Utazás

Portugál kiruccanás – 1. rész

Ezer éves álmom (konkrétan 9) volt, hogy egyszer eljussak az Azori-szigetekre. Mivel idén töltöttem a 25. (muhaha) születésnapomat, úgy döntöttem, hogy erre a majdnem kerek szülinapra valami különleges bakancslistás utazás jár. Azonban egy tényezőről nem lehet megfeledkezni, hogy történetesen itt van az a 8 hós miniszörny, aki nélkül sem utazunk és akivel túl messzire sem.

Read the rest of this entry »

Hogyan utazzunk kisbabával (aki még nem jár) – 2. rész

Az előző részben arról meséltem, milyen előkészületeket tettünk a két hetes utazásunk előtt, hogyan zajlottak a repülések és miként kerestük a szállást. A mai bejegyzésben pedig arról szeretnék írni néhány gondolatot, hogy miként teltek a napjaink és mi volt végül a konklúzióm.

Read the rest of this entry »

Hogyan utazzunk kisbabával (aki még nem jár) – 1. rész

Most, hogy megjártuk a kontinentális Portugáliát és az Azori-szigeteket is Zsigmonddal, úgy gondoltam, összegyűjtöm azokat a legfontosabb kérdéseket, amelyek engem foglalkoztattak a babás utazás előtt, hátha másnak a segítségére leszek ezzel. Egyúttal bátorítani is szeretnék mindenkit – nyilván gyerekfüggő a dolog -, de az apjával egybehangzó véleményünk szerint (egy ekkora) gyerekkel utazni nem egy óriási kihívás. Az írás nyilvánvalóan a nekünk bevált, vagy épp nem bevált dolgokat tartalmazza, ezért teljesen szubjektív, de igyekeztem gyakorlatias maradni.

Read the rest of this entry »

Anya lelécel 4. rész – Koppenhága 2. nap

A kőkemény esti elhajlás után – értsd egy koktél és fekvés 10-kor – én egész éjjel azért forgolódtam, mert azon izgultam, hogy 1. mindjárt szétrobbannak a melleim, 2. fel kéne kelni fejni, amitől mindenki más is fel fog ébredni. Ennyit arról, hogy végre volt egy gyerekmentes éjszakám, erre gyakorlatilag egész éjjel virrasztottam.

Read the rest of this entry »

Anya lelécel 3. rész – Koppenhága 1. nap

Nem biztos, hogy népszerű leszek gyerekes utazós oldal közönségének szemében, de vállalom: atyaúúúúristen, de jó volt egy kicsit kiszakadni! Lassan már több, mint egy éve, hogy Zsigmond beköltözött előbb a testembe, majd a szívembe is, és azóta – mintha fényévek teltek volna el – már szinte el is felejtettem, hogy milyen érzés volt csak magam lenni. Nem valaki anyukájának, nem kismamának, nem minden pillanatban valaki más boldogságáért felelős személynek, csupán magamnak, Orsinak.

Read the rest of this entry »

Anya lelécel – 2. rész: Az előkészületek

Holnap. Holnap indulok…Na ez az a mondat, amely szoros összeköttetésben van az anyagcserémmel. Pavlovi reflexszerűen amint rágondolok, rohanok a mosdóba. Szóval, ha bárki mostanában tisztítókúrát szeretne tartani, javaslom, hogy szüljön, aztán néhány hónap múlva lépjen le pár napra a gyerek nélkül… Tuti működik!

Bepakoltam. Pontosabban tartottam már három pakoló-próbát. Ez azért nagyon fontos, mert látnom kellett, hogy a technikai kütyük a táskám hány százalékát foglalják el (túl sok). És nem, itt most nem a fényképezőre, külső aksira és iPadre gondolok. Az, kérlek, luxus lenne egy TravelMom-nak. Én biza nemes egyszerűséggel mellszívókat viszek. Egy kézit és egy gépit, felkészülve minden eshetőségre. (Jut eszembe, ezen a ponton nem árt azt sem csekkolni, hogy milyen a konnektor a célországban!)

Koppenhága1

Futtatom a programot a fejemben, hogy mi minden kellhet. Kézfertőtlenítő, sterilizáló zacskó, – venni kéne egy útikönyvet – kézi és gépi fejők – kötök gyorsan utasbiztosítást, – gluténmentes harapnivalók – jajj, be is kéne csekkolni – uhh, harisnya..harisnya is kell, elég hideg lesz. Vasárnap este már eljutottam oda, hogy megnézzem, amúgy mi minden van Koppenhágában. És megállapítottam, hogy Koppenhága nagyon király hely!

És bár én totál másfelé fókuszáltam az elmúlt időszakban, szerencsére Kata barátnőm kenterbe vágja a Lonely Planet könyveket is, olyan színes-szagos excelt rakott össze látnivalókról, éttermekről és időjárásról, hogy ha a repülőgépen látnám először, akkor is szemvillanás alatt képbe kerülnék.

Kell még írnom egy használati utasítást is Zsigmondhoz. Nem mintha az apukája nem ismerné szuperül a gyerekét és ne tudna bármit megoldani, de ez engem nyugtat meg. Berendeltük Nagyit is. És napi háromszor mantrázom el Zsitinek a teendőket: ezzel kend be az arcocskáját reggel és este. Ezzel meg a pocakját. Egy pillanatra se hagyd magára a pelenkázón, mert leugrik. És este csak a kis lámpát kapcsold fel neki. És és és…Nem lehetek elég hálás Zsitinek, hogy elenged. Sőt, egyenesen küld, bátorít, támogat.

16833302_10154197149206837_376482884_o

Átpörgetem azt is négyszázszor a fejemben, hogy indulás előtt még fél órával etetnem kell, aztán hogy mikor fogok tudni legközelebb fejni (vajon hány látnivaló fog beférni egy-egy fejés közé?), nyugtázom, hogy papucs nekem már nem fog beférni (reméljük a legjobbakat higiéniai szempontból), megkérem Zsitit, hogy váltson még pénzt is. Letudom még a napi pár órányi munkámat, szólok mindenkinek, hogy most két napig nem leszek. Még jó, hogy négyen megyünk. Ennél színesebb már nem is lehetne a banda: a geek lány, a szuperprecíz, a stílusos, meg én.

Magamat jelenleg a bipoláris jelzővel illetném leginkább. Vajon mikorra fog kiengedni ez a fél éve tartó konstans gyomorideg?(este tuti megiszom egy pohár bort…lehet, hogy kettőt is…á, kár álmodozni, magamat ismerve 10-kor már aludni fogok.) Úristen, de szuper, hogy elutazok! Aztán ránézek erre a huncut fejre és mégis inkább maradnék…

Vajon mit felejtettem el? Adok még száz puszit Zsigmondnak. Nem, tutira nem lesz elég. Inkább adok még százat. Közben letörlöm azt a diszkrét nyáltengert, amivel beterít. Vajon fogok Neki hiányozni? És vajon megismer, ha hazajövök? Veszek egy mély levegőt: Anyus, egyszer már nekivágtál 17 ezer km-nek tök egyedül. Nyugi. Ez is menni fog.

Holnap. Holnap indulok…

 

Anya lelécel

Még egy hét. 7 nap, 168 óra, 10080 perc…de ki számolja!?

Én. November óta folyamatosan vissza. Akkor még 3 hónap volt az indulásig, most már csak egy hét. Atyaég, hova lett az életemből három hónap?? Ja várj, megvan. Itt lesz valahol a körbehányt kanapé alatt, valamelyik becsúszott cumi mellett, valahol az elfelejtett önállóságom alatt porosodhat. Ott lesz az, nézd csak meg alaposabban! Ó igen, pedig porszívózom minden nap (jó, tized ilyen lelkes sem lennék, ha 1. nem lenne egy kvára szőrös macskánk, 2. Zsigi nem aludna el a hangjára). Szóval ott lesz tuti a mostanság alig használt nőiességem és a már nem is emlékszem milyen szabadságom közelében.

Kb. nyolc hetes lehetett a gyerek, amikor már a testem és a pszichém egyszerre kezdte felmondani a szolgálatot. Mindenem fájt: a császársebem, a szoptatás, az energiahiány a túlzott vérveszteségtől, a bezártság, a csupán sírásban kimerülő kommunikáció (mindkettőnk részéről) és a szimpla létezésem. Illetve annak hiánya. Nem voltam semmi más, csak egy etetőgép, egy 3 óránkénti telebüfizett melegítős automata, aki gyártja bőszen a tejet, megszenved a csomókkal, telítődéssel, sebesedéssel, nem alvással és azzal, hogy mindig, minden pillanatban valaki más legyen az első.

16732131_10154179868316837_1679058588_o

Hullott a hajam, borzalmasan megöregedtek a vonásaim és csak vonszoltam magam. Éreztem, hogy nekem ebből MUSZÁJ kiszakadnom, mert még pár hét (hónap) és az a kevés agysejtem is elpusztul, ami most unatkozva pánikol a koponyámban és akkor lesz itt baj: felkötöm magam a gyerek baldachinjára, vagy felnyiszatolom az ereimet egy csomag popsitörlővel, vagy szimplán csak kisétálok a kertbe egy szál tejfoltos hálóingben és megvárom, amíg hibernálódom (mint a felcímkézett tejes dobozkák a fagyasztónkban).

Szóval egy megoldás maradt: vettem egy repülőjegyet február végére. Gondoltam addigra Zsigi 5 hónapos lesz, én valószínűleg kellően befordulok a téli bezártságtól és vélhetően szoptatni sem annyira fogok már. Egy jós veszett el bennem a mondat első felét illetően, szívás (ez esetben), hogy tejem meg annyi van, hogy három óránként kell nekem egy üvöltő éhes gyerek, vagy egy mellszívó, különben felrobbanok.

Így lesz hát csudamóka egy kirándulás ez. A képlet: 4 nő (ebből kettő anyuka), 2 nap, egy Koppenhága. A múlt hétvégén megtartottuk az első stratégiai megbeszélésünket, kinek milyen igényei, vágyai, szokásai vannak. Nos, az már tuti, hogy érdekes egy kirándulás lesz: egyrészről sosem voltam még csajos kiránduláson (jókor kezdem el…), másrészről csak annyit mondok, hogy én úgy indítottam, hogy gluténmentes vegán ételeket szeretnék enni, amennyiben megoldható és három óránként fejnem kell (vagy szoptatnom, de szerintem gyerek híján a fejés még mindig egyszerűbben kivitelezhető – és nem bünteti a törvény, szemben a gyerekrablással). Van aztán köztünk laktózérzékeny, olyan is, akinek reggel egy óra kell készülődni és soha sehová nem akar majd sietni és van, aki kivételesen nem akar jól kinézni (csak mert egyébként az a szakmája, hogy csinosnak kell lennie).

koppenhága

forrás: https://nordicodyssey.wordpress.com

Igen, van egy-két dolog, amit már tudok, hogy meg szeretnék nézni és várom is, mint a fene a kirándulást, de őszintén szólva jobban be vagyok f.sva ettől a két naptól, mint mikor leléceltem egy évre 17 ezer km-re. Mert oké, hogy Koppenhága mama- és bababarát hely, de azért mégis, hogy fogom megoldani ezt az egész 3 óránkénti fejést? (majd kuporgok valami kis budiban a fejővel egy kávézóban, míg mások kint toporognak az ajtó előtt, hogy végre bejöhessenek, a csajok meg közben szürcsölik a lattéjukat??) És mennyi cuccot vihetek, ha a hátizsákom fele eme kütyükkel lesz tele?

De amitől a legeslegjobban félek, hogy pont ugyanúgy fogom számolni a két nap végéig a perceket, mint most. Mert bármennyire is kínoz ez a bezártság, a folytonos nyígés és az ingerszegénység, azért mégiscsak itt ez a minden sejtemet átjáró, megmagyarázhatatlan és már-már fájdalmasan gyönyörű szerelem Zsigmond iránt.

Azt hiszem, ezt hívják Stockholm-szindrómának.

16735356_10154179860626837_598861679_o

Egy kelta vándor külső- és belső utazásai

Women around the world – Interjúsorozat (5. rész)

Zsuzsa férjével és három gyerekével él egy Dublin melletti kisvárosban, Írországban. A három gyermek mindennapjainak terelgetése mellett life coachként igyekszik segíteni világjárók, édesanyák és mondjuk talán úgy, a “magukért tudatosan felelősséget vállalók” életét. Most Ő mesél kicsit nekünk arról, milyen utazgatni gyerekekkel, hogyan váltott karriert és hogy mit ad nekik az, hogy ennyi országban megfordultak már.

Jelenleg Dublin mellett, egy kisvárosban éltek 11, 9 és 7 éves gyermekeitekkel. Azt mesélted, hogy a gyerekeid az írek szerint ír mentalitásúak, a magyarok szerint ‘mások’. Szerinted hogy kell ezt érteni?

Igen, kaptunk ilyen megjegyzéseket. Ami persze érthető is, mert egyszerűen más a környezet, amibe születtek és belenőttek és így egyszerűen más dolgokon van a fókusz náluk, sokkal többféle tényező, mondjuk úgy gondolati-érzelmi minta árnyalja az identitásukat, amit többféle kulturális közegből szívnak magukba. A szemléletmódjuk ezáltal a magyarországi homogénebb környezetben persze könnyedén ki is tűnik.

 Az írekre nagyon jellemző például a “keep it simple” mentalitás, szemben pl. a közép-európai tekintélyelvűséggel és “vegyük magunkat nagyon komolyannal”. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak más és értelemszerűen hosszú távon megvan a következménye, ha valaki tartósan egyik vagy másik közegben szocializálódik. A kapcsolódás mikéntje és tere a titok. Ha ez a tér a bizalom – ami itt Írországban nagyon is jellemző – akkor a lehetőségek megnyílnak az egyén számára.

Kelta Vándor néven vezetsz blogot írországi túráitokról, helyekről, szokásokról, emberekről. Miért tartod fontosnak, hogy bemutasd ezt a meseszép szigetet es az itt élőket?

A blog Zsoltival, a férjemmel közös ötlet és “gyerek”. Azért kezdtem el vezetni, mert Írországot még mindig relatív kevesen ismerik. Persze a bloggal leginkább érzéseket és hangulatokat szeretnénk kicsit megmutatni. Szerintem Írországban nagyon egyszerűen és átláthatóan, teljesen alapvető emberi értékek mentén rendeződik az élet, ami miatt érdemes vagy talán inkább úgy mondom: nagyon felemelő és egyszerű tud lenni itt élni.

Ronda 102

Amit én tapasztalok, hogy Írországban kedves, emberi a hangulat és nagyon bátorító a légkör. Egyértelműen fontosabb a “to do”, mint az alapos tervezés, túlagyalás vagy előkészítés adott esetben, és ez persze sokszor jár kudarcokkal, de az nem gond.

A blogon külön poszt is született már arról, hogy melyek a gyerekek kedvenc helyei. Tapasztalaitok alapján mennyire gyerekbarát hely Dublin vagy maga az ország?

Az emberek alapvetően vidámak, kedvesek, segítőkészek, nagyon szeretik és nagyon közvetlenek a gyerekekkel is. Írország és Dublin is nagyon gyerekbarát, ami abból is következik, hogy rengeteg a gyerek (nem ritka a 4-5 gyerekes családok). Itt a három gyerek inkabb átlag, mint “nagycsalád”. Nem is tekintem magunkat sem annak.

A belépőjegyek is sokszor tükrözik ezt: gyakran eleve 2 felnőtt+3 gyerek a családi jegy a 2+2 helyett, na persze olyat is lehet találni. Illetve, ha pl. gyerekekkel járkálsz akár turistaként, akár helyiként, oda fognak figyelni rád és egészen apró gesztusokból is nagyon észre fogod ezt venni!

Cabo_da_Gata_NP 025

Kicsit nosztalgiázzunk! Férjeddel mindketten nagy utazók vagytok és már a megismerkedésetek sem mondható hétköznapinak. Hogy történt ez?

A megismerkedésünk eredetileg a gyerekkorunkra vezethető vissza, a szüleink – akiknek nem is győzünk eléggé hálásnak lenni és ezúton is köszönjük, hogy annyi kalandos élménybe belevittek minket már akkor is, és kinyitották a szemünk a vilagra –  jártak egy közös kirándulós, evezős, túrázós társaságba és rengeteg közös kiránduláson jártuk be a magyarországi tájakat. Itt ismerkedtünk meg, aztán egészen 2002-ig mindenki élte a maga kis életét, időnként találkoztunk, hogy elmeséljük, kivel mi történt az elmúlt időszakban.

Aztán egy nap, mikor Zsolti éppen Alaszkából tért haza, én meg egy hivatalos brüsszeli útról, szokásosan felhívott, hogy Budapesten van és találkozzunk, így aztán beültünk egy étterembe beszélgetni és egyszer csak kiterített az asztalra egy egészen részletes Új-Zéland térképet. Mondom: “Ez meg minek neked?” mire ő:” Elmegyek ide egy haverommal, jobban mondva vagy ide, vagy Floridába.” Mondom: “Ugye ez vmi vicc? Fél éve keresek vkit, aki eljönne velem Új-Zélandra, de mindenki csak hümmög, nem igazán lelkesek. Új-Zélandra tuti, hogy megyek én is, mikor indulunk?” – “Tényleg jönnél? Három hét múlva. Benne vagy?”  ..és 3 hét múlva  már tényleg egy repülőn ültünk Új-Zéland felé.

irorszag

No, akkor ez tényleg meseszerűre sikeredett. Több országban is éltél korábban, melyik volt eddig a kedvenced és miért?

Svájcban Genf áll nagyon közel a szívemhez, mert tinikorom óta sok hetet/nyarat töltöttem ott rokonoknál. Ahonnan van még ilyen jellegű tapasztalatom az Belgium, Új-Zéland, és Írország. De most így 10 év után egyértelműen látom, hogy nagyon-nagyon más csak hónapokat vagy hosszú éveket leélni valahol: Brüsszelben EU-s gyakorlaton voltam néhány hónapig. Új-Zélandon meg egy évet saját indíttatásból. Az USA-ban is voltam két hónapig egy ösztöndíjjal, de egy hozzánk kirendelt helyi vezetővel jöttünk-mentünk az országban és megmutattak nekünk sok mindent, amit akkoriban az USA természet- és környezetvédelméről tudni lehetett, szóval az megint más szempontból volt nagyon érdekes és szemfelnyitogató.

Így hát pont neked, aki magad is a szívedben egy kicsit kiwi lettél már talán, erre mit válaszolhatnék? Ha egy kedvenc kell, akkor egyértelműen Új-Zéland lesz az, de persze minden helyet nagyon lehet szeretni vmiért!

Természetesen Írország is nagy kedvenc, ha egyszer innen áthelyezzük a bázisunkat, vissza fogok járni erre a kis zöld szigetre jókat röhögni az élet apró-cseprő, jelentéktelen dolgain a helyiekkel, nem is kérdés!

dolomit-zsu

Mit gondolsz, az, hogy jelenleg külföldön éltek, miben járul hozzá a gyerekek fejlődéséhez?

Azt tudni kell, hogy a mi gyerekeink nem igazán éltek Magyarországon azon kívül, hogy minden évben két hónapot eltöltenek ott nyáron. Csenge – aki a legnagyobb  – másfél éves volt, amikor elköltöztünk, a többiek már Dublinban születtek. És persze rengeteg dologban:

világlátásban, szemléletmódban, nyitottságban, sokszínűségben, másokhoz való viszonyulásukban. Ahány nyelv, annyi szemléletmód, nagyon könnyen váltanak nyelvek és több nézőpont között már most, végtelenül rugalmasak és empatikusak, és ami nekem személy szerint nagyon tetszik, korukhoz képest nagyon jól ismerik a saját határaikat, ami szerintem sokszor sokkal idősebb korban sem feltétlen jellemző. Ezzel együtt persze ők is csak pont teljesen olyan gyerekek, mint bármelyik másik….: elevenek, kíváncsiak, őszinték  és igen: néha még idegesítőek is ….:)

De hosszú távon a fejlett emocionális intelligencián túl mindenképpen ad ez a kaland egy olyan kulturális empátiát is, amivel rugalmasan, könnyedén tudnak nézőpontot váltani és teljesen más hátterű emberek helyzetébe könnyedén beleképzelni magukat. Szerintem a jövőben bárhol is élnek, járnak majd ezen a Földgolyón, bárkivel is találkoznak, könnyedén megtalálják a közös hangot és bizom benne, hogy mindig a közös legjobb megoldást fogják keresni. Ezt suliban nem feltétlen tanítják..sajnos!

Említetted, hogy nem csak a férjed, aki dolgozott már hajón, multinál és most 45 évesen ismét karriert váltott, de Te is új területen bontogatod a szárnyaid és elkezdtél coachként dolgozni. Honnan jött ez az irány?

Egy nehezebb időszakában az életünknek szerettem volna megfejteni néhány elakadást. Megláttam olyan generációkon áthúzódó folyamatokat, amikben felismertem egy mintát és láttam, hogy sosem véletlenul történtek a dolgok pont úgy, ahogy.  Na ehhez többirányú segítséget vettem igénybe pszichológus, coach formájában, elmentem családállításra stb., plusz elkezdtem különböző önismereti technikákat is elsajátítani.

Így ismertem meg a Thetahealing technikáját és a Life Coachingot is.  Aztán annyira megtetszett, hogy rájöttem, több szempontból is megoldást jelentene arra a kihívásra is, hogyan tudnék otthonról (igazából bárhonnan), saját tempómban és beosztásban úgy dolgozni, hogy csak a délelőtti  suliidőt használom és délután a  gyerekekkel is tudok még lenni és hozni-vinni őket az edzésekre stb.

 A coachingon belül Life Performance Coachinggal foglalkozom, amibe sok minden beletartozik és óhatatlanul is nagyon sokan keresnek meg, akik a külföldre vagy korábbi megszokott környezetükből való költözéssel kapcsolatos kihívásokat szeretnék megoldani a saját életükben. Ez sokféleképpen jelentkezhet, legtöbb esetben az elszigeteltséget, vagy a kapcsolódás és támogatottság hiányát érzik éppen erősnek. Nekik próbálok segíteni.

koppenhaga

Visszatérve kicsit az utazáshoz: mivel sokat utaztatok a férjeddel korábban gyerek nélkül és egyedül is, így van összehasonlítási alapod. Szerinted miben színesíti az utazást az, ha gyerekekkel járod a nagyvilágot?

A számunkra ismeretlen helyek felfedezésében és megismerésében és a (sok)gyerekes létben az a közös, hogy mindig adódnak spontán helyzetek és döntések és az élet nagyon sokszínű, változatos és élvezetes alapban is általa. Rugalmasnak, nyitottnak és elfogadónak kell lenned mindkettőhoz és akár tervezed, akár eleve nyitva hagyod a megoldást, a dolgok az eredetihez képest villanásnyi idő alatt 180fokot tudnak változni. Fel kell hozzá nőni, az biztos!

Nekünk az utazás nem más, mint élőben tanulás játékosan, ezért a gyerekek imádják! Megmondom őszintén, teljesen más dolgok kerülnek előtérbe, amikor az ember gyerekekkel vág neki egy-egy útnak: először is sosem rohanunk, még sokkal spontánabbak és rugalmasabbak lettünk ebben is és nem bánjuk, ha vmi kimarad, amit eredeteileg beterveztünk, mert sokkal fontosabb, hogy mindenki jól érezze magát, mint hogy még egy akárhányadik dolgot is megnézzünk adott esetben.

Tudjuk, hogy a kevesebb igenis több és ha csak leülünk egy téren egy kis kávézóba, ahol a  gyerekek a szökőkútnál eljátsznak a helyi gyerekekkel, vagy a galambokat kergetik, megtanulnak néhány új kifejezést az adott nyelven, míg mi kávézgatunk és nézelődünk vagy beszélgetünk nyugiban az sokkal többet jelent, mintha egy múzeumba töltenénk el ugyanazt az időt…

DSC02181

Teljesen egyetértek Veled! Végezetül, ha bármit kívánhatnál a gyermekeid jövőjét illetően, mi lenne az?

Higgyenek a leglehetetlenebbnek tűnő álmaikban is, senki kedvéért fel ne adják és tudják, hogy rengeteget lehet tenni érte már ITT és MOST is. Főleg itt és most, miközben engedjék meg maguknak, hogy jól érzik magukat a bőrükben. Ha ez megvan, a megvalósulás majd megtalálja az utat feléjük úgyis.

Zsuzsinak köszönöm az interjút és izgatottan várjuk az újabb helyszíneket és beszámolókat! Zsuzsi coaching oldalát pedig itt tudjátok követni: Mindursoul.

 

 

 

 

Élni vagy túlélni?

A minap telefonon beszélgettem egy nagyon kedves, gyerekkori barátommal. Náluk most jön a második gyerek, az első pedig már közel 5 éves. Beszélgettünk a munkáról, hétköznapokról, gyereknevelésről. Megállapítottuk, hogy az idő nagyon gyorsan rohan, Zsigmond is alig néhány szempillantással (és úgy 900 szoptatással– de ki számolja!) ezelőtt született, most meg már magában rötyörészik a kiságyban és maholnap Pirost (a macska) farkánál fogja átrángatni a lakáson.

Ahogy hallgattam, hogy a barátom szerint úgy elrepülnek a napok, hetek, sőt évek, hogy az ember semmi mást nem csinál, csak felkel, elkészíti a gyereket és (jó esetben) magát, kirakja a bölcsiben/oviban/suliban, majd dolgozik 8-10 órát, aztán hazamegy és van kvázi egy órája fektetésig, éreztem, hogy minden porcikámban tombol az ellenállás. Felhördültem, hogy ’de hát ez szörnyű!’, mire a barátom közölte, hogy dehogyis, mindenhol így van ez, az ember 30-40-es évei így telnek el. Örülsz, ha hétvégén látod a családod, magadra nem nagyon van időd, bedarál a napi rutin.

Éreztem, hogy még 5-10 perc ebből a beszélgetésből és totál leránt magával, szinte feszítette minden sejtemet a tiltakozás. Nem, én nem ezért vállaltam családot! Nem akarom és nem is tudom elfogadni, hogy az ember azért dolgozzék, hogy ne lássa a családját, leszámítva azt az évi 1-2 hét szabadságot és nyaralást, amire meg jó, ha össze tud spórolni ennyi kiadás mellett.

Csak hallgattam a mondatokat, hogy ’de hát ez az élet rendje’, meg hogy ’mindenki így csinálja’, ’így van ez Orsikám, be kell állni a sorba’ és úrrá lett rajtam valami mélyről jövő, megmagyarázhatatlan lázadás.

Hiszen én tudom, hogy ez nem így van! Attól, hogy mindenki (nem, nem mindenki) így csinálja, attól nekem még nem kell követnem azt, amitől a többség nyilvánvalóan szenved és utál. De legalábbis belefásul. Én nem akarom kidobni az ablakon a harmincas-negyvenes éveimet, oké, talán nem vagyok olyan lendületes, mint húszas éveimben, de nagyon is értékes évek ezek. Most vagyunk egészségesek, értelmesek, jóval bölcsebbek (remélhetőleg), mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Láttuk már a világ egy sokkal jobban működő és egészségesebb szeletét és csak azért, mert lett egy gyerekünk, nem kéne hagyni, hogy bedaráljon minket is a már jól ismert mókuskerék.

15782252_10154061396826837_265294265_n

Alig vártam, hogy Zsiti hazaérjen, úgy fájt minden porcikám ettől a feszítő érzéstől, muszáj volt valakivel, aki érti is, hogy miről beszélek, nem mellesleg a gyermekem apja (tehát jó eséllyel minden nagyobb volumenű döntésem szenvedője élvezője) megvitatnom a kérdést. 2014 óta, amikor is felmondtam a munkahelyemen, kiköltöztem a hipercuki albérletemből és eladtam a dolgaim nagy részét, hogy aztán másfél hátizsákkal világgá menjek, tudom, hogy az élet sokkal, de sokkal többet tartogat annál, mint amit a számítógép mögött ülve gondolnánk.

Azóta tudom, hogy léteznek hasonló ’mérgezett egerek’, mint én, akikben olthatatlan a vándorvágy, akik mindig mennének, akik tényleg élményeket akarnak gyűjteni tárgyak helyett. Azóta tudom azt is, hogy ezt meg lehet csinálni akkor is, ha az ember nem nyert a lottón.

2014 óta a barátaim nagy része utazó, vándor, backpacker és digitális nomád. Kreatívak, bátrak, innovatívak és merészek. Hiszem, hogy én is, mi is egyek vagyunk közülük. Bár minden egyes lépésünk – a tudatos munkahelyválasztásunk, karrierváltásunk, iskoláink és hobbijaink – azt a célt szolgálják, hogy ismét világgá mehessünk, mégis egyszerre félve és bizakodva veszem fel a képzeletbeli bakancsomat, hogy ráléphessek a ’MI UTUNKRA’. Hiszen anno nekem is hányan mondták, hogy ez őrültség, tönkre teszem magam, a karrierem, eldobok mindent, csak menekülök, satöbbi, satöbbi. Volt belőle sértődés, vesztettem el emiatt barátságoknak hitt kapcsolatokat, és mindenki mindaddig totál kattantnak tartott, míg haza nem jöttem egy vőlegénnyel, egy rakás csodás élménnyel, fel nem vettek a megálmodott munkahelyre és be nem bizonyosodott számukra is, hogy a világjárás nem egyenlő az öngyilkossággal.

16216178_10154126889126837_1241423256_n

Szóval, tudom, hogy most újra és újra meg kell majd küzdenem ezekkel a kételyekkel. Csak míg korábban kizárólag a saját sorsom, egzisztenciám, karrierem, biztonságom volt ’veszélyben’, most egy egész családét szeretném feltenni a piros 21-re.  Az agyam egyik fele (és szerencsére Zsitié is) tudja, hogy ez a helyes irány: minőségi időt szeretnénk tölteni egymással, rácsodálkozni minden bogárra, fűre, falevélre. A tenger morajlására, a naplementékre, a friss zöldségekre és gyümölcsökre, az emberek jóságára, más kultúrákra, és egyáltalán, nézni és megélni, ahogy a gyermekünk cseperedik.

A másik fele meg persze gőzerővel püföli a piros gombot, hogy ’NEMNEMNEMNEM, legyetek már normálisak! Tessék szépen dolgozni és örülni, hogy végre ilyen szépen berendezkedtetek, van normális munkátok, becsüljétek meg mindezt!’ Nem tudom, mikor jutunk el oda, hogy az egyre tudatosabb álmodozásból ismét konkrét lépések lesznek és előre félek attól, hogy a környezetünk, főként a családunk hogyan reagálná le, ha teszem azt bejelentenénk, hogy leléptünk Tuvalura.

De szinte biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb eljönnek majd ezek a konfliktusok, és csak az idő fogja tudni igazolni, hogy jót teszünk-e Zsigmonddal, ha napi rutin helyett a hátunkra kapjuk és vulkánokat látogatunk, tengerben úszunk, vagy épp pecázgatunk. Ha nem a bölcsi/ovi fogja neki megtanítani, hogy hogyan kell szépen köszönni, enni, viselkedni, hanem mi. Valahol egy másik országban, másik nyelvi közegben, más szokások között.

Addig is bőszen nézegetem a világutazó családok képeit az Instán és látom, tudom, hogy nem lehetetlen. Egyszer már megcsináltuk, akkor miért ne sikerülhetne hármasban mégegyszer?

12670214_1703823249835208_9149577998589380522_n

Cesky Krumlov, a hazaút – 3. rész

A 3 naposra tervezett hosszú hétvégénk villámgyorsan elillant, ha azt vesszük, hogy valójában egy teljes napot tudtunk Cesky Krumlovban tölteni, hiszen az első nap nagy része elment az oda úttal, a harmadik meg teljesen a hazamenetellel.

A vissza út során mindenképp szerettük volna útba ejteni Linzet, így a Cesky Krumlov és Linz közötti 160-126-os számú, fenyőerdők között kacskaringózó utat választottuk. Az út egyrészről álomszép, hosszasan kanyarogva követi a Moldva folyót, másrészről sorban haladtunk át a cukibbnál cukibb cseh kis települések között. Vélhetően nyáron itt óriási az élet, mert számos folyó menti kempinget és strandot láttunk, hangulatos kis panziókkal, néhol pedig sípályákat. Kb. negyedóránként kedvem lett volna leállni, hogy töltsünk el itt is egy pár napot, meg ott is, de sajnos mostanra ennyi jutott a jóból.

15871285_10154074630436837_1620296177_n

Reggel ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, mint itthon induláskor: első, hajnali szoptatás után villámpakolás és elindulás. Ez a mostani profizmusunkkal sem kevesebb, mint másfél óra az első felüvöltéstől számítva…mindegy, próbálunk még faragni az időn (állítom a forma1-es kerékcserélőkön nincs akkora nyomás, mint egy kisgyermekes családon ilyenkor). Így aztán 10 óra tájban érkezhettünk meg Linzbe, ami amúgy nem lenne messze Cesky Krumlovtól, de az erdei útnak hála jó két óránkba telt. Kapkodósok tehát ne ezt az utat válasszák.

Jött is a nagy kérdés: hol tudom diszkréten megetetni csemetémet egy nagyváros kellős közepén? Első ötletünk egy KIKA volt, pont útba esett, gondoltam, ahol van gyerekrészleg, ott csak lesz mosdó és egyebek is, de – nyilvánvalóan én voltam a béna – nem találtuk meg se a mosdót, se a babaszobát…így aztán tovább gurultunk egy benzinkúthoz, amelynek parkolójában húzódtunk félre. Egyik oldalamon bokor takart, a másikon egy autómosó volt, egész nyugodt hely némi szoptatásra. Már-már rutinosan hámoztam ki magam a ruhámból, préseltem be magam a hátsó ülésre pakolt bőröndök, pelenkázótáska, gyerekülés, egyebek közé. Nyilvánvalóan pont akkor jött két kocsi is lemosatni, mikor már félmeztelen egyensúlyoztam a gyerekkel a hátsó ülésen…ha valaki esetleg nem látta volna élőben, biztos vagyok benne, hogy a benzinkút biztonsági felvételein némi euróért cserében visszanézheti a műsort!

img_0126

Amikor letudtuk a gyermek kényelmét szolgáló teljes műveletsort (anyukavetkőzés-gyerekkicsomagolás-szoptatás-böfi-tisztábatétel-szarospeluskidobása-anyukavisszaöltözés-gyerekbekötözés), magabiztos lendülettel megérkeztünk Európa legnagyobb főterének számító Hauptplatz-ra (220 m hosszú és 60 m széles). Zsiti óriási lelki nyugalommal leparkolta a kocsit a karácsonyi vásár tövében, majd azért biztos, ami biztos alapon megkérdezte az egyik szuvenír árus kislányt, hogy hol tud parkolójegyet venni. A kislány majdnem félrenyelte az épp rágcsált almáját, amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy Zsiti gyakorlatilag az események kellős közepébe parkírozott le, kvázi mintha itthon a Bazilika lépcsőjére állt volna. Miután az eladó felvilágosította, hogy ez a Főtér, itt NEM LEHET parkolni, laza eleganciával átgurultunk pár utcával arrébb, és mintha mi sem történt volna, babakocsistól visszasétáltunk a forgatagba.

img_0136

Sajnos eléggé időszűkében voltunk, de arra, hogy kapjunk némi linz-i életérzést tökéletes volt ez a néhány óra is: a csodásan feldíszített bevásárló utcán hömpölygött a tömeg, minden kirakatból ömlött ki valami karácsonyi nóta és a levegő tele volt bratwurst és puncs illatának keverékével. Mivel anélkül nem szerettünk volna hazajönni, hogy egy autentikus osztrák cukrászdába be ne üljünk, így a Linzi Dóm után ide vezetett utunk. Az osztrák cukrászdák híresen jók almás rétesben és forró puncsban, bár meglepetésünkre linzert nem kaptunk.

img_0131

A hazaút egyébként egész simán ment, de ezzel a kis kiruccanással együtt sikerült 10 órásra felduzzasztanunk a napot, így a magyar határtól már eléggé nyűgösek voltunk. Nem tudom, hogy mi nyekeregtünk-e többet, vagy Zsigmond, de már Mosonmagyaróvártól szívesen hopponáltam volna. A helyzetet oldotta némiképp, hogy az ott lévő Marché-ban szuper a babaszoba, így nyugiban, kényelmesen, emberi körülmények között tudtam megszoptatni a gyermeket. Ez volt az első babaszobás élményünk, mondjuk, hogy miért nem lehet belülről bezárni, arra nem jöttünk rá, mindenesetre Zsiti bőszen őrködött, míg én feltett lábbal, élvezve a 3 négyzetméternyi – az autó hátsó üléséhez képest királyi lakosztály szintű – kényelmet, szoptattam.

Végül olyan este 6 felé landoltunk. Épp időben ahhoz, hogy folytassam a babaszobás élményeket. Kicsit fura volt, hogy senki nem akarja az ablakon át a melleimet bámulni és újra normális körülmények között pelenkázok, de örömmel nyugtáztuk, hogy mind túléltük az első külföldi kiruccanásunk hármasban. Zsigmond pedig 3 hós létére már elmondhatja, hogy két külföldi országban is járt!

Gyerekkel kapcsolatos utazós élményekről, tapasztalatokról és mindenféle érdekességről pedig bővebben olvashattok a Gyerekkel a nagyvilágban fb oldalunkon.

2

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

December 2018
M T W T F S S
« Nov    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: