyet és programot fedezzünk fel a közeljövőben, amit majd szeretnék megosztani Veletek. Ez lesz hát a BabyVombat’s adventures sorozat, amely Zsigi kis és nagy utazásairól/kalandjairól szól majd. Illetve az én bénázásaimról, mert nyilván nincs illúzióm azt illetően, hogy mindent jól csinálunk. Vagy hogy idővel kevesebbet fogunk szerencsétlenkedni. De legalább témám lesz bőven!

Múlt hétvégén megejtettük az első hivatalos kimozdulásunkat Zsigmonddal. Mivel már 7 hetes volt, úgy éreztem, hogy elvesztegetett idő minden egyes nap, amikor nem teszteljük a gyereket, vagy szoktatjuk hozzá ahhoz, hogy kirándulunk. Igen, a gyerekem nem egy türelmes anyát választott magának. Cserébe Zsigmond nettó 13 másodpercig bírja üvöltés nélkül ébredéstől evésig…Szerintem egálban vagyunk.

15133867_10153937358821837_1100241173_o

Mivel Zsitivel most volt a 2 éves évfordulónk, úgy döntöttem, hogy popójára (ha már babarovat, ugye…) verünk a SZÉP kártyámon lévő keretnek és kipróbáljuk, hogy milyen utazgatni egy kisbabával. Gyorsan feltúrtam a netet és így bukkantam a bikácsi Zichy Park Hotelre, ami kifejezetten gyerek- és családbarát helyként hirdeti magát. Már az utazásunk előtt bekérték az igényeinket, mit szeretnénk: kiságy, légzésfigyelő, babakád, stb. és persze az is nagyon tetszett, hogy hatalmas kerttel és tóval rendelkező szálloda, ahol nagy sétákat lehet tenni, lovagolni és állatokat simogatni.

15101992_10153937319596837_2123489779_o

Azt már tudtuk, hogy a kocsit szereti a gyerek, betesszük és elhallgat. Áldom a sorsot ezért a tulajdonságáért, bár a családi legendárium szerint nekünk sem kellett 500 méternél tovább mennünk, máris aludtunk öcsémmel, szóval volt rá 50 százaléknyi sansz, hogy Zsigmondnál is működik a ’kikapcsoló gomb’, amint beindítjuk a motort.

Természetesen az elindulás úgy sikerült, ahogy az megjósolható volt. Csupán kétórányi csúszással. Állítólag ez teljesen rendben van. A pakolással nem volt gond, 7 hetes gyereknél még csak egy gigapakknyi pelenkát kell vinni, nincsenek még játékok, kedvenc plüss figurák, plédek, fél ház…Így aztán se perc alatt bepakoltam, aztán vártuk, hogy az egyébként svájci óraként működő kisfiam végre felébredjen és egyen, hogy aztán alvásidőben elindulhassunk. Nyilván nem ébredt. Édesdeden aludt, mi pedig csak néztük, ahogy az értékes – még világosban telő – perceink tovaszállnak. Halk szuszogással és világbékével az arcán aludta át az utazásra szánt időnk felét. Végre aztán kinyitotta a szemét, szolidan jelezte, hogy éhes – értsd torkaszakadtából elkezdett üvölteni – én meg elkezdhettem etetni. Nyilván méhem gyümölcse ekkor gondolta úgy, hogy kényelmesen lakomázik, mintha csak egy Michelin csillagos étteremben fogyasztaná a 18 fogásos degusztációs menüjét. Gyermek apja egyik lábáról toporgott a másikra, már réges-rég bepakolt a kocsiba, én alkudozom a gyerekkel, hogy ne nyammogjon már ennyi ideig rajtam, de nyilván magasra tett ránk.

15152336_10153937350921837_1205578955_o

Sebaj, két óra késéssel megindultunk. Természetesen telibe kaptuk a pénteki csúcsforgalmat, szóval még bőven Budapest határain belül telt a 3 órás etap fele. Már masszív sötétben érkeztünk, így sok mindent nem láttunk a szállásunkból, főleg, hogy az első egy óra pánikszerű etetéssel telt, mielőtt Zsigmond körbezengné az egész hotelt. A szállással egyébként zömében meg voltunk elégedve. Én kicsit túltoltam ezt a családdal utazunk életérzést és büszkén foglaltam le a családi szobát, ami mint kiderült, 2 franciaágyat és egy kiságyat tartalmazott. Amikor Zsiti meglátta, csak annyit fűzött hozzá, hogy gondolta ő, hogy valami meglepivel rukkolok elő az évfordulónk alkalmával, de nem gondolta, hogy beszervezek magunk mellé egy másik párt is… (gyermekem apjának elég sajátságos humora van, na…)

15127446_10153937319091837_1148169041_o

Ha szombaton nem ömlött volna úgy az eső, hogy gyökkettő másodperc alatt olyan nedvesek leszünk, mint éjszaka után a gyerek pelenkája, akkor ki is tudtuk volna élvezni a szállás nyújtotta csudacuki programokat. Így viszont igazából Zsitinek volt szerencséje, mert fél napig ázott és relaxált a wellness részlegben, mi meg szoptunk Zsigmonddal a szobában. Ő szó szerint, én meg átvitt értelemben… Azért tettünk egy kósza próbálkozást azzal, hogy bementünk Paksra kicsit körbenézni, de az étterembe be- és kirohanáson kívül sok mindent nem tudtunk csinálni.

15146845_10153937319236837_541452143_o

Az egyetlen negatív tapasztalatom a szállással kapcsolatosan az az én étkezésemmel van összefüggésben. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a hazai szállodák még mindig nem tudnak felkészülni a speciális étrendekre, ételallergiákra. Márpedig az én nagyon összetett diétámnak csak a felét mertem így is elárulni, no azzal is csak addig jutottunk, hogy első este egy nagyon kedves férfi elmondta, hogy mindenben van liszt vagy tejtermék, szóval azokat ne egyem. Maradt a sültkrumpli meg a gyümölcssaláta. Harmadik napon már borzalmasan untam a krumplit, utolsó reggelre sajnos már grillezett zöldség sem volt, így magában nyammogtam a gluténmentes-margarinos kenyerem és ittam hozzá a kávém, amihez én vettem a növényi tejet a paksi Tecsóban. Nagy tanulság nekem, hogy vagy előre le kell egyeztetnem, hogy miket ehetek (azaz konkrét menüt), vagy vinni kell az alapanyagokat még egy 4 csillagos hotelbe is és külön megkérni a szakácsot, hogy főzzön rám. Aztán vagy megteszi, vagy nem…

15126101_10153937319101837_67419466_o

Mindenesetre azt láttuk, hogy 5-6 év fölött ez a szálloda maga a földi paradicsom a gyerekeknek, főleg jó időben! Volt játszósarok, állatok, pancsikolási lehetőség, lehet sétálni, csónakázni, biciklizni, sőt, még mini disco is van és kézműves foglalkozások! Buli az élet öt éves kor felett, én mondom! A lényeg viszont, hogy teszteltük a gyereket, megkezdtük a ’kiképzését’, figyeltük magunkat, hogy mi okoz nekünk stresszt a gyerekkel való utazásban és elkezdtük tervezgetni a következő kimozdulást. Állítólag még jó fél évig könnyű vele repülni is, aztán 1-1,5 éves korától 3 éves koráig maga lesz a pokol vele utazni – meglátjuk. Mindenesetre a fejemben már megvan a következő három úti cél. Addig meg marad a bkv-zás, a hétvégi közeli helyekre való kimoccanás és mindenképp elmegyek a következő Járatlan Utakon Fesztiválra is, ahol most két anyuka (katt és katt) is fog arról mesélni, hogy milyen gyerekkel utazni! Hisz mégiscsak ez a jövő! (legalábbis a miénk mindenképp…)

Szállás/Helyszín értékelése

(*=problémás, rossz; ** = gyenge, átlag alatti; ***= átlagos; ****= kellemes, kategóriájának megfelelő; *****= kiváló, magas színvonalú)

Szállás elhelyezkedése: **** – Bikács alig másfél-két órányira található Budapesttől, az M6-oson könnyen és kényelmesen megközelíthető, mégis ízig-vérig hozza a vidéki romantikát

Szoba: *** – Berendezése egyszerű, tiszta, barátságos, de 4 csillagos szálloda esetében kicsit több dizájnt és kifinomultságot vártam volna, ill. több párnát

Konyha: **/*** – Aki szereti a vidéki, otthonos ízeket, annak nagyon be fog jönni a hely. A konyha tényleg nagyon autentikus, kis lábasokban, vajlingokban tálalják az ételeket. Ételallergiásoknak, diétázóknak okozhat problémát, hogy minden a hagyományos receptúra szerint készül, ezért érdemes jó előre egyeztetni konkrét fogásokat, ill. vinni hozzá az alapanyagokat (vagy máshová menni). Ami még csalódás volt, hogy elvileg Márton napi libanapokra mentünk, ehhez képest két féle libafogás volt szombat este – ezért a felárért és beharangozásért sokkal cizelláltabb menüt vártam volna 3 napon keresztül egy 4 csillagos szállodától.

Család- és gyerekbarát programok: ***** – Szerintem ebben tényleg nagyon jók, legalábbis egy rakás boldog kisgyereket és nyugdíjas csoportot is láttam. Nem csak kinti, de benti programokkal és animátorokkal is várják a piciket, ill. a szálloda rendelkezik kisággyal, légzésfigyelővel, kiskáddal, kismotorral, gyereketető székkel, játszósarokkal, stb.

Kiszolgálás: ***** – A szállodai  láthatóan a helyi lakosoknak kínál munkalehetőséget, amit egyrészről messzemenőkig üdvözítek, másrészről kicsit érezhető a professzionális szaktudás hiánya, de a kedvesség, szorgalom és a hozzáállásuk összességében kompenzálja ezt.

Akinek a teraszán medvék gyülekeznek – avagy Évának miért éppen Alaszka?!

Women around the world – Interjúsorozat (3. rész)

Alaszka a bakancslistám első helyén álló és letaszíthatatlan helyszín, terveink szerint néhány éven belül egy jó kis road trip keretében járjuk majd be. Addig is, míg én a kanapéról álmodozom, Éva, aki már évek óta Amerikában, ezen belül is jelenleg Alaszkában él, mesél nekünk a mindennapokról és arról, milyen ez a hideg és egzotikus vidék, ahol végül dr. Fleischmann is új otthonra lelt.

Mesélj kicsit magadról, hogyan keveredtél Alaszkába és ki, mi voltál, mielőtt útnak indultál a nagyvilágba?

Korábban Magyarországon egy gyógyszergyárban dolgoztam laboránsként, ott ismerkedtem meg a férjemmel is. Ő később a vendéglátóiparban dolgozott, egy híres szállodaláncban, ahol lehetőség volt egy tanulóprogram keretében kijönni Amerikába, így jutottunk ki. Először Ő indult neki, én öt hónappal később követtem Springfield Illinois-ba. Ez volt az első település, ahová érkeztünk. A férjem egy szálloda éttermében volt manager, én pedig hamarosan kismama lettem.

A kezdetekkor nagyon sok minden és mindenki hiányzott Magyarországról, hiszen otthon voltam a kisfiammal, és bár élveztem, hogy egy másik izgalmas országban élhetek, de sajnos alig beszéltem angolul. Így nagyon nehéz volt új barátokat találni és én sokáig csak arra vágytam, hogy az otthoniakkal lehessek. A helyzetet nehezítette, hogy akkoriban csak telefonon tudtuk tartani a kapcsolatot, mert még nem volt Facebook és Skype.

Aztán elkezdtem nyelviskolába járni és megszereztem az itteni jogosítványt. Fokozatosan beletanultam az amerikai életformába. A hotel igazgatónője nagyon megszerette a férjemet, így az ő ötlete volt, hogy maradjunk itt, amit persze mi is szerettünk volna, így ő segített nekünk mindenben, beleértve a zöldkártya megszerzését is.

alaszka2

Izgalmas első lépések lehettek. Végül hogy jutottatok egész Alaszkáig?

Springfield Illionis után először Észak-Karolinába költöztünk, mert a férjem ott kapott állást. Ezek nagyon szép és eseménydús évek voltak: sokat jártunk az Appalache-hegységbe és az óceánhoz nyaralni, gyönyörű állam. Ezt követően Pawleys Island-on, Dél-Karolinában éltünk egy kis gyöngyszem tengerparti városban. Itt már mindketten dolgoztunk, de két év után a férjemet átcsábították Memphis Tennessee-be és úgy döntöttünk, hogy megint költöztünk.

Az alaszkai lehetőség 7 év után jött. Akkor megint nagyot léptünk, meghirdettünk és eladtunk mindent – bútorokat, háztartási gépeket, stb. – és csak annyi dolgot hagytunk meg, ami befért két autóba. Így aztán szép kényelmesen felvezettünk Alaszkába. 9 napig tartott az út, számos államon keresztül, amikben előtte sosem jártunk, majd végig Kanadán – ez tényleg egy életre szóló élmény volt. Mint ahogy megérkezni is sok ezer kilométer után épségben, az új otthonukba.

image3

Alaszkára mindenki úgy gondol, mint egy roppant hideg, lenyűgöző tájairól és vadon szerető emberekről ismert államra. Nekünk, Magyarországon élőknek talán a legközelebbi infónk erről az államról a ‘Miért éppen Alaszka’ c. sorozatból van. Mit gondolsz, mennyire igazak a fejünkben lévő sztereotípiák?

Alaszka az USA legnagyobb területű állama. Ahol mi élünk, az viszonylag délen van, azon kívül az óceán közelsége is befolyásolja a klímánkat, ami körülbelül olyan, ahogy a magyarok Kanada éghajlatát elképzelik.

Természetesen fent északon más az időjárás, ott valóban nagyon hideg van: nyáron se melegszik fel az idő 10-15 foknál melegebbre. Ott már nem sokan laknak, leginkább a bennszülött alaszkaiak, akik sok szempontból még mindig hagyományos életet folytatnak.

A fiam barátnője is alaszkai bennszülött család sarja, a legészakibb városban, Barrow-ban született. Kislányként költöztek Anchorage-ba (Alaszka fővárosa), ami egyébként egy teljesen átlagos közepes méretű amerikai város.

image2-2

Alaszka egyébként nagyon kedvelt turisztikai célpont, sokak nagy álma. Nyáron az alaszkaiak jó humorral viselik el a turistaözönt. Ráadásul Alaszka ritkán okoz csalódást, annyira vadregényes, változatos és olyan könnyű bekerülni mindennek a közepébe. Például medvét, jávorszarvast lehet látni az utak mentén, vagy bálnákat a tengeröblökben. A levegő nagyon tiszta, a vadon pedig a legtöbb helyen érintetlen, a patakokból is inni lehet.

Idillin és varázslatosan hangzik, legalábbis turistaként és utazóként mindenképp. De mi az, amit Te – aki itt élsz – legjobban szeretsz az alaszkai életedben?

Ami az egyik legfőbb oka annak, hogy nem vágyom el innen és amitől elégedett vagyok, az a stabil és izgalmas munkánk: az Alyeska üdülőben dolgozunk a férjemmel, ő mint a konferencia szolgálat menedzsere, én pedig a fitnesz centerben. Ezt az üdülőt lélegzetelállító hegyek és természet veszi körül.

Szeretem azt is, ahogy a gyerekek és felnőttek ránk mosolyognak és köszönnek az utcán, és ha bármire szükségem van, többen állnak sorba, hogy segíthessenek. Az ajtót nem kell bezárni, ha elmegyünk otthonról, itt nincs bűnözés. A hűtő tele van első osztályú tengeri hallal és frissen szedett gyümölccsel. Ráadásul mindez ingen, mert az alaszkai vadon nagyon adakozó.

image2-1

Fantasztikus lehet, megértem, hogy kötődsz a környékhez. Egyébként, ha nem Alaszkában élnétek, merre laknál még szívesen?

Én szeretnék még sokáig itt lakni, mert sok mindent nem láttam és tapasztaltam még, pl. egy igazán jó hideg telet! De Hawaii-t nagyon szeretjük, így ha lehetőségünk lenne, oda szívesen költöznénk.

Tyű, ezek igazán ellentétes vágyak. És ha már végletek, akkor mi a helyzet Magyarországgal? Milyen gyakran látogattok haza és mennyire erős még a kötődésed Magyarországhoz?

Anyukám, a nővérem, az öcsém és a családja Magyarországon él. Hosszú-hosszú évekig nagyon hiányzott Magyarország, most már kevésbé, megszoktam itt. Én már régen voltam otthon – 7 éve -, viszont idén májusban Anyukám és az Anyósom meglátogatott minket. Csodálatos volt mindannyiunknak, azóta is visszavágynak, olyan jó volt itt nekik is.

Ha már a hazai dolgoknál tartunk: mi az a szokás, hagyomány, jellemvonás, amit még itthonról hoztál magaddal és esetleg ismerkedtettél meg az alaszkai, amerikai barátokkal, rokonokkal?

A magyar ételek zömét megtartottuk, palacsintát és pörköltet szoktam főzni az amerikai barátoknak. Az én egyik kedvencem pedig ma is a paprikás krumpli. Mi az amerikai ünnepeket nem tartjuk meg: Karácsonykor mi Szenteste díszítjük fel a fát, nem úgy, mint az amerikaiak, akik már egy hónappal korábban

Az amerikai kultúra nagyon különbözik a magyartól: én örülök, hogy nem itt születtem, de annak is, hogy itt élhetek és próbálom mindkét országból a legjobbat megtartani az életünkben.

image1-1

Mesélj arról egy kicsit, hogy miként telnek ott a hétköznapjaitok?

A napjaink munkával telnek, a kollégáink egyben a barátaink is. Szabadidőnkben túrázni szoktunk járni a férjemmel. Számunkra még mindig megunhatatlan a természet közelsége. Felemel és kitöröl minden negativitást belőlünk, tényleg nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy itt élhetünk.

Szeretjük, ha egy medve, vagy jávorszarvas látogat meg minket. Ilyenkor összeszalad mindenki és fényképez. Az alaszkaiak egyik kedvenc időtöltése az, ha összejönnek beszélgetni és közben azt mesélik egymásnak, hogy kivel milyen vadállatos kaland történt, közben pedig mutogatják a fényképeiket (pl. hogy hány medve gyűlt össze a teraszon, mennyi ideig tartóztatta fel az autóját egy vesztegelő jávorszarvas, stb.). Ezek itt mindennapos történések.

alaszka1

Pont mint itthon! :) És mit üzennél azoknak, akik régóta vágynak erre a vidékre, esetleg szeretnének is ide költözni? 

Alaszka a természetkedvelők paradicsoma, ezért mindenkinek bátran ajánlom. Aki szereti a kalandokat a mindennapi életben, az szeretni fogja Alaszkát is: pl. hogy egy földrengés ébreszti fel hajnalban, vagy ha kinéz reggel az ablakon, akkor egy medve szimatol a ház előtt, hogy ebédszünetben kiugorhat a munkahelyéről megmászni egy gleccsert, vagy hogy hazafelé úton a nagybevásárlás után belugákat (fehér delfin) nézhet az öbölben. Ezek mind Alaszkára jellemző, páratlan élmények.

image4

Köszönöm Évának a lehetőséget és a gyönyörű képeket! Az Alyeska Resortról találtok még lélegzetelállító videókat itt is: katt

Utazó-blogger-barátságok

Amikor visszatekintek arra, hogy mit is adott nekem az a közel egy év, amíg róttam Down Under-t, akkor kb. az első dolog, ami eszembe jut, azok a fantasztikus barátságok, amikkel gazdagodtam. (néhány hét múlva már valószínűleg az a bőgő kis csomag lenne, aki messze a legmenőbb dolog, amit WHS-esként összehozhattam, de addig is ez ugrik be elsőre).

Ahogy más hobbiknál is szokott lenni, az utazás is összehozza az embereket. A különbség talán annyi egy horgoló szakkörhöz képest, hogy itt azért sokkal inkább szűrve van az érintettek értékrendje, hasonlóan bátran ugrálnak ki a komfortzónájukból és valahogy sokkal több a közös bennük, mint az, hogy melyik fonal a kedvencük. Az utazás egyfajta életforma, szenvedély, hitvallás, addikció. Teljesen el lehet benne veszni, rákattanni, és lejönni is pont olyan nehéz róla, mint egy húzósabb tudatmódosítóról. Mégis azt gondolom, ennél jobb függőség nincsen.

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Amikor én nekivágtam a nagy kalandnak, a barátaim zöme támogatott: vagy azért, mert maguk is imádnak utazni, vagy csak látták, hogy annyira rá vagyok pörögve a témára, hogy felesleges is lenne lebeszélniük róla. Nagyon hálás vagyok Nekik ezért, pedig akkor még kifejezetten utazó-blogger barátaim nem voltak. Persze, aki besokallt a témától, az azóta már nem is közeli barátom, nyilván őket is megértem, de így szép az élet, hogy folyamatosan szűri, alakítja a kapcsolatainkat.

Az elmúlt másfél-két évben lett néhány utazós-barátságom is, ami nem csak színesebbé tette az életemet, de folyamatosan inspirál és visz előre, még akkor is, ha az életünk jelenleg teljesen máshol tart. Wanderlust.hu Vikit és Norbit a blogomon keresztül ismertem meg, egy vendégposztra kértek fel, amikor az oldaluk még épp indulóban volt. Aztán levél levelet követett, és amikor rá fél évre hazaköltöztünk, az elsők között voltak, akik eljöttek az előadásunkra, majd észrevétlen az egyik legodaadóbb és megbízhatóbb barátainkká váltak. Mindig itt voltak, legyen szó akár közös kirándulásról, költözésről és lapraszerelésről, betegápolásról, önismeretről vagy épp cicaetetésről. Egy idő után már úgy mászkáltunk egymáshoz, mintha csak haza mennénk, hónunk alatt egy hűtött dinnyével, egy csomag popcorn-nal, és egy rakás világmegváltó tervvel.

kozos

Épp ilyen inspiráló barátságom lett backpacker Borival is, akivel még Qeenstown utcáin ismerkedtünk meg tavaly, egy 3 napos Himalája mászás előtt (jó, oké, nem, 800 méter volt kb., dehát alföldi lánynak már ez is sokkoló). Három nap tömény röhögés, szentségelés (ezt csak én toltam) és temérdek magvas gondolat után nyilvánvalóvá vált, hogy mi barátok leszünk. NZ-n még jó pár alkalommal összefutottunk, majd Bori járta tovább a világot, mi meg itthon kezdtünk új életet. Bori azóta is jön és megy, eszméletlen motiváló gondolkozásmódjával folyamatosan arra késztet, hogy túllépjünk a saját komfortzónánkon, nyissunk egy új fajta életmódra, legyen az munkavállalás, vagy épp táplálkozás. Emlékszem, milyen kétkedéssel vegyes döbbenettel hallgattam, hogy miért is nem eszik húst, miközben tömtük befelé a hamburgereket (ő vegát, én nyilván óriásihúsosat)..aztán szépen, észrevétlenül, olyan finoman intelligensen, ahogy Bori terelgetni tudja az embert azon kaptam magam, hogy hónapok óta alig eszem húst, vagy állati eredetű dolgot és teljesen lenyűgöz a vegán táplálkozás. De épp így tekintek csodálattal arra is, ahogy felépítette a blogját, a vállalkozását, az életmódját, miközben tette mindezt úgy, hogy a barátságai és az értékrendje sziklaszilárd. Bori nem az az eladom tíz lájkért a lelkem, meg Téged is- típus, ő csak megy, csinálja, és közben nagyon jó barát tud lenni akkor is, ha épp a Karib-tengerről jelentkezik be. (Nem mellesleg -ha épp itthon van- tök király kismama fotókat is tud készíteni!)

kismamafotozas

Amikor megismerkedtünk, mind úton voltunk, vagy épp az utazással kapcsolatosan pakoltuk össze a blogot, írtunk cikkeket, interjúkat, terveztük a következő nagy kalandot. Most, közel másfél-két év távlatából nagyon érdekes látni, hogy ágaznak szét ezek az utak: a Wanderlust.hu páros épp élete nagy dobására készül (erről hamarosan le is rántják a leplet), Bori kiadja az első könyvét és szervezi a következő nagyobb utazását, én (mi) pedig az új-zélandi utamnak hála bővítem a Vombat-bandát. Érzelgős és különleges pillanatok ezek, mert mindhárman elengedünk valamit, miközben valami új, különleges születik.

Gőzöm sincs, hogy anno hogy lehettek a barátaim annyira jófejek, hogy kibírták nyígés nélkül, hogy világgá megyek. Azt sem tudom, hogy voltak képesek közel egy éven át velem lenni, még akkor is, ha nekik itthon zajlott tovább az életük, én meg 18 ezer km távlatából valami teljesen szürreális életet éltem az itthoni korábbihoz képest. Nem tudom, hogy a legjobb barátnőm hogy tudott olyan határozottan, mégis szeretetteljesen belökni a check in kapujába, hogy ez volt az álmom, hajrá, és azt sem, hogy a másik legkedvesebb hogy tudott úgy viselkedni, mintha ez neki is olyan fontos lenne, mint nekem, miközben ő épp akkor babázott. Mérhetetlen hálás vagyok ezért Nekik. De tényleg gőzöm sincs, hogy csinálták, mert én szívem szerint most folyamatosan mondogatnám, hogy maradjatok itt mellettem, bandázzunk minden nap a közeli parkban (játszótéren), vagy kiránduljunk együtt, flangáljunk köntösben és köpködjünk dinnyemagot a kertbe, énekeljünk hárman (amiből én vagyok a leggyengébb elem, ígérem, inkább csak tátikázok), de lécci, ne menjetek messzire, mert borzalmas lesz a hiányotok, legyen szó akár 1-2 hétről, vagy több hónapról, évről. De tudom, hogy én sem tehetem…

true-friendship

Mert az utazó-blogger-barátságok ilyenek: útra kelünk, gyarapodunk, feltöltődünk, hazajövünk, marad a szkájp és az internet, mégis összeköt egy közös szenvedély és a hit, hogy ezeket is mind-mind túléli a barátságunk, sőt, inkább csak hozzátesz. Így tehát nincs más lehetőségem, csak velük örülni és izgulni, hiszen mindannyiunk számára hamarosan kezdődik egy teljesen új utazás!

 

Egy újabb 9-10 hónapos utazás

 

Megfigyeltem már, hogy az igazán fontos és izgalmas dolgok az én életemben 9-10 hónapos etapban érkeznek. Még nem jöttem rá az okára, mondjuk most egész egyszerű rá a válaszom: eddig tart egy terhesség (szóval, ha ennél hosszabb lenne, már gyanús lenne, hogy elefánt vagyok, nem vombat).

Az utolsó 9-10 hónapos kalandom NZ-hez köthető. Mondanom sem kell, továbbra is életem egyik legfantasztikusabb, meghatározóbb élménye és emléke marad, nekem tényleg életem legjobb éve volt, ebben nem hogy túlzás nincs, de nem is lehet kellően átadni, hogy mennyit jelentett nekem ez az időszak. Azért persze próbálkoztam a blogon, előadásokon, interjúkon keresztül, de hol van az a valósághoz képest?!

dream big

Amikor hazajöttem, elég sokáig forogtam a saját tengelyem körül, hogy vajon most akkor mi a következő nagy projekt, merre tovább, mi a terv. Van egy kissé kóros terv- és to do list- mániám (ezt persze csak Zsiti állítja, nincs rá diagnózis), szóval, ha nem látom, hogy mi a terv, akkor totál elveszem a rendszerben.

Szerencsére egyet tudtam, hogy melyik céghez szeretnék mindenképp bekerülni, így kérdés nem volt, hogy minden követ megmozgatok majd, hogy összejöjjön. És így is lett! Lehet hívni véletlennek, szerencsének, szorgalomnak, kitartásnak, ’jókor jó helyen’-nek, bárminek: amit megálmodtam Wellingtonban, az végül összejött, jobban is, mint reméltem. Persze azt egy percig nem állítom, hogy nem volt kőkemény vért izzadás az elmúlt egy évem: jogászként helyt állni egy tanácsadó cégnél, enyhén szólva is hiányos közgazdasági ismeretekkel és technikai skillekkel nem volt egy sétagalopp. De bent voltam, akartam, csináltam, és továbbra is azt állítom, életem eddigi legjobb munkahelye: profi, nemzetközi, innovatív és annyit fejlődtem itt közel egy év alatt, mint sehol máshol (ha magát a down under-i utazást nem számoljuk).

De hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, a belépésem előtti napon sikeresen diagnosztizáltak nálam egy gyógyíthatatlan (inkább csak szinten tartható) betegséget, szóval próbaidő alatt műtéttel kezdtem és egy totál új életmódra kellett ráállnunk: az út egy teljesen új táplálkozás felé vitt, szóval letettem a habverőt és a spatulát és cukrászkodás helyett a túlélésre gyúrtunk. Mindezt napi 10-12-14 órás munkák mellett, szóval, ha nincs Zsiti, én tuti offolok. Viszont Zsiti van, és remekül is főz (és tette ezt minden egyes nap hónapokon keresztül), ahogy biztatott is minden egyes lekonyuló hangsúlynál, vagy ’éneztúgysetudom’-nál és ’áéneztsosetanulommeg’-nél. Zsitinek hála túléltük az első 4-5 hónapot, ami alatt elsajátítottunk és megszerettünk, sőt, azóta már tovább is fejlesztettünk egy brutális diétát, menedzseltünk egy új feladatkört és egy totál új logisztikát kívánó életszakaszt.

És amikor már azt hittük, hogy urai vagyunk a helyzetnek, hogy egyre könnyebben megy a munka és a táplálkozás is, nos ekkor jött az újabb fordulat: kiderült, hogy babát várunk! Nem, nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy mitől lesz valaki terhes, de az előzményeket ismerve, az orvosi erőteljes javaslat – miszerint mihamarabb vágjunk bele, mert évekig is eltarthat, mire összejön, és a betegségem kissé agresszívebb, mint elsőre tűnt – ellenére is, komolyan nem gondoltuk, hogy valaki egyből be akar költözni hozzánk. Hozzám. Belém.

DSC_0063

Ezt az infót, tényt, kisembert újabb 4-5 hónap volt feldolgozni, de a jó hír, hogy 9-10 hónap alatt azért erre is van idő. És muszáj is. Az élethelyzet és ez a más állapot, amire több, mint harminc évig vártam, úgy éreztem, hogy pont akkor toppan be, amikor már látok egy irányt és egy tervet az életemben, amikorra megszoktam, hogy csak felkapok egy hátizsákot, és világgá megyek, amikor az utazás lett a legnagyobb szenvedélyem és magamra vonatkozó legfőbb ismérvem, ja, és persze amikor már az előléptetésemről folytak a tárgyalások. Hova és hogy lehet/kell ide beilleszteni egy kisembert? Mi lesz a hátizsákommal, az utazással, a külföldi tervekkel, az új pozíciómmal, a legkedvencebb munkahelyemmel, a bakancslistámmal???

Annyi kérdés merült fel hirtelen, hogy egyedül nem is lettem volna ezeket képes megválaszolni, de a legnyomasztóbb az volt, hogy pszichológus, karrier-tanácsadó, önismereti csoport és egy remek társ ide vagy oda, a hullámvasúton egyedül ültem. És egyszerre sikítottam meg vigyorogtam. Meg bömböltem (de legalább hányni nem kellett). Gyermek mondjuk jófej volt, mert nem akadályozott sem a munkában, sem a korábbi életvitelemben, épp úgy, ahogy az apja is hagyta, hogy megfussam a magam köreit. Így aztán a főnököm volt az első, aki komolyabban leült velem egy júniusi szerda délután, és mint három gyerekes apuka elmagyarázta, hogy itt az ideje, hogy valóban várandós legyek. Jön a nyár, meg a harmadik trimeszter, szóval mi lenne, ha mostantól erre koncentrálnék?

Emlékszem, ültem vele szemben, és egy árva mukkot sem tudtam szólni, csak rágcsáltam a narancslevem szívószálját, mert rém kínosnak éreztem volna ha ott azonnal hangos zokogásba török ki (mégiscsak van tartás a világon, ugye!?) Így csak szürcsöltem, meg nagy könnyes szemekkel néztem rá. Hát nem érti? Itt gürizek már 9 hónapja, IMÁDOM ezt a munkahelyet, hát én vagyok a jobb keze, hogy mondhat ilyet, hogy dőljek hátra és élvezzem, ami rám vár!? De mondta (mint ahogy azt is, hogy eszembe se jusson visszasietni), mert ilyen érzékeny, meg család centrikus, szóval az ukáz ki volt adva: terhesnek kell lenni!

DSC_0162

És innentől, mintha felmentést kaptam volna a perfekcionizmus alól, kicsit hátra tudtam dőlni és rácsodálkozni, hogy úristen, egyre nagyobb vagyok, hogy ez a gyerek itt bent nő, és tényleg komolyan gondolja, hogy én legyek az anyja (mert az apját még megértem, csudamázlija lesz vele, na de egy ilyen kettyós anyával!?!?!?!). Szépen lassan, mint valami túltolt Disney filmben, a dolgok elkezdtek összeállni: lett szuper új otthonunk, letettem az eddigi legnagyobb terhet, amit cipeltem közel 10 évig, elengedtem (vagy legalábbis jó úton haladok vele) kevésbé fontos dolgokat és kapcsolatokat, előléptettek (wohooooooo!!!) és elkezdtem énekelni a gyereknek (gondoltam, ha ezek után is velünk akar élni, akkor már az ő baja lesz, én figyelmeztettem!).

És most várunk. Várunk és figyelünk, vajon ezt a ’projektet’ hogy fogjuk megugrani…Már tudom, hogy egy gyerek nem beilleszkedik a mi korábbi életünkbe, hanem felülírja azt, nem ő alkalmazkodik hozzánk, hanem majd mi hozzá és kb. semmi, de semmi nem lesz úgy, ahogy az én határidő-mániás, maximalista énem megálmodta. Ha mázlink lesz, az apja türelmét és az én szépségem (muhahahaha) örökli. Fordított helyzetben baromi nagy sz.rban leszünk, és nem azért, mert Zsiti ne lenne sármos.

Még mindig van bennem milliónyi kérdés, hogy mi lesz azokkal a dolgokkal, amiken az első pár hónapban kattogtam: vajon lehet majd Vele utazni? És tudom majd annyira színessé tenni a világot számára, mint amilyen? Nyitott, toleráns, világjáró kis kozmopolitát tudunk majd formálni belőle? És vajon mi lesz a munkahelyemmel? Mikor és hogyan tér(het)ek majd vissza? És hogy ugye már 2 hónapos korában megtanul orrot fújni, mert az orrszi-porszinál kevés gusztustalanabb dolgot tudok elképzelni.

Zsigi

Egy dolog viszont biztos: úgy próbáljuk meg majd menedzselni a kis életünket, hogy mindhármunknak a legjobb legyen, aztán persze valószínűleg időnként ez a nagy igyekezet a totális káoszba és katasztrófába fullad majd. De a jó hír, hogy fantasztikus anyákkal (családokkal) találkoztam NZ-n és AU-ban, akik 1-2-4 gyerekkel is nekivágtak a nagyvilágnak, letelepedtek, új életet kezdtek, vagy épp csak utazgattak egy évig. Ők az én példaképeim, nem vagyok hát a kattanásommal egyedül (Köszönöm Judit, Györgyi, Klári és Erikák, fantasztikusak vagytok!). Most pedig vár ránk az eddigi legnagyszerűbb kalandunk: Zsigmond.

Interjú Balogh Boglárkával – lány a milliónyi szín és történet nyomában

Women around the world – Interjúsorozat (2. rész)

Utazásaim során annyi fantasztikus, különleges emberrel találkoztam, hogy mostanra ért meg a gondolat, muszáj megmutatnom Nektek Őket. Nem csak azért, hogy lássátok, milyen ‘hátizsákokat’ cipelünk mindannyian, hanem azért is, mert hiszek abban, hogy az utazás gyógyír, hihetetlen önismereti út és nagyon sok mindenben fejleszti a személyiségünket. Ezzel az interjú sorozattal szeretnék platformot teremteni azoknak a (főként) nőknek, akik képesek voltak egyedül, vagy társukkal kilépni a komfort zónájukból és a világ bármely pontján véghezvinni valami elismerésre méltót.

Balogh Boglárka blogjára egy közösségi oldalon keresztül bukkantam, és az első dolog, ami megfogott benne, hogy végtelenül színes, izgalmas képekkel tűzdelt, igényes írásokat tartalmaz. Boglárka akkor épp a fekete kontinensen utazgatott 4 hónapig. Mint kiderült, írásai a National Geographic Magyarország online számára készülnek, közel egy éve már ők közlik le az utazások során készült cikkeket. Nagyon érdekelt, hogy mi lehet Boglárka története a heg tetovált törzseken, extrém kalandokon és könyvvé formálódott emberi kapcsolatokon túl, így a következő interjúban erre próbálunk fényt deríteni.

Mindig szeretem tudni, ki áll az olvasóknak szánt történetek mögött, így arra kérnélek, meséld el röviden, ki volt Balogh Boglárka azelőtt, hogy belefuthattunk volna az utazós blogjába!

Azt gondolom, ugyanaz a nyíregyházi lány maradtam, aki majdnem tíz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy az ELTE jogi karát államvizsga előtt elhagyva Angliába megy egy időre munkát vállalni, és nyelvet tanulni. Innen vezetett az első nagyobb utam Kenyába, ahol önkéntesként segítettem 2 hónapig egy árvaházban, majd eljutottam a 400 ezer szomáliait számláló Dadaab-i menekülttáborokba.

Az ezt követő évben újra Angliában dolgoztam, majd 6 hónapot ismét utaztam, ezúttal Ázsiában. Ekkor jártam először Indiában lepratelepen, a Thaiföldön élő burmai hosszú nyakú nőknél, vietnami AIDS-es árváknál, és különféle állatvédő szervezeteknél. Ez így ment 5 évig. Mindeközben riportokat és útleírásokat készítettem, rengeteget fényképeztem, amit egy idő után országos lapok és magazinoknak vettek át (Szabad Föld, Élet és Tudomány, ELLE, Marie Claire), így lettem jogász helyett szabad úszó újságíró.

ba

A National Geographic Magyarország online-nal egy éve dolgozom együtt, az idén januártól májusig tartó 4 hónapos afrikai utam alatt az ő felkérésükre vezettem heti két alkalommal jelentkező blogot törzsekről, ipari oroszlántenyésztésről, állatvédelemről, kultúráról.

Fantasztikus, hogy mertél ekkorát váltani és kiugrani egy biztosabbnak tűnő, predesztinálható karrierútról. Honnan jött Neked az utazás iránti szenvedély? A fényképezést egyébként tanultad, vagy ennyire isten adta tehetség vagy?

Köszönöm szépen, de soha nem tanultam a fényképezést, viszont mindig mindenben megpróbálom a különlegeset meglátni, ami valljuk be az utazások alatt ugyan nem nehéz, de sokszor rendkívül időigényes. Aki egy kicsit is járatos a fotózásban, az jól tudja, hogy nem egyszer a tökéletes képre akár órákat, vagy napokat kell áldozni, és csak jóval később látja be az ember, hogy a fáradozás valóban megérte. Persze nevetséges arra panaszkodni, hogy a Krüger Parkban nem pont úgy és nem pont ott megy le a nap, ahogy és ahol az ember szeretné, ráadásul a zsiráf sem akar belesétálni a megfelelő szögben a látótérbe, így ilyenkor inkább leteszem a gépemet, és csak gyönyörködöm a látványban.

sunset

Az utazás iránti vágy már az egyetemen elkezdődött. Akkor határoztam el, hogy nemzetközi jogász leszek, aki az iroda helyett kinn a terepen dolgozik, de akkor még álmomban sem gondoltam, hogy ez majd az újságírással és utazással fog megvalósulni, ami szó szerint a szenvedélyemmé vált.

Ez egyértelműen átjön a posztokból és az írásokból. Ha jól tudom, már két könyvet is megjelentettél! Mesélj ezek hátteréről kicsit!

Az első könyvemet 24 éves koromban írtam a Böjte Csaba atya dévai árvaházában töltött 1 hónapomról, ahol önkéntes nevelőként dolgoztam. Az egyik kislánnyal annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A napló stílusú regény róla, és a kettőnk barátságáról szól.

Második, a Libri kiadó gondozásában megjelent Love Commando című, az indiai becsületbeli gyilkosságokról szóló hiteles dokumentumregény.  A Love Commandót, ami egy Delhi központú aktivista szervezet, melynek tagjai a szülők bosszúja elől menekülő szerelmespárokat menekítik és bújtatják az általuk működtetett rejtekhelyen, interjúkészítés céljából 2012 januárjában kerestem fel. A rövid találkozás helyett 3 hónapra ott ragadtam, és részt vettem a szervezet munkájában.

A könyv megírására személyes indíttatás vezérelt. A már említett fél éves ázsiai utam végén találkoztam a könyvemben szereplő lánnyal, Hartival. A tizenkét órás vonatúton a háromszemélyes hálókocsiban ő volt az útitársam. Egy, a saját családja által elrendelt becsületbeli gyilkosság elől menekült az északi országrészből a Love Commandóhoz.

Hazatérésem után egy héttel már biztos voltam benne, hogy vissza kell mennem, és meg kell találnom a lányt. Kutatni kezdtem Indiáról és a becsületbeli gyilkosságokról, majd felvettem a kapcsolatot a Love Commandoval, és felkerestem őket. Sajnos Harti soha nem ért el Delhibe, de szimbólumként az ő alakjába sűrítettem a valóságban megismert női sorsokat. Az ő egyedi tragédiáján keresztül mutatom be az általánosat.

LC

A másik két főszereplő Azad és Netu. Miután a lányt a családja hazacsábította, és házi őrizetben tartja, róla semmit nem tudok. Azad kálváriáját, a felesége visszaszerzésére irányuló kétségbeesett jogi és személyes harcot viszont lépésről lépésre évekig végig kísértem. Vele a mai napig tartjuk a kapcsolatot, két évvel ezelőtt újra találkoztunk.

Nagyon mély, fájdalmas, de egyben inspiráló történetek ezek. A könyv megírásán túl van valami terved, hogy miként szeretnél segíteni az ilyen nőknek, áldozatoknak, vagy úgy érzed, hogy a publicitással máris óriási energiákat mozgatsz meg?

Kívülállóként, azt gondolom, nem tisztem egy több ezer éves kultúrát sem megítélni, sem pedig megváltoztatni, arról nem beszélve, hogy évszázadok alatt meggyökeresedett ősi szokásokról beszélünk, ami a nyugati kultúra beáramlásának következményeként alapjaiban inog meg.  A nőkkel szembeni atrocitások sajnos csakis a hazai oktatás és ismeretterjesztés által fognak megváltozni, aminek a kezdete az, hogy ezek a gyilkosságok, erőszakok nem csak Indiában, de világszerte is publicitást kapnak.

Én a történeteimnek -bármerre járok- mindig is az emberi oldalát szeretem bemutatni, a könyvemmel és az írásaimmal is erre törekszem.

Vissza az utazáshoz: hogy kell ezt elképzelni? Félévente felveszel egy hátizsákot és egyedül nekivágsz a világ egy teljesen elképesztő zugának, lesz, ami lesz alapon, vagy ez mindig egy jóval szervezettebb, és tudatosabb utazás?

Amikor megérkezem egy-egy hosszabb utamról, és újra beállnak a megszokott itthoni napjaim (az írás mellett egy családi vállalkozásban segédkezem) egy idő után nagyjából kirajzolódik, hogy mi is lesz a következő állomás.

428A1101l

Mivel a munkámból kifolyólag fontos az, hogy miről tudok érdekes cikket írni, tudatosan kutatni kezdek az adott földrészen a témák után. A mostani, afrikai utam esetén például helyi vezetőkkel kellett a kapcsolatot felvennem ahhoz, hogy egy-egy törzshöz eljuthassak, így már szeptemberben szervezni kezdtem a januári indulást, de sokszor csak egy-egy véletlenen múlik, hogy éppen mikor és hová érkezem, kikkel találkozom. A térképemet csak nagyjából rajzolom meg, és hagyom, hogy az adott szituáció befolyásolja majd a végleges útirányt.

Különben pedig nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hisz nem egyedül utazom, van aki fogja a kezemet.

Ez nagyon jól hangzik. A könyvekről már ejtettünk szót, de mi az, amit Te a blogod segítségével szeretnél átadni? Miért írod és mi vele a célod?

Nekem az élet fontos dolgai soha nem azok voltak, amiket általában annak tartunk: a pénz, a haladás, a siker. Az érzések és a hangulatok számítanak, melyek utunk során a látásmódunkat színezik, így ezen keresztül a világot is, melyben élünk.

Egy-egy kalandozás alkalmával olyan impulzusok érnek, amikből aztán hosszú ideig táplálkozom, mert ilyenkor a hozzám hasonló túlcivilizált ember úgy érzi végre, hogy szabad és hazaérkezett. Ebben hiszek, és a képeimen, írásaimon keresztül is ezt az életérzést szeretném tükrözni.

albino

Valójában az én esetemben nem beszélhetünk klasszikus blogírásról, hisz nem magamat állítom a témáim középpontjába, hanem a szememen át az olvasó betekintést nyerhet egy másik világba, az oda tartozó emberek küzdelmeibe, sikereibe vagy kudarcaiba. Én a tapasztalataimon keresztül mások életét helyezem a fókuszba, amiről riport formában számolok be.

Ha össze kellene foglalnod, szerinted mi az, amit leginkább tanítottak Neked ezek az utak? Van ennek egy komoly önismereti, személyiségfejlesztő célzata is, vagy csupán a tájak miatt vágysz mindig máshova?

Talán furcsának tűnhet a válaszom, de én nem azok közé az utazók közé tartozom, akik keresnek valamit a világban, menekülnek egy vélt vagy valós kudarc elől, valaminek a hiányát, egyfajta tátongó űrt szeretnének a folytonos vándorlással betapasztani, vagy elindulva egy úton önmagukat megtalálni. De kétségkívül akaratlanul is rengeteget változtam.

Engem a tanulás hajt, a világ és a benne élők iránt érzett kíváncsiság, a vágy, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg más, tőlem sokkal szerencsésebb vagy szerencsétlenebb emberek sorsát, hogy a saját szememmel lássam, hogy Földünk más területein hogyan zajlanak az unalmasnak nevezett mindennapok.

Ez a mély érdeklődés vitt például hat hónapra Ázsiába, vagy az afrikai orvvadászok ellen küzdő női csoporthoz, az ugandai hegyi gorillákhoz, a rituális gyilkosságok elől menekülő albínókhoz, vagy éppen a különböző törzsekhez. Engem tényleg boldoggá tesz, hogy van szerencsém látni a kendőzetlen valóságot, az elképesztő tájak, és állatvilág mellett hétköznapi hősöket ismerhetek meg, és hogy erről tudásomhoz mérten beszámolhatok az érdeklődő olvasóimnak.

Wiliso, a 27 éves vadász magával vitt a reggeli vadászatra

Viccesen azt szoktam mondani, hogy az utazási függőséget én ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, amikor sokaknak egy szép cipő, vagy egy új telefon után fáj a szívük. Csak az enyém akkor sajog, ha meglátok egy csapat kardszárnyú delfint a televízióban, és én nem lehetek ott…

Többször is említetted, hogy az utazás egyfajta függőség. Ezzel jómagam is teljesen egyetértek. Mint minden függőségnél azonban, van egy pont, ahol tudni kell kezelni. Most, hogy véget ért egy ennyire meghatározó út, mi a következő lépés, mik a rövid távú terveid?

Nagyon szeretnék egy fényképkiállítást szervezni a képeimből. Tudom, hogy hatalmas fába vágom a fejszémet, de bízom benne, hogy sikerül tető alá hozni ezt a tárlatot, és a közönség is szeretni, élvezni fogja.

Ez nagyon jól hangzik. Mikorra tervezed a kiállítást és hol értesülhetnek majd róla az olvasók?

Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor már idén októberben találkozhatnak a képeimmel és velem a kedves érdeklődők a Néprajzi Múzeumban a World Press Photo tárlat zárásaként. A pontos részletek azonban egyelőre még szervezés alatt állnak.

bár több borjú is tart a csoporttal, az anyák féltve őrzik őket

És ha a hosszabb távú terveidet nézzük, szerinted ezt mennyi ideig lehet így csinálni, vagy miben fog módosulni ez az életforma, ha mondjuk családod lesz?

Szerintem, néhány éven belül egy csecsemő érkezése biztosan fog bizonyos dolgokon változtatni, más lesz fontos az életemben, de addig, amíg iskolába nem készül, nem hiszem, hogy röghöz kötöttnek kell majd lennem, lennünk. Szeretném ha a gyermekeim világot látnának, ugyanakkor kötődnének a gyökereikhez, értékelnék szerencsés helyzetüket, megtanulnák szeretni és tisztelni a társaikat, az állatokat és a természetet.

Az én szüleim ezekre az értékekre nevelték a nővéremet és engem is, én is ezt szeretném majd továbbadni.

Nem vagyok híve a túlsterilizált, túltervezett és túlaggódott nevelési- vagy életvezetési módszereknek.

Üzennél-e valamit az olvasóknak?

Talán azt, hogy mindenkiben él a tökéletes élet vágya, hogy ez kinek mit jelent, hosszú tanulás és valódi önismeret függvénye.

Meg azt, hogy merj élni, merj lépni, és soha ne nézz hátra! Nekem ezt bizonyította be az elmúlt lassan 1O év.

Köszönöm szépen Boglárkának a hihetetlen érdekes interjút. A fotókiállítás részleteiről pedig természetesen a Vombat fb oldalán is hírt adunk majd, addig pedig kövessétek Boglárka színes mindennapjait a fb oldalán is!

 

Szicíliai kalandok III. – Essence of Sicily

Ülök a belváros egyik kis terecskéjén, néhány (száz) lépcsővel fentebb a macskaköves főutcától. Melegíti az arcomat a rézsútosan sütő Nap, amely épp aranyra festi az Agrigento előtt elterülő romokat. Ebben a pillanatban megérkezik egy 40-50 fős társaság, és azonnal visszarántanak a több ezer éves múltból a hihetetlen hangos jelenben. Azon tűnődöm, vajon mi jellemzi őket inkább: a hangzavar, vagy a stílus.

Egy esküvőbe csöppentünk, a kis tér sarkán magasodó templomból özönlenek ki, harsányak, vidámak, makulátlanul elegánsak és máris ülnek le az asztalunkhoz, minden irányból repül a ‘prego’ és a ‘va bene’. Tele van élettel ez a hely, kapkodom a fejem és próbálom megfogalmazni, mit is adott nekem ez az egy hét Szicília.

IMG_0011

like a pomodoro :)

Napot, ízeket, nevetést, színeket, érzéseket. Olyan félelmetesen intenzíven mindet, hogy csak győzze az ember feldolgozni. A kék és az arany, a paradicsom szürreális édessége, a cannoli roppanása, majd krémessége, a végtelen nyugalom, a helyek, ahol mintha megállt volna az idő. Imádom ezt a kavalkádot, és nyilván hajszoltam is, amennyire csak lehet.

Tegnap este lehetőségünk volt megtekinteni házigazdánk Rosi és barátnője Giovanna főzőiskoláját. Nem kellett messzire mennünk, mert mint kiderült, a főzőiskola, ill. az ehhez kapcsolódó szicíliai családi-baráti vacsorák színtere épp fölöttünk, Rosi villájában van. Ahogy felsétáltunk az apartmanunk fölötti házrészbe, elállt a szavunk is, micsoda meleg, barátságos, de minden részletében pompa fogadott minket. Házigazdáinktól megtudtuk, hogy az először csak családtagoknak és barátoknak tartott főzicskézés közel 5 éve nőtte ki magát egy roppant különleges, ízig-vérig szicíliai élménnyé. Rosi és Giovanna az édesanyjuktól és nagymamáiktól tanult receptekkel kápráztatják el a kisebb-nagyobb csoportokat.

Rosiskitchen1

Rosi konyhája

Aki ide belép, olyan, mintha egy valódi szicíliai család életébe csöppenne, és éppenséggel ez is történik, hiszen tényleg a saját otthonukban zajlik a főzés-sütés. Az ízorgián túl a program egyediségét épp a háziakból áradó vendégszeretet és az ételek iránti szenvedély adja. És nem csupán abból áll az este, hogy leülnek a vendégek egy igényesen terített asztalhoz és elfogyasztják a két nő főztjét, hanem lehetőség van akár velük együtt a helyi piacon bevásárolni a vacsorához. Ahogy nézegettük velük a képeket, egyre jobban bántam, hogy nem fértünk be a héten egy ilyen estére, mert bár sem Rosi, sem Giovanna nem beszél angolul, abban megállapodtunk, hogy az étel közös nyelv bármely kultúrák között.

Rosiskitchen7

Sicilianhomecooking főztje (forrás: sicilianhomecooking.it)

Mivel az én egyik végzettségem cukrász, így hamar elmerültünk a korábbi down under-i sütős-főzős élményeimben, elmeséltem nekik, miként alkalmaztam ezt a módszert arra, hogy megköszönjem szállásadóimnak, hogy befogadtak az otthonukba. Bőszen helyeseltek és elmondták, egy-egy este itt is olyan mértékben hozza közel a látogatókat egymáshoz és hozzájuk, hogy 3-4 óra után puszival és ölelésekkel búcsúznak mindenkitől. És hát, nem kis büszkeséggel mutogatták a nappali komódját díszítő fotót, amelyen maga Gerard Gere feszített a két hölggyel.

Rosiskitchen6

Vendégvárás a la Sicilianhomecooking (forrás: sicilianhomecooking.it)

Ma délelőtt pedig elkocsikáztunk az Agrigento-tól alig egy órányira lévő Sant’Angelo Muxaro nevű kisfaluba. Lorenzo mesélte Zsitinek, hogy ide azért is érdemes ellátogatni, mert ha eddig nem érintett volna meg minket Szicília igazi arca, na itt biztosan megtörténik. A kis településen valóban megállt az idő. Kivételesen még szieszta előtt sikerült megérkeznünk. Ahogy bekanyarodtunk a település főterére, döbbenten láttuk, hogy minden sarkon, minden kis padon férfiak ülnek és beszélgetnek.

IMG_0005

Sant Angelo Muxaro főterén zajlik az élet

Nem tudom, hogy mi bámultuk őket jobban, vagy fordítva, mondjuk a kis piros ruhámban elveszni 40-50 szicíliai férfi között enyhén szólva lehetetlenség volt, szóval egy idő után nem is próbálkoztunk, hanem beültünk mi is az egyik ‘közösségi helyiség’ (értsd: kocsma) teraszára és csináltuk, amit ők: néztük a többieket.

IMG_0001

klasszikus szicíliai kisutca

Egy jó fél órát, órát tölthettünk így, időnként megszólított minket egy kedves szicíliai bácsi, amiből persze egy szót sem értettünk, de mondogattuk, hogy ‘va bene’, meg hogy ‘ciao’…A kisváros egyébként híres a kecskesajtjáról, mindenképp érdemes ezt kipróbálni! Szicíliában egyébként is dübörög a kecsketej biznisz, igazi gourmet fogásnak számít az agrigento-i kecskék teje, amely arany árban van: Lorenzo elmondása szerint literenként 15 eurót is elkérnek érte.

IMG_0061

Agrigentoi kecskék

Hazafelé toltunk még egy elengedhetetlen pisztácia fagyit és mentünk egy kört a Templomok-völgye körül, hagytuk, hogy beleégjen a retinánkba a látvány. Holnap még előttünk van egy nagy út az Etnához, és ha jó tempóban haladunk, talán Taorminát is meg tudjuk nézni, szóval még mindig van bőven előttünk kaland, én mégis, máris nosztalgiázom. Szicíliát nem lehet csak úgy elengedni, annyira magával ragad az életigenlése. Eldöntött tény: jövünk még, csak akkor már hármasban.

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

November 2017
M T W T F S S
« Aug    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: