Készülődés

123

Hogyan keressünk szállást babával, kisgyerekkel?

Amikor utazunk, a tényleges utazáson kívül (mivel, mennyiért, milyen gyorsan) a legkardinálisabb kérdés nyilvánvalóan a szállásra vonatkozik. Míg backpacker-ként elaludtam anno szó szerint a kutya ágyában is, sőt, szálltam meg repülőhangárban, macskával közös placcon a világ legkoszosabb nappalijában és hónapokig éltem autókban is.

De gyerekkel ez is más. Micsoda nagy igazság, mi? A lényeg viszont tényleg ez: amíg a baba nem pörög, addig bárhol jó lehet, csak tiszta legyen. Ha beindul a mozgás, akkor viszont egy sima füves placc is ezernyi életveszélyt hordoz magában, így nem árt körültekintően választani.

Read the rest of this entry »

Hogyan utazzunk kisbabával (aki még nem jár) – 2. rész

Az előző részben arról meséltem, milyen előkészületeket tettünk a két hetes utazásunk előtt, hogyan zajlottak a repülések és miként kerestük a szállást. A mai bejegyzésben pedig arról szeretnék írni néhány gondolatot, hogy miként teltek a napjaink és mi volt végül a konklúzióm.

Read the rest of this entry »

Anya lelécel – 2. rész: Az előkészületek

Holnap. Holnap indulok…Na ez az a mondat, amely szoros összeköttetésben van az anyagcserémmel. Pavlovi reflexszerűen amint rágondolok, rohanok a mosdóba. Szóval, ha bárki mostanában tisztítókúrát szeretne tartani, javaslom, hogy szüljön, aztán néhány hónap múlva lépjen le pár napra a gyerek nélkül… Tuti működik!

Bepakoltam. Pontosabban tartottam már három pakoló-próbát. Ez azért nagyon fontos, mert látnom kellett, hogy a technikai kütyük a táskám hány százalékát foglalják el (túl sok). És nem, itt most nem a fényképezőre, külső aksira és iPadre gondolok. Az, kérlek, luxus lenne egy TravelMom-nak. Én biza nemes egyszerűséggel mellszívókat viszek. Egy kézit és egy gépit, felkészülve minden eshetőségre. (Jut eszembe, ezen a ponton nem árt azt sem csekkolni, hogy milyen a konnektor a célországban!)

Koppenhága1

Futtatom a programot a fejemben, hogy mi minden kellhet. Kézfertőtlenítő, sterilizáló zacskó, – venni kéne egy útikönyvet – kézi és gépi fejők – kötök gyorsan utasbiztosítást, – gluténmentes harapnivalók – jajj, be is kéne csekkolni – uhh, harisnya..harisnya is kell, elég hideg lesz. Vasárnap este már eljutottam oda, hogy megnézzem, amúgy mi minden van Koppenhágában. És megállapítottam, hogy Koppenhága nagyon király hely!

És bár én totál másfelé fókuszáltam az elmúlt időszakban, szerencsére Kata barátnőm kenterbe vágja a Lonely Planet könyveket is, olyan színes-szagos excelt rakott össze látnivalókról, éttermekről és időjárásról, hogy ha a repülőgépen látnám először, akkor is szemvillanás alatt képbe kerülnék.

Kell még írnom egy használati utasítást is Zsigmondhoz. Nem mintha az apukája nem ismerné szuperül a gyerekét és ne tudna bármit megoldani, de ez engem nyugtat meg. Berendeltük Nagyit is. És napi háromszor mantrázom el Zsitinek a teendőket: ezzel kend be az arcocskáját reggel és este. Ezzel meg a pocakját. Egy pillanatra se hagyd magára a pelenkázón, mert leugrik. És este csak a kis lámpát kapcsold fel neki. És és és…Nem lehetek elég hálás Zsitinek, hogy elenged. Sőt, egyenesen küld, bátorít, támogat.

16833302_10154197149206837_376482884_o

Átpörgetem azt is négyszázszor a fejemben, hogy indulás előtt még fél órával etetnem kell, aztán hogy mikor fogok tudni legközelebb fejni (vajon hány látnivaló fog beférni egy-egy fejés közé?), nyugtázom, hogy papucs nekem már nem fog beférni (reméljük a legjobbakat higiéniai szempontból), megkérem Zsitit, hogy váltson még pénzt is. Letudom még a napi pár órányi munkámat, szólok mindenkinek, hogy most két napig nem leszek. Még jó, hogy négyen megyünk. Ennél színesebb már nem is lehetne a banda: a geek lány, a szuperprecíz, a stílusos, meg én.

Magamat jelenleg a bipoláris jelzővel illetném leginkább. Vajon mikorra fog kiengedni ez a fél éve tartó konstans gyomorideg?(este tuti megiszom egy pohár bort…lehet, hogy kettőt is…á, kár álmodozni, magamat ismerve 10-kor már aludni fogok.) Úristen, de szuper, hogy elutazok! Aztán ránézek erre a huncut fejre és mégis inkább maradnék…

Vajon mit felejtettem el? Adok még száz puszit Zsigmondnak. Nem, tutira nem lesz elég. Inkább adok még százat. Közben letörlöm azt a diszkrét nyáltengert, amivel beterít. Vajon fogok Neki hiányozni? És vajon megismer, ha hazajövök? Veszek egy mély levegőt: Anyus, egyszer már nekivágtál 17 ezer km-nek tök egyedül. Nyugi. Ez is menni fog.

Holnap. Holnap indulok…

 

Anya lelécel

Még egy hét. 7 nap, 168 óra, 10080 perc…de ki számolja!?

Én. November óta folyamatosan vissza. Akkor még 3 hónap volt az indulásig, most már csak egy hét. Atyaég, hova lett az életemből három hónap?? Ja várj, megvan. Itt lesz valahol a körbehányt kanapé alatt, valamelyik becsúszott cumi mellett, valahol az elfelejtett önállóságom alatt porosodhat. Ott lesz az, nézd csak meg alaposabban! Ó igen, pedig porszívózom minden nap (jó, tized ilyen lelkes sem lennék, ha 1. nem lenne egy kvára szőrös macskánk, 2. Zsigi nem aludna el a hangjára). Szóval ott lesz tuti a mostanság alig használt nőiességem és a már nem is emlékszem milyen szabadságom közelében.

Kb. nyolc hetes lehetett a gyerek, amikor már a testem és a pszichém egyszerre kezdte felmondani a szolgálatot. Mindenem fájt: a császársebem, a szoptatás, az energiahiány a túlzott vérveszteségtől, a bezártság, a csupán sírásban kimerülő kommunikáció (mindkettőnk részéről) és a szimpla létezésem. Illetve annak hiánya. Nem voltam semmi más, csak egy etetőgép, egy 3 óránkénti telebüfizett melegítős automata, aki gyártja bőszen a tejet, megszenved a csomókkal, telítődéssel, sebesedéssel, nem alvással és azzal, hogy mindig, minden pillanatban valaki más legyen az első.

16732131_10154179868316837_1679058588_o

Hullott a hajam, borzalmasan megöregedtek a vonásaim és csak vonszoltam magam. Éreztem, hogy nekem ebből MUSZÁJ kiszakadnom, mert még pár hét (hónap) és az a kevés agysejtem is elpusztul, ami most unatkozva pánikol a koponyámban és akkor lesz itt baj: felkötöm magam a gyerek baldachinjára, vagy felnyiszatolom az ereimet egy csomag popsitörlővel, vagy szimplán csak kisétálok a kertbe egy szál tejfoltos hálóingben és megvárom, amíg hibernálódom (mint a felcímkézett tejes dobozkák a fagyasztónkban).

Szóval egy megoldás maradt: vettem egy repülőjegyet február végére. Gondoltam addigra Zsigi 5 hónapos lesz, én valószínűleg kellően befordulok a téli bezártságtól és vélhetően szoptatni sem annyira fogok már. Egy jós veszett el bennem a mondat első felét illetően, szívás (ez esetben), hogy tejem meg annyi van, hogy három óránként kell nekem egy üvöltő éhes gyerek, vagy egy mellszívó, különben felrobbanok.

Így lesz hát csudamóka egy kirándulás ez. A képlet: 4 nő (ebből kettő anyuka), 2 nap, egy Koppenhága. A múlt hétvégén megtartottuk az első stratégiai megbeszélésünket, kinek milyen igényei, vágyai, szokásai vannak. Nos, az már tuti, hogy érdekes egy kirándulás lesz: egyrészről sosem voltam még csajos kiránduláson (jókor kezdem el…), másrészről csak annyit mondok, hogy én úgy indítottam, hogy gluténmentes vegán ételeket szeretnék enni, amennyiben megoldható és három óránként fejnem kell (vagy szoptatnom, de szerintem gyerek híján a fejés még mindig egyszerűbben kivitelezhető – és nem bünteti a törvény, szemben a gyerekrablással). Van aztán köztünk laktózérzékeny, olyan is, akinek reggel egy óra kell készülődni és soha sehová nem akar majd sietni és van, aki kivételesen nem akar jól kinézni (csak mert egyébként az a szakmája, hogy csinosnak kell lennie).

koppenhága

forrás: https://nordicodyssey.wordpress.com

Igen, van egy-két dolog, amit már tudok, hogy meg szeretnék nézni és várom is, mint a fene a kirándulást, de őszintén szólva jobban be vagyok f.sva ettől a két naptól, mint mikor leléceltem egy évre 17 ezer km-re. Mert oké, hogy Koppenhága mama- és bababarát hely, de azért mégis, hogy fogom megoldani ezt az egész 3 óránkénti fejést? (majd kuporgok valami kis budiban a fejővel egy kávézóban, míg mások kint toporognak az ajtó előtt, hogy végre bejöhessenek, a csajok meg közben szürcsölik a lattéjukat??) És mennyi cuccot vihetek, ha a hátizsákom fele eme kütyükkel lesz tele?

De amitől a legeslegjobban félek, hogy pont ugyanúgy fogom számolni a két nap végéig a perceket, mint most. Mert bármennyire is kínoz ez a bezártság, a folytonos nyígés és az ingerszegénység, azért mégiscsak itt ez a minden sejtemet átjáró, megmagyarázhatatlan és már-már fájdalmasan gyönyörű szerelem Zsigmond iránt.

Azt hiszem, ezt hívják Stockholm-szindrómának.

16735356_10154179860626837_598861679_o

Élni vagy túlélni?

A minap telefonon beszélgettem egy nagyon kedves, gyerekkori barátommal. Náluk most jön a második gyerek, az első pedig már közel 5 éves. Beszélgettünk a munkáról, hétköznapokról, gyereknevelésről. Megállapítottuk, hogy az idő nagyon gyorsan rohan, Zsigmond is alig néhány szempillantással (és úgy 900 szoptatással– de ki számolja!) ezelőtt született, most meg már magában rötyörészik a kiságyban és maholnap Pirost (a macska) farkánál fogja átrángatni a lakáson.

Ahogy hallgattam, hogy a barátom szerint úgy elrepülnek a napok, hetek, sőt évek, hogy az ember semmi mást nem csinál, csak felkel, elkészíti a gyereket és (jó esetben) magát, kirakja a bölcsiben/oviban/suliban, majd dolgozik 8-10 órát, aztán hazamegy és van kvázi egy órája fektetésig, éreztem, hogy minden porcikámban tombol az ellenállás. Felhördültem, hogy ’de hát ez szörnyű!’, mire a barátom közölte, hogy dehogyis, mindenhol így van ez, az ember 30-40-es évei így telnek el. Örülsz, ha hétvégén látod a családod, magadra nem nagyon van időd, bedarál a napi rutin.

Éreztem, hogy még 5-10 perc ebből a beszélgetésből és totál leránt magával, szinte feszítette minden sejtemet a tiltakozás. Nem, én nem ezért vállaltam családot! Nem akarom és nem is tudom elfogadni, hogy az ember azért dolgozzék, hogy ne lássa a családját, leszámítva azt az évi 1-2 hét szabadságot és nyaralást, amire meg jó, ha össze tud spórolni ennyi kiadás mellett.

Csak hallgattam a mondatokat, hogy ’de hát ez az élet rendje’, meg hogy ’mindenki így csinálja’, ’így van ez Orsikám, be kell állni a sorba’ és úrrá lett rajtam valami mélyről jövő, megmagyarázhatatlan lázadás.

Hiszen én tudom, hogy ez nem így van! Attól, hogy mindenki (nem, nem mindenki) így csinálja, attól nekem még nem kell követnem azt, amitől a többség nyilvánvalóan szenved és utál. De legalábbis belefásul. Én nem akarom kidobni az ablakon a harmincas-negyvenes éveimet, oké, talán nem vagyok olyan lendületes, mint húszas éveimben, de nagyon is értékes évek ezek. Most vagyunk egészségesek, értelmesek, jóval bölcsebbek (remélhetőleg), mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Láttuk már a világ egy sokkal jobban működő és egészségesebb szeletét és csak azért, mert lett egy gyerekünk, nem kéne hagyni, hogy bedaráljon minket is a már jól ismert mókuskerék.

15782252_10154061396826837_265294265_n

Alig vártam, hogy Zsiti hazaérjen, úgy fájt minden porcikám ettől a feszítő érzéstől, muszáj volt valakivel, aki érti is, hogy miről beszélek, nem mellesleg a gyermekem apja (tehát jó eséllyel minden nagyobb volumenű döntésem szenvedője élvezője) megvitatnom a kérdést. 2014 óta, amikor is felmondtam a munkahelyemen, kiköltöztem a hipercuki albérletemből és eladtam a dolgaim nagy részét, hogy aztán másfél hátizsákkal világgá menjek, tudom, hogy az élet sokkal, de sokkal többet tartogat annál, mint amit a számítógép mögött ülve gondolnánk.

Azóta tudom, hogy léteznek hasonló ’mérgezett egerek’, mint én, akikben olthatatlan a vándorvágy, akik mindig mennének, akik tényleg élményeket akarnak gyűjteni tárgyak helyett. Azóta tudom azt is, hogy ezt meg lehet csinálni akkor is, ha az ember nem nyert a lottón.

2014 óta a barátaim nagy része utazó, vándor, backpacker és digitális nomád. Kreatívak, bátrak, innovatívak és merészek. Hiszem, hogy én is, mi is egyek vagyunk közülük. Bár minden egyes lépésünk – a tudatos munkahelyválasztásunk, karrierváltásunk, iskoláink és hobbijaink – azt a célt szolgálják, hogy ismét világgá mehessünk, mégis egyszerre félve és bizakodva veszem fel a képzeletbeli bakancsomat, hogy ráléphessek a ’MI UTUNKRA’. Hiszen anno nekem is hányan mondták, hogy ez őrültség, tönkre teszem magam, a karrierem, eldobok mindent, csak menekülök, satöbbi, satöbbi. Volt belőle sértődés, vesztettem el emiatt barátságoknak hitt kapcsolatokat, és mindenki mindaddig totál kattantnak tartott, míg haza nem jöttem egy vőlegénnyel, egy rakás csodás élménnyel, fel nem vettek a megálmodott munkahelyre és be nem bizonyosodott számukra is, hogy a világjárás nem egyenlő az öngyilkossággal.

16216178_10154126889126837_1241423256_n

Szóval, tudom, hogy most újra és újra meg kell majd küzdenem ezekkel a kételyekkel. Csak míg korábban kizárólag a saját sorsom, egzisztenciám, karrierem, biztonságom volt ’veszélyben’, most egy egész családét szeretném feltenni a piros 21-re.  Az agyam egyik fele (és szerencsére Zsitié is) tudja, hogy ez a helyes irány: minőségi időt szeretnénk tölteni egymással, rácsodálkozni minden bogárra, fűre, falevélre. A tenger morajlására, a naplementékre, a friss zöldségekre és gyümölcsökre, az emberek jóságára, más kultúrákra, és egyáltalán, nézni és megélni, ahogy a gyermekünk cseperedik.

A másik fele meg persze gőzerővel püföli a piros gombot, hogy ’NEMNEMNEMNEM, legyetek már normálisak! Tessék szépen dolgozni és örülni, hogy végre ilyen szépen berendezkedtetek, van normális munkátok, becsüljétek meg mindezt!’ Nem tudom, mikor jutunk el oda, hogy az egyre tudatosabb álmodozásból ismét konkrét lépések lesznek és előre félek attól, hogy a környezetünk, főként a családunk hogyan reagálná le, ha teszem azt bejelentenénk, hogy leléptünk Tuvalura.

De szinte biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb eljönnek majd ezek a konfliktusok, és csak az idő fogja tudni igazolni, hogy jót teszünk-e Zsigmonddal, ha napi rutin helyett a hátunkra kapjuk és vulkánokat látogatunk, tengerben úszunk, vagy épp pecázgatunk. Ha nem a bölcsi/ovi fogja neki megtanítani, hogy hogyan kell szépen köszönni, enni, viselkedni, hanem mi. Valahol egy másik országban, másik nyelvi közegben, más szokások között.

Addig is bőszen nézegetem a világutazó családok képeit az Instán és látom, tudom, hogy nem lehetetlen. Egyszer már megcsináltuk, akkor miért ne sikerülhetne hármasban mégegyszer?

12670214_1703823249835208_9149577998589380522_n

Első utunk gyerekkel külföldre – Cesky Krumlov 1. rész

Évek óta nagy álmom, hogy eljussak a salzburgi karácsonyi vásárba, úgyhogy idén ezt kértem karácsonyra Zsititől. Az ötlet egészen addig jól működött, míg nem realizáltuk a nagy szervezés közben, hogy egy öt órás út egy három hónapos babával valószínűleg 8 órán át fog tartani (kőkemény matek ez a gyerekvállalás, komolyan!), és mivel Salzburg ennél messzebb is van, kénytelenek voltunk közelebbi helyszínt keresni.

A csecsemős utazás esetében optimista hozzáállással már úgy számolom a menetidőket, hogy google útvonalterv szorozva 1,5 (mondom, hogy matek!), mivel biztos, hogy maximum 3 óránként meg kell állni etetni, illetve egy idő után Zsigmond is elkezd kínlódni a gyerekülésben.

img_0122

Innen jött az ötlet, hogy akkor legyen olyan célpont, ami 5 órányira van, így ha a reggeli első etetés után (ez kb. hajnal 6 körül szokott lenni) el tudunk indulni, jó eséllyel sötétedés előtt odaérünk. Először Linz-et néztem ki, de a szállás keresése során az Airbnb feldobta Cesky Krumlov-ot, ahol sokkal barátibb árakat mutatott az oldal. Én idáig nem hallottam erről a kis cseh településről, de a netet bújva egyrészről álomszép képeket találtam, másrészről sorra derült ki az ismerősöktől, hogy bizony Csehország egyik kis ékszerdobozáról beszélünk.

És valóban. Egy hosszú hétvége is kevés volt ahhoz, hogy kellően kigyönyörködjük magunkat a kisváros adta látnivalókban, pedig egy igazán szürke, szomorkás decemberi hétvégén érkeztünk. Mondjuk én imádom a telet, így engem ez nem elkeserít, hanem ilyenkor átadom magam a forró teák, forralt bor (nyilván ezt most szkippelnem kellett, de néztem Zsitit, ahogy issza), meleg takarók, deres fák és a hidegtől pirosra csípett arcok hangulatának. Imádom.

img_0001

Az elindulás nagyjából úgy sikerült, ahogy terveztük. Hatkor a gyerek menetrendszerűen ébresztett (értsd: torkaszakadtából üvöltött), így még én félkómásan megetettem, addig Zsiti is összekészült, így a következő egy órában a csomagok és a babakocsi betuszkolásával töltöttük, illetve a gyerek harmadjára történő átpelenkázásával és a checklist huszonötödik átfutásával.

Nos, friss szülős tapasztalatok következnek az első (külföldi) utunkra történő felkészülésről:

img_0120

  1. Úti okmány: Az első és legfontosabb infó (amire nyilván egyáltalán nem gondoltam volna, ha a rendőr barátnőm nem szól rám), hogy EU-n belül, ha kocsival mész, akkor is kell a gyereknek fényképes személyi okmány (tehát útlevél, vagy személyi). Mivel úgy voltam vele, hogy nincsenek már határok és autóval megyünk, őszintén nem is feltételeztem, hogy Zsigmondnak kéne bármit is csináltatni. Ez sajnos közel sem így van, erről aztán magam is meggyőződhettem (részletek itt), szóval hétfő reggel a Kormányablakban kezdtünk. Ez úgy néz ki, hogy megy a két szülő, viszik a gyereket (ügyintéző néni szerint jóllakottan és vidáman! – nyilván, ez így megy egy 3 hóssal), ill. egy fehér textilpelenkát és anyuka tarja a gyerek fejét, háttérben a fehér textillel, keze nem belelóg, gyerek feje nem lekókad, gyerek nem üvölt, nyála nem csorog, és már kész is a kép! Állítom, ennyi instrukció egy hét alatt Nánási stúdiójában nem hangzik el. Mindegy, miután a fél hivatal Zsiginek bábozott, csipogott és idétlenkedett, egy szerintem kissé nyominger képpel, de elkészült az ideiglenes személyink. Az extra jó hír pedig, hogy másnap már jött is az sms, hogy mehetünk a véglegesért (ami 3 évig érvényes ebben a korban).
  2. Gyógyszerek: Mivel mi sosem vagyunk betegek (vagy ha igen, akkor egy jobbféle műtét alá nem adjuk!), így ez sem jutott volna eszembe, de vannak nálam sokkal okosabb és tapasztaltabb anyukák, akik szóltak, hogy MINDENKÉPPEN vigyek láz- és fájdalomcsillapítót, orrspray-t és valamit gyomorbajra. Elképzelésem sincs, hogy egy anyatejes babánál az utóbbi minek, de megkérdeztem a gyógyszerészemet…akinek szintén nem volt…mindegy, vettünk.
  3. Tápszer: Ezt nagyon fontosnak éreztem, mert bár Zsigmond még szopizik, de mi van, ha Csehország közepén, arany szombat éjjel megy el a tejem és a gyerek olyan üvöltésbe kezd, hogy attól még a három király is sarkon fordult volna. Na, ez egy külön történet, mire az ember végigteszteli, hogy melyiket nem köpi ki sugárba az arcába a gyerek, de a lényeg, hogy megtaláltuk, kipróbáltuk, bepakoltuk. A tápot is, a melleim is, meg a fejőt is. Sállálláááá
  4. Mindenből még egyet: Jó, mellek esetében még ment a duplikálás, pelenkából is elvittem egy heti adagot a három napra, mondjuk apukából csak egyet pakoltunk. Zsiti ennek azért örült. De ruhákból tényleg tettem dupla mennyiséget, ami nem is ártott, mert mint ezt is megtudtuk, az autós ülés legnagyobb átka, hogy a gyerek egyből a nyakáig fossa magát. Szolidabb esetben csak a háta közepéig. Így aztán az első adag ruha konkrétan a kukában landolt, menthetetlen volt.
  5. Mózes vagy hordozó? Mi a hordozóra tettük le a voksunk, mert abban sem voltunk biztosak, hogy a csupa macskaköves belvárosban egyáltalán fogjuk-e tudni tologatni a gyereket, így eltettem a hordozókendőt is, legyen alternatívánk. Arra mondjuk még mindig nem jöttem rá, hogy télen hogy a legpraktikusabb magamra kötni a gyereket, kabát alá vagy fölé, bundazsákban, vagy anélkül – valahogy mindegyik kész szerencsétlenség. Végül én félig nyitott kabát alá kötöztem fel a gyereket, aki rezignáltan tűrte, hogy az anyja vagy énekelget a feje fölött (all I want for christmas is júúúúúúúúúúúú – ezt 76438271-szer), vagy zabál.

img_0039

Nos, miután ezekkel megvoltunk, az út relatív simán ment. Azzal mondjuk egyáltalán nem számoltam (ezt se mondta senki), hogy a szoptatós anyukák egy fokkal sem jobbak a kismamáknál, ha pisilésről van szó. Ez itthon eddig fel sem tűnt, mondjuk napi 4 liter folyadéknak valahogy távoznia kell, ez tény. Vérciki, hogy miattam óránként álltunk meg, a gyerek miatt egyszer. Ez pedig úgy festett, hogy gyerek megébred (ugye üvölt), mi kerestünk egy benzinkutat, amelynek parkolójában, elvonulva a tömegtől, pironkodván megszoptattam a gyermeket. Én nem tudom, hogy hogy lehet ezt diszkréten csinálni, az én melleimet igazából csak az nem látta, aki nem járt arra. Pedig volt rajtam kendő, ruha, gyerek szája, apuka őrködő tekintete, stb…ez mégis minden volt, csak nem az a meghitt, földöntúli összekapcsolódás a gyerekkel. Inkább olyan hátsó ülésen magamat ruhából, trikóból, melltartóból kihámozós sztori, miközben megpróbáltam Zsigit úgy átpelenkázni, hogy legalább a fejtámla (!) ne legyen szaros. A feladat nem minden részét oldottam meg hibátlanul, na…

img_0092

De a lényeg, hogy a következő etetésre megérkeztünk Cesky Krumlov-ba, amelynek bájos belvárosában sikerült féláron szállást foglalnunk egy tüneményes kis panzióban. A karácsonyi vásár pedig alig 10 percre volt tőlünk gyalog, így etetés után besétáltunk, és átadtuk magunkat a cseh adventi forgatagnak. Csak kapkodtuk a fejünket Zsitivel, hogy ez a kisváros tényleg mennyire gyönyörű, egyszerűen odavoltunk a festett falú házikókért, szűk kis macskaköves utcáiért, a kanyargó folyóért és a csehek végtelen kedvességéért.

img_0077

Éjjel aztán arra ébredtem, hogy Zsiti tiszta nátha és szörnyen szenved, borzalmas fejfájás gyötörte. Ennyit arról, hogy sosem vagyunk betegek. Mivel – nyilván – magunknak semmilyen gyógyszert nem pakoltam, így kézenfekvő volt, hogy Zsigmond láz- és fájdalomcsillapítóját ajánlgattam az apjának. Zsiti egész addig jó ötletnek is tartotta, hogy beharap abból néhányat, míg ki nem derült, hogy kúpot vettünk. Ekkor már nem voltam olyan népszerű az ötletemmel (szerintem meg nem is fájt akkor annyira a feje, ha ilyen apróságon fennakad), pedig még a segítségem is felajánlottam a szakszerű ’bevétellel’ kapcsolatosan, de gyermekem apja – szeretet ünnepe ide meg oda – elküldött a p.csába (ééééérted) a kúpokkal együtt. Így reggel az első utunk egy gyógyszertárba vezetett…Még hogy a gyerekkel nehéz az utazás…utaztál Te már beteg férfival!?!?

img_0094

Egy ‘TravelMom’ születése

Kerek egy évvel ezelőtt egy nagyon ismert televíziós személyiség a velem készített interjújában a nevem alá azt írta ’VILÁGUTAZÓ’. Bár ez így, ebben a formában nem igaz, hisz nem jutottam el száznál is több országba, nem jártam valamennyi földrészen és nem ezzel foglalkozom jelenleg életvitelszerűen, a titulus mégis jól esett. Úgy fogtam fel, mintegy előrevetítését jövőbeni énemnek, amolyan megelőlegezett bizalmat.

Aztán alig telt el egy röpke év, újabb megnevezésem lett: ANYA. Még ízlelgetem a szót, barátkozom a helyzettel és ismerkedem az alig tíz hetes kisfiammal. Na de kezdjük az elején, ki is voltam, mielőtt Világutazó és Anya lettem!

2014 júniusáig tengettem az átlagos jogász lányok életét: csinos ruhákban, magas presztízsű munkahelyeken, felelősségteljes pozíciókban teltek a napjaim. Szerettem a munkám, volt hobbim (írtam és cukrászkodtam), kiélveztem a főváros nyújtotta minden lehetőséget, és amikor csak lehetett utazgattam. De egyszer csak jött egy érzés, egy vágy, ami nem hagyott nyugodni, hogy ki kell kicsit szállni ebből a mókuskerékből és egyetlen (na jó, másfél) hátizsákkal elmenni világgá.

Egészen pontosan 17 ezer kilométerre az otthonomtól. Egyedül, nőként, hátizsákos utazóként. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy gyakran csináltam ilyen őrültséget, gyorsan leszögezem, hogy korábban még 200 kilométernél messzebbre se mentem egyedül – leszámítva egy félévnyi külföldi ösztöndíjat -, így nem mondanám, hogy rutinom volt a dologban. Dehát a komfortzónán kívüli lét attól izgalmas, hogy totál ismeretlen számunkra.

DSC_0573

Úticélom a varázslatos, izgalmas és megunhatatlan Új-Zéland volt, egy kis ausztrál kitérővel. Közel egy évig utazgattam Down Under-en, négy hónapon át éltem autókban, és ez az utazás éppoly izgalmas volt belül is, mint kívül. Már maga az előkészület is komoly pszichés tréning volt, hiszen nem ismertem senkit sem a barátaim között, sem a családomban, aki legalább fele ilyen őrült lett volna és nekivág másfél hátizsákkal a világ végének. Éppen ezért próbáltam a családnak is kis dózisban adagolni a hírt: először azt mondtam el, hogy hova megyek, aztán hogy mikor, végül hogy mennyi időre.

Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, ami most, hogy új pozíciómba (aka Anya) léptem, egész érthetővé vált számomra. Mégis ki örülne annak, ha a gyereke egy napon bejelentené, hogy felmondott, bedobozolt és lelécel ismeretlen időre ismeretlen helyre, mert ő „körbe akarja sütni Down Under-t”? Én mondjuk ott vágnám hókon egy tepsi kakaós csigával. Nos, hasonlóan jól reagált az én családom is: a Pótanyám konkrétan visszakérte a karácsonyi ajándékként szánt kiskosztümömet, mondván nem kell ahhoz szép ruha, hogy kávézókban idétlenkedjek a világ másik felén. A nagymamám pedig közölte, hogy ez egy baromság, Kecskemétnél szebb hely úgy sincs. Mami meg már csak tudja a tutit, hiszen világörökségi helyszíneink egyikén állva, bámulva Budapest meseszép fényeit is sikeresen levonta a konklúziót: „Szép-szép ez a Budapest, de azért nem egy Kecskemét!”. Ennyi. 84 éven át mégsem tévedhet az ember!image

Mindezek ellenére végül nem sikerült meggyőzni arról, hogy a ’gap year’-em a hírös városban töltsem, szóval felszálltam a gépre és tíz hónapon át élveztem a gondtalan utazók felelőtlen és izgalmas életét. Mivel nem voltam gyakorlott utazó, így alapos előkészületeket tettem, hogy egyedülálló nőként a lehető legnagyobb biztonságban utazhassak: egy főhadnagy barátom komoly tréningnek vetett alá. Kaptam tőle egy közel hatszáz oldalas túlélési kézikönyvet – amit aztán ki is akart kérdezni-, és egy kb. 30 darabos túlélő szettet, benne függőágyat, hőtartó fóliát, sőt, még érszorítót is. Állítom, James Bond nem szokott ilyen felkészülten bevetésre menni, mint ahogy én nekiindultam a nagy kalandnak. Így lettem hát Utazó.

Aztán, ahogy az már lenni szokott a romantikus lányregényekben, a nagy kaland közepén összetalálkoztam azzal a csodálatos félig kiwi-félig maori vízilabdázó és/vagy rögbis félistennel, akire szingli fantáziáimban mindig is vágytam. Ja, nem. Ellenben összeismerkedtem egy roppant kedves, jó humorú, szegedi fiúval. Mert hát nyilván, 17 ezer kilométerre az otthonodtól kivel sodor össze az élet, ha nem egy szegedivel? Így történt hát, hogy új-zélandi pasim ugyan nem lett, de magyar vőlegényem igen.nezelodes

Én ugyanis tartottam magam az elveimhez: nekem nem kell magyar barát. Mégis ki az az elfuserált, aki a világ túlfelén egy magyar pasival jön össze? A jóember komolyan vette a dilemmámat, úgy érezte, mégiscsak ő a férfi, orvosolni kell a helyzetet: ha nem akarok magyar barátot, akkor nem lesz. Én mondjuk úgy gondoltam, hogy vessünk véget a románcnak. Ő meg úgy, hogy megkérte a kezem: szóval már nem barátom volt, hanem vőlegényem.

Így tértem végül haza életem addigi legnagyobb kalandjából: a másfél hátizsákon túl hoztam egy vőlegényt is. Tudni kell stílszerűen hazatérni, na. A hátizsákok aztán egy kis időre megpihentek az ágy alatt, amikor kiderült, hogy egy aprócska csomaggal gazdagodunk. Alig két évvel azután, hogy gyermekem apjával megismerkedtem, megérkezett a gyermek is.

15133943_10153937381196837_1914122881_o

Most, hogy itt van ez az alig tíz hetes kis jövevény, újra kívül vagyok a komfortzónámon. Utazás ez is, hiszen minden nap valami teljesen új, váratlan és csodás (katasztrofális) dolog történik velünk. A célom pedig az, hogy tovább bővítsem kis csapatunk és most már szóló, hátizsákos utazó helyett ’Travelmom’ szerepkörömben tesztelgessem a családos utazgatást. A függőágyat és az érszorítót cumikra és pelenkákra cseréltem, másfél hátizsák helyett a fél házat visszük már magunkkal, csupán egy dolog maradt, amire tutira szükségem lesz a jövőben is: a túlélési kézikönyv.Zsigi

Egy újabb 9-10 hónapos utazás

 

Megfigyeltem már, hogy az igazán fontos és izgalmas dolgok az én életemben 9-10 hónapos etapban érkeznek. Még nem jöttem rá az okára, mondjuk most egész egyszerű rá a válaszom: eddig tart egy terhesség (szóval, ha ennél hosszabb lenne, már gyanús lenne, hogy elefánt vagyok, nem vombat).

Az utolsó 9-10 hónapos kalandom NZ-hez köthető. Mondanom sem kell, továbbra is életem egyik legfantasztikusabb, meghatározóbb élménye és emléke marad, nekem tényleg életem legjobb éve volt, ebben nem hogy túlzás nincs, de nem is lehet kellően átadni, hogy mennyit jelentett nekem ez az időszak. Azért persze próbálkoztam a blogon, előadásokon, interjúkon keresztül, de hol van az a valósághoz képest?!

dream big

Amikor hazajöttem, elég sokáig forogtam a saját tengelyem körül, hogy vajon most akkor mi a következő nagy projekt, merre tovább, mi a terv. Van egy kissé kóros terv- és to do list- mániám (ezt persze csak Zsiti állítja, nincs rá diagnózis), szóval, ha nem látom, hogy mi a terv, akkor totál elveszem a rendszerben.

Szerencsére egyet tudtam, hogy melyik céghez szeretnék mindenképp bekerülni, így kérdés nem volt, hogy minden követ megmozgatok majd, hogy összejöjjön. És így is lett! Lehet hívni véletlennek, szerencsének, szorgalomnak, kitartásnak, ’jókor jó helyen’-nek, bárminek: amit megálmodtam Wellingtonban, az végül összejött, jobban is, mint reméltem. Persze azt egy percig nem állítom, hogy nem volt kőkemény vért izzadás az elmúlt egy évem: jogászként helyt állni egy tanácsadó cégnél, enyhén szólva is hiányos közgazdasági ismeretekkel és technikai skillekkel nem volt egy sétagalopp. De bent voltam, akartam, csináltam, és továbbra is azt állítom, életem eddigi legjobb munkahelye: profi, nemzetközi, innovatív és annyit fejlődtem itt közel egy év alatt, mint sehol máshol (ha magát a down under-i utazást nem számoljuk).

De hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, a belépésem előtti napon sikeresen diagnosztizáltak nálam egy gyógyíthatatlan (inkább csak szinten tartható) betegséget, szóval próbaidő alatt műtéttel kezdtem és egy totál új életmódra kellett ráállnunk: az út egy teljesen új táplálkozás felé vitt, szóval letettem a habverőt és a spatulát és cukrászkodás helyett a túlélésre gyúrtunk. Mindezt napi 10-12-14 órás munkák mellett, szóval, ha nincs Zsiti, én tuti offolok. Viszont Zsiti van, és remekül is főz (és tette ezt minden egyes nap hónapokon keresztül), ahogy biztatott is minden egyes lekonyuló hangsúlynál, vagy ’éneztúgysetudom’-nál és ’áéneztsosetanulommeg’-nél. Zsitinek hála túléltük az első 4-5 hónapot, ami alatt elsajátítottunk és megszerettünk, sőt, azóta már tovább is fejlesztettünk egy brutális diétát, menedzseltünk egy új feladatkört és egy totál új logisztikát kívánó életszakaszt.

És amikor már azt hittük, hogy urai vagyunk a helyzetnek, hogy egyre könnyebben megy a munka és a táplálkozás is, nos ekkor jött az újabb fordulat: kiderült, hogy babát várunk! Nem, nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy mitől lesz valaki terhes, de az előzményeket ismerve, az orvosi erőteljes javaslat – miszerint mihamarabb vágjunk bele, mert évekig is eltarthat, mire összejön, és a betegségem kissé agresszívebb, mint elsőre tűnt – ellenére is, komolyan nem gondoltuk, hogy valaki egyből be akar költözni hozzánk. Hozzám. Belém.

DSC_0063

Ezt az infót, tényt, kisembert újabb 4-5 hónap volt feldolgozni, de a jó hír, hogy 9-10 hónap alatt azért erre is van idő. És muszáj is. Az élethelyzet és ez a más állapot, amire több, mint harminc évig vártam, úgy éreztem, hogy pont akkor toppan be, amikor már látok egy irányt és egy tervet az életemben, amikorra megszoktam, hogy csak felkapok egy hátizsákot, és világgá megyek, amikor az utazás lett a legnagyobb szenvedélyem és magamra vonatkozó legfőbb ismérvem, ja, és persze amikor már az előléptetésemről folytak a tárgyalások. Hova és hogy lehet/kell ide beilleszteni egy kisembert? Mi lesz a hátizsákommal, az utazással, a külföldi tervekkel, az új pozíciómmal, a legkedvencebb munkahelyemmel, a bakancslistámmal???

Annyi kérdés merült fel hirtelen, hogy egyedül nem is lettem volna ezeket képes megválaszolni, de a legnyomasztóbb az volt, hogy pszichológus, karrier-tanácsadó, önismereti csoport és egy remek társ ide vagy oda, a hullámvasúton egyedül ültem. És egyszerre sikítottam meg vigyorogtam. Meg bömböltem (de legalább hányni nem kellett). Gyermek mondjuk jófej volt, mert nem akadályozott sem a munkában, sem a korábbi életvitelemben, épp úgy, ahogy az apja is hagyta, hogy megfussam a magam köreit. Így aztán a főnököm volt az első, aki komolyabban leült velem egy júniusi szerda délután, és mint három gyerekes apuka elmagyarázta, hogy itt az ideje, hogy valóban várandós legyek. Jön a nyár, meg a harmadik trimeszter, szóval mi lenne, ha mostantól erre koncentrálnék?

Emlékszem, ültem vele szemben, és egy árva mukkot sem tudtam szólni, csak rágcsáltam a narancslevem szívószálját, mert rém kínosnak éreztem volna ha ott azonnal hangos zokogásba török ki (mégiscsak van tartás a világon, ugye!?) Így csak szürcsöltem, meg nagy könnyes szemekkel néztem rá. Hát nem érti? Itt gürizek már 9 hónapja, IMÁDOM ezt a munkahelyet, hát én vagyok a jobb keze, hogy mondhat ilyet, hogy dőljek hátra és élvezzem, ami rám vár!? De mondta (mint ahogy azt is, hogy eszembe se jusson visszasietni), mert ilyen érzékeny, meg család centrikus, szóval az ukáz ki volt adva: terhesnek kell lenni!

DSC_0162

És innentől, mintha felmentést kaptam volna a perfekcionizmus alól, kicsit hátra tudtam dőlni és rácsodálkozni, hogy úristen, egyre nagyobb vagyok, hogy ez a gyerek itt bent nő, és tényleg komolyan gondolja, hogy én legyek az anyja (mert az apját még megértem, csudamázlija lesz vele, na de egy ilyen kettyós anyával!?!?!?!). Szépen lassan, mint valami túltolt Disney filmben, a dolgok elkezdtek összeállni: lett szuper új otthonunk, letettem az eddigi legnagyobb terhet, amit cipeltem közel 10 évig, elengedtem (vagy legalábbis jó úton haladok vele) kevésbé fontos dolgokat és kapcsolatokat, előléptettek (wohooooooo!!!) és elkezdtem énekelni a gyereknek (gondoltam, ha ezek után is velünk akar élni, akkor már az ő baja lesz, én figyelmeztettem!).

És most várunk. Várunk és figyelünk, vajon ezt a ’projektet’ hogy fogjuk megugrani…Már tudom, hogy egy gyerek nem beilleszkedik a mi korábbi életünkbe, hanem felülírja azt, nem ő alkalmazkodik hozzánk, hanem majd mi hozzá és kb. semmi, de semmi nem lesz úgy, ahogy az én határidő-mániás, maximalista énem megálmodta. Ha mázlink lesz, az apja türelmét és az én szépségem (muhahahaha) örökli. Fordított helyzetben baromi nagy sz.rban leszünk, és nem azért, mert Zsiti ne lenne sármos.

Még mindig van bennem milliónyi kérdés, hogy mi lesz azokkal a dolgokkal, amiken az első pár hónapban kattogtam: vajon lehet majd Vele utazni? És tudom majd annyira színessé tenni a világot számára, mint amilyen? Nyitott, toleráns, világjáró kis kozmopolitát tudunk majd formálni belőle? És vajon mi lesz a munkahelyemmel? Mikor és hogyan tér(het)ek majd vissza? És hogy ugye már 2 hónapos korában megtanul orrot fújni, mert az orrszi-porszinál kevés gusztustalanabb dolgot tudok elképzelni.

Zsigi

Egy dolog viszont biztos: úgy próbáljuk meg majd menedzselni a kis életünket, hogy mindhármunknak a legjobb legyen, aztán persze valószínűleg időnként ez a nagy igyekezet a totális káoszba és katasztrófába fullad majd. De a jó hír, hogy fantasztikus anyákkal (családokkal) találkoztam NZ-n és AU-ban, akik 1-2-4 gyerekkel is nekivágtak a nagyvilágnak, letelepedtek, új életet kezdtek, vagy épp csak utazgattak egy évig. Ők az én példaképeim, nem vagyok hát a kattanásommal egyedül (Köszönöm Judit, Györgyi, Klári és Erikák, fantasztikusak vagytok!). Most pedig vár ránk az eddigi legnagyszerűbb kalandunk: Zsigmond.

Szicíliai kalandok 1. rész – Előzmények

Szóval, miként is keveredtünk Szicíliába? Tyű…Nos, kezdem azzal, hogy bár a tavalyi év során sikerült 6 különböző országban megfordulnom, ugyanennyi utat mondtunk is le az elmúlt fél évben, különböző okokból (legjobban ebből a 45 ezres oda-vissza new york-i repülőjegyért fáj a szívem, de ott a légitársaság sztornózott, sajnos). Így aztán egy kicsit már kétkedve vártam Szicíliát, ahova még egy februári wizz air akció során vettük meg a jegyeket, teljesen vállalható áron.

Agrigento - Water front

Agrigento – Water front

Nem sokkal később, a semmiből talált meg egy lehetőség, hogy egy újonnan induló, turisztikai start up cégnek írjak Szicíliáról és hogy teszteljem, milyen az ún. ‘taylor-made’ utazás, ami gyakorlatilag kombinációja a teljesen magunknak szervezett, solo travellerkedés és az egyedi, személyre szabott idegenforgalmi szolgáltatásoknak. Mivel tavaly is elég nagy móka volt egy study tour-on részt venni, így ezt a lehetőséget semmiképp nem hagytam volna ki, ráadásul most, hogy további, eddig ismeretlen szempontokat is figyelembe kell vennünk az utazásaink során, kiváltképp érdekelt ez a talán újdonságnak számító lehetőség.

De mit is takar ez? Kicsit úgy érzem magam most, mint aki épp átmenetet képez a hátizsákos solo traveller és a családos utazók között. Az utazásaim során most már jóval több dologra kell figyelnem, mint régen és ez persze alkalmazkodást igényel: mivel közel egy éve tartok egy elég szigorú diétát, így nekem nagyon fontos, hogy olyan helyen szálljunk meg, ahol vagy tudunk főzni, vagy nem éheztetnek napokig azért, mert nem készültek fel erre, kérésem ellenére sem. Inkább az előbbi helyeket preferáljuk, így csak rajtam múlik, hogy hányszor és miként szegem meg a diétát, ráadásul imádunk főzni, szóval egy igényes, jól felszerelt apartmant kerestünk, lehetőleg most nem a belvárosban, mivel a bulizás mint olyan, jelenleg kevésbé dominál. Ellenben szerettünk volna helyiekkel is ismerkedni, így Rosi villájára esett a választásunk, aki privát idegenvezetőnk egy barátja és nem mellesleg saját szicíliai főzőiskolája van :) Állati, nem?!

IMG_0002

Kilátásunk Rosi villájának teraszáról

A másik fontos szempont, hogy kismamaként nyilván nem tervezhetek be erőltetett túrákat (hehh, most ez úgy mondom, mintha amúgy a túrázás fenegyereke lennék :P), figyelni kell olyan ‘apróságokra’, hogy egyek kétóránként, különben se szó, se beszéd (na jó, elkezdek remegni, ott még van 10 perc orvosolni a helyzetet) lever a víz és elájulok. Ez mondjuk kevésbé kellemes, ha csoporttal utazol…és hát nyilván a mosdó is kardinális kérdés. Kicsit nehezen szokom, hogy mindig az én állapotom körül forog a szervezés, de most ez egy ilyen időszak.

vasárnap délután dugig van a játszótér

vasárnap délután dugig van a játszótér

Viszont a road trippeket továbbra is imádjuk, így maradt az autóbérlés, szerencsére ez nagyon simán ment. Mi a Firefly-nál béreltünk egy kis, két főre elegendő kocsit egy hétre, Zsiti nagy örömére egy 4X4-es kis fiatot kaptunk, hasít mint állat és mindenhova felmegy, ami itt kell. Amire érdemes ügyelni, hogy bár a bérlés maga nagyon olcsó (kb. 30 ezer ft volt egy hétre), security deposit-nak kb. 1650 eurot levonnak, hacsak nem kötsz teljes körű biztosítást, ami még további 150-180 euro. És a security depositnak mindenképp a sofőr nevén lévő bankkártyán kell lennie (azok a fránya kisbetűk, ugyebár).

Kicsikocsi

Kicsikocsi – Erice felé menet

Szóval, ennyi volt ami fix volt, mikor megérkeztünk, innentől (meg eddig is) minden úgy zajlik, ahogy szeretnénk, a mi tempónkban, a mi igényeink szerint, a mi prioritásunk alapján. Itt jött a képbe azonban Lorenzo, ez az ízig-vérig szicíliai vérprofi tour guide (azért nem használnám az idegenvezetőt, mert nem az…ő egy egyéni travel coach, egy személyre szabott utazási tanácsadó). Lorenzo a központi figurája ennek a vállalkozásnak, hiszen mindent és mindenkit ismer. Nem tudtunk úgy végigsétálni vele eddig még sehol, hogy minden második ember ne köszöntse széles mosollyal az arcán, vagy ne magyarázza nekünk ékes olasz akcentussal, hogy nála nincs jobb. És tényleg! Mivel mi most egyszerre vagyunk a tesztalanyai ennek a vállalkozásnak és egyben újonnan érkező utazók is, amit csak lehet megnézünk és kipróbálunk, de teljesen másként, mintha katalógusból rendeltük volna. Eszméletlen egyensúlyt tart aközött, hogy mindig a legfontosabb, legérdekesebb, vagy épp útikönyvekben nem szereplő infókkal lásson el, és aközött, hogy szinte észrevétlen maradjon. Arra például maximális gondja van, hogy a programot úgy rakja össze, hogy ne legyen túl meleg (mert hogy az nekem nem kedvező), vagy épp olyan helyen ehessek, ahol a mosdó is kifogástalan, vagy épp privát transzfert intéz a látnivaló egyik végéből a másikba, mert újabb két óra séta nekem már megterhelő lenne. Apróságok, amikre mi csak akkor gondolnánk, ha már rájövünk, hogy nem így kellett volna, ő meg mérhetetlen precizitással és profizmussal megy elé a dolgoknak. Nem mellesleg állati jókat lehet beszélgetni vele, mert hihetetlen olvasott (és 5 nyelven beszél, csak hogy ez se legyen akadály).

Agrigento -Valle dei templi

Agrigento -Valle dei templi

Mivel nagyon szeretnénk úgy megismerni ezt az országot, mintha épp a kiköltözésünket tervezgetnénk, így mindenről a helyiek véleménye és élménye érdekel. Ennek örömére megérkezésünk estéjén a barátaival mentünk el egy kellemes vacsorára Agrigento belvárosába, ahol ízelítőt kaptunk a szicíliai konyha sokszínűségéből és különlegességéből. Mondanom sem kell, degeszre ettük magunkat, miközben arról beszélgettünk a többiekkel, hogy a szicíliaiak számára mennyire fontos a család, mennyire csodálatosnak tartják a babavárást (volt még rajtam kívül egy másik kismama is, így különösen népszerűek lettünk) és közben úgy ünnepelték velünk az én születésnapom és azt, hogy hamarosan mi is ‘szintet lépünk’, mintha Zsitivel mi is ennek a meleg és végtelenül kedves baráti körnek a tagjai lennénk (azaz jó hangosan és széles mosollyal gesztikulálva).

cukrászda

Belvárosi cukrászda, ahonnan a Ricottamisu tortámat kaptam

Másnap aztán bele is vághattunk a látnivalók tömkelegébe, két nap tömény élménygyűjtés következett…

Folyt.köv. (Agrigento UNESCO-s látnivalói, Scala dei Turchi, Marsala, Epice a felejthetetlen panoráma úttal és a méltán híres cukrászdával, amiért felkaptattunk 750 méter magasra)

A legnagyobb kaland

Szóval, az van, hogy a vombat simogatós álláson túl állítólag létezik egy még sokkal királyabb állás hivatás, nos, ezt minden bizonnyal megnyertük!

De kezdjük az elején: A hétvégén kimozdultunk végre, egyrészről tartani akartuk az egy hónap-egy külföldi kiruccanás sorozatunkat, másrészről kell az inger. Ha túl sok időt töltök egy helyen az nálam mindig beforduláshoz vezet. Az eredeti terv az volt, hogy bevesszük Hollandiát és a tulipán földeket, de aztán nem találtunk megfelelő szállást és így végül maradtunk.

12999615_10153442539821837_69829592_o

 

Viszont kellett egy B) terv, muszáj volt menni. Így jött az ötlet, hogy átlátogatunk a sógorékhoz, én már legalább 5 éve nem voltam Ausztriában és mint tudjuk, közel is van és szép is. Csak valahogy annyira kézenfekvő, hogy az ember oda menjen, hogy aztán sosem megyünk. Szerencsére Zsiti rábukkant valahogy a bozsoki Malomporta honlapjára, és ezzel el is dőlt: itt megszállunk, és innen fogunk csillagtúrázni 3 napig.

 

13022460_10153442539256837_1311687763_n

 

A Malomporta ugyanis tökéletes menedéknek bizonyult az elmúlt 3 hónap érzelmi vasutas-túlhajszolt-totálisan új időszaka után: egy világország végi kis nyugalom szigete, közel az osztrák határhoz. A kert végében kis patak csörgedezik, a forrásból inni lehet, a szomszédban egy kastély található és körös-körül dombok és retinaégetően sárga repceföldek veszik körül (öööö igen, hát ez egy kicsit beszippantott, nem mondom meg, hány fotót készítettünk róla). A kemencénél családok sütötték ma este a szalonnát, a kis vendégházban 10 fős borkóstoló zajlik, délután pedig mezítláb fetrengtem a pihe-puha fűben. Ez kellett nekünk.

 

 

 

IMG_0036

Ma pedig átlátogattunk Graz-ba, egyrészről azért, mert még nem voltunk és kíváncsi voltam az osztrákok második legnagyobb városára, másrészről UNESCO-s belvárosa van és az UNESCO-mániám továbbra sem csihadt. Nem okozott csalódást: ez az édes óvárossal bíró, tetőtől-talpig virágba borult egyetemi város tele volt nyüzsivel és nyugalommal egyszerre. Az én személyes kedvencem pedig ez a híd-kávézó volt, szerintem hatalmas:

 

 

IMG_0065

Este pedig, miután Zsitit keresztül-kasul rángattam a repcemezők közepébe (itt álljunk meg! nem, inkább itt! jajj, ez annyira szép, ide menjünk be a közepébe! de Te is gyere! úgy fotózzál, hogy balról süssön a nap!…), visszatértünk a kis nyugodalmas zugunkba és kezünkben egy-egy korty vörösborral arról beszélgettünk, vajon miben lesz mostantól más az életünk, hogy előttünk áll ez a nagy kaland: a Vombi-család hamarosan hármasban rója majd az utakat, keresi a legkisebbeknek is megfelelő utazási módokat és az extremitást most már nem a helyszín, vagy az utazás módja, hanem maga a legkisebb Vombat adja majd.

IMG_0077

 

Ui: azt már bizton tudjuk, hogy az új szentháromságomat a mosdó (de azonnal állj meg, mert bepisilek!) – a kaja (azonnal adjál enni, mert elájulok) – és a random helyen történő elalvások jelentik. Dehát ez ettől szép, nem? 😉

123
Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

July 2017
M T W T F S S
« Jun    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: