Interjú Balogh Boglárkával – lány a milliónyi szín és történet nyomában

Women around the world – Interjúsorozat (2. rész)

Utazásaim során annyi fantasztikus, különleges emberrel találkoztam, hogy mostanra ért meg a gondolat, muszáj megmutatnom Nektek Őket. Nem csak azért, hogy lássátok, milyen ‘hátizsákokat’ cipelünk mindannyian, hanem azért is, mert hiszek abban, hogy az utazás gyógyír, hihetetlen önismereti út és nagyon sok mindenben fejleszti a személyiségünket. Ezzel az interjú sorozattal szeretnék platformot teremteni azoknak a (főként) nőknek, akik képesek voltak egyedül, vagy társukkal kilépni a komfort zónájukból és a világ bármely pontján véghezvinni valami elismerésre méltót.

Balogh Boglárka blogjára egy közösségi oldalon keresztül bukkantam, és az első dolog, ami megfogott benne, hogy végtelenül színes, izgalmas képekkel tűzdelt, igényes írásokat tartalmaz. Boglárka akkor épp a fekete kontinensen utazgatott 4 hónapig. Mint kiderült, írásai a National Geographic Magyarország online számára készülnek, közel egy éve már ők közlik le az utazások során készült cikkeket. Nagyon érdekelt, hogy mi lehet Boglárka története a heg tetovált törzseken, extrém kalandokon és könyvvé formálódott emberi kapcsolatokon túl, így a következő interjúban erre próbálunk fényt deríteni.

Mindig szeretem tudni, ki áll az olvasóknak szánt történetek mögött, így arra kérnélek, meséld el röviden, ki volt Balogh Boglárka azelőtt, hogy belefuthattunk volna az utazós blogjába!

Azt gondolom, ugyanaz a nyíregyházi lány maradtam, aki majdnem tíz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy az ELTE jogi karát államvizsga előtt elhagyva Angliába megy egy időre munkát vállalni, és nyelvet tanulni. Innen vezetett az első nagyobb utam Kenyába, ahol önkéntesként segítettem 2 hónapig egy árvaházban, majd eljutottam a 400 ezer szomáliait számláló Dadaab-i menekülttáborokba.

Az ezt követő évben újra Angliában dolgoztam, majd 6 hónapot ismét utaztam, ezúttal Ázsiában. Ekkor jártam először Indiában lepratelepen, a Thaiföldön élő burmai hosszú nyakú nőknél, vietnami AIDS-es árváknál, és különféle állatvédő szervezeteknél. Ez így ment 5 évig. Mindeközben riportokat és útleírásokat készítettem, rengeteget fényképeztem, amit egy idő után országos lapok és magazinoknak vettek át (Szabad Föld, Élet és Tudomány, ELLE, Marie Claire), így lettem jogász helyett szabad úszó újságíró.

ba

A National Geographic Magyarország online-nal egy éve dolgozom együtt, az idén januártól májusig tartó 4 hónapos afrikai utam alatt az ő felkérésükre vezettem heti két alkalommal jelentkező blogot törzsekről, ipari oroszlántenyésztésről, állatvédelemről, kultúráról.

Fantasztikus, hogy mertél ekkorát váltani és kiugrani egy biztosabbnak tűnő, predesztinálható karrierútról. Honnan jött Neked az utazás iránti szenvedély? A fényképezést egyébként tanultad, vagy ennyire isten adta tehetség vagy?

Köszönöm szépen, de soha nem tanultam a fényképezést, viszont mindig mindenben megpróbálom a különlegeset meglátni, ami valljuk be az utazások alatt ugyan nem nehéz, de sokszor rendkívül időigényes. Aki egy kicsit is járatos a fotózásban, az jól tudja, hogy nem egyszer a tökéletes képre akár órákat, vagy napokat kell áldozni, és csak jóval később látja be az ember, hogy a fáradozás valóban megérte. Persze nevetséges arra panaszkodni, hogy a Krüger Parkban nem pont úgy és nem pont ott megy le a nap, ahogy és ahol az ember szeretné, ráadásul a zsiráf sem akar belesétálni a megfelelő szögben a látótérbe, így ilyenkor inkább leteszem a gépemet, és csak gyönyörködöm a látványban.

sunset

Az utazás iránti vágy már az egyetemen elkezdődött. Akkor határoztam el, hogy nemzetközi jogász leszek, aki az iroda helyett kinn a terepen dolgozik, de akkor még álmomban sem gondoltam, hogy ez majd az újságírással és utazással fog megvalósulni, ami szó szerint a szenvedélyemmé vált.

Ez egyértelműen átjön a posztokból és az írásokból. Ha jól tudom, már két könyvet is megjelentettél! Mesélj ezek hátteréről kicsit!

Az első könyvemet 24 éves koromban írtam a Böjte Csaba atya dévai árvaházában töltött 1 hónapomról, ahol önkéntes nevelőként dolgoztam. Az egyik kislánnyal annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A napló stílusú regény róla, és a kettőnk barátságáról szól.

Második, a Libri kiadó gondozásában megjelent Love Commando című, az indiai becsületbeli gyilkosságokról szóló hiteles dokumentumregény.  A Love Commandót, ami egy Delhi központú aktivista szervezet, melynek tagjai a szülők bosszúja elől menekülő szerelmespárokat menekítik és bújtatják az általuk működtetett rejtekhelyen, interjúkészítés céljából 2012 januárjában kerestem fel. A rövid találkozás helyett 3 hónapra ott ragadtam, és részt vettem a szervezet munkájában.

A könyv megírására személyes indíttatás vezérelt. A már említett fél éves ázsiai utam végén találkoztam a könyvemben szereplő lánnyal, Hartival. A tizenkét órás vonatúton a háromszemélyes hálókocsiban ő volt az útitársam. Egy, a saját családja által elrendelt becsületbeli gyilkosság elől menekült az északi országrészből a Love Commandóhoz.

Hazatérésem után egy héttel már biztos voltam benne, hogy vissza kell mennem, és meg kell találnom a lányt. Kutatni kezdtem Indiáról és a becsületbeli gyilkosságokról, majd felvettem a kapcsolatot a Love Commandoval, és felkerestem őket. Sajnos Harti soha nem ért el Delhibe, de szimbólumként az ő alakjába sűrítettem a valóságban megismert női sorsokat. Az ő egyedi tragédiáján keresztül mutatom be az általánosat.

LC

A másik két főszereplő Azad és Netu. Miután a lányt a családja hazacsábította, és házi őrizetben tartja, róla semmit nem tudok. Azad kálváriáját, a felesége visszaszerzésére irányuló kétségbeesett jogi és személyes harcot viszont lépésről lépésre évekig végig kísértem. Vele a mai napig tartjuk a kapcsolatot, két évvel ezelőtt újra találkoztunk.

Nagyon mély, fájdalmas, de egyben inspiráló történetek ezek. A könyv megírásán túl van valami terved, hogy miként szeretnél segíteni az ilyen nőknek, áldozatoknak, vagy úgy érzed, hogy a publicitással máris óriási energiákat mozgatsz meg?

Kívülállóként, azt gondolom, nem tisztem egy több ezer éves kultúrát sem megítélni, sem pedig megváltoztatni, arról nem beszélve, hogy évszázadok alatt meggyökeresedett ősi szokásokról beszélünk, ami a nyugati kultúra beáramlásának következményeként alapjaiban inog meg.  A nőkkel szembeni atrocitások sajnos csakis a hazai oktatás és ismeretterjesztés által fognak megváltozni, aminek a kezdete az, hogy ezek a gyilkosságok, erőszakok nem csak Indiában, de világszerte is publicitást kapnak.

Én a történeteimnek -bármerre járok- mindig is az emberi oldalát szeretem bemutatni, a könyvemmel és az írásaimmal is erre törekszem.

Vissza az utazáshoz: hogy kell ezt elképzelni? Félévente felveszel egy hátizsákot és egyedül nekivágsz a világ egy teljesen elképesztő zugának, lesz, ami lesz alapon, vagy ez mindig egy jóval szervezettebb, és tudatosabb utazás?

Amikor megérkezem egy-egy hosszabb utamról, és újra beállnak a megszokott itthoni napjaim (az írás mellett egy családi vállalkozásban segédkezem) egy idő után nagyjából kirajzolódik, hogy mi is lesz a következő állomás.

428A1101l

Mivel a munkámból kifolyólag fontos az, hogy miről tudok érdekes cikket írni, tudatosan kutatni kezdek az adott földrészen a témák után. A mostani, afrikai utam esetén például helyi vezetőkkel kellett a kapcsolatot felvennem ahhoz, hogy egy-egy törzshöz eljuthassak, így már szeptemberben szervezni kezdtem a januári indulást, de sokszor csak egy-egy véletlenen múlik, hogy éppen mikor és hová érkezem, kikkel találkozom. A térképemet csak nagyjából rajzolom meg, és hagyom, hogy az adott szituáció befolyásolja majd a végleges útirányt.

Különben pedig nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hisz nem egyedül utazom, van aki fogja a kezemet.

Ez nagyon jól hangzik. A könyvekről már ejtettünk szót, de mi az, amit Te a blogod segítségével szeretnél átadni? Miért írod és mi vele a célod?

Nekem az élet fontos dolgai soha nem azok voltak, amiket általában annak tartunk: a pénz, a haladás, a siker. Az érzések és a hangulatok számítanak, melyek utunk során a látásmódunkat színezik, így ezen keresztül a világot is, melyben élünk.

Egy-egy kalandozás alkalmával olyan impulzusok érnek, amikből aztán hosszú ideig táplálkozom, mert ilyenkor a hozzám hasonló túlcivilizált ember úgy érzi végre, hogy szabad és hazaérkezett. Ebben hiszek, és a képeimen, írásaimon keresztül is ezt az életérzést szeretném tükrözni.

albino

Valójában az én esetemben nem beszélhetünk klasszikus blogírásról, hisz nem magamat állítom a témáim középpontjába, hanem a szememen át az olvasó betekintést nyerhet egy másik világba, az oda tartozó emberek küzdelmeibe, sikereibe vagy kudarcaiba. Én a tapasztalataimon keresztül mások életét helyezem a fókuszba, amiről riport formában számolok be.

Ha össze kellene foglalnod, szerinted mi az, amit leginkább tanítottak Neked ezek az utak? Van ennek egy komoly önismereti, személyiségfejlesztő célzata is, vagy csupán a tájak miatt vágysz mindig máshova?

Talán furcsának tűnhet a válaszom, de én nem azok közé az utazók közé tartozom, akik keresnek valamit a világban, menekülnek egy vélt vagy valós kudarc elől, valaminek a hiányát, egyfajta tátongó űrt szeretnének a folytonos vándorlással betapasztani, vagy elindulva egy úton önmagukat megtalálni. De kétségkívül akaratlanul is rengeteget változtam.

Engem a tanulás hajt, a világ és a benne élők iránt érzett kíváncsiság, a vágy, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg más, tőlem sokkal szerencsésebb vagy szerencsétlenebb emberek sorsát, hogy a saját szememmel lássam, hogy Földünk más területein hogyan zajlanak az unalmasnak nevezett mindennapok.

Ez a mély érdeklődés vitt például hat hónapra Ázsiába, vagy az afrikai orvvadászok ellen küzdő női csoporthoz, az ugandai hegyi gorillákhoz, a rituális gyilkosságok elől menekülő albínókhoz, vagy éppen a különböző törzsekhez. Engem tényleg boldoggá tesz, hogy van szerencsém látni a kendőzetlen valóságot, az elképesztő tájak, és állatvilág mellett hétköznapi hősöket ismerhetek meg, és hogy erről tudásomhoz mérten beszámolhatok az érdeklődő olvasóimnak.

Wiliso, a 27 éves vadász magával vitt a reggeli vadászatra

Viccesen azt szoktam mondani, hogy az utazási függőséget én ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, amikor sokaknak egy szép cipő, vagy egy új telefon után fáj a szívük. Csak az enyém akkor sajog, ha meglátok egy csapat kardszárnyú delfint a televízióban, és én nem lehetek ott…

Többször is említetted, hogy az utazás egyfajta függőség. Ezzel jómagam is teljesen egyetértek. Mint minden függőségnél azonban, van egy pont, ahol tudni kell kezelni. Most, hogy véget ért egy ennyire meghatározó út, mi a következő lépés, mik a rövid távú terveid?

Nagyon szeretnék egy fényképkiállítást szervezni a képeimből. Tudom, hogy hatalmas fába vágom a fejszémet, de bízom benne, hogy sikerül tető alá hozni ezt a tárlatot, és a közönség is szeretni, élvezni fogja.

Ez nagyon jól hangzik. Mikorra tervezed a kiállítást és hol értesülhetnek majd róla az olvasók?

Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor már idén októberben találkozhatnak a képeimmel és velem a kedves érdeklődők a Néprajzi Múzeumban a World Press Photo tárlat zárásaként. A pontos részletek azonban egyelőre még szervezés alatt állnak.

bár több borjú is tart a csoporttal, az anyák féltve őrzik őket

És ha a hosszabb távú terveidet nézzük, szerinted ezt mennyi ideig lehet így csinálni, vagy miben fog módosulni ez az életforma, ha mondjuk családod lesz?

Szerintem, néhány éven belül egy csecsemő érkezése biztosan fog bizonyos dolgokon változtatni, más lesz fontos az életemben, de addig, amíg iskolába nem készül, nem hiszem, hogy röghöz kötöttnek kell majd lennem, lennünk. Szeretném ha a gyermekeim világot látnának, ugyanakkor kötődnének a gyökereikhez, értékelnék szerencsés helyzetüket, megtanulnák szeretni és tisztelni a társaikat, az állatokat és a természetet.

Az én szüleim ezekre az értékekre nevelték a nővéremet és engem is, én is ezt szeretném majd továbbadni.

Nem vagyok híve a túlsterilizált, túltervezett és túlaggódott nevelési- vagy életvezetési módszereknek.

Üzennél-e valamit az olvasóknak?

Talán azt, hogy mindenkiben él a tökéletes élet vágya, hogy ez kinek mit jelent, hosszú tanulás és valódi önismeret függvénye.

Meg azt, hogy merj élni, merj lépni, és soha ne nézz hátra! Nekem ezt bizonyította be az elmúlt lassan 1O év.

Köszönöm szépen Boglárkának a hihetetlen érdekes interjút. A fotókiállítás részleteiről pedig természetesen a Vombat fb oldalán is hírt adunk majd, addig pedig kövessétek Boglárka színes mindennapjait a fb oldalán is!

 

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

November 2017
M T W T F S S
« Aug    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: