Utazás

Anya lelécel 3. rész – Koppenhága 1. nap

Nem biztos, hogy népszerű leszek gyerekes utazós oldal közönségének szemében, de vállalom: atyaúúúúristen, de jó volt egy kicsit kiszakadni! Lassan már több, mint egy éve, hogy Zsigmond beköltözött előbb a testembe, majd a szívembe is, és azóta – mintha fényévek teltek volna el – már szinte el is felejtettem, hogy milyen érzés volt csak magam lenni. Nem valaki anyukájának, nem kismamának, nem minden pillanatban valaki más boldogságáért felelős személynek, csupán magamnak, Orsinak.

Read the rest of this entry »

Anya lelécel – 2. rész: Az előkészületek

Holnap. Holnap indulok…Na ez az a mondat, amely szoros összeköttetésben van az anyagcserémmel. Pavlovi reflexszerűen amint rágondolok, rohanok a mosdóba. Szóval, ha bárki mostanában tisztítókúrát szeretne tartani, javaslom, hogy szüljön, aztán néhány hónap múlva lépjen le pár napra a gyerek nélkül… Tuti működik!

Bepakoltam. Pontosabban tartottam már három pakoló-próbát. Ez azért nagyon fontos, mert látnom kellett, hogy a technikai kütyük a táskám hány százalékát foglalják el (túl sok). És nem, itt most nem a fényképezőre, külső aksira és iPadre gondolok. Az, kérlek, luxus lenne egy TravelMom-nak. Én biza nemes egyszerűséggel mellszívókat viszek. Egy kézit és egy gépit, felkészülve minden eshetőségre. (Jut eszembe, ezen a ponton nem árt azt sem csekkolni, hogy milyen a konnektor a célországban!)

Koppenhága1

Futtatom a programot a fejemben, hogy mi minden kellhet. Kézfertőtlenítő, sterilizáló zacskó, – venni kéne egy útikönyvet – kézi és gépi fejők – kötök gyorsan utasbiztosítást, – gluténmentes harapnivalók – jajj, be is kéne csekkolni – uhh, harisnya..harisnya is kell, elég hideg lesz. Vasárnap este már eljutottam oda, hogy megnézzem, amúgy mi minden van Koppenhágában. És megállapítottam, hogy Koppenhága nagyon király hely!

És bár én totál másfelé fókuszáltam az elmúlt időszakban, szerencsére Kata barátnőm kenterbe vágja a Lonely Planet könyveket is, olyan színes-szagos excelt rakott össze látnivalókról, éttermekről és időjárásról, hogy ha a repülőgépen látnám először, akkor is szemvillanás alatt képbe kerülnék.

Kell még írnom egy használati utasítást is Zsigmondhoz. Nem mintha az apukája nem ismerné szuperül a gyerekét és ne tudna bármit megoldani, de ez engem nyugtat meg. Berendeltük Nagyit is. És napi háromszor mantrázom el Zsitinek a teendőket: ezzel kend be az arcocskáját reggel és este. Ezzel meg a pocakját. Egy pillanatra se hagyd magára a pelenkázón, mert leugrik. És este csak a kis lámpát kapcsold fel neki. És és és…Nem lehetek elég hálás Zsitinek, hogy elenged. Sőt, egyenesen küld, bátorít, támogat.

16833302_10154197149206837_376482884_o

Átpörgetem azt is négyszázszor a fejemben, hogy indulás előtt még fél órával etetnem kell, aztán hogy mikor fogok tudni legközelebb fejni (vajon hány látnivaló fog beférni egy-egy fejés közé?), nyugtázom, hogy papucs nekem már nem fog beférni (reméljük a legjobbakat higiéniai szempontból), megkérem Zsitit, hogy váltson még pénzt is. Letudom még a napi pár órányi munkámat, szólok mindenkinek, hogy most két napig nem leszek. Még jó, hogy négyen megyünk. Ennél színesebb már nem is lehetne a banda: a geek lány, a szuperprecíz, a stílusos, meg én.

Magamat jelenleg a bipoláris jelzővel illetném leginkább. Vajon mikorra fog kiengedni ez a fél éve tartó konstans gyomorideg?(este tuti megiszom egy pohár bort…lehet, hogy kettőt is…á, kár álmodozni, magamat ismerve 10-kor már aludni fogok.) Úristen, de szuper, hogy elutazok! Aztán ránézek erre a huncut fejre és mégis inkább maradnék…

Vajon mit felejtettem el? Adok még száz puszit Zsigmondnak. Nem, tutira nem lesz elég. Inkább adok még százat. Közben letörlöm azt a diszkrét nyáltengert, amivel beterít. Vajon fogok Neki hiányozni? És vajon megismer, ha hazajövök? Veszek egy mély levegőt: Anyus, egyszer már nekivágtál 17 ezer km-nek tök egyedül. Nyugi. Ez is menni fog.

Holnap. Holnap indulok…

 

Anya lelécel

Még egy hét. 7 nap, 168 óra, 10080 perc…de ki számolja!?

Én. November óta folyamatosan vissza. Akkor még 3 hónap volt az indulásig, most már csak egy hét. Atyaég, hova lett az életemből három hónap?? Ja várj, megvan. Itt lesz valahol a körbehányt kanapé alatt, valamelyik becsúszott cumi mellett, valahol az elfelejtett önállóságom alatt porosodhat. Ott lesz az, nézd csak meg alaposabban! Ó igen, pedig porszívózom minden nap (jó, tized ilyen lelkes sem lennék, ha 1. nem lenne egy kvára szőrös macskánk, 2. Zsigi nem aludna el a hangjára). Szóval ott lesz tuti a mostanság alig használt nőiességem és a már nem is emlékszem milyen szabadságom közelében.

Kb. nyolc hetes lehetett a gyerek, amikor már a testem és a pszichém egyszerre kezdte felmondani a szolgálatot. Mindenem fájt: a császársebem, a szoptatás, az energiahiány a túlzott vérveszteségtől, a bezártság, a csupán sírásban kimerülő kommunikáció (mindkettőnk részéről) és a szimpla létezésem. Illetve annak hiánya. Nem voltam semmi más, csak egy etetőgép, egy 3 óránkénti telebüfizett melegítős automata, aki gyártja bőszen a tejet, megszenved a csomókkal, telítődéssel, sebesedéssel, nem alvással és azzal, hogy mindig, minden pillanatban valaki más legyen az első.

16732131_10154179868316837_1679058588_o

Hullott a hajam, borzalmasan megöregedtek a vonásaim és csak vonszoltam magam. Éreztem, hogy nekem ebből MUSZÁJ kiszakadnom, mert még pár hét (hónap) és az a kevés agysejtem is elpusztul, ami most unatkozva pánikol a koponyámban és akkor lesz itt baj: felkötöm magam a gyerek baldachinjára, vagy felnyiszatolom az ereimet egy csomag popsitörlővel, vagy szimplán csak kisétálok a kertbe egy szál tejfoltos hálóingben és megvárom, amíg hibernálódom (mint a felcímkézett tejes dobozkák a fagyasztónkban).

Szóval egy megoldás maradt: vettem egy repülőjegyet február végére. Gondoltam addigra Zsigi 5 hónapos lesz, én valószínűleg kellően befordulok a téli bezártságtól és vélhetően szoptatni sem annyira fogok már. Egy jós veszett el bennem a mondat első felét illetően, szívás (ez esetben), hogy tejem meg annyi van, hogy három óránként kell nekem egy üvöltő éhes gyerek, vagy egy mellszívó, különben felrobbanok.

Így lesz hát csudamóka egy kirándulás ez. A képlet: 4 nő (ebből kettő anyuka), 2 nap, egy Koppenhága. A múlt hétvégén megtartottuk az első stratégiai megbeszélésünket, kinek milyen igényei, vágyai, szokásai vannak. Nos, az már tuti, hogy érdekes egy kirándulás lesz: egyrészről sosem voltam még csajos kiránduláson (jókor kezdem el…), másrészről csak annyit mondok, hogy én úgy indítottam, hogy gluténmentes vegán ételeket szeretnék enni, amennyiben megoldható és három óránként fejnem kell (vagy szoptatnom, de szerintem gyerek híján a fejés még mindig egyszerűbben kivitelezhető – és nem bünteti a törvény, szemben a gyerekrablással). Van aztán köztünk laktózérzékeny, olyan is, akinek reggel egy óra kell készülődni és soha sehová nem akar majd sietni és van, aki kivételesen nem akar jól kinézni (csak mert egyébként az a szakmája, hogy csinosnak kell lennie).

koppenhága

forrás: https://nordicodyssey.wordpress.com

Igen, van egy-két dolog, amit már tudok, hogy meg szeretnék nézni és várom is, mint a fene a kirándulást, de őszintén szólva jobban be vagyok f.sva ettől a két naptól, mint mikor leléceltem egy évre 17 ezer km-re. Mert oké, hogy Koppenhága mama- és bababarát hely, de azért mégis, hogy fogom megoldani ezt az egész 3 óránkénti fejést? (majd kuporgok valami kis budiban a fejővel egy kávézóban, míg mások kint toporognak az ajtó előtt, hogy végre bejöhessenek, a csajok meg közben szürcsölik a lattéjukat??) És mennyi cuccot vihetek, ha a hátizsákom fele eme kütyükkel lesz tele?

De amitől a legeslegjobban félek, hogy pont ugyanúgy fogom számolni a két nap végéig a perceket, mint most. Mert bármennyire is kínoz ez a bezártság, a folytonos nyígés és az ingerszegénység, azért mégiscsak itt ez a minden sejtemet átjáró, megmagyarázhatatlan és már-már fájdalmasan gyönyörű szerelem Zsigmond iránt.

Azt hiszem, ezt hívják Stockholm-szindrómának.

16735356_10154179860626837_598861679_o

Egy kelta vándor külső- és belső utazásai

Women around the world – Interjúsorozat (5. rész)

Zsuzsa férjével és három gyerekével él egy Dublin melletti kisvárosban, Írországban. A három gyermek mindennapjainak terelgetése mellett life coachként igyekszik segíteni világjárók, édesanyák és mondjuk talán úgy, a “magukért tudatosan felelősséget vállalók” életét. Most Ő mesél kicsit nekünk arról, milyen utazgatni gyerekekkel, hogyan váltott karriert és hogy mit ad nekik az, hogy ennyi országban megfordultak már.

Jelenleg Dublin mellett, egy kisvárosban éltek 11, 9 és 7 éves gyermekeitekkel. Azt mesélted, hogy a gyerekeid az írek szerint ír mentalitásúak, a magyarok szerint ‘mások’. Szerinted hogy kell ezt érteni?

Igen, kaptunk ilyen megjegyzéseket. Ami persze érthető is, mert egyszerűen más a környezet, amibe születtek és belenőttek és így egyszerűen más dolgokon van a fókusz náluk, sokkal többféle tényező, mondjuk úgy gondolati-érzelmi minta árnyalja az identitásukat, amit többféle kulturális közegből szívnak magukba. A szemléletmódjuk ezáltal a magyarországi homogénebb környezetben persze könnyedén ki is tűnik.

 Az írekre nagyon jellemző például a “keep it simple” mentalitás, szemben pl. a közép-európai tekintélyelvűséggel és “vegyük magunkat nagyon komolyannal”. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak más és értelemszerűen hosszú távon megvan a következménye, ha valaki tartósan egyik vagy másik közegben szocializálódik. A kapcsolódás mikéntje és tere a titok. Ha ez a tér a bizalom – ami itt Írországban nagyon is jellemző – akkor a lehetőségek megnyílnak az egyén számára.

Kelta Vándor néven vezetsz blogot írországi túráitokról, helyekről, szokásokról, emberekről. Miért tartod fontosnak, hogy bemutasd ezt a meseszép szigetet es az itt élőket?

A blog Zsoltival, a férjemmel közös ötlet és “gyerek”. Azért kezdtem el vezetni, mert Írországot még mindig relatív kevesen ismerik. Persze a bloggal leginkább érzéseket és hangulatokat szeretnénk kicsit megmutatni. Szerintem Írországban nagyon egyszerűen és átláthatóan, teljesen alapvető emberi értékek mentén rendeződik az élet, ami miatt érdemes vagy talán inkább úgy mondom: nagyon felemelő és egyszerű tud lenni itt élni.

Ronda 102

Amit én tapasztalok, hogy Írországban kedves, emberi a hangulat és nagyon bátorító a légkör. Egyértelműen fontosabb a “to do”, mint az alapos tervezés, túlagyalás vagy előkészítés adott esetben, és ez persze sokszor jár kudarcokkal, de az nem gond.

A blogon külön poszt is született már arról, hogy melyek a gyerekek kedvenc helyei. Tapasztalaitok alapján mennyire gyerekbarát hely Dublin vagy maga az ország?

Az emberek alapvetően vidámak, kedvesek, segítőkészek, nagyon szeretik és nagyon közvetlenek a gyerekekkel is. Írország és Dublin is nagyon gyerekbarát, ami abból is következik, hogy rengeteg a gyerek (nem ritka a 4-5 gyerekes családok). Itt a három gyerek inkabb átlag, mint “nagycsalád”. Nem is tekintem magunkat sem annak.

A belépőjegyek is sokszor tükrözik ezt: gyakran eleve 2 felnőtt+3 gyerek a családi jegy a 2+2 helyett, na persze olyat is lehet találni. Illetve, ha pl. gyerekekkel járkálsz akár turistaként, akár helyiként, oda fognak figyelni rád és egészen apró gesztusokból is nagyon észre fogod ezt venni!

Cabo_da_Gata_NP 025

Kicsit nosztalgiázzunk! Férjeddel mindketten nagy utazók vagytok és már a megismerkedésetek sem mondható hétköznapinak. Hogy történt ez?

A megismerkedésünk eredetileg a gyerekkorunkra vezethető vissza, a szüleink – akiknek nem is győzünk eléggé hálásnak lenni és ezúton is köszönjük, hogy annyi kalandos élménybe belevittek minket már akkor is, és kinyitották a szemünk a vilagra –  jártak egy közös kirándulós, evezős, túrázós társaságba és rengeteg közös kiránduláson jártuk be a magyarországi tájakat. Itt ismerkedtünk meg, aztán egészen 2002-ig mindenki élte a maga kis életét, időnként találkoztunk, hogy elmeséljük, kivel mi történt az elmúlt időszakban.

Aztán egy nap, mikor Zsolti éppen Alaszkából tért haza, én meg egy hivatalos brüsszeli útról, szokásosan felhívott, hogy Budapesten van és találkozzunk, így aztán beültünk egy étterembe beszélgetni és egyszer csak kiterített az asztalra egy egészen részletes Új-Zéland térképet. Mondom: “Ez meg minek neked?” mire ő:” Elmegyek ide egy haverommal, jobban mondva vagy ide, vagy Floridába.” Mondom: “Ugye ez vmi vicc? Fél éve keresek vkit, aki eljönne velem Új-Zélandra, de mindenki csak hümmög, nem igazán lelkesek. Új-Zélandra tuti, hogy megyek én is, mikor indulunk?” – “Tényleg jönnél? Három hét múlva. Benne vagy?”  ..és 3 hét múlva  már tényleg egy repülőn ültünk Új-Zéland felé.

irorszag

No, akkor ez tényleg meseszerűre sikeredett. Több országban is éltél korábban, melyik volt eddig a kedvenced és miért?

Svájcban Genf áll nagyon közel a szívemhez, mert tinikorom óta sok hetet/nyarat töltöttem ott rokonoknál. Ahonnan van még ilyen jellegű tapasztalatom az Belgium, Új-Zéland, és Írország. De most így 10 év után egyértelműen látom, hogy nagyon-nagyon más csak hónapokat vagy hosszú éveket leélni valahol: Brüsszelben EU-s gyakorlaton voltam néhány hónapig. Új-Zélandon meg egy évet saját indíttatásból. Az USA-ban is voltam két hónapig egy ösztöndíjjal, de egy hozzánk kirendelt helyi vezetővel jöttünk-mentünk az országban és megmutattak nekünk sok mindent, amit akkoriban az USA természet- és környezetvédelméről tudni lehetett, szóval az megint más szempontból volt nagyon érdekes és szemfelnyitogató.

Így hát pont neked, aki magad is a szívedben egy kicsit kiwi lettél már talán, erre mit válaszolhatnék? Ha egy kedvenc kell, akkor egyértelműen Új-Zéland lesz az, de persze minden helyet nagyon lehet szeretni vmiért!

Természetesen Írország is nagy kedvenc, ha egyszer innen áthelyezzük a bázisunkat, vissza fogok járni erre a kis zöld szigetre jókat röhögni az élet apró-cseprő, jelentéktelen dolgain a helyiekkel, nem is kérdés!

dolomit-zsu

Mit gondolsz, az, hogy jelenleg külföldön éltek, miben járul hozzá a gyerekek fejlődéséhez?

Azt tudni kell, hogy a mi gyerekeink nem igazán éltek Magyarországon azon kívül, hogy minden évben két hónapot eltöltenek ott nyáron. Csenge – aki a legnagyobb  – másfél éves volt, amikor elköltöztünk, a többiek már Dublinban születtek. És persze rengeteg dologban:

világlátásban, szemléletmódban, nyitottságban, sokszínűségben, másokhoz való viszonyulásukban. Ahány nyelv, annyi szemléletmód, nagyon könnyen váltanak nyelvek és több nézőpont között már most, végtelenül rugalmasak és empatikusak, és ami nekem személy szerint nagyon tetszik, korukhoz képest nagyon jól ismerik a saját határaikat, ami szerintem sokszor sokkal idősebb korban sem feltétlen jellemző. Ezzel együtt persze ők is csak pont teljesen olyan gyerekek, mint bármelyik másik….: elevenek, kíváncsiak, őszinték  és igen: néha még idegesítőek is ….:)

De hosszú távon a fejlett emocionális intelligencián túl mindenképpen ad ez a kaland egy olyan kulturális empátiát is, amivel rugalmasan, könnyedén tudnak nézőpontot váltani és teljesen más hátterű emberek helyzetébe könnyedén beleképzelni magukat. Szerintem a jövőben bárhol is élnek, járnak majd ezen a Földgolyón, bárkivel is találkoznak, könnyedén megtalálják a közös hangot és bizom benne, hogy mindig a közös legjobb megoldást fogják keresni. Ezt suliban nem feltétlen tanítják..sajnos!

Említetted, hogy nem csak a férjed, aki dolgozott már hajón, multinál és most 45 évesen ismét karriert váltott, de Te is új területen bontogatod a szárnyaid és elkezdtél coachként dolgozni. Honnan jött ez az irány?

Egy nehezebb időszakában az életünknek szerettem volna megfejteni néhány elakadást. Megláttam olyan generációkon áthúzódó folyamatokat, amikben felismertem egy mintát és láttam, hogy sosem véletlenul történtek a dolgok pont úgy, ahogy.  Na ehhez többirányú segítséget vettem igénybe pszichológus, coach formájában, elmentem családállításra stb., plusz elkezdtem különböző önismereti technikákat is elsajátítani.

Így ismertem meg a Thetahealing technikáját és a Life Coachingot is.  Aztán annyira megtetszett, hogy rájöttem, több szempontból is megoldást jelentene arra a kihívásra is, hogyan tudnék otthonról (igazából bárhonnan), saját tempómban és beosztásban úgy dolgozni, hogy csak a délelőtti  suliidőt használom és délután a  gyerekekkel is tudok még lenni és hozni-vinni őket az edzésekre stb.

 A coachingon belül Life Performance Coachinggal foglalkozom, amibe sok minden beletartozik és óhatatlanul is nagyon sokan keresnek meg, akik a külföldre vagy korábbi megszokott környezetükből való költözéssel kapcsolatos kihívásokat szeretnék megoldani a saját életükben. Ez sokféleképpen jelentkezhet, legtöbb esetben az elszigeteltséget, vagy a kapcsolódás és támogatottság hiányát érzik éppen erősnek. Nekik próbálok segíteni.

koppenhaga

Visszatérve kicsit az utazáshoz: mivel sokat utaztatok a férjeddel korábban gyerek nélkül és egyedül is, így van összehasonlítási alapod. Szerinted miben színesíti az utazást az, ha gyerekekkel járod a nagyvilágot?

A számunkra ismeretlen helyek felfedezésében és megismerésében és a (sok)gyerekes létben az a közös, hogy mindig adódnak spontán helyzetek és döntések és az élet nagyon sokszínű, változatos és élvezetes alapban is általa. Rugalmasnak, nyitottnak és elfogadónak kell lenned mindkettőhoz és akár tervezed, akár eleve nyitva hagyod a megoldást, a dolgok az eredetihez képest villanásnyi idő alatt 180fokot tudnak változni. Fel kell hozzá nőni, az biztos!

Nekünk az utazás nem más, mint élőben tanulás játékosan, ezért a gyerekek imádják! Megmondom őszintén, teljesen más dolgok kerülnek előtérbe, amikor az ember gyerekekkel vág neki egy-egy útnak: először is sosem rohanunk, még sokkal spontánabbak és rugalmasabbak lettünk ebben is és nem bánjuk, ha vmi kimarad, amit eredeteileg beterveztünk, mert sokkal fontosabb, hogy mindenki jól érezze magát, mint hogy még egy akárhányadik dolgot is megnézzünk adott esetben.

Tudjuk, hogy a kevesebb igenis több és ha csak leülünk egy téren egy kis kávézóba, ahol a  gyerekek a szökőkútnál eljátsznak a helyi gyerekekkel, vagy a galambokat kergetik, megtanulnak néhány új kifejezést az adott nyelven, míg mi kávézgatunk és nézelődünk vagy beszélgetünk nyugiban az sokkal többet jelent, mintha egy múzeumba töltenénk el ugyanazt az időt…

DSC02181

Teljesen egyetértek Veled! Végezetül, ha bármit kívánhatnál a gyermekeid jövőjét illetően, mi lenne az?

Higgyenek a leglehetetlenebbnek tűnő álmaikban is, senki kedvéért fel ne adják és tudják, hogy rengeteget lehet tenni érte már ITT és MOST is. Főleg itt és most, miközben engedjék meg maguknak, hogy jól érzik magukat a bőrükben. Ha ez megvan, a megvalósulás majd megtalálja az utat feléjük úgyis.

Zsuzsinak köszönöm az interjút és izgatottan várjuk az újabb helyszíneket és beszámolókat! Zsuzsi coaching oldalát pedig itt tudjátok követni: Mindursoul.

 

 

 

 

Élni vagy túlélni?

A minap telefonon beszélgettem egy nagyon kedves, gyerekkori barátommal. Náluk most jön a második gyerek, az első pedig már közel 5 éves. Beszélgettünk a munkáról, hétköznapokról, gyereknevelésről. Megállapítottuk, hogy az idő nagyon gyorsan rohan, Zsigmond is alig néhány szempillantással (és úgy 900 szoptatással– de ki számolja!) ezelőtt született, most meg már magában rötyörészik a kiságyban és maholnap Pirost (a macska) farkánál fogja átrángatni a lakáson.

Ahogy hallgattam, hogy a barátom szerint úgy elrepülnek a napok, hetek, sőt évek, hogy az ember semmi mást nem csinál, csak felkel, elkészíti a gyereket és (jó esetben) magát, kirakja a bölcsiben/oviban/suliban, majd dolgozik 8-10 órát, aztán hazamegy és van kvázi egy órája fektetésig, éreztem, hogy minden porcikámban tombol az ellenállás. Felhördültem, hogy ’de hát ez szörnyű!’, mire a barátom közölte, hogy dehogyis, mindenhol így van ez, az ember 30-40-es évei így telnek el. Örülsz, ha hétvégén látod a családod, magadra nem nagyon van időd, bedarál a napi rutin.

Éreztem, hogy még 5-10 perc ebből a beszélgetésből és totál leránt magával, szinte feszítette minden sejtemet a tiltakozás. Nem, én nem ezért vállaltam családot! Nem akarom és nem is tudom elfogadni, hogy az ember azért dolgozzék, hogy ne lássa a családját, leszámítva azt az évi 1-2 hét szabadságot és nyaralást, amire meg jó, ha össze tud spórolni ennyi kiadás mellett.

Csak hallgattam a mondatokat, hogy ’de hát ez az élet rendje’, meg hogy ’mindenki így csinálja’, ’így van ez Orsikám, be kell állni a sorba’ és úrrá lett rajtam valami mélyről jövő, megmagyarázhatatlan lázadás.

Hiszen én tudom, hogy ez nem így van! Attól, hogy mindenki (nem, nem mindenki) így csinálja, attól nekem még nem kell követnem azt, amitől a többség nyilvánvalóan szenved és utál. De legalábbis belefásul. Én nem akarom kidobni az ablakon a harmincas-negyvenes éveimet, oké, talán nem vagyok olyan lendületes, mint húszas éveimben, de nagyon is értékes évek ezek. Most vagyunk egészségesek, értelmesek, jóval bölcsebbek (remélhetőleg), mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Láttuk már a világ egy sokkal jobban működő és egészségesebb szeletét és csak azért, mert lett egy gyerekünk, nem kéne hagyni, hogy bedaráljon minket is a már jól ismert mókuskerék.

15782252_10154061396826837_265294265_n

Alig vártam, hogy Zsiti hazaérjen, úgy fájt minden porcikám ettől a feszítő érzéstől, muszáj volt valakivel, aki érti is, hogy miről beszélek, nem mellesleg a gyermekem apja (tehát jó eséllyel minden nagyobb volumenű döntésem szenvedője élvezője) megvitatnom a kérdést. 2014 óta, amikor is felmondtam a munkahelyemen, kiköltöztem a hipercuki albérletemből és eladtam a dolgaim nagy részét, hogy aztán másfél hátizsákkal világgá menjek, tudom, hogy az élet sokkal, de sokkal többet tartogat annál, mint amit a számítógép mögött ülve gondolnánk.

Azóta tudom, hogy léteznek hasonló ’mérgezett egerek’, mint én, akikben olthatatlan a vándorvágy, akik mindig mennének, akik tényleg élményeket akarnak gyűjteni tárgyak helyett. Azóta tudom azt is, hogy ezt meg lehet csinálni akkor is, ha az ember nem nyert a lottón.

2014 óta a barátaim nagy része utazó, vándor, backpacker és digitális nomád. Kreatívak, bátrak, innovatívak és merészek. Hiszem, hogy én is, mi is egyek vagyunk közülük. Bár minden egyes lépésünk – a tudatos munkahelyválasztásunk, karrierváltásunk, iskoláink és hobbijaink – azt a célt szolgálják, hogy ismét világgá mehessünk, mégis egyszerre félve és bizakodva veszem fel a képzeletbeli bakancsomat, hogy ráléphessek a ’MI UTUNKRA’. Hiszen anno nekem is hányan mondták, hogy ez őrültség, tönkre teszem magam, a karrierem, eldobok mindent, csak menekülök, satöbbi, satöbbi. Volt belőle sértődés, vesztettem el emiatt barátságoknak hitt kapcsolatokat, és mindenki mindaddig totál kattantnak tartott, míg haza nem jöttem egy vőlegénnyel, egy rakás csodás élménnyel, fel nem vettek a megálmodott munkahelyre és be nem bizonyosodott számukra is, hogy a világjárás nem egyenlő az öngyilkossággal.

16216178_10154126889126837_1241423256_n

Szóval, tudom, hogy most újra és újra meg kell majd küzdenem ezekkel a kételyekkel. Csak míg korábban kizárólag a saját sorsom, egzisztenciám, karrierem, biztonságom volt ’veszélyben’, most egy egész családét szeretném feltenni a piros 21-re.  Az agyam egyik fele (és szerencsére Zsitié is) tudja, hogy ez a helyes irány: minőségi időt szeretnénk tölteni egymással, rácsodálkozni minden bogárra, fűre, falevélre. A tenger morajlására, a naplementékre, a friss zöldségekre és gyümölcsökre, az emberek jóságára, más kultúrákra, és egyáltalán, nézni és megélni, ahogy a gyermekünk cseperedik.

A másik fele meg persze gőzerővel püföli a piros gombot, hogy ’NEMNEMNEMNEM, legyetek már normálisak! Tessék szépen dolgozni és örülni, hogy végre ilyen szépen berendezkedtetek, van normális munkátok, becsüljétek meg mindezt!’ Nem tudom, mikor jutunk el oda, hogy az egyre tudatosabb álmodozásból ismét konkrét lépések lesznek és előre félek attól, hogy a környezetünk, főként a családunk hogyan reagálná le, ha teszem azt bejelentenénk, hogy leléptünk Tuvalura.

De szinte biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb eljönnek majd ezek a konfliktusok, és csak az idő fogja tudni igazolni, hogy jót teszünk-e Zsigmonddal, ha napi rutin helyett a hátunkra kapjuk és vulkánokat látogatunk, tengerben úszunk, vagy épp pecázgatunk. Ha nem a bölcsi/ovi fogja neki megtanítani, hogy hogyan kell szépen köszönni, enni, viselkedni, hanem mi. Valahol egy másik országban, másik nyelvi közegben, más szokások között.

Addig is bőszen nézegetem a világutazó családok képeit az Instán és látom, tudom, hogy nem lehetetlen. Egyszer már megcsináltuk, akkor miért ne sikerülhetne hármasban mégegyszer?

12670214_1703823249835208_9149577998589380522_n

Cesky Krumlov, a hazaút – 3. rész

A 3 naposra tervezett hosszú hétvégénk villámgyorsan elillant, ha azt vesszük, hogy valójában egy teljes napot tudtunk Cesky Krumlovban tölteni, hiszen az első nap nagy része elment az oda úttal, a harmadik meg teljesen a hazamenetellel.

A vissza út során mindenképp szerettük volna útba ejteni Linzet, így a Cesky Krumlov és Linz közötti 160-126-os számú, fenyőerdők között kacskaringózó utat választottuk. Az út egyrészről álomszép, hosszasan kanyarogva követi a Moldva folyót, másrészről sorban haladtunk át a cukibbnál cukibb cseh kis települések között. Vélhetően nyáron itt óriási az élet, mert számos folyó menti kempinget és strandot láttunk, hangulatos kis panziókkal, néhol pedig sípályákat. Kb. negyedóránként kedvem lett volna leállni, hogy töltsünk el itt is egy pár napot, meg ott is, de sajnos mostanra ennyi jutott a jóból.

15871285_10154074630436837_1620296177_n

Reggel ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, mint itthon induláskor: első, hajnali szoptatás után villámpakolás és elindulás. Ez a mostani profizmusunkkal sem kevesebb, mint másfél óra az első felüvöltéstől számítva…mindegy, próbálunk még faragni az időn (állítom a forma1-es kerékcserélőkön nincs akkora nyomás, mint egy kisgyermekes családon ilyenkor). Így aztán 10 óra tájban érkezhettünk meg Linzbe, ami amúgy nem lenne messze Cesky Krumlovtól, de az erdei útnak hála jó két óránkba telt. Kapkodósok tehát ne ezt az utat válasszák.

Jött is a nagy kérdés: hol tudom diszkréten megetetni csemetémet egy nagyváros kellős közepén? Első ötletünk egy KIKA volt, pont útba esett, gondoltam, ahol van gyerekrészleg, ott csak lesz mosdó és egyebek is, de – nyilvánvalóan én voltam a béna – nem találtuk meg se a mosdót, se a babaszobát…így aztán tovább gurultunk egy benzinkúthoz, amelynek parkolójában húzódtunk félre. Egyik oldalamon bokor takart, a másikon egy autómosó volt, egész nyugodt hely némi szoptatásra. Már-már rutinosan hámoztam ki magam a ruhámból, préseltem be magam a hátsó ülésre pakolt bőröndök, pelenkázótáska, gyerekülés, egyebek közé. Nyilvánvalóan pont akkor jött két kocsi is lemosatni, mikor már félmeztelen egyensúlyoztam a gyerekkel a hátsó ülésen…ha valaki esetleg nem látta volna élőben, biztos vagyok benne, hogy a benzinkút biztonsági felvételein némi euróért cserében visszanézheti a műsort!

img_0126

Amikor letudtuk a gyermek kényelmét szolgáló teljes műveletsort (anyukavetkőzés-gyerekkicsomagolás-szoptatás-böfi-tisztábatétel-szarospeluskidobása-anyukavisszaöltözés-gyerekbekötözés), magabiztos lendülettel megérkeztünk Európa legnagyobb főterének számító Hauptplatz-ra (220 m hosszú és 60 m széles). Zsiti óriási lelki nyugalommal leparkolta a kocsit a karácsonyi vásár tövében, majd azért biztos, ami biztos alapon megkérdezte az egyik szuvenír árus kislányt, hogy hol tud parkolójegyet venni. A kislány majdnem félrenyelte az épp rágcsált almáját, amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy Zsiti gyakorlatilag az események kellős közepébe parkírozott le, kvázi mintha itthon a Bazilika lépcsőjére állt volna. Miután az eladó felvilágosította, hogy ez a Főtér, itt NEM LEHET parkolni, laza eleganciával átgurultunk pár utcával arrébb, és mintha mi sem történt volna, babakocsistól visszasétáltunk a forgatagba.

img_0136

Sajnos eléggé időszűkében voltunk, de arra, hogy kapjunk némi linz-i életérzést tökéletes volt ez a néhány óra is: a csodásan feldíszített bevásárló utcán hömpölygött a tömeg, minden kirakatból ömlött ki valami karácsonyi nóta és a levegő tele volt bratwurst és puncs illatának keverékével. Mivel anélkül nem szerettünk volna hazajönni, hogy egy autentikus osztrák cukrászdába be ne üljünk, így a Linzi Dóm után ide vezetett utunk. Az osztrák cukrászdák híresen jók almás rétesben és forró puncsban, bár meglepetésünkre linzert nem kaptunk.

img_0131

A hazaút egyébként egész simán ment, de ezzel a kis kiruccanással együtt sikerült 10 órásra felduzzasztanunk a napot, így a magyar határtól már eléggé nyűgösek voltunk. Nem tudom, hogy mi nyekeregtünk-e többet, vagy Zsigmond, de már Mosonmagyaróvártól szívesen hopponáltam volna. A helyzetet oldotta némiképp, hogy az ott lévő Marché-ban szuper a babaszoba, így nyugiban, kényelmesen, emberi körülmények között tudtam megszoptatni a gyermeket. Ez volt az első babaszobás élményünk, mondjuk, hogy miért nem lehet belülről bezárni, arra nem jöttünk rá, mindenesetre Zsiti bőszen őrködött, míg én feltett lábbal, élvezve a 3 négyzetméternyi – az autó hátsó üléséhez képest királyi lakosztály szintű – kényelmet, szoptattam.

Végül olyan este 6 felé landoltunk. Épp időben ahhoz, hogy folytassam a babaszobás élményeket. Kicsit fura volt, hogy senki nem akarja az ablakon át a melleimet bámulni és újra normális körülmények között pelenkázok, de örömmel nyugtáztuk, hogy mind túléltük az első külföldi kiruccanásunk hármasban. Zsigmond pedig 3 hós létére már elmondhatja, hogy két külföldi országban is járt!

Gyerekkel kapcsolatos utazós élményekről, tapasztalatokról és mindenféle érdekességről pedig bővebben olvashattok a Gyerekkel a nagyvilágban fb oldalunkon.

2

Cesky Krumlov – 2. rész

Másnap reggel az első dolgunk az volt, hogy Zsitinek kerestünk egy arany vasárnap is nyitva lévő gyógyszertárat, ami akkora település esetében, mint Cesky Krumlov nem volt túl egyszerű. Az sem sokat segített a helyzeten, hogy a gugli mindenáron egy Apotheke nevű kocsmát dobott fel találatnak, ami miatt én ugyan zsörtölődtem egy kicsit, de Zsitit ez a megoldás is roppant mód érdekelte. Szerinte ő csak eredményorientált, azért.

cesky-k2007-1

Az sem rövidítette le a bolyongásunk, hogy az egyetlen magyar nyelvű (nem igazán naprakész) Krumlove nevű oldalon azt írták, a gyógyszertár a Lidl parkolójában van. Mikor odaértünk az üzletekhez (kvázi Stop Shop szerű rész), megkérdeztünk egy takarítót a Kaufland előtt, merre találjuk a Lidl-t, ő csehül elnavigált minket valamerre (nyilván gőzünk se volt mit mond…). Végül megtaláltuk a Lidl-t, ahol persze se híre se hamva nem volt a gyógyszertárnak. Jó pár perces bóklászás után végül kiderült, hogy a gyógyszertár konkrétan a Kaufland épületében van. Levontuk a tanulságot: kérdezni csak pontosan szabad, megspóroltunk volna magunknak fél órát, ami egy beteg férfi és egy időzített bomba kisbaba mellett óriási időnek számít!

img_0079

Délre aztán kutya baja sem volt Zsitinek, hatottak a gyógyszerek és persze a cseh sörök. Aznap babakocsival indultunk neki felfedezni a kisvárost, ami egyrészről jó ötlet, mert nem cipeled a gyereket, másrészről viszont veseköve sem lesz tutira, olyan szinten szétrázod a macskakövön. Épp azt beszéltük, hogy akár külön-külön is leküldhetném a gyerekbe a vizet meg a tápszert, ezeken az utakon úgyis összerázódik benne.

img_0056

Tripadvisor-on kinéztük melyek azok az éttermek, amit mindenképp szeretnénk kipróbálni: az egyik a híres Svejk Restaurant volt, ezt Zsiti kedvéért, a másik pedig egy szintén toplistás vega-vegán étterem, a Laibon, ezt pedig az én kedvemért. Egyik sem okozott csalódást! A Svejkben sikerült elsőként érkeznünk nyitáskor, belibbentünk az eső elől, aztán úgy voltunk vele, hogy akkor már együnk is (megjegyzem: mi mindig úgy vagyunk vele, ha kaját látunk), így elfoglaltuk az étterem egyik külön termét. Ez egyébként roppant hasznos is volt, mert Zsigmond aznap minden kávézós és éttermi látogatásunkat úgy indította, hogy elkezdett üvölteni, hogy márpedig ő éhes, ami azt jelentette, hogy a 2 fős személyzete azonnal orvosolni volt kénytelen a helyzetet. Mivel én nem vagyok híve a nyilvános helyen szoptatásnak, így cumisüvegben vittünk magunkkal extra tejet őkelmének, így nettó fél perc alatt tudtuk uralni a szitut. Na de az a nettó fél perc mondjuk tíznek tűnik, mikor a gyerek teli torokból üvölt nyilvános helyen…

img_0102

A Svejknek tényleg isteni a konyhája, Zsiti sült sertést kért párolt fehér káposztával és apró gőzgombócokkal, én zöldséglevest, ill. kacsasültet zsírjában áfonyalekvárral (ez egyébként egy sörkorcsolya volt). Bár én bőszen ajánlgattam Zsiti náthájára a forró levesem, mint megtudtam, a hideg cseh sörnél nincs jobb gyógymód. Legalábbis nyűgösségre tuti jó, mert a második korsó kevert sör után gyermekem apja oly’ vidáman tologatta (=rázta szét) szerencsétlen Zsigmondot a városban, hogy öröm volt nézni!

img_0115

Arany vasárnap ide vagy oda, hát nem egy Szent István Bazilika előtti tömeget fogtunk ki: este fél 7-kor, a vacsoránk helyszínére igyekezvén összesen három ázsiaival futottunk össze a városban, gyanítom ők meg valahogy leszakadhattak az amúgy már 4 órája a szállodában pihenő csoportjuktól. Teljes utcákban sétálhattunk úgy végig, hogy egy teremtett lélekkel nem találkoztunk, ami kissé szürreális élmény volt egy sötét, középkori kisváros macskaköves utcáit taposva. A hóban ugrálva igazán elkapott minket a ’the world is mine’- életérzés és tényleg hihetetlen volt, hogy a guglin talált képekkel ellentétben (nyáron hömpölyög a tömeg a kis utcákon), gyakorlatilag magunk voltunk a teljes belvárosban.

img_0085

Így aztán már értettük, hogy a reggeli telefonos asztalfoglalásunkkor miért volt olyan meglepődött a vega étterem pincére: egyetlen pár volt rajtunk kívül az egész étteremben. Ők is gyorsan leléptek, mikor megérkeztünk, így ismét egy tök üres teremben hesszelgetünk hármasban. Ez aztán azt eredményezte, hogy cseh barátunk kvázi mellénk ült, míg a vacsoránkat fogyasztottuk és hol a kölköt szórakoztatta, hol minket. Mikor megkérdezte, hogy hívják a kis lármagépet, mondtuk neki, hogy Zsigmond.

’-Oh, Sigmund?’

’Igen, igen’ – bólogattunk lelkesen, mire ránk néz:

’AAAAAAh, Zsigi!?’

Hát ennyi. Sokan nem értették miért adtuk a külföldiek által kimondhatatlan Zsigmond nevet a gyereknek, meg hogy honnan jött a zsigizés már azelőtt, hogy akár tudtuk volna a gyerek nemét (igazi mázli, hogy fiú lett), de ebben a pillanatban világossá vált számunkra is, hogy ’nomen est omen’ alapon gyermekünk gond nélkül törhet majd a csúcsra a V4-ekben bárhol.

——————————————–

És végül tartozom egy vallomással:

Bár azt írtam, hogy sosem hallottam erről a bájos kisvárosról még, a múltkori posztom megjelenése után egy kedves barátnőm rámírt azzal, hogy ugye tudom, hogy voltunk már ott együtt úgy 10 éve. Elhűlve hallgattam az elmesélését, amit rövidesen fényképekkel is alátámasztott és igen, 2007-ben ott virítottam Cesky Krumlov főterén. Megjegyzem így sem emlékszem rá, ami elég ijesztő, de betudom annak, hogy a vállalhatatlan hajszínem miatt töröltem az emlékeimet. Elmondtam ezt Zsitinek, aki azóta úgy néz rám, mint valami elmeháborodottra és azt mondta, többet nem is jön velem nyaralni sehová, mert lehet, hogy amúgy már voltam háromszor földkörüli úton is (családostól), csak most épp nem ugrik be (se a hely se az, hogy van már egy családom)…Szóval, ha valakinek lennének fotói arról, hogy együtt voltam vele az Antarktiszon, vagy a Holdon, az megtenné, hogy átlövi, plíz?

cesky-k2007

Első utunk gyerekkel külföldre – Cesky Krumlov 1. rész

Évek óta nagy álmom, hogy eljussak a salzburgi karácsonyi vásárba, úgyhogy idén ezt kértem karácsonyra Zsititől. Az ötlet egészen addig jól működött, míg nem realizáltuk a nagy szervezés közben, hogy egy öt órás út egy három hónapos babával valószínűleg 8 órán át fog tartani (kőkemény matek ez a gyerekvállalás, komolyan!), és mivel Salzburg ennél messzebb is van, kénytelenek voltunk közelebbi helyszínt keresni.

A csecsemős utazás esetében optimista hozzáállással már úgy számolom a menetidőket, hogy google útvonalterv szorozva 1,5 (mondom, hogy matek!), mivel biztos, hogy maximum 3 óránként meg kell állni etetni, illetve egy idő után Zsigmond is elkezd kínlódni a gyerekülésben.

img_0122

Innen jött az ötlet, hogy akkor legyen olyan célpont, ami 5 órányira van, így ha a reggeli első etetés után (ez kb. hajnal 6 körül szokott lenni) el tudunk indulni, jó eséllyel sötétedés előtt odaérünk. Először Linz-et néztem ki, de a szállás keresése során az Airbnb feldobta Cesky Krumlov-ot, ahol sokkal barátibb árakat mutatott az oldal. Én idáig nem hallottam erről a kis cseh településről, de a netet bújva egyrészről álomszép képeket találtam, másrészről sorra derült ki az ismerősöktől, hogy bizony Csehország egyik kis ékszerdobozáról beszélünk.

És valóban. Egy hosszú hétvége is kevés volt ahhoz, hogy kellően kigyönyörködjük magunkat a kisváros adta látnivalókban, pedig egy igazán szürke, szomorkás decemberi hétvégén érkeztünk. Mondjuk én imádom a telet, így engem ez nem elkeserít, hanem ilyenkor átadom magam a forró teák, forralt bor (nyilván ezt most szkippelnem kellett, de néztem Zsitit, ahogy issza), meleg takarók, deres fák és a hidegtől pirosra csípett arcok hangulatának. Imádom.

img_0001

Az elindulás nagyjából úgy sikerült, ahogy terveztük. Hatkor a gyerek menetrendszerűen ébresztett (értsd: torkaszakadtából üvöltött), így még én félkómásan megetettem, addig Zsiti is összekészült, így a következő egy órában a csomagok és a babakocsi betuszkolásával töltöttük, illetve a gyerek harmadjára történő átpelenkázásával és a checklist huszonötödik átfutásával.

Nos, friss szülős tapasztalatok következnek az első (külföldi) utunkra történő felkészülésről:

img_0120

  1. Úti okmány: Az első és legfontosabb infó (amire nyilván egyáltalán nem gondoltam volna, ha a rendőr barátnőm nem szól rám), hogy EU-n belül, ha kocsival mész, akkor is kell a gyereknek fényképes személyi okmány (tehát útlevél, vagy személyi). Mivel úgy voltam vele, hogy nincsenek már határok és autóval megyünk, őszintén nem is feltételeztem, hogy Zsigmondnak kéne bármit is csináltatni. Ez sajnos közel sem így van, erről aztán magam is meggyőződhettem (részletek itt), szóval hétfő reggel a Kormányablakban kezdtünk. Ez úgy néz ki, hogy megy a két szülő, viszik a gyereket (ügyintéző néni szerint jóllakottan és vidáman! – nyilván, ez így megy egy 3 hóssal), ill. egy fehér textilpelenkát és anyuka tarja a gyerek fejét, háttérben a fehér textillel, keze nem belelóg, gyerek feje nem lekókad, gyerek nem üvölt, nyála nem csorog, és már kész is a kép! Állítom, ennyi instrukció egy hét alatt Nánási stúdiójában nem hangzik el. Mindegy, miután a fél hivatal Zsiginek bábozott, csipogott és idétlenkedett, egy szerintem kissé nyominger képpel, de elkészült az ideiglenes személyink. Az extra jó hír pedig, hogy másnap már jött is az sms, hogy mehetünk a véglegesért (ami 3 évig érvényes ebben a korban).
  2. Gyógyszerek: Mivel mi sosem vagyunk betegek (vagy ha igen, akkor egy jobbféle műtét alá nem adjuk!), így ez sem jutott volna eszembe, de vannak nálam sokkal okosabb és tapasztaltabb anyukák, akik szóltak, hogy MINDENKÉPPEN vigyek láz- és fájdalomcsillapítót, orrspray-t és valamit gyomorbajra. Elképzelésem sincs, hogy egy anyatejes babánál az utóbbi minek, de megkérdeztem a gyógyszerészemet…akinek szintén nem volt…mindegy, vettünk.
  3. Tápszer: Ezt nagyon fontosnak éreztem, mert bár Zsigmond még szopizik, de mi van, ha Csehország közepén, arany szombat éjjel megy el a tejem és a gyerek olyan üvöltésbe kezd, hogy attól még a három király is sarkon fordult volna. Na, ez egy külön történet, mire az ember végigteszteli, hogy melyiket nem köpi ki sugárba az arcába a gyerek, de a lényeg, hogy megtaláltuk, kipróbáltuk, bepakoltuk. A tápot is, a melleim is, meg a fejőt is. Sállálláááá
  4. Mindenből még egyet: Jó, mellek esetében még ment a duplikálás, pelenkából is elvittem egy heti adagot a három napra, mondjuk apukából csak egyet pakoltunk. Zsiti ennek azért örült. De ruhákból tényleg tettem dupla mennyiséget, ami nem is ártott, mert mint ezt is megtudtuk, az autós ülés legnagyobb átka, hogy a gyerek egyből a nyakáig fossa magát. Szolidabb esetben csak a háta közepéig. Így aztán az első adag ruha konkrétan a kukában landolt, menthetetlen volt.
  5. Mózes vagy hordozó? Mi a hordozóra tettük le a voksunk, mert abban sem voltunk biztosak, hogy a csupa macskaköves belvárosban egyáltalán fogjuk-e tudni tologatni a gyereket, így eltettem a hordozókendőt is, legyen alternatívánk. Arra mondjuk még mindig nem jöttem rá, hogy télen hogy a legpraktikusabb magamra kötni a gyereket, kabát alá vagy fölé, bundazsákban, vagy anélkül – valahogy mindegyik kész szerencsétlenség. Végül én félig nyitott kabát alá kötöztem fel a gyereket, aki rezignáltan tűrte, hogy az anyja vagy énekelget a feje fölött (all I want for christmas is júúúúúúúúúúúú – ezt 76438271-szer), vagy zabál.

img_0039

Nos, miután ezekkel megvoltunk, az út relatív simán ment. Azzal mondjuk egyáltalán nem számoltam (ezt se mondta senki), hogy a szoptatós anyukák egy fokkal sem jobbak a kismamáknál, ha pisilésről van szó. Ez itthon eddig fel sem tűnt, mondjuk napi 4 liter folyadéknak valahogy távoznia kell, ez tény. Vérciki, hogy miattam óránként álltunk meg, a gyerek miatt egyszer. Ez pedig úgy festett, hogy gyerek megébred (ugye üvölt), mi kerestünk egy benzinkutat, amelynek parkolójában, elvonulva a tömegtől, pironkodván megszoptattam a gyermeket. Én nem tudom, hogy hogy lehet ezt diszkréten csinálni, az én melleimet igazából csak az nem látta, aki nem járt arra. Pedig volt rajtam kendő, ruha, gyerek szája, apuka őrködő tekintete, stb…ez mégis minden volt, csak nem az a meghitt, földöntúli összekapcsolódás a gyerekkel. Inkább olyan hátsó ülésen magamat ruhából, trikóból, melltartóból kihámozós sztori, miközben megpróbáltam Zsigit úgy átpelenkázni, hogy legalább a fejtámla (!) ne legyen szaros. A feladat nem minden részét oldottam meg hibátlanul, na…

img_0092

De a lényeg, hogy a következő etetésre megérkeztünk Cesky Krumlov-ba, amelynek bájos belvárosában sikerült féláron szállást foglalnunk egy tüneményes kis panzióban. A karácsonyi vásár pedig alig 10 percre volt tőlünk gyalog, így etetés után besétáltunk, és átadtuk magunkat a cseh adventi forgatagnak. Csak kapkodtuk a fejünket Zsitivel, hogy ez a kisváros tényleg mennyire gyönyörű, egyszerűen odavoltunk a festett falú házikókért, szűk kis macskaköves utcáiért, a kanyargó folyóért és a csehek végtelen kedvességéért.

img_0077

Éjjel aztán arra ébredtem, hogy Zsiti tiszta nátha és szörnyen szenved, borzalmas fejfájás gyötörte. Ennyit arról, hogy sosem vagyunk betegek. Mivel – nyilván – magunknak semmilyen gyógyszert nem pakoltam, így kézenfekvő volt, hogy Zsigmond láz- és fájdalomcsillapítóját ajánlgattam az apjának. Zsiti egész addig jó ötletnek is tartotta, hogy beharap abból néhányat, míg ki nem derült, hogy kúpot vettünk. Ekkor már nem voltam olyan népszerű az ötletemmel (szerintem meg nem is fájt akkor annyira a feje, ha ilyen apróságon fennakad), pedig még a segítségem is felajánlottam a szakszerű ’bevétellel’ kapcsolatosan, de gyermekem apja – szeretet ünnepe ide meg oda – elküldött a p.csába (ééééérted) a kúpokkal együtt. Így reggel az első utunk egy gyógyszertárba vezetett…Még hogy a gyerekkel nehéz az utazás…utaztál Te már beteg férfival!?!?

img_0094

Magyar kis faluból egészen a US Army speciális egységéig – azaz Mütyi barátnőm, a katona

Women around the world – Interjúsorozat (4. rész)

Balogh Juditot – vagy ahogy a barátai hívják, Mütyit – 16 éves korom óta ismerem és azóta az egyik legközelebbi barátom, mindannak ellenére, hogy általában 8-10 ezer kilométer távolságra élünk egymástól. Az Ő története annyira erőt adó és állandó jelleggel inspiráló számomra, hogy úgy éreztem, mindenképp szeretném Nektek elmesélni, miként jutott el egy pár száz fős kis magyar faluból a US Army különleges alakulatába ez a törékeny, csupa mosoly és roppant kitartó nő.

Hol is kezdjük!? Talán ott, hogy alig voltál 16 éves, amikor a szüleid kiküldtek egy évre Amerikába. Innen indult a Te világjárásod és az is, hogy végül egy másik országot választottál otthonodnak.

Emlékszem, 16 éves koromban, nyári szünet vége felé, már csak pár héttel iskolakezdés előtt egy nap, anyukám megkérdezte, hogy lenne-e kedvem külföldön tanulni egy évet. A célország ismeretlen volt, egészen az indulás előtti 2-3 hétig, de rémlik, hogy nem is nagyon számított, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lesz nekem a világ egy másik pontján nyelvet tanulni, új barátokat szerezni, új környezetben új kultúrát megismerni.

Nem mellesleg 16 évesen az is egy szempont volt, hogy egy évig távol lehetek a szülőktől. Azt mondjuk a mai napig nem értem, hogy a szüleim hogy mertek ennyi idősen elengedni egy évre az ismeretlenbe, de egész életemben hálás leszek nekik ezért, mert ez az egy év meghatározta az összes későbbi történést az életemben.

Mütyi

Ez azért nem csak a szülőktől volt bátor lépés, hanem Tőled is. Mit gondolsz, mi volt az a pont, amikor már tudtad, hogy ez lesz az utad, szeretnél idővel majd visszatérni Amerikába? Mi volt számodra a legmeghatározóbb élmény ezalatt az egy év alatt?

Pontosan nem emlékszem, mikor döntöttem el, hogy szeretnék majd később hosszabb időre is visszatérni, de valamikor az egy év legelején lehetett. Amikor megérkeztem minden új volt, minden más, jobb értelemben. Eleinte nehézséget okozott, hogy nem beszéltem a nyelvet, de aztán ahogy belejöttem lettek barátaim és elkezdtem kosarazni járni, ami szintén segített a beilleszkedésbe. Szépen lassan minden a helyére került és nyugodtan mondhatom, ez volt életem egyik legjobb éve, rengeteg élménnyel és új tapasztalattal.

Szerinted mennyire jó ötlet egyébként egy ennyire fiatal gyerekeket ilyen messzire küldeni? Mit ad és mit vesz el esetlegesen egy ilyen év? Szerinted mivel lett a személyiséged gazdagabb?

Számomra az egyik legmeghatározóbb tapasztalás az volt, mikor rájöttem a kint tartózkodásom alatt, hogy a szüleim mennyire szeretnek. Azt mondják, sokszor nem tudjuk értékelni azt, amink van, amíg el nem veszítjük. Ez különösen igaz egy 16 éves kamaszra, főleg, ha a szüleiről és a testvéréről van szó. Az egy év alatt három ’csere-családom’ volt, de a három családban összesen nem láttam annyi szeretetet és egymással való törődést, mint nálunk otthon. Hazatérve sokkal hálásabb voltam ezekért a dolgokért, amelyeket korábban természetesnek tekintettem.

Mesélj egy kicsit arról, merre próbáltál még szerencsét a főiskolás éveid alatt! Éltél és dolgoztál Németországban és Angliában is. Ezek milyen tapasztalatok voltak?

Főiskolának azért a BGF turizmus szakirányát választottam, mert a kiírásban a 3. év gyakorlati évként szerepelt külföldön. Tudtam, hogy ez az én lehetőségem visszatérni Amerikába, ezúttal gyakornokként. Később azonban kiderült, hogy az iskola a gyakorlati helyet nem biztosította, csak az időt rá. Mivel Amerikába nehéz volt ismeretlenül gyakorlati helyet találni, így először Londonba kerültem egy hónapra. Jó lehetőség volt ez is, de nem az, amit kerestem. Közben próbáltam intézni az amerikai vonalat, de a papírmunka és a vízumügyintézés majdnem egy évet vett igénybe. Már szinte szertefoszlott a remény, hogy sikerülhet, de aztán jött a hír egy San Diegó-i Hilton Szállodából, hogy megvan a helyem, várnak szeretettel egy évre.

Hogyan telt ez az időszak és miben fejlesztett Téged?

A szállodai gyakorlat által kerültem vissza Amerikába és ez alatt az egy év alatt már szabadon jöttem-mentem, utazgattam. Magyar lányokkal béreltünk közösen egy lakást és a keresetem elég volt arra, hogy elmenjünk kirándulni olyan helyekre, ahová szerettünk volna. A szakmai tapasztalat mellett rengeteget tanultam, ami később segített önállóvá és céltudatossá válnom.

Új élmény volt, hogy a munkahely tényleg lehet olyan, amit szeretünk és a fizetésből valóban meg lehet élni. Így visszagondolva a kaliforniai lehetőségek végtelensége tanította meg nekem, hogy ha az ember jó helyen van, akkor az ember csak maga szabhat határt a lehetőségeinek.

Az egy éves gyakornoki munka végül olyan jól sikerült, hogy a szállodával megállapodást kötöttünk arra nézve, hogy folytatom a kinti munkát, ami nekem a zöld kártyát jelentette pár év múlva. Mondanom sem kell, milyen egy hosszú, nehéz, akadályokkal teli és drága folyamat volt ez. A vízumra éveket kellett várjak, de nem bírtam otthon maradni, így kerültem New York-ba nanny-nek.

m0

A turizmusban és nanny-ként szerzett tapasztalaton túl aztán jött a hadsereg. Miként kerültél közeli kapcsolatba az Army-val és mégis mi az, ami ennyire megfogott benne, hisz nem az a tipikus törékeny nőnek való terep.

Valóban nem, de én imádom! A babysitter munka csak egy átmeneti megoldás volt, míg meg nem jött a várva-várt hír a zöld kártyámról. Aztán alig hogy megkaptam, másnap már jelentkeztem a sorozó irodába. Akkor már régóta érdekelt a katonaság. Nem csak arra voltam kíváncsi, hogy meg tudom-e csinálni a hírhedten nehéz 9 hetes kiképzést, hanem az is motivált, hogy visszaadjak valamit az új hazámnak azért cserébe, hogy itt kezdhetek egy könnyebb, jobb életet.

m3

Mesélj, kérlek a kiképzésekről, hogy kell ezt elképzelni? Tényleg kúsztok-másztok-gázkamrában szenvedtek és óriási hátizsákokat cipeltek, mint a filmekben?

Igen, ilyen is akadt bőven, főleg a karrierem elején. A katonaság kiképzőtáborára egyébként edzésterv keresése közben bukkantam rá. A sok edzésre, fizikai és szellemi kimerültségre, amit a kiképzőtáborról olvastam nem elrettentő példaként, hanem kihívásként tekintettem. Mondják, hogy minden jóban van valami rossz, és én úgy vagyok a katonai léttel, hogy amíg a jó dolgok vannak túlsúlyban szemben a kényelmetlen helyzetekkel, addig én ezt az életformát választom. Megfogadtam magamnak, hogy amint a mérleg a negatív oldalra bukik, búcsút intek a hadseregnek.

m4

Szerencsére az elmúlt 5 évben csak pozitív tapasztalataim vannak és a karrierem szépen ível felfelé. Néha attól félek, hogy magasról lehet nagyot esni, de úgy vagyok vele, hogy amíg lehet, szeretném kiélvezni az ezzel járó lehetőségeket és megtapasztalni a saját határaimat.

m2

A katonaságban egyébként az első 9 hét – a kiképzőtábor – volt a legnehezebb, de az meg remek lehetőség volt új barátokat szerezni és arra, hogy megismerjem és feszegessem a saját határaimat. Igen van kúszás-mászás, hátizsák cipelése hosszú mérföldeken át, van kötél- és falmászás és gázkamra is, de ezek pillanatnyi kényelmetlenségek ahhoz képest, amit az ember akkor érez, mikor leküzdi ezeket az akadályokat.

Azért szerintem ez a képlet nem mindenkinek (főleg nőként) lenne ilyen egyértelmű. Jelenleg mit csinálsz a katonaságon belül?

Szerencsére most olyan helyen dolgozom, ahol kevesebb a kényelmetlen helyzet, ellenben sok az érdekes, kihívást jelentő feladat. Lehetőségem volt bekerülni egy különleges egységhez. Ez azért óriási dolog, mert ide már tényleg csak a legjobbakat válogatják be.  Itt, a ’speciális oldalon’ különleges képességű katonákkal dolgozhatok együtt, akiktől sokat tanulok. Ahhoz, hogy valaki ide eljusson, egy több hetes kiképzésen kell részt vennie, ahol szigorúan csak a legmegfelelőbb képességű katonákat választják ki. Szerencsére engem is kiválasztottak, így részt vehettem egy több hónapos kiképzésen, ahol azonban elég magas a kiesési arány. Mivel ezeket az akadályokat sikeresen vettem, így ma már bátran mondhatom, hogy a munkámra nem munkaként tekintek, hanem egyfajta kikapcsolódásként.

Szerinted mi az a személyiségjegy, ami ehhez a hivatáshoz mindenképp szükséges? Ha esetleg másnak lennének ilyen jellegű álmai, biztatod-e, vagy mit javasolsz számukra?

Úgy gondolom, hogy a kitartás és az ellenálló képesség talán a két legmeghatározóbb tulajdonsága egy katonának. Ezek híján az ember hajlamos könnyen feladni a kitűzött céljait az első, kisebb akadály láttán. Nekem mindig vannak céljaim, egyszerre általában több is. Amikor elérem az egyiket, az a sikerélmény ad erőt a következő, nagyobb volumenű célhoz. Ezek a sikerek segítettek a családomnak is, hogy elfogadják a tényt: katona vagyok.

Eleinte vívtuk a harcokat, nehéz volt nekik megérteni, hogy miért szeretném ezt csinálni, de az évek előrehaladtával és a sikereimnek hála, mára már nem csak elfogadták a döntésem, de velem együtt örülnek. Jó érzés, hogy büszkék rám, még ha anno nem is ezt a karriert szánták nekem.

m5

Ha valaki úgy gondolja, hogy ez az életforma neki való, én csak javasolni tudom, hogy próbálja ki, amint van rá lehetősége. Viszont ha az eredmény nem az, amit várt, fontos, hogy az ember tudjon tovább keresgélni annak érdekében, hogy megtalálja a saját útját. Sajnos azt tapasztalom, hogy túl sok ember végez olyan munkát, amiben nem leli örömét, márpedig nagyon fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál. Nekem is volt számos munkahelyem, dolgoztam szállodában, étteremben, nanny-ként és légiutaskísérőként is. Ennek az az oka, hogy amint úgy éreztem, hogy a munkám már nem nyújt élvezetet számomra, váltottam. Szerencsére a katonaság elég változatos ahhoz, hogy folyamatosan új élményekkel gazdagítson, és ne tudjam megunni.

Külső szemmel nézve tényleg olyan az életed, mint maga az amerikai álom: ott élsz, ahol szerettél volna, megszerezted az állampolgárságot, a munkád a szenvedélyed, Rád talált a szerelem is és sokat utazgatsz. Én azonban tudom, hogy kőkemény munka és sok-sok küzdelem, verejték és időnként könny is állt ezek mögött az eredmények mögött.

Mi az, amit a jövőre nézve szeretnél elérni, mi a Te következő nagy álmod?

m1

Folyamatosan újabb célokat tűzök ki magamnak. A munkahelyi sikerek mellett szeretnék pár év múlva családot is alapítani. Ez persze nem egyszerű, mert nehéz felhagyni a munkahelyi célokkal egy ambiciózus személynek. Még két évet kértem magamtól ’katonásdit játszani’, utána a családé lesz a főszerep. Bár nagy hassal is tud aktív maradni valaki, így vélhetőleg ez sem jár majd annyi lemondással, mint ahogy még most tűnik. Mindenesetre addig megpróbálok még több dolgot lehúzni a bakancslistámról.

Szívből kívánom, hogy minden álmod váljon valóra!

Ezúton is köszönöm Mütyinek az interjút és azt, hogy egyszerre a barátom és az egyik legnagyobb példaképem!

Egy ‘TravelMom’ születése

Kerek egy évvel ezelőtt egy nagyon ismert televíziós személyiség a velem készített interjújában a nevem alá azt írta ’VILÁGUTAZÓ’. Bár ez így, ebben a formában nem igaz, hisz nem jutottam el száznál is több országba, nem jártam valamennyi földrészen és nem ezzel foglalkozom jelenleg életvitelszerűen, a titulus mégis jól esett. Úgy fogtam fel, mintegy előrevetítését jövőbeni énemnek, amolyan megelőlegezett bizalmat.

Aztán alig telt el egy röpke év, újabb megnevezésem lett: ANYA. Még ízlelgetem a szót, barátkozom a helyzettel és ismerkedem az alig tíz hetes kisfiammal. Na de kezdjük az elején, ki is voltam, mielőtt Világutazó és Anya lettem!

2014 júniusáig tengettem az átlagos jogász lányok életét: csinos ruhákban, magas presztízsű munkahelyeken, felelősségteljes pozíciókban teltek a napjaim. Szerettem a munkám, volt hobbim (írtam és cukrászkodtam), kiélveztem a főváros nyújtotta minden lehetőséget, és amikor csak lehetett utazgattam. De egyszer csak jött egy érzés, egy vágy, ami nem hagyott nyugodni, hogy ki kell kicsit szállni ebből a mókuskerékből és egyetlen (na jó, másfél) hátizsákkal elmenni világgá.

Egészen pontosan 17 ezer kilométerre az otthonomtól. Egyedül, nőként, hátizsákos utazóként. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy gyakran csináltam ilyen őrültséget, gyorsan leszögezem, hogy korábban még 200 kilométernél messzebbre se mentem egyedül – leszámítva egy félévnyi külföldi ösztöndíjat -, így nem mondanám, hogy rutinom volt a dologban. Dehát a komfortzónán kívüli lét attól izgalmas, hogy totál ismeretlen számunkra.

DSC_0573

Úticélom a varázslatos, izgalmas és megunhatatlan Új-Zéland volt, egy kis ausztrál kitérővel. Közel egy évig utazgattam Down Under-en, négy hónapon át éltem autókban, és ez az utazás éppoly izgalmas volt belül is, mint kívül. Már maga az előkészület is komoly pszichés tréning volt, hiszen nem ismertem senkit sem a barátaim között, sem a családomban, aki legalább fele ilyen őrült lett volna és nekivág másfél hátizsákkal a világ végének. Éppen ezért próbáltam a családnak is kis dózisban adagolni a hírt: először azt mondtam el, hogy hova megyek, aztán hogy mikor, végül hogy mennyi időre.

Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, ami most, hogy új pozíciómba (aka Anya) léptem, egész érthetővé vált számomra. Mégis ki örülne annak, ha a gyereke egy napon bejelentené, hogy felmondott, bedobozolt és lelécel ismeretlen időre ismeretlen helyre, mert ő „körbe akarja sütni Down Under-t”? Én mondjuk ott vágnám hókon egy tepsi kakaós csigával. Nos, hasonlóan jól reagált az én családom is: a Pótanyám konkrétan visszakérte a karácsonyi ajándékként szánt kiskosztümömet, mondván nem kell ahhoz szép ruha, hogy kávézókban idétlenkedjek a világ másik felén. A nagymamám pedig közölte, hogy ez egy baromság, Kecskemétnél szebb hely úgy sincs. Mami meg már csak tudja a tutit, hiszen világörökségi helyszíneink egyikén állva, bámulva Budapest meseszép fényeit is sikeresen levonta a konklúziót: „Szép-szép ez a Budapest, de azért nem egy Kecskemét!”. Ennyi. 84 éven át mégsem tévedhet az ember!image

Mindezek ellenére végül nem sikerült meggyőzni arról, hogy a ’gap year’-em a hírös városban töltsem, szóval felszálltam a gépre és tíz hónapon át élveztem a gondtalan utazók felelőtlen és izgalmas életét. Mivel nem voltam gyakorlott utazó, így alapos előkészületeket tettem, hogy egyedülálló nőként a lehető legnagyobb biztonságban utazhassak: egy főhadnagy barátom komoly tréningnek vetett alá. Kaptam tőle egy közel hatszáz oldalas túlélési kézikönyvet – amit aztán ki is akart kérdezni-, és egy kb. 30 darabos túlélő szettet, benne függőágyat, hőtartó fóliát, sőt, még érszorítót is. Állítom, James Bond nem szokott ilyen felkészülten bevetésre menni, mint ahogy én nekiindultam a nagy kalandnak. Így lettem hát Utazó.

Aztán, ahogy az már lenni szokott a romantikus lányregényekben, a nagy kaland közepén összetalálkoztam azzal a csodálatos félig kiwi-félig maori vízilabdázó és/vagy rögbis félistennel, akire szingli fantáziáimban mindig is vágytam. Ja, nem. Ellenben összeismerkedtem egy roppant kedves, jó humorú, szegedi fiúval. Mert hát nyilván, 17 ezer kilométerre az otthonodtól kivel sodor össze az élet, ha nem egy szegedivel? Így történt hát, hogy új-zélandi pasim ugyan nem lett, de magyar vőlegényem igen.nezelodes

Én ugyanis tartottam magam az elveimhez: nekem nem kell magyar barát. Mégis ki az az elfuserált, aki a világ túlfelén egy magyar pasival jön össze? A jóember komolyan vette a dilemmámat, úgy érezte, mégiscsak ő a férfi, orvosolni kell a helyzetet: ha nem akarok magyar barátot, akkor nem lesz. Én mondjuk úgy gondoltam, hogy vessünk véget a románcnak. Ő meg úgy, hogy megkérte a kezem: szóval már nem barátom volt, hanem vőlegényem.

Így tértem végül haza életem addigi legnagyobb kalandjából: a másfél hátizsákon túl hoztam egy vőlegényt is. Tudni kell stílszerűen hazatérni, na. A hátizsákok aztán egy kis időre megpihentek az ágy alatt, amikor kiderült, hogy egy aprócska csomaggal gazdagodunk. Alig két évvel azután, hogy gyermekem apjával megismerkedtem, megérkezett a gyermek is.

15133943_10153937381196837_1914122881_o

Most, hogy itt van ez az alig tíz hetes kis jövevény, újra kívül vagyok a komfortzónámon. Utazás ez is, hiszen minden nap valami teljesen új, váratlan és csodás (katasztrofális) dolog történik velünk. A célom pedig az, hogy tovább bővítsem kis csapatunk és most már szóló, hátizsákos utazó helyett ’Travelmom’ szerepkörömben tesztelgessem a családos utazgatást. A függőágyat és az érszorítót cumikra és pelenkákra cseréltem, másfél hátizsák helyett a fél házat visszük már magunkkal, csupán egy dolog maradt, amire tutira szükségem lesz a jövőben is: a túlélési kézikönyv.Zsigi

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

July 2017
M T W T F S S
« Jun    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: