Utazás

A retinaégető zöld mezők, a birkák és a lisztes arcú néni – 5 napos road trip Írországban

577775_10150786838356837_496743429_nPár évvel ezelőtt egy nagyon kerek születésnapom (igen, jól sejted, 18.) alkalmából szerettem volna valóra váltani az egyik legnagyobb álmom: eljutni Írországba. Körülbelül 16 éves korom óta dédelgettem ezt az álmot, jól el is mentem egy csomó helyre, csak épp ide nem, szóval ezen már nagyon kellett változtatni, így kitűztem a céldátumot és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, ha két fillérem sem lesz rá, akkor is elmegyek a végeláthatatlan zöld dombok hazájába.

Nyilván úgy szerettem volna bejárni az országot, hogy minél többet lássak, de kellően szabadon, ott állhassak meg és ugrálhassak örömömben, ahol csak akarok. Tehát a másik fix dolog volt, hogy road trip lesz belőle. Egy nagyon kedves barátnőm évekig lakott Dublinban, de sajnos én akkor elég szűkös időket éltem, így nem tudtam meglátogatni. Azt ígérte azonban, hogy ha bármikor az életben nekiindulok Írországnak, Ő segít nekem ingyen szállást találni. És ez így is történt, én pedig itt találkoztam először a ‘couchsurfingelés’ azon formájával, amikor számomra teljesen vadidegen emberek fogadtak be az otthonukba teljesen ingyen.

385753_10150786748601837_979718250_nZsuzsi barátnőmön keresztül ismerkedtem hát meg Patriékkal, akik az első bemutatkozó e-mailem után annyival reagálták le a szokatlan kérésem, miszerint meghúznánk náluk magunkat 4 éjszakára ketten, hogy ‘Zsuzsi barátai a mi barátaink is.’ Nem akartam hinni a fülemnek! Félőrült módjára rohangáltam fel-alá a lakásban, hogy ezt nem hiszem el, ilyen van, hogy valaki sose látott és csak úgy ingyen befogad minket, ráadásul sem ők, sem a lakótársaik nem is lesznek otthon. Annyi volt a deal, hogy Magyarországon fussunk össze a reptéren, odaadják a kulcsot és legalább találkozunk…5 percre…Döbbentem álltam az eset előtt, de még tudták fokozni: kiderült, hogy azért nem lesz otthon senki, mert Patriék esküvője lesz Magyarországon, így a kocsira sem lesz szükségük, vigyük azt is nyugodtan. Azt hiszem, hogy Patriék végeláthatatlan jósága és nyitottsága indított el engem is egy úton, hogy higgyek az ilyen fajta utazgatás szellemében, jöjjenek akár vadidegenek hozzám, vagy szálljak meg én mások otthonában.

398993_10150786891576837_131155114_nA kocsit végül nem tudtuk lenyúlni, mert bonyolult lett volna a biztosítási papírokat elintézni, de béreltünk egyet a következő napokra, és élveztük a belváros közelében lévő kis lakást. Az első és utolsó napon bevettük Dublint. Szerintem hihetetlen hangulatos városka, aranyos hidakkal, klasszikus angolszász vöröstéglás épületekkel és az elengedhetetlen ír kocsmákkal mindenfelé. Az út előtt ráhangolódásképp megnéztük a Once c. filmet, ami az egyik legkedvesebb keserédes filmem, szóval én minden sarkon kerestem az utcai zenészeket meg a lányt a porszívóval. Természetesen nem maradhatott ki, hogy bevegyük mi is valamelyik pub-ot, és bár nem vagyok nagy sörivó, egy Guiness-t a rend kedvéért én is legurítottam.

149402_10150786787206837_1970045993_nMásnap reggel korán keltünk, mert mentünk a kocsikölcsönzőbe, ahol először senkit nem találtunk, majd nagy nehezen átvergődtünk egy másik kölcsönzőbe, ahol közölték, hogy nincs is meg az autó, amit kibéreltünk. Végül egy kevésbé diplomatikus tárgyalás és egy 100 méteres sprintben aratott győzelem után (a szintén az egyetlen árván hagyott kocsiért versenyző sóvárgó tekintetű ellenfelünkkel szemben) megcsíptük a bérkocsit. Beültünk, elindultunk, megnyugodtunk. Király, van kocsink, jó is, mondjuk a kormányt rossz oldalra tették, de sebaj, néhány száz méter és elhibázott kanyar után nagyjából belejöttünk a baloldali vezetésbe.

303318_10150786782651837_1083887330_nAmolyan reflexszerűen nyúltam a kolbászos szendvicsért, hogy akkor reggelizzünk egyet a nagy ijedtségre, amikor gyanús lett, hogy egy (az egyetlen) pénztárcával kevesebb van nálunk, mint röpke 10 perccel és a 100 méteres sprinttel ezelőtt…vettünk egy éles balkanyart (nyilván a rossz sávba) és újabb 15 perc alatt sikerült is visszakerülnünk azt a 3 háztömbnyit, ameddig jutottunk. Ekkor még reménykedve pattantunk ki a kocsiból és jártuk végig a helyszínt, ahol alig negyedórája még diadalittasan csaptunk le a járgányra, azonban a pénztárcámnak már csak hűlt helye volt. Gyanítom, hogy a sprint 2. helyezettje boldogan tette el a teljes útiköltségünket és bankkártyámat tartalmazó bukszát vigaszdíjként. Valójában ki tudott bérelni belőle egy sokkal menőbb kocsit, lelki szemeim előtt láttam, ahogy egy cabrióval hasajt végig a Ring of Kerry-n. Ezen a ponton azért volt egy kis pityergés meg bankkártyaletiltás, meg neismenjünksehováseinkább nyígés, de kb. fél óra után, ahogy kiértünk a városból, olyan elemi erővel ejtett rabul a táj, hogy úgy voltam vele, inkább legelek mohát meg alszok birkákkal, de ezt nem hagyhatjuk ki.

545701_10150786820306837_965780871_n

Három napra osztottuk az utat eredetileg, így azonban kettő alatt lenyomtuk az út nagy részét: 1. nap toltunk egy Dublin-Galway-Westport szakaszt, 2. nap pedig Wesport-Sligo-Donegal volt terítéken, a 3. napon pedig visszatértünk Dublinba, ahol még egy napot flangáltunk. Írország egyébként pont olyan, mint a giccses képeslapokon: vannak birkák, elképesztően zöld minden, gyakran elered (mondjuk nekünk 3 napig vakító napsütésünk volt) és az óceán part szerintem különleges, elemi energiával bír. Elég lassan haladtunk, mert minden 28 méternél nyomtunk egy satuféket, hogy úristenháteztmuszájlefényképeznem, így egyszer csak azt vettük észre, hogy ránk esteledett egy nemzeti park kellős közepén.

380288_10150786805841837_472617826_nNem volt hát mit tenni, keresnünk kellett SOS egy szállást. És akkor, ott a semmi közepén (nyilván nem így volt, de én így éltem meg), hirtelen előbukkant a világ legtüncibb B&B helye. Az útitársam arcát körbeérő vigyorral jött elém, hogy ‘Hát PiciO, ezt imádni fogod!’.

Bementem, és a 3 szobácskából álló kis fogadóban ropogott a tűz a kandallóban, alig 2 percen belül pedig már előttem gőzölgött az isteni tea és a házinéni sk. vajaskeksze. Odavoltam. Mindenhol kis rózsás és virágmintás abroszok, párnák, képek a falon, amolyan igazi vidéki angolszász giccs, a maga minden imádnivaló részletével.

576373_10150786806046837_29407093_n (1)De az írországi road trip egyik legmaradandóbb élménye másnap reggel ért: épp boldogan fogyasztottuk a klasszikus ír reggelinket, mellettünk egy hatvanas amerikai házaspár nagyhangú férfi tagja magyarázta a semmihez sem fogható amerikai nyugdíjas életérzést, amikor megjelent az ajtóban a házigazda néni. Karján fel volt tűrve a blúz, előtte kötény, az arca pedig lisztes volt, mert épp sütötte nekünk a házi pogácsát. Annyira idilli volt az egész, hogy tudtam, egyszer majd én is ilyen nagymama szeretnék lenni, aki egy meseszép ország nemzeti parkjának közepén sütögeti majd a pogácsát a kölköknek…vagy épp a vendégeinek.

Az az egy biztos, hogy a giccsvödör ránk borult az út során, így ha akartuk volna se sikerülhetett volna jobban az út (leszámítva a pénztárcás fiaskót, vagy talán pont ezzel kárpótoltak az égiek): amikor megérkeztünk az óceánhoz Donegal után, nem csak, hogy kisütött a nap, de szivárvány ragyogott az égen és én már őszintén vártam az unikornisokat is (kicsit volt is hiányérzetem, hogy ez kimaradt, de beértem néhány bárgyú birkával és egy tekintélyt parancsoló kossal is).

398993_10150786891536837_872056167_nAmikor megérkeztem NZ-re, az Északi-Szigeten visszaköszöntek rám ezek a zöld dombok, a kedves emberek, a temérdek birka és a tenger látványa. Mégis, valahogy semmi sem írta felül azt az 5 napot Írországban, és a bakancslistámon továbbra is ott szerepel egy újabb road trip a Ring of Kerry mentén.

Hátizsák, szauna, véres palacsinta – III. rész

Adott tehát két magyar, egyikük egy körbe ragasztószalagozott cipővel, a másikuk meg az elszántsággal, hogy na, most már akkor is körbetekerjük a szigeteket, ha vízszintesen szakad végig az eső és szakállas vikingek potyognak az égből.

Így aztán tekertünk. Hegyre föl és dombról le, fenyőerdőkön át és mesés öblök mellett, egyik szigetről át a másikra. Egyik este hullafáradtan és átfagyva érkeztünk meg egy kis sziget kempingjébe. Beestünk a fa házikóba, ahol néhány helyi arc sörözgetett, mi meg elcsigázva kérdeztük a tulaj nénit, hogy ugyan mégis mit kell tudni a helyről.

Aland21A néni pedig elmondta, hogy ez a sziget arról ismert, hogy évszázadok óta ide temetik az alandi elhunytakat, szóval, ez egy temető sziget. Sok halottal meg szellemmel. Kinéztem az ablakon, kint már sötétedett, a skandináv szél tépázta a zsalukat. Nos, sebaj, elvégre vannak itt mások is rajtunk kívül, nem leszünk éjszaka egyedül, nyugtattam magam. Ja, de, mondta a néni, ők mind helyiek, csak egy sörre ugrottak be, a kempingben rajtunk kívül nincs senki. Aha…ezen a ponton a majrém exponenciálisan növekedett a vihar nagyságával.

De semmi gond, mondta a néni, nyugodtan menjünk be az erdőbe, ott talán akad még egy-két talpalatnyi hely, ahol még nem áll bokáig a víz. Ránéztem az útitársamra és egy egyértelmű ’no way’-jel adtam tudtára az álláspontom. Nincs az a pénz, hogy én bemenjek a temetőszigeten az erdőbe egy elhagyatott kemping szélén. Gyorsan felmértük a lehetőségeinket: aludjunk a szaunában? – nem jó, mi van, ha egész éjszaka fűteni fog, csupa pára meg nedves lesz minden cuccunk…akkor a wc-ben? – nincs elég hely kettőnknek lefeküdni a földre, már pedig én egyedül nem fogok itt aludni…

Aland22Végül megláttuk a színpadot. Utolsó reménysugárként ’magasodott’ előttünk egy kis színpad a kemping közepén, volt alja, teteje és egyik oldalán fedett volt. Mivel az egész kemény fából volt, így esélyünk sem volt arra, hogy leszúrjuk a sátor tartó pöckeit, így aztán két székhez kötöztük ki. Eszméletlen stabil volt tehát. A mozgásterünk annyi volt, hogy nekem be kellett feküdnöm először a sátorba, akkor a másikunk kifeszítette a tartó köteleket a két székkel, aztán befeküdt ő is és reggelig nem moccantunk, különben összedőlt volna az egész. Roppant kényelmes volt. A helyzetet a néni nagylelkűsége mentette meg, látta rajtunk, hogy ázottak vagyunk, csüggedtek és csórók, így annyival hagyott minket magunkra, hogy a kedvünkért bekapcsolta a szaunát, használjuk nyugodtan.

Szóval, istenien átmelegedtünk, két órán át hesszeltünk a szaunában meg a tusolóban, aztán üdvrivalgással átrohantunk a ’nagyszínpadhoz’, döglött homár pózban aludni próbáltunk éjszaka, majd másnap elmajszoltuk a reggelinket egy ping-pong asztal tetején.

Aland23

Az előző napi izgalmak és az aznapi sportolás jutalmaként betévedtünk egy szupermarketbe (ebből mondjuk jó, ha kettő volt az egész szigetcsoporton) és boldogan lecsaptam egy palacsintának kinéző sütire: kakaós kis palacsinta áfonya lekvárral a képen. Állati. Mivel az áfonya lekvár dupla annyiba került, mint a narancslekvár, nem cizelláltam, vettem narancsosat. Következő szállásunkon, ami egy sportközponthoz épült hostel-szerű volt, boldogan vetettem rá magam a legújabb szerzeményemre. Főcukiként adtam belőle az útitársamnak is, de ő csak azt hajtogatta, hogy ennek olyan májashurka íze van. Májashurka?? Dehát ez egy kakaós palacsinta…tegyél rá több lekvárt, azt úgy kell enni! Hiába, hajthatatlan volt, hogy ennek májashurka íze van, ő nem kéri. Jó, gondoltam, mindenkiből nem lehet ínyencet faragni, akkor ő egyen vajas kenyeret. Nagyvonalúan, fáradtságot nem tűrve bezabáltam az ő részét is, dupla narancslekvárral, mert aki ért hozzá, az tutira így eszi.

Aland26

Ennyi finomság után boldogan hajtottam álomra a fejem a 48 ágyas szobában. Szűkösen ugyan, de elfértünk: konkrétan ketten voltunk az egész szobában. Így aztán volt külön ágya a törölközőmnek, a száradó ruháimnak, a hátizsákomnak. Amolyan urasan. Másnap még jól leoltottam a másikat, hogy kihagyta az előző esti de lux desszertünket, ezt egész nagy pofával magyaráztam addig, míg meg nem akadt egy aprócska infón a szemem: blod 51%…

Aland27

Szóval, sok dolgot megtudtam a 10 nap alatt: például, hogy az alandi biciklis útvonalak nem laposak, hogy háromsebességes cangival nem nyerünk triatlont, hogy bőrcipőt nem rakunk szárítógépbe, hogy a duct tape mindig kihúz a bajból és hogy a blod svédül nem kakaót jelent…De az tuti, hogy Aland varázslatosan szép, eldugott kis paradicsom Skandináviában, ezért bátran ajánlom következő úticélként!

Aland33

További képekért katt a blog fb oldalára!

Hátizsák, szauna, véres palacsinta – II. rész

Amúgy neorokkerék nem voltak rossz arcok, egyrészről nem kapcsolták ránk éjjel a szaunát, ami szerintem már önmagában is nagy dolog, továbbá megkínáltak minket teával, sőt, megismerkedtettek minket valami sárga nemzeti bogyóval (ki tudja a nevét???), ami még az aranynál is drágább, mert nem tenyészthető, és baromi egészséges.

Aland18

Másnap feltérképeztük Aland ’fővárosát’, ami egy nagyon tünci kisváros, kb. 2 utcával, egy eszméletlen jó cukrászdával és egy bicikli kölcsönzővel. Na, innen voltak a bringáink, amivel a következő egy hétben keresztül-kasul akartunk kerekezni 6500 szigetet (de mondjuk minimum négyet – csak hogy elmondhassam, jó párat bejártunk).

Aland3

A gond csupán annyi volt, hogy volt kb. fejenként 10-15 kiló csomagunk, és pénzünk két háromsebességes cangira. A többit ugye elzabáltuk Stockholmban, tehát a feladatra alkalmas bicikli innentől szóba sem jöhetett…a másik nagy hiba elhinni a svédeknek, meg a finneknek, hogy Aland lapos. Aland annyira volt lapos, mint a Budai hegyek. Jó, lehet, hogy azok dombok, de alföldi lányként nekem hegyek. Úgyhogy Aland is az volt. Himalája oda-vissza. Egy három sebességes csodacangival.

Aland20

Mindezt tetőzte a frenetikus időjárás. Mert azt (is) elfelejtettük megnézni (vagy megnéztük, de úgy gondoltuk, hogy legalább nem lesz tömeg), hogy Aland-szigetekre nem mennek az emberek augusztus közepétől, mert az idő nem turistáknak való. Utazóknak se. Balfék biciklis magyaroknak se. Mindegy, volt széldzsekink meg széles repertoárunk káromkodásból. Ezzel a kettővel egyébként bármilyen teljesítménytúrát végig lehet csinálni! (Új-Zélandi hasonló hangulatú túránkért katt ide!)

A triatlon szervezői nagyon örültek nekünk. Bár csak ketten voltunk és három fő kell a váltóhoz, szereztek nekünk egy többszörös ironman pasit, aki szeret 6,5 km-t úszni jeges skandináv folyókban árral szemben, meg futni is maratonokat 60 évesen. Szerintem amúgy nem emberből volt, de mindegy. Mivel a futás pont nem az erősségem, úszni meg a 16 fokos tengerben nem nagyon volt kedvem, így enyém marad a biciklis rész.

Aland13

Mondom hogy festett: úszásban még elég jók voltunk, mert az nem az én reszortom volt. Aztán jöttem én a kosaras, három sebességes városi biciklivel, aminek súlya egyenlő volt az összes többi résztvevő kerékpárjának összsúlyával. Ezt már csak abból is gyanítom, hogy a többi bicikli kisujjal felakasztható volt a depoban, én fel se bírtam aggatni az enyémet, úgyhogy elegánsan letámasztottam, ahogy a kocsma elé szokás. De hogy javítsak az összképen, a türkiz színű termopulcsimhoz egy színben passzoló swarovski gyűrűt húztam, lássák ezek a skandináv népek, hogy a stílus nem pénz kérdése, na!

Aland12

Nemtom ugyan, hogy ez mennyit adott hozzá a teljesítményemhez, de óriási hajrában az utolsóként értem be. Az óriási hajrá köztem és a vacsorára hazavágyó szervezők közt zajlott. Van annak egy pikantériája, amikor már csak azért szurkolnak neked, hogy érj már célba, mert már mindenki rég hazament és a szervezők halálra unják magukat. Mindegy, az tuti, hogy az én beérkezésemnek mindenki őszintén örült. Ironmanünk segítségével legalább a méltóságunk visszanyertük és megkaptuk a legmesszebbről jövőknek járó jutalmat is (így mondhatják svédül, hogy vigaszdíj).

A többszörös ironman és én átvesszük a 'legmesszebbről jövőknek járó díjat'

Másnapra felajánlottuk segítségünket a verseny szervezőinek, így gondoltuk ledolgozni a saját nevezői díjunkat, amivel semmi gond nem lett volna, ha nem szakad úgy az eső aznap, mintha dézsából öntenék. Az a fajta zuhé volt, ami ellen nincs az a több száz (ezer) eurós túracumó sem, ami megvéd. Nyilván nekünk meg nem ebből a fajtából volt, szóval a sz.rráázás borítékolható volt úgy 2 másodperc után. Mondjuk így a következő 4 órában már nem volt min izgulni: ronggyá ázott két agyament irányította a versenyzőket. Probléma csupán akkor merült fel, mikor kérdeztek tőlünk valamit svédül, mert hát azon túl, hogy Stockholm, meg Eckerö nem sokat vágtunk ezen a nyelven. Ők meg hiába finnek, nem is a jó nyelvet beszélik (közigazgatásilag Finnországhoz tartozik a szigetcsoport, de korábban Svédországhoz tartozott, így a hivatalos nyelv svéd) és még magyarul sem értenek. Ennyit a közös nyelvcsaládról…

Aland25

A probléma a sz.rráázással csupán annyi volt, hogy aznapra a büdzsénk szerint sátras alvás volt betervezve, és az egyetlen zárt cipőnk, illetve a fontos ruháink nagy része csurom víz volt és nem sok esélyt láttunk rá, hogy 10 fokban éjjel majd illatos, pihe-puhára száradnak. Erre való azonban a szárítógép! Minden bizonnyal, ha rajtam múlna, már Nobel-díjat kapott volna a feltalálója. Azzal a lendülettel be is dobáltuk a vizes cuccunkat, a cipőinket, majd boldogan vettük ki őket egy fél óra múlva. Nagyon-nagyon boldogan. A ruháim szárazak voltak és melegek. Ez igaz volt az edzőcipőmre is. Száraz is volt, meleg is, meg 2 számmal kisebb is… Az élet nagy tanulságaiból osztok most Nektek meg egyet: BŐRCIPŐT NEM TESZÜNK SZÁRÍTÓGÉPBE!!!

Na, az okos ember ugye más kárán tanul, a hülye a sajátján. Ez volt az a pont, ahol csúnyán eltört a mécses, lelki szemeim előtt már láttam, hogy egy flip-flop-ban fogok áttekerni még minimum 6497 szigeten, mert hogy ezen a pontján a szigetvilágnak már nincs olyan bolt se, ahol ruhaneműt vehetnél. Végül a duct tape oldotta meg a helyzetet. Mert hát csóró magyarnak kreativitásban nincs párja!

Aland19

Ne mondjátok, hogy nem trendi!

(folyt.köv.)

Hátizsák, szauna, véres palacsinta meg én, avagy miként lett belőlem backpacker

Olyan lesz ez, mint mikor a Star Wars trilógiának kijött az első három része, ami valójában a 4-5-6. részek után volt (vagy valami ilyesmi). A lényeg, hogy most mesélem el Nektek, miként lettem Vombat.

Az úgy volt, hogy egyszer régen nekem valaki azt mondta, hogy ezek azok az utak, amik egy ’magamfajta csinos ügyvédlánynak’ nem valók. Innentől biztos voltam benne, hogy akkor ez tutira nekem való.

Aland-térképRégi vágyam volt már eljutni Skandináviába, így kitaláltam, hogy 2012 nyarán nyaraljunk ott. Az útitársam meg azt mondta, hogy biciklizzük be. És ettől én olyan lelkes lettem, hogy egész másnap a guglit bújtam, hogy Svédországban merre lehet jókat biciklizni. Addig böngésztem a netet, míg rátaláltam az Aland-szigetekre, egy 6500 szigetből álló biciklis paradicsomra.

Baromira belelkesültem, mert azt írták, hogy meseszép hely (láttam a fotókat, tényleg), és hogy lapos (ezt meg bekajáltam) és hát na! Tegye már fel a kezét, aki már biciklizett az Aland-szigeteken! Naugye! Halál menő! Így aztán hazamentem nagy lelkesen és mutogattam otthon, hogy nééééééézd, de szuper, biciklizzük be Aland-szigeteket, ez annyira jó!

Gyorsan meg is vettem a repjegyeket Stockholmba, közvetlenül azelőtt, mielőtt realizáltam volna, némi segítséggel, hogy a piros vonal ott Svédország és Aland között arra utal, hogy Aland-szigetek már egy másik országhoz tartozik (hiába no, a hajszín azért árulkodó…).

StockholmJó, akkor B) terv: elrepülünk Svédországba, fogunk egy óceánjárót, átmegyünk a már közigazgatásilag Finnországhoz tartozó Aland-szigetekre és bebiciklizzük. Ráadásul, lesz ott egy triatlon verseny is, kár lenne kihagyni! Senkit, főleg nem engem bizonyára nem rettentene el az az apró tény, hogy előtte soha 20 km-t se tekertem le egyhuzamban, de ezek csak részletek. Ha triatlon, akkor induljunk. Beneveztünk, jött is a válasz, hogy nagyon örülnek nekünk, magyarokat ott még sose láttak (legalábbis ennyire nemnormálisokat tuti nem…).

Mivel csóró voltam (akkor is), de messzire és sokáig akartam menni (már akkor is), kellettek olcsó szállásos megoldások. Így jutottunk a Couchsurfingre és a kempingezésre, mint megoldási lehetőségek. Előbbit bátran preferáltam, utóbbihoz nem túl sok kedvem volt, de gondoltam, na majd most tuti megszeretem (segítek: nem)!

Aland6Megérkeztünk a meseszép (és 3 napig vízszintesen szakadó esős, 15 fokos) Stockholmba, ahol egy nagyon jófej házaspárnál szállhattunk meg. Róluk azt kell tudni, hogy szuperjó szobával vártak minket, még cukorka is jutott a párnánkra, ráadásul bevonatozták Európát nászút gyanánt, és odavoltak Budapestért, mert a szülők szerint Budapest baromi jó hely (szülők jól nyomták).

Stockholmban ezen túl az történt, hogy a harmadik napon a s.ggére vertünk a tíz napos költségvetésünk kétharmadának. Nem azért, mert megérkezésünk örömére beestünk az első stockholmi kaszinóba és feltoltuk a zsét a piros 21-re, hanem mert Svédország mocskos drága (mondom ezt úgy is, hogy megjártam Down Undert). Egy szendvics 4000,- Ft körüli koronánál kezdődött. Én még csak el lettem volna egy szendviccsel három napig (nem), de a férfiak állítólag nem érik be ennyivel…

Aland7Így aztán volt egy kis riadalom, meg újratervezés, hogy mit kezdünk a következő egy hétben nagyonnagyonkevés pénzből, de volt még két-két vesénk vész esetére, így egész optimisták maradtunk…Szóval, felszálltunk az óceánjáróra, majd megérkeztünk Mariehamnba.

Itt egy neorokker srác és sosevigyor csaja várt minket. Útközben nem sokat beszélgettünk, mondjuk erősen tanakodtam is, hogy vajon mi lehet a közös halmaz kettőnk érdeklődési körében. Aztán megérkeztünk hozzájuk és biztos voltam benne, hogy a takarítás, mint olyan, nem az. Én szeretem a tisztaságot, ők meg nem ismerik.

Szóval, amikor a srác szólt, hogy levezet minket az alagsorba, mert ott lesz a szállásunk, gondoltam nagyobb kupi a fentinél úgysem lehet, úgyhogy hajrá. Legnagyobb megdöbbenésemre egy szaunába vezetett be minket, hogy itt alhatunk.

És nem, nem viccelt. Egyetlen dologban bízhattunk csak, hogy éjszaka senki nem kapcsolja be ránk…(folyt.köv.)

Aland8

Lassan talán hazaérek…

Hajnal négykor keltem. Mondhatnám, hogy aludtam előtte, de nyilván nem. Édes Istenem! Mióta is vágytam rá? Minimum tíz éve. Mióta szerveztem? Legalább kettő. Mennyire mélyről indultam? Nagyon.

De, mint minden gyászból, abból is merítkeztem. Az út, az ÉN UTAM, ezelőtt a csodás egy év előtt nem ismertem igazán ezt a lányt, akinek a bőrében éltem én. Mármint tudtam, hogy kedvenc fagyija a Bazilikánál kapható, hogy imádja a kistestvérét, hogy tűzbe menne a barátaiért, vagy hogy az a legnagyobb álma, hogy jó ügyért, külföldön dolgozzon. Tudtam, hogy semmilyen formában nem tolerálja az erőszakot, hogy minden reggel Actimelt iszik és hogy mániája az evés. Hogy bénább sportban, mint bárki, hogy szerinte a túraszandál a nőiesség elleni legnagyobb vétek, vagy hogy imád olvasni.

Indulás előtt

Indulás előtt

De gőzöm sem volt róla, hogy elboldogul-e egyedül a világ túlfelén. Hogy az emberek befogadják-e az otthonaikba, vagy sem. Hogy át tud-e egyedül szállni Londonban, hogy Hong Kongban megtalálja-e a barátait, hogy felkaptat-e majd száz (jó, valójában négy) dombon át egy sátrazós éjszakáért. Hogy képes-e autókban élni vadidegenekkel hónapokig. Hogy meg tudja-e magát védeni, ha bántják. Hogy képes-e jó barátja lenni a régieknek és az újaknak…és még mondhatnék milliónyi kérdést.

Azt hiszem, a zömére megkaptam a választ. Tudtam, akartam, imádtam. Életem legjobb döntése volt kerek egy évvel ezelőtt felszállni arra a gépre.

Az első fotóm NZ-n

Az első fotóm NZ-n

És hogy milyen itthon újra? Ha azt írom, szuper, akkor úgy fest, propagandista lettem. (Első kultúrsokk pipa.) Ha azt írom nehéz, akkor az jön, hogy ‘itthonmindenszarminekjöttetekhaza?… Valójában egyik se és mindkettő.

De ettől még tény a tény, hazajönni bitang nehéz! Az utazás függővé tesz: vágysz a folyamatos szépre, a mindig újra. Nehéz megbarátkozni azzal, hogy minden nap ugyanoda mész haza, ugyanannál a gépnél dolgozol, ugyanazokat az arcokat látod. Hogy nem nyűgöz le minden nap a tenger, nem csinálsz dolgokat, amiket sose tettél előtte és nem az a legnagyobb problémád, hogy hol parkoljatok le éjszakára, hogy ne zavarja meg álmaid a vízesés…

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Két hónapja vagyunk itthon és a minap arra eszméltünk Zsitivel, hogy mi valójában még mindig nem érkeztünk meg. A lakásunk nem otthonos: a cuccaink még mindig dobozokban(!), vagy épp a garázsban, nincsenek bútoraink, se képek a falon. Én nem sütök és nem igazán találkozunk senkivel. Olyan, ahogy Ő mondta, mintha még mindig fent lennénk a gépen, a levegőben. Max. csak egy kis technikai megállásra szálltunk le.

Puszi-puszi mindenkinek, de bocsi, mi akkor mennénk is tovább. Nem pakolunk ki, mert úgyis nemsoká megyünk. Nem találkozgatunk Veletek, mert kár is megszokni és nem tesszük a lakást otthonná, mert arra majd valahol máshol lesz szükség.

Pedig szépen, lassan egy normális élet medrében hajókázunk újra: mindkettőnknek lett jó állása, szuper helyen lakunk és itt vannak körülöttünk a szeretteink. És érezzük is, hogy profitáltunk a világgá menésből: én például expatokkal dolgozom, napi szinten használom az angolt a munkám során. Végre írhatok. Lett ez a blog és sorra jönnek a felkérések írni ide-oda. Lassan inkább az íráson lesz a hangsúly. Én többé már nem ‘csak’ egy jogász vagyok… Hamarosan aláírom az önkéntes szerződésem az UNICEF-fel és teszek egy újabb óriási lépést a legnagyobb álmom felé. És persze nem utolsó sorban, lettünk mi egymásnak.

Haza húz a szívem...csak az hol van?

Haza húz a szívem…csak az hol van?

Ezért most csak annyit tehetünk, hogy fogjuk egymás kezét, míg szépen, lassan meg nem érkezünk (mondjuk sokat segítene, ha egyikünk nem harcolna a leszállás ellen kézzel-lábbal…ha ezt egy repülőn művelném, valószínűleg már kényszerzubbonyban ülnék valamelyik hátsó budiba bezárva). És bízunk abban, hogy a szeretteink megértik majd, hogy min megyünk át (nem), hogy kellően türelmesek és támogatóak lesznek (talán), és hogy mi is tovább profitálhatunk és mosolyogva elmerenghetünk az elmúlt minimum egy éven (mindenképp).

Mert mindeközben azért elönt a hála és a boldogság, míg a balzsamos pesti éjszakában sétálok, szürcsölöm a rozém a Bazilika lépcsőjén, vagy gyönyörködöm a csodásan kivilágított Margit hídban.

Egy éve ilyenkor indultam. Lassan talán egy kicsit hazaérek.

Vombi Görögországban – képes beszámoló

Szerencsém volt belecsöppenni egy 5 napos study tour-ba, ahol 12 utazásközvetítő társaságában látogathattam végig közel 30 szállodát. Ez időnként elég feszített munkatempót igényelt, de hála Annának, a kinti vezetőnknek, és Évának, a Mouzenidis Iroda itthoni képviselőjének, soha semmiben nem volt hiányunk.

Az út során látogatott kedvenc helyeimről az alábbi képek meséljenek helyettem:

 

Poseidon PalaceIMG_0002 IMG_0003Itt is létezik az Új-Zélandon megismert ‘ablakmosófa’
IMG_0005 IMG_0006 Ha jobbra fordulsz, tenger, ha balra, Olympus.IMG_0009 Az új trend: fürdőszoba ajtó nélkülIMG_0010 IMG_0011 IMG_0012 Litohoro Olympus Resort Villas & Spa (az én kedvenc butique hotelem)IMG_0014 IMG_0015 IMG_0016 IMG_0019 IMG_0025 IMG_0026 Dion Palace Resort & Spa (a frappét teszteltük, az isteni volt)IMG_0028 IMG_0033 IMG_0034 Thesszaloniki jelképe: a Fehér ToronyIMG_0043 Kell egy kis lazítás: Ouzo Special lett a kedvencünkIMG_0045 Én nem bírtam volna ki csobbanás nélkül, bár a víz azért még elég frissítő voltIMG_0047 Naplemente a Mediterranean Village Resort & Spa-banIMG_0050 A hotel, ami mindent vitt. Az abszolút kedvencünk: Anthemus Sea Beach Hotel & Spa IMG_0058 IMG_0059 IMG_0060 IMG_0063 IMG_0069 IMG_0070 IMG_0071 És a környék legjobb tengeri herkentyűs étterme (erősen ajánlott)IMG_0073 IMG_0075 IMG_0076 IMG_0077 IMG_0078 A csapatIMG_0083 Potidea Palace (itt tartják a görög esteket is)IMG_0098A kedvenc szállásunk: Istion Club & Spa Hotel (a legfinomabb étel, a legpuhább matrac és a legszebb kilátás)
IMG_0103 A búcsúképIMG_0105

Hogyan menjünk világgá, ha szűkös a keret? – 2. Rész

Ingyen szállás

Mert én szállásért nem vagyok hajlandó fizetni!

Egyrészről baromi drága, és sokszor indokolatlan kiadás, mivel a szálláson jobb esetben alig töltesz időt, másrészről van sokkal mókásabb módja is, mint hogy nyolcadmagammal nyomorogjak egy szutykos hostelben.

2012-ben kaptam rá a ‘szállás-mutyira’, amikor a 30. 18. szülinapomat Írországban szerettem volna tölteni, de persze csóró voltam, mint a templom egere (tovább fokoztuk a szitut, mikor az útitársam a 2. napon elhagyta a pénztárcámat benne minden pénzünkkel, bankkártyával, stb.). Úgy kezdtem, hogy jeleztem a barátaimnak, hogy márpedig én most Írországba megyek, aki ismer kint valakit Dublinba, szóljon már. És az egyik barátnőm ismert egy csodás párost, akik már az első levelem után, amelyben elmondtam, hogy szeretnék nagyon a kanapéjukon aludni, annyit írtak vissza, hogy ‘Oh, Zsuzsi barátja a mi barátunk is, persze, gyertek nyugodtan! Mi ugyan épp nem leszünk itthon, de a reptéren odaadjuk a lakáskulcsot. Kocsi kell majd nektek? Mert akkor használhatjátok azt is!’ Mondanom se kell, kb. sokkot kaptam örömömben!

szállásom Te Anatuban

Ezt követően regisztráltunk a couchsurfingre (CS), ahol referenciákat akartunk gyűjteni, mielőtt nekivágtunk skandináv körutunknak, amire szintén nem volt pénzünk. Illetve volt kettőnknek két hétre repjegy-szállás-hajójegy-biciklibérlés-triatlon nevezési díj-kaja-egyebekre 300 ezer forintunk. Oda, ahol egy szendvics 4 ezernél kezdődik. Szóval, nem volt mese, kellett az ingyen kanapé, így elkezdtük befogadni az embereket: jött Jeff Malajziából, Susanék Új-Zélandról, Julia Németországból, és így tovább. Átjáróház lett az otthonunk, ami folyamatosan tárt ajtóval várta az utazókat, akik új élményeket, történeteket, energiákat hoztak cserébe. Utaztam akkor is, amikor épp nem mentem sehová. És persze gyakoroltam a nyelvet.

A CS segítségével azóta aludtam Finnországban szaunában, AU-ban belecsöppentem egy kőkemény partiba, NZ-n megismertem a pótanyámat, és nálam aludt az a híres orosz világutazó is, aki pénz, mobil és net nélkül járt be több mint 70 országot. Rengeteget tanultam és inspirálódtam ezektől az emberektől.

néha ilyen szállásokba is bele lehet futni…ilyenkor légy hálás és használd a humorérzéked!

Az ingyen szállásnak akad másik verziója is, amikor valaki házát, esetleg kisállattal együtt felügyeled. Ennek pl. NZ-n elég nagy hagyománya van: fogod magad, beköltözöl valaki házába 3-4 hétre és pesztrálgatod a blökit, vagy simogatod a 12 macskát. Cserébe mondjuk minden nap kimehetsz a tengerpartra és csak a tiéd az egész ház.

szállásért cserébe én néha főztem

Íme néhány oldal:

http://www.kiwihousesitters.co.nz/home (NZ-re)

http://www.trustedhousesitters.com/t/ (bárhová)

Nem csak szállást kaptam, hanem pótanyát is :)

De a legnagyobb trükk szerintem még mindig abban áll, hogy tudjuk okosan használni a közösségi médiát. Mindenki ismer valakit, aki ismer valakit, aki ismer valaki mást, aki Neked akarja adni a kanapéját. Cserébe légy nyitott, kedves és vidd jó hírét az országunknak! Meglátod, csudajó móka lesz!

Hogyan menjünk világgá, ha szűkös a keret?

1. Rész – Szállás és ellátás ingyen

Van az a típus, akinek folyton mehetnékje van. Akkor is utazik, ha nincs miből. És általában oda, ahova másoknak eszébe se jutna. Vagy esetleg eszébe jut, de nem meri meglépni, mert az felérne egy kamikáze akcióval a pénztárcája ellen.

Létezik azonban egy remek módszer, ahogy mi, ‘csóró’ utazók menedzseljük ezt az egészet. Önkénteskedésnek hívják. Bár a neve roppant magasztos, most elsősorban nem az afrikai árva kisgyerekek gyógyítására gondolok (meglepő, de ezek sokszor drága, fizetős önkénteskedések…).

Nálam úgy kezdődött, hogy egy borongós őszi este épp az angol órámon ücsörögtem, mikor a világ legjobb tanára csak annyit mondott: “Oros, most mutatok Neked valamit, ami megváltoztatja az egész életedet!”

Én gyorsan közbevágtam, hogy szerintem azt nekem nem szabad látnom, mert barátnője van, de aztán kiderült, hogy valami tényleg olyat mutat, ami után egyértelművé vált, hogy én világgá megyek. Hazamentem, elintéztem a regisztrációt és megvettem a repjegyet.

Amikor megtudtam, hogy létezik egy (nem csak egy) olyan oldal, ahol önkéntes munkára regisztrálhatok, amiért cserébe szállást és ellátást kaphatok, roppant izgatott lettem, mert világossá vált számomra, hogy így nem csupán pár hetet húzhatok ki a minimál költségvetésemből, hanem akár hónapokat is.

Én a workaway.info oldalra regisztráltam, ahol évi 23 euróért (pároknak 30) készíthetsz magadnak profilt. Bejelölheted azokat a képességeket, amikkel rendelkezel, tölthetsz fel fotót, a lényeg, hogy minél színesebb és sokoldalúbb személynek tűnj. Ide nem egy hivatalos CV kell, erre a honlap üzemeltetői is felhívják a figyelmet. Rögtön azután, hogy ezt elolvastam, nyomtam egy delete all-t és az elsőként precízen összerakott kvázi jogász CV-met átírtam cukrászorsisra, aki tud sütni, főzni, siklóernyőzni, vezetni, tanítani, meg amit csak akarnak, és leginkább baromira világgá akar menni.

orsi1

Aztán kiválasztottam mesecsodás Új-Zélandot és minden régióban, ahová menni akartam kerestem egy szimptikus host-ot. Elkezdtük a levelezést/szkájpolást/stb., míg ki nem forrta magát a terv, hogy mikor hol leszek.

Szerencsémre nagyon jó hostjaim voltak végig, így közel három hónapig úgy utaztam, hogy nem költöttem se szállásra, se ételre. Ami kiadásom volt, az csak az útiköltség. Amikor nem önkénteskedtem, akkor pedig couchsurfing-eltem.

 És hogy miket csináltam:

– festettem,

– gletteltem,

– kertet rendeztem,

– főztem és sütöttem 2-11 főig,

– makadámdiót szedtem,

– takarítottam,

– traktorral füvet nyírtam reptéren,

– oposszum csapdákat helyeztem el madárrezervátumban,

– teheneket etettem,

– kerítést cölöpöltem,

– helikoptert építettem,

– permeteztem, stb.

orsi2

 Mondanom sem kell, nagy váltás volt a 8-10 órás irodai melók után. Rengeteget tanultam és nagyon élveztem. A legnagyobb előnye pedig az, hogy ilyenkor helyieknél szállsz meg, az otthonukban élsz, részesülsz a vendégszeretetükből és így jobban megismerheted az adott kultúrát is.

Van, hogy semmilyen ‘skill’-t nem kérnek, de van, hogy kifejezetten szakképesített önkénteseket keresnek (ez főleg a legfelkapottabb helyeken van így, pl.: Hawaii, Fiji, stb.). Utóbbiaknál azért érdemes átgondolni, hogy nem éri-e meg rendes, fizetős munkát nézni inkább. Általában néhány hetet, de akár több hónapot is maradhatunk egyes helyen, ha beválik. Leginkább teljes ellátást nyújtanak a host-ok, de én belefutottam egy olyan helybe, ahol menetközben megváltoztatták a szabályokat és csak vacsora volt. Ezzel még nem is lett volna probléma, de bolt 20 km-re sehol, és kocsi nélkül ezt elég nehéz volt megoldani, úgyhogy én inkább a teljes ellátás híve vagyok.

Néhány host iszonyat lelkes, a Déli-Szigeten kifogtam egy farmert, aki minden napra szervezett nekünk vagy valamilyen kirándulást, vagy szabadidős programot (sziklamászás, kajakozás, BBQ, pizzasütő verseny, stb.). Nála mondjuk volt, hogy 8-10 órákat is dolgoztunk, szóval néha már a világomról nem tudtam, nem hogy sziklát másszak levezetésnek, vagy barlangban túrázzak, de a többségnél általában 3-4 órás a ‘munkaidő’ és cseppet sem kell megszakadni. Az első helyemen pl. azonnal adtak kocsit is, így mentem el egy hosszú hétvégére kirándulgatni.

Szerintem szuper lehetőségek ezek, ha az ember kicsit világot akar látni, új dolgokat kipróbálni és mindezt a lehető legolcsóbban. A poén része miatt pedig lottó nyerteseknek is szívből ajánlom!

Íme a három legismertebb önkénteskedős oldal:

http://www.workaway.info/

http://www.helpx.net/

http://www.wwoof.net/

Na, akkor azt hiszem a ’De nekem nincs pénzem utazgatni…!’ kezdetű monológot le is húzhatjuk a kifogások listájáról.

10+1 hasznos tipp, ha úgy döntenél, hogy egy campervan-nel utazol körbe egy országot…

Korábban magam sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet fogok mesélni, de tavaly négy hónapot éltem két különböző férfival, két különböző campervan-ban, két különböző országban. Nem tudom, melyik a meredekebb, hogy egyik férfit sem ismertem pár nappal korábban, vagy, hogy autókban ettem, aludtam, utaztam, éltem hosszú hetekig. Mindegy is, őrületesen jó poén volt, de azért nem árt néhány dologra felkészülni, mielőtt belevágsz egy ilyen útba.

image

1. A jármű (típusa, mérete)
A jó jármű a lelke az egész útnak. Nem jó az sem, ha túl kicsi, mert akkor pár nap után nagyon könnyen az agyadra megy majd először a dolgok pakolgatása, hogy helyed legyen, majd az útitársa(i)d, aztán Te saját magadnak. Annak sincs értelme, ha túl nagy, mert akkor borzalmasan sokat fogyaszt és néhány ezer-tízezer kilométeres tételnél azért ezek súlyos számok. NZ-n és AU-ban a campervanok iszonyat gyorsan cserélnek gazdát, mivel a travelerek jönnek-mennek, használják néhány hónapig, aztán továbbadják. Épp ezért a zöme nincs túl jó állapotban, leharcolt jószágok, de felszerelésük nagyon jó. Ja, és ha lehet, 4WD-s autót válassz, mert egy csomó helyre csak ilyen típusú kocsival juthatsz el. Vehetsz és bérelhetsz is.

Itt Down Underen hasznos oldal lehet Neked:

AU- www.gumtree.com.au

NZ- www.trademe.co.nz

2. A jármű (műszaki állapota)

Ha a jószág nincs jó műszaki állapotban, az őrületes parákat tud okozni. Hidd el, lerobbanni a sivatag közepén, az nem olyan mókás (tapasztalatból beszélek)! Mindig legyen a telefonodban lementve pár szám vész esetére, főleg, ha olyan helyekre mész, ahol nincs internet (sőt, NZ-n és AU-ban rengeteg helyen sajnos térerő sincs). Mindenképp végeztess egy alapos átvizsgálást az indulás előtt, különösen nézesd meg a motort és a klímát. Legyenek Nálad pótszerszámok, és ha lehet, egyikőtök legalább kicsit jobban konyítson annál a kocsikhoz, mint amit a műszaki vizsgára kértek (meglepő infó: ez szerencsére egyik esetben sem én voltam). És az sem baj, ha az alkatrészek nevét tudod angolul (nálam mondjuk külön nehézséget okozott, hogy magyarul sem volt lövésem se, hogy Á. mit magyaráz ékszíjról meg cilinderekről…jó, szőke vagyok és nő…van mentségem!). Viszont az út végére már írhattam volna egy angol-magyar autószerelő kézikönyvet is…

3. Törekedj a praktikusságra!

Anno mi beleestünk abba a hibába, hogy Sydneyben mindent felhalmoztunk, ami mozdítható volt egy költözéskor: volt nálunk epilátor (mondanom sem kell, egyszer sem használtam…), hajszárító, mikulás sapka (nyáron indokolt), minimum 8 angol könyv (hogyne, persze, az olyan, hogy előveszed és tanulod…), de még piteforma is (a cukrászt hallhattuk, köszönjük!). Gondold át higgadtan, hogy mi mindenre van szükséged. Aztán két nap múlva húzd le a lista felét! Na, annak a felére lesz valójában szükséged. Hidd el, borzalmasan idegesítő, ha 4-6 négyzetméteren élsz és megfulladsz a tárgyaktól.

4. Tervezz, de ne vidd túlzásba!

Egy több hónapos útra nem árt felkészülni, viszont nem lehet és főleg nem is érdemes minden egyes percét megszervezni, kitalálni. Az ilyen utakban pont az a legjobb, hogy nagy része spontán, váratlan és tele van nem várt kalandokkal. Beszéljétek meg, mik azok a főbb látnivalók, sarkkövek, amiket mindenképp látni szeretnétek (én az UNESCO-s látnivalókért remegtem, ugye, úgyhogy ezeket pipálgattuk sorra, Á. meg a legmenőbb helyeken akart búvárkodni…). Ezeket ütemezzétek be, a kettő között meg csak adjátok át magatokat az eseményeknek és álljatok meg ott és akkor, amikor csak kedvetek szottyan.

5. Értékek

Ne legyen Nálad túl sok érték. Készpénz amúgy se, azért van a bankkártya, ami mellett nem tároljuk ugye a pin kódot, mert az nem okos. És ha lehet, legyen a kocsiban egy jól eldugott, vagy lakattal zárt széf, amibe a laptopokat, kamerákat, egyéb értékes dolgokat betehetitek, ha elmennétek valahová. Túl sokáig ne hagyjátok magára a kocsit és mindig jól kivilágított helyen parkoljatok. És még ilyenkor is megtörténhet Veletek az, hogy miközben bent alszotok a kocsiban, le akarják lopni róla a bicikliket. Velünk megtörtént, és ha nincs Á. meg az ő haláli nyugodt vérmérséklete, akkor lőttek volna a cangiknak.

australia-map

6. Legyen nálad egy jó térkép!

Papír alapú. Részletes. Jó, most hőbörögsz, hogy minek az már manapság, de elmondom miért: mert NZ-n és AU-ban például 80%-ban nem volt se térerőnk, se internetünk, és a GPS se tudta sokszor, hogy hol a jóéletben járunk. Így aztán mi sem. Márpedig ekkora országokban eltévedni nem annyira fun, nem az van, hogy három óra múlva úgyis kikeveredsz a másik felén. Ráadásul szerintem annyira jó poén beirkálni a térképen, hogy mikor voltál ott és mi volt nagyon szép vagy érdekes, hogy eltehesd emlékbe!

7. Jegyzetelj!

Annyi minden inger fog érni, hogy egy idő után csak kapkodod a fejed és nem fogsz a végén emlékezni semmire. Én így 5-6 hónap távlatából próbálom most feldolgozni, hogy hol mi történt velem és most villannak be képek, hogy merre jártunk. Viszont nagyon jó visszaolvasni a kalandokat, ezért jegyzetelj, nem fogod megbánni!

8. Pótvíz, pótüzemanyag, gyógyszerek

Klímától és fejlettségtől függően 15-30 liter pótvíz és pótüzemanyag legyen Nálad. AU-ban szét paráztatnak azzal, hogy legyen elég üzemanyagod tartalékban, meg vized. Ezt egész addig idegesítőnek tartod, míg először nem szembesülsz azzal, hogy bent a sivatagban 4-500 kilométerenként nincs se mosdó, se település, se bolt (nyitva). Ugyanez az üzemanyaggal is a helyzet, ráadásul bizonyos országrészekben nagyon silány minőségű az üzemanyag, erre is figyelni kell.

Tipp: AU-ban a Northern Territhoryban ne tankolj normál üzemanyagot, mert azt az őslakosok (aboriginalok) használják szipuzásra és tönkreteszi az üzemanyagpumpát. Ezeken a területeken csak prémium minőségű üzemanyagot tankolj, ha nem akarsz több száz/ezer dollárt kifizetni vontatásra és szervizre.

9. Szocizz másokkal!

Egyrészről mert ez az egyik legnagyobb kaland az utazásban: másokkal ismerkedni, barátkozni, kalandozni. Másrészről mert nagyon sok praktikus tipp cserél így gazdát: hol találsz ingyen wifit, ingyen kempinget, ha nem kell valami, sokszor az utazók csak úgy odaadják másoknak. Használd a közösségi oldalakat (fb, couchsurfing, twitter, stb.) okosan, így lehet ingyen szállásod, tusolási lehetőséged, vacsorád, vagy épp egy kellemes pohár borod. Mindben volt részünk, ezúton is örök hálám szuperjófej barátaimnak, olvasóimnak és a segítőinknek!

10. Válassz jól útitársat!

Mert a jó útitárs a lelke az egésznek. Erre nincs biztosíték, lakva ismerszik meg a másik, ugye, de ilyen kicsi otthonban, ilyen nagy út során teljesen más parák jönnek elő, mint egyébként egy normális együttélés során. Nagyon fontos, hogy mindketten kellően lazán és pozitívan álljatok a dolgokhoz és tudjatok röhögni akkor is, ha igazán nagy kakiban vagytok, mert megesik, na. Ezúton is köszönöm a Franciának és Á-nak, hogy ilyen szuper útitársaim voltak (és hogy egyben körbefuvarozták a hátsóm mindkét országban!)

ursula

+1 A mocskos anyagiak

Nagyon okosan nagyon olcsón ki lehet hozni ezeket az utakat, ha tudod, hogy hol vásárolhatsz legolcsóbban (AU: Aldi, NZ: Pack ’N’ Save, Countdown), melyik kútnál a legolcsóbb az üzemanyag, hol vannak jó bor akciók (AU: BWS), ha kifigyeled, hogy hol lehet a beach-eken ingyen tusolni (bizonyos helyeken van még meleg tus is ingyen), hol lehet ingyen tölteni az elektromos kütyüket (beach-ek mentén sokszor vannak eldugva konnektorok), hol foghatsz jó wifit (AU: Hungry Jack’s, Bunnings, NZ: iSite-ok, könyvtárak, CBD wifik). Ezekkel az apró trükkökkel eszméletlen sokat lehet spórolni, viszont jó ha úgy készülsz, hogy az utolsó hétre is legyen még néhány ezer dollár tartalékod, bármi történhet (mondjuk akkor hal be a kocsiban a motor – lsd. O. és Á. esetét Ursulával…nem vicces, amikor otthonról kell pénzt utaltatni és napokig egy autószerelő műhely udvarán alszol, fürdő nélkül). És mindig, de mindig legyen utasbiztosításod (nem, nincs a családomban biztosítási ügynök, de ez tényleg őrületesen fontos, mert egy sima háziorvosi kontrollért is több tíz/száz dollárt kell kiperkálni, akkor gondolj egy baleset költségeire…)!!!

nezelodes

De a legeslegeslegfontosabb, hogy élvezd ki minden pillanatát, mert akkora kaland ez, amit egész életedben emlegetni fogsz majd!

Ha bárkinek bármi konkrét infóra van szüksége NZ-t és AU-t illetően, állok rendelkezésére!

“Ő mondjuk az a motivált típus…”

Ausztráliában töltött első hetem épp olyan változékony volt hangulatilag, mint Sydneyben az időjárás jelenleg. Mondjuk, most már három napja zuhog, úgyhogy szép lassan én is kezdek beállni egyenletesre. Nem adta könnyen magát ez az ország, közel másfél óra volt bejutnom: volt egy órányi tömeg előttem, kötekedő vámos, meg karantén…úgyhogy a sokszor elképzelt berobbanásom helyett elcsigázva érkeztem az országba, belépőként pedig felbuktam a saját hátizsákombam a teljes váró közönsége előtt (hiába, tudni kell stílusosan érkezni: én a balf.sz style-ban nyomom, jó?).

Addigra már a barátaim a légitársaság pultjánál kerestettek és csak egy hajszál választotta el őket attól, hogy a hangosbemondóba is bejelentsék hiányom…komolyan, a kiskunbüdösfüttyösi strand gyermekmegörzőjében nincs ekkora felhajtás Tóth Béluka, 3 éves kiskorú felkutatása iránt.

image

De mindenki megkerült, boldogok voltunk. Egész addig, míg szivacsként magamba nem szívtam egy pár hazaköltözéssel járó összes stresszét. NZ-n kialakított balanszom és 2,5 hónapnyi lelkibékém sepillanat alatt borult be. Mondhatni, kissé felveszem még a környezetem hangulatát. Nagy meglepetés volt ez nekem is, amint az is, hogy még itt sem, most sem állok fel fél óra után egy olyan asztaltól, ahol láthatóan prejudikálnak és nem kedvelnek. Én meg – tekintettel két számomra nagyon kedves emberre – mosolyogva küzdök valaki szimpátiájáért, mert nem értem, hogy lehet így állni egymáshoz. Mert nehogy már azt gondoljam, hogy majd a két szép szememért én itt bármit is megkapok…nem gondoltam, de tudom én, nekem könnyű: ostoba is vagyok, mindent tálcán kínált az élet, meg ide is az apám/pasim pénzén jöttem…jajaja…igazad van! Sebaj, túl vagyunk ezen is, ahogy Á meg a barátaim mondták, ismét egy jel, hogy ez nem az én utam volt.

Ma hazamentek a barátaim. Ők megcsinálták, amin én még most megyek keresztül, és ami még bőven előttem áll. Nagyon büszke vagyok rájuk, egyben pedig nagyon el is kapott a pánik, hogy úristen, vajon én ezt meg tudom-e majd csinálni?! Amikor ma elköszöntünk a reptéren, rám szakadt az elmúlt időszak összes magánya: a biztonságérzet, amit a tudat adott, hogy itt volt valaki nekem a déli féltekén, akire (ha valójában csak lelkiekben, hiszen AU-NZ 3000 km egymástól) bármikor számíthatok, oda… Egy órán át zokogtam a világ legtutibb campervanjában jelenlegi élettársam előtt: 18 ezer km-re jöttem el az otthonomtól, egyedül, de nem féltem. Tudtam, hogy itt várnak a barátaim és NZ ontotta a jó energiákat. Most egy kicsit úgy érzem, mint a hajótörött, amikor szigetet ér, aztán két nap múlva rájön, hogy csak egy üres talpalatnyi hely volt, és mennie kell tovább: most valahogy sokkal nehezebb nekivágni, mint eddig volt úszni a nyílt vízen. De menni fog, mert ÉN IS az a motivált típus vagyok…(csak úgy mondom…). Két évig terveztem, hogy eljövök inni egy kávét az Operaházhoz és sütni egyet a barátnőmnek – hát ez is pipa…

Kávézz Sydneyben, pipa!

Á egyébként eddig a legjobb útitársnak tűnik: végtelen türelmes (hozzám kell), minden baromságban benne van és mérhetetlen jóindulattal áll mindenkihez, aki arra érdemes. Mondjuk ne költözzetek össze senkivel 6 négyzetméterre, aki ifjonti korában négyszer törte el boxolás közben az orrát – nem akarod tudni mennyire horkol!

Még két napot töltünk Sydneyben, ez alatt véglegesre pofozzuk kis otthonunkat, ahol a barátaim lomtalanításának és túlsúlyának (mármint a bőröndök voltak túlsúlyosak, nem ők) köszönhetően sikeresen felhalmoztunk egy fél életnyi kacatot: van mikulás sapkánk (MINEK??), kb. nyolc garnitúra ágyneműnk, epilátorunk, meg napelemes égősorunk (nem…nem is próbálom megérteni…). És ezek után nem sokon múlt, hogy megvegyük nekem a pink tollboát, Á-nak meg a stricikalapot a kínaiban (jelzem, tortaformáert mentünk be, de kalózsityakkal jöttünk ki…mertnemlehetotthagyninemérted!?!)

Szóval, várjuk a napsütést, Don Giovannit az Operában, meg életünk nagy kalandját 17 ezer km-en! Bárhogy is volt, bárhogy is lesz (bármennyire is horkol ez a jóember itt mellettem – mingyáoldalbabököm!), azt hiszem, mégsem lennék most senki más helyében!

Ui: Drága Katróca és Gábor! Remélem tudjátok mennyire! See you soon, és köszönök mindent!

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

September 2017
M T W T F S S
« Aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: