Egyéb

Egy újabb 9-10 hónapos utazás

 

Megfigyeltem már, hogy az igazán fontos és izgalmas dolgok az én életemben 9-10 hónapos etapban érkeznek. Még nem jöttem rá az okára, mondjuk most egész egyszerű rá a válaszom: eddig tart egy terhesség (szóval, ha ennél hosszabb lenne, már gyanús lenne, hogy elefánt vagyok, nem vombat).

Az utolsó 9-10 hónapos kalandom NZ-hez köthető. Mondanom sem kell, továbbra is életem egyik legfantasztikusabb, meghatározóbb élménye és emléke marad, nekem tényleg életem legjobb éve volt, ebben nem hogy túlzás nincs, de nem is lehet kellően átadni, hogy mennyit jelentett nekem ez az időszak. Azért persze próbálkoztam a blogon, előadásokon, interjúkon keresztül, de hol van az a valósághoz képest?!

dream big

Amikor hazajöttem, elég sokáig forogtam a saját tengelyem körül, hogy vajon most akkor mi a következő nagy projekt, merre tovább, mi a terv. Van egy kissé kóros terv- és to do list- mániám (ezt persze csak Zsiti állítja, nincs rá diagnózis), szóval, ha nem látom, hogy mi a terv, akkor totál elveszem a rendszerben.

Szerencsére egyet tudtam, hogy melyik céghez szeretnék mindenképp bekerülni, így kérdés nem volt, hogy minden követ megmozgatok majd, hogy összejöjjön. És így is lett! Lehet hívni véletlennek, szerencsének, szorgalomnak, kitartásnak, ’jókor jó helyen’-nek, bárminek: amit megálmodtam Wellingtonban, az végül összejött, jobban is, mint reméltem. Persze azt egy percig nem állítom, hogy nem volt kőkemény vért izzadás az elmúlt egy évem: jogászként helyt állni egy tanácsadó cégnél, enyhén szólva is hiányos közgazdasági ismeretekkel és technikai skillekkel nem volt egy sétagalopp. De bent voltam, akartam, csináltam, és továbbra is azt állítom, életem eddigi legjobb munkahelye: profi, nemzetközi, innovatív és annyit fejlődtem itt közel egy év alatt, mint sehol máshol (ha magát a down under-i utazást nem számoljuk).

De hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, a belépésem előtti napon sikeresen diagnosztizáltak nálam egy gyógyíthatatlan (inkább csak szinten tartható) betegséget, szóval próbaidő alatt műtéttel kezdtem és egy totál új életmódra kellett ráállnunk: az út egy teljesen új táplálkozás felé vitt, szóval letettem a habverőt és a spatulát és cukrászkodás helyett a túlélésre gyúrtunk. Mindezt napi 10-12-14 órás munkák mellett, szóval, ha nincs Zsiti, én tuti offolok. Viszont Zsiti van, és remekül is főz (és tette ezt minden egyes nap hónapokon keresztül), ahogy biztatott is minden egyes lekonyuló hangsúlynál, vagy ’éneztúgysetudom’-nál és ’áéneztsosetanulommeg’-nél. Zsitinek hála túléltük az első 4-5 hónapot, ami alatt elsajátítottunk és megszerettünk, sőt, azóta már tovább is fejlesztettünk egy brutális diétát, menedzseltünk egy új feladatkört és egy totál új logisztikát kívánó életszakaszt.

És amikor már azt hittük, hogy urai vagyunk a helyzetnek, hogy egyre könnyebben megy a munka és a táplálkozás is, nos ekkor jött az újabb fordulat: kiderült, hogy babát várunk! Nem, nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy mitől lesz valaki terhes, de az előzményeket ismerve, az orvosi erőteljes javaslat – miszerint mihamarabb vágjunk bele, mert évekig is eltarthat, mire összejön, és a betegségem kissé agresszívebb, mint elsőre tűnt – ellenére is, komolyan nem gondoltuk, hogy valaki egyből be akar költözni hozzánk. Hozzám. Belém.

DSC_0063

Ezt az infót, tényt, kisembert újabb 4-5 hónap volt feldolgozni, de a jó hír, hogy 9-10 hónap alatt azért erre is van idő. És muszáj is. Az élethelyzet és ez a más állapot, amire több, mint harminc évig vártam, úgy éreztem, hogy pont akkor toppan be, amikor már látok egy irányt és egy tervet az életemben, amikorra megszoktam, hogy csak felkapok egy hátizsákot, és világgá megyek, amikor az utazás lett a legnagyobb szenvedélyem és magamra vonatkozó legfőbb ismérvem, ja, és persze amikor már az előléptetésemről folytak a tárgyalások. Hova és hogy lehet/kell ide beilleszteni egy kisembert? Mi lesz a hátizsákommal, az utazással, a külföldi tervekkel, az új pozíciómmal, a legkedvencebb munkahelyemmel, a bakancslistámmal???

Annyi kérdés merült fel hirtelen, hogy egyedül nem is lettem volna ezeket képes megválaszolni, de a legnyomasztóbb az volt, hogy pszichológus, karrier-tanácsadó, önismereti csoport és egy remek társ ide vagy oda, a hullámvasúton egyedül ültem. És egyszerre sikítottam meg vigyorogtam. Meg bömböltem (de legalább hányni nem kellett). Gyermek mondjuk jófej volt, mert nem akadályozott sem a munkában, sem a korábbi életvitelemben, épp úgy, ahogy az apja is hagyta, hogy megfussam a magam köreit. Így aztán a főnököm volt az első, aki komolyabban leült velem egy júniusi szerda délután, és mint három gyerekes apuka elmagyarázta, hogy itt az ideje, hogy valóban várandós legyek. Jön a nyár, meg a harmadik trimeszter, szóval mi lenne, ha mostantól erre koncentrálnék?

Emlékszem, ültem vele szemben, és egy árva mukkot sem tudtam szólni, csak rágcsáltam a narancslevem szívószálját, mert rém kínosnak éreztem volna ha ott azonnal hangos zokogásba török ki (mégiscsak van tartás a világon, ugye!?) Így csak szürcsöltem, meg nagy könnyes szemekkel néztem rá. Hát nem érti? Itt gürizek már 9 hónapja, IMÁDOM ezt a munkahelyet, hát én vagyok a jobb keze, hogy mondhat ilyet, hogy dőljek hátra és élvezzem, ami rám vár!? De mondta (mint ahogy azt is, hogy eszembe se jusson visszasietni), mert ilyen érzékeny, meg család centrikus, szóval az ukáz ki volt adva: terhesnek kell lenni!

DSC_0162

És innentől, mintha felmentést kaptam volna a perfekcionizmus alól, kicsit hátra tudtam dőlni és rácsodálkozni, hogy úristen, egyre nagyobb vagyok, hogy ez a gyerek itt bent nő, és tényleg komolyan gondolja, hogy én legyek az anyja (mert az apját még megértem, csudamázlija lesz vele, na de egy ilyen kettyós anyával!?!?!?!). Szépen lassan, mint valami túltolt Disney filmben, a dolgok elkezdtek összeállni: lett szuper új otthonunk, letettem az eddigi legnagyobb terhet, amit cipeltem közel 10 évig, elengedtem (vagy legalábbis jó úton haladok vele) kevésbé fontos dolgokat és kapcsolatokat, előléptettek (wohooooooo!!!) és elkezdtem énekelni a gyereknek (gondoltam, ha ezek után is velünk akar élni, akkor már az ő baja lesz, én figyelmeztettem!).

És most várunk. Várunk és figyelünk, vajon ezt a ’projektet’ hogy fogjuk megugrani…Már tudom, hogy egy gyerek nem beilleszkedik a mi korábbi életünkbe, hanem felülírja azt, nem ő alkalmazkodik hozzánk, hanem majd mi hozzá és kb. semmi, de semmi nem lesz úgy, ahogy az én határidő-mániás, maximalista énem megálmodta. Ha mázlink lesz, az apja türelmét és az én szépségem (muhahahaha) örökli. Fordított helyzetben baromi nagy sz.rban leszünk, és nem azért, mert Zsiti ne lenne sármos.

Még mindig van bennem milliónyi kérdés, hogy mi lesz azokkal a dolgokkal, amiken az első pár hónapban kattogtam: vajon lehet majd Vele utazni? És tudom majd annyira színessé tenni a világot számára, mint amilyen? Nyitott, toleráns, világjáró kis kozmopolitát tudunk majd formálni belőle? És vajon mi lesz a munkahelyemmel? Mikor és hogyan tér(het)ek majd vissza? És hogy ugye már 2 hónapos korában megtanul orrot fújni, mert az orrszi-porszinál kevés gusztustalanabb dolgot tudok elképzelni.

Zsigi

Egy dolog viszont biztos: úgy próbáljuk meg majd menedzselni a kis életünket, hogy mindhármunknak a legjobb legyen, aztán persze valószínűleg időnként ez a nagy igyekezet a totális káoszba és katasztrófába fullad majd. De a jó hír, hogy fantasztikus anyákkal (családokkal) találkoztam NZ-n és AU-ban, akik 1-2-4 gyerekkel is nekivágtak a nagyvilágnak, letelepedtek, új életet kezdtek, vagy épp csak utazgattak egy évig. Ők az én példaképeim, nem vagyok hát a kattanásommal egyedül (Köszönöm Judit, Györgyi, Klári és Erikák, fantasztikusak vagytok!). Most pedig vár ránk az eddigi legnagyszerűbb kalandunk: Zsigmond.

Interjú Balogh Boglárkával – lány a milliónyi szín és történet nyomában

Women around the world – Interjúsorozat (2. rész)

Utazásaim során annyi fantasztikus, különleges emberrel találkoztam, hogy mostanra ért meg a gondolat, muszáj megmutatnom Nektek Őket. Nem csak azért, hogy lássátok, milyen ‘hátizsákokat’ cipelünk mindannyian, hanem azért is, mert hiszek abban, hogy az utazás gyógyír, hihetetlen önismereti út és nagyon sok mindenben fejleszti a személyiségünket. Ezzel az interjú sorozattal szeretnék platformot teremteni azoknak a (főként) nőknek, akik képesek voltak egyedül, vagy társukkal kilépni a komfort zónájukból és a világ bármely pontján véghezvinni valami elismerésre méltót.

Balogh Boglárka blogjára egy közösségi oldalon keresztül bukkantam, és az első dolog, ami megfogott benne, hogy végtelenül színes, izgalmas képekkel tűzdelt, igényes írásokat tartalmaz. Boglárka akkor épp a fekete kontinensen utazgatott 4 hónapig. Mint kiderült, írásai a National Geographic Magyarország online számára készülnek, közel egy éve már ők közlik le az utazások során készült cikkeket. Nagyon érdekelt, hogy mi lehet Boglárka története a heg tetovált törzseken, extrém kalandokon és könyvvé formálódott emberi kapcsolatokon túl, így a következő interjúban erre próbálunk fényt deríteni.

Mindig szeretem tudni, ki áll az olvasóknak szánt történetek mögött, így arra kérnélek, meséld el röviden, ki volt Balogh Boglárka azelőtt, hogy belefuthattunk volna az utazós blogjába!

Azt gondolom, ugyanaz a nyíregyházi lány maradtam, aki majdnem tíz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy az ELTE jogi karát államvizsga előtt elhagyva Angliába megy egy időre munkát vállalni, és nyelvet tanulni. Innen vezetett az első nagyobb utam Kenyába, ahol önkéntesként segítettem 2 hónapig egy árvaházban, majd eljutottam a 400 ezer szomáliait számláló Dadaab-i menekülttáborokba.

Az ezt követő évben újra Angliában dolgoztam, majd 6 hónapot ismét utaztam, ezúttal Ázsiában. Ekkor jártam először Indiában lepratelepen, a Thaiföldön élő burmai hosszú nyakú nőknél, vietnami AIDS-es árváknál, és különféle állatvédő szervezeteknél. Ez így ment 5 évig. Mindeközben riportokat és útleírásokat készítettem, rengeteget fényképeztem, amit egy idő után országos lapok és magazinoknak vettek át (Szabad Föld, Élet és Tudomány, ELLE, Marie Claire), így lettem jogász helyett szabad úszó újságíró.

ba

A National Geographic Magyarország online-nal egy éve dolgozom együtt, az idén januártól májusig tartó 4 hónapos afrikai utam alatt az ő felkérésükre vezettem heti két alkalommal jelentkező blogot törzsekről, ipari oroszlántenyésztésről, állatvédelemről, kultúráról.

Fantasztikus, hogy mertél ekkorát váltani és kiugrani egy biztosabbnak tűnő, predesztinálható karrierútról. Honnan jött Neked az utazás iránti szenvedély? A fényképezést egyébként tanultad, vagy ennyire isten adta tehetség vagy?

Köszönöm szépen, de soha nem tanultam a fényképezést, viszont mindig mindenben megpróbálom a különlegeset meglátni, ami valljuk be az utazások alatt ugyan nem nehéz, de sokszor rendkívül időigényes. Aki egy kicsit is járatos a fotózásban, az jól tudja, hogy nem egyszer a tökéletes képre akár órákat, vagy napokat kell áldozni, és csak jóval később látja be az ember, hogy a fáradozás valóban megérte. Persze nevetséges arra panaszkodni, hogy a Krüger Parkban nem pont úgy és nem pont ott megy le a nap, ahogy és ahol az ember szeretné, ráadásul a zsiráf sem akar belesétálni a megfelelő szögben a látótérbe, így ilyenkor inkább leteszem a gépemet, és csak gyönyörködöm a látványban.

sunset

Az utazás iránti vágy már az egyetemen elkezdődött. Akkor határoztam el, hogy nemzetközi jogász leszek, aki az iroda helyett kinn a terepen dolgozik, de akkor még álmomban sem gondoltam, hogy ez majd az újságírással és utazással fog megvalósulni, ami szó szerint a szenvedélyemmé vált.

Ez egyértelműen átjön a posztokból és az írásokból. Ha jól tudom, már két könyvet is megjelentettél! Mesélj ezek hátteréről kicsit!

Az első könyvemet 24 éves koromban írtam a Böjte Csaba atya dévai árvaházában töltött 1 hónapomról, ahol önkéntes nevelőként dolgoztam. Az egyik kislánnyal annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A napló stílusú regény róla, és a kettőnk barátságáról szól.

Második, a Libri kiadó gondozásában megjelent Love Commando című, az indiai becsületbeli gyilkosságokról szóló hiteles dokumentumregény.  A Love Commandót, ami egy Delhi központú aktivista szervezet, melynek tagjai a szülők bosszúja elől menekülő szerelmespárokat menekítik és bújtatják az általuk működtetett rejtekhelyen, interjúkészítés céljából 2012 januárjában kerestem fel. A rövid találkozás helyett 3 hónapra ott ragadtam, és részt vettem a szervezet munkájában.

A könyv megírására személyes indíttatás vezérelt. A már említett fél éves ázsiai utam végén találkoztam a könyvemben szereplő lánnyal, Hartival. A tizenkét órás vonatúton a háromszemélyes hálókocsiban ő volt az útitársam. Egy, a saját családja által elrendelt becsületbeli gyilkosság elől menekült az északi országrészből a Love Commandóhoz.

Hazatérésem után egy héttel már biztos voltam benne, hogy vissza kell mennem, és meg kell találnom a lányt. Kutatni kezdtem Indiáról és a becsületbeli gyilkosságokról, majd felvettem a kapcsolatot a Love Commandoval, és felkerestem őket. Sajnos Harti soha nem ért el Delhibe, de szimbólumként az ő alakjába sűrítettem a valóságban megismert női sorsokat. Az ő egyedi tragédiáján keresztül mutatom be az általánosat.

LC

A másik két főszereplő Azad és Netu. Miután a lányt a családja hazacsábította, és házi őrizetben tartja, róla semmit nem tudok. Azad kálváriáját, a felesége visszaszerzésére irányuló kétségbeesett jogi és személyes harcot viszont lépésről lépésre évekig végig kísértem. Vele a mai napig tartjuk a kapcsolatot, két évvel ezelőtt újra találkoztunk.

Nagyon mély, fájdalmas, de egyben inspiráló történetek ezek. A könyv megírásán túl van valami terved, hogy miként szeretnél segíteni az ilyen nőknek, áldozatoknak, vagy úgy érzed, hogy a publicitással máris óriási energiákat mozgatsz meg?

Kívülállóként, azt gondolom, nem tisztem egy több ezer éves kultúrát sem megítélni, sem pedig megváltoztatni, arról nem beszélve, hogy évszázadok alatt meggyökeresedett ősi szokásokról beszélünk, ami a nyugati kultúra beáramlásának következményeként alapjaiban inog meg.  A nőkkel szembeni atrocitások sajnos csakis a hazai oktatás és ismeretterjesztés által fognak megváltozni, aminek a kezdete az, hogy ezek a gyilkosságok, erőszakok nem csak Indiában, de világszerte is publicitást kapnak.

Én a történeteimnek -bármerre járok- mindig is az emberi oldalát szeretem bemutatni, a könyvemmel és az írásaimmal is erre törekszem.

Vissza az utazáshoz: hogy kell ezt elképzelni? Félévente felveszel egy hátizsákot és egyedül nekivágsz a világ egy teljesen elképesztő zugának, lesz, ami lesz alapon, vagy ez mindig egy jóval szervezettebb, és tudatosabb utazás?

Amikor megérkezem egy-egy hosszabb utamról, és újra beállnak a megszokott itthoni napjaim (az írás mellett egy családi vállalkozásban segédkezem) egy idő után nagyjából kirajzolódik, hogy mi is lesz a következő állomás.

428A1101l

Mivel a munkámból kifolyólag fontos az, hogy miről tudok érdekes cikket írni, tudatosan kutatni kezdek az adott földrészen a témák után. A mostani, afrikai utam esetén például helyi vezetőkkel kellett a kapcsolatot felvennem ahhoz, hogy egy-egy törzshöz eljuthassak, így már szeptemberben szervezni kezdtem a januári indulást, de sokszor csak egy-egy véletlenen múlik, hogy éppen mikor és hová érkezem, kikkel találkozom. A térképemet csak nagyjából rajzolom meg, és hagyom, hogy az adott szituáció befolyásolja majd a végleges útirányt.

Különben pedig nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hisz nem egyedül utazom, van aki fogja a kezemet.

Ez nagyon jól hangzik. A könyvekről már ejtettünk szót, de mi az, amit Te a blogod segítségével szeretnél átadni? Miért írod és mi vele a célod?

Nekem az élet fontos dolgai soha nem azok voltak, amiket általában annak tartunk: a pénz, a haladás, a siker. Az érzések és a hangulatok számítanak, melyek utunk során a látásmódunkat színezik, így ezen keresztül a világot is, melyben élünk.

Egy-egy kalandozás alkalmával olyan impulzusok érnek, amikből aztán hosszú ideig táplálkozom, mert ilyenkor a hozzám hasonló túlcivilizált ember úgy érzi végre, hogy szabad és hazaérkezett. Ebben hiszek, és a képeimen, írásaimon keresztül is ezt az életérzést szeretném tükrözni.

albino

Valójában az én esetemben nem beszélhetünk klasszikus blogírásról, hisz nem magamat állítom a témáim középpontjába, hanem a szememen át az olvasó betekintést nyerhet egy másik világba, az oda tartozó emberek küzdelmeibe, sikereibe vagy kudarcaiba. Én a tapasztalataimon keresztül mások életét helyezem a fókuszba, amiről riport formában számolok be.

Ha össze kellene foglalnod, szerinted mi az, amit leginkább tanítottak Neked ezek az utak? Van ennek egy komoly önismereti, személyiségfejlesztő célzata is, vagy csupán a tájak miatt vágysz mindig máshova?

Talán furcsának tűnhet a válaszom, de én nem azok közé az utazók közé tartozom, akik keresnek valamit a világban, menekülnek egy vélt vagy valós kudarc elől, valaminek a hiányát, egyfajta tátongó űrt szeretnének a folytonos vándorlással betapasztani, vagy elindulva egy úton önmagukat megtalálni. De kétségkívül akaratlanul is rengeteget változtam.

Engem a tanulás hajt, a világ és a benne élők iránt érzett kíváncsiság, a vágy, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg más, tőlem sokkal szerencsésebb vagy szerencsétlenebb emberek sorsát, hogy a saját szememmel lássam, hogy Földünk más területein hogyan zajlanak az unalmasnak nevezett mindennapok.

Ez a mély érdeklődés vitt például hat hónapra Ázsiába, vagy az afrikai orvvadászok ellen küzdő női csoporthoz, az ugandai hegyi gorillákhoz, a rituális gyilkosságok elől menekülő albínókhoz, vagy éppen a különböző törzsekhez. Engem tényleg boldoggá tesz, hogy van szerencsém látni a kendőzetlen valóságot, az elképesztő tájak, és állatvilág mellett hétköznapi hősöket ismerhetek meg, és hogy erről tudásomhoz mérten beszámolhatok az érdeklődő olvasóimnak.

Wiliso, a 27 éves vadász magával vitt a reggeli vadászatra

Viccesen azt szoktam mondani, hogy az utazási függőséget én ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, amikor sokaknak egy szép cipő, vagy egy új telefon után fáj a szívük. Csak az enyém akkor sajog, ha meglátok egy csapat kardszárnyú delfint a televízióban, és én nem lehetek ott…

Többször is említetted, hogy az utazás egyfajta függőség. Ezzel jómagam is teljesen egyetértek. Mint minden függőségnél azonban, van egy pont, ahol tudni kell kezelni. Most, hogy véget ért egy ennyire meghatározó út, mi a következő lépés, mik a rövid távú terveid?

Nagyon szeretnék egy fényképkiállítást szervezni a képeimből. Tudom, hogy hatalmas fába vágom a fejszémet, de bízom benne, hogy sikerül tető alá hozni ezt a tárlatot, és a közönség is szeretni, élvezni fogja.

Ez nagyon jól hangzik. Mikorra tervezed a kiállítást és hol értesülhetnek majd róla az olvasók?

Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor már idén októberben találkozhatnak a képeimmel és velem a kedves érdeklődők a Néprajzi Múzeumban a World Press Photo tárlat zárásaként. A pontos részletek azonban egyelőre még szervezés alatt állnak.

bár több borjú is tart a csoporttal, az anyák féltve őrzik őket

És ha a hosszabb távú terveidet nézzük, szerinted ezt mennyi ideig lehet így csinálni, vagy miben fog módosulni ez az életforma, ha mondjuk családod lesz?

Szerintem, néhány éven belül egy csecsemő érkezése biztosan fog bizonyos dolgokon változtatni, más lesz fontos az életemben, de addig, amíg iskolába nem készül, nem hiszem, hogy röghöz kötöttnek kell majd lennem, lennünk. Szeretném ha a gyermekeim világot látnának, ugyanakkor kötődnének a gyökereikhez, értékelnék szerencsés helyzetüket, megtanulnák szeretni és tisztelni a társaikat, az állatokat és a természetet.

Az én szüleim ezekre az értékekre nevelték a nővéremet és engem is, én is ezt szeretném majd továbbadni.

Nem vagyok híve a túlsterilizált, túltervezett és túlaggódott nevelési- vagy életvezetési módszereknek.

Üzennél-e valamit az olvasóknak?

Talán azt, hogy mindenkiben él a tökéletes élet vágya, hogy ez kinek mit jelent, hosszú tanulás és valódi önismeret függvénye.

Meg azt, hogy merj élni, merj lépni, és soha ne nézz hátra! Nekem ezt bizonyította be az elmúlt lassan 1O év.

Köszönöm szépen Boglárkának a hihetetlen érdekes interjút. A fotókiállítás részleteiről pedig természetesen a Vombat fb oldalán is hírt adunk majd, addig pedig kövessétek Boglárka színes mindennapjait a fb oldalán is!

 

A legnagyobb kaland

Szóval, az van, hogy a vombat simogatós álláson túl állítólag létezik egy még sokkal királyabb állás hivatás, nos, ezt minden bizonnyal megnyertük!

De kezdjük az elején: A hétvégén kimozdultunk végre, egyrészről tartani akartuk az egy hónap-egy külföldi kiruccanás sorozatunkat, másrészről kell az inger. Ha túl sok időt töltök egy helyen az nálam mindig beforduláshoz vezet. Az eredeti terv az volt, hogy bevesszük Hollandiát és a tulipán földeket, de aztán nem találtunk megfelelő szállást és így végül maradtunk.

12999615_10153442539821837_69829592_o

 

Viszont kellett egy B) terv, muszáj volt menni. Így jött az ötlet, hogy átlátogatunk a sógorékhoz, én már legalább 5 éve nem voltam Ausztriában és mint tudjuk, közel is van és szép is. Csak valahogy annyira kézenfekvő, hogy az ember oda menjen, hogy aztán sosem megyünk. Szerencsére Zsiti rábukkant valahogy a bozsoki Malomporta honlapjára, és ezzel el is dőlt: itt megszállunk, és innen fogunk csillagtúrázni 3 napig.

 

13022460_10153442539256837_1311687763_n

 

A Malomporta ugyanis tökéletes menedéknek bizonyult az elmúlt 3 hónap érzelmi vasutas-túlhajszolt-totálisan új időszaka után: egy világország végi kis nyugalom szigete, közel az osztrák határhoz. A kert végében kis patak csörgedezik, a forrásból inni lehet, a szomszédban egy kastély található és körös-körül dombok és retinaégetően sárga repceföldek veszik körül (öööö igen, hát ez egy kicsit beszippantott, nem mondom meg, hány fotót készítettünk róla). A kemencénél családok sütötték ma este a szalonnát, a kis vendégházban 10 fős borkóstoló zajlik, délután pedig mezítláb fetrengtem a pihe-puha fűben. Ez kellett nekünk.

 

 

 

IMG_0036

Ma pedig átlátogattunk Graz-ba, egyrészről azért, mert még nem voltunk és kíváncsi voltam az osztrákok második legnagyobb városára, másrészről UNESCO-s belvárosa van és az UNESCO-mániám továbbra sem csihadt. Nem okozott csalódást: ez az édes óvárossal bíró, tetőtől-talpig virágba borult egyetemi város tele volt nyüzsivel és nyugalommal egyszerre. Az én személyes kedvencem pedig ez a híd-kávézó volt, szerintem hatalmas:

 

 

IMG_0065

Este pedig, miután Zsitit keresztül-kasul rángattam a repcemezők közepébe (itt álljunk meg! nem, inkább itt! jajj, ez annyira szép, ide menjünk be a közepébe! de Te is gyere! úgy fotózzál, hogy balról süssön a nap!…), visszatértünk a kis nyugodalmas zugunkba és kezünkben egy-egy korty vörösborral arról beszélgettünk, vajon miben lesz mostantól más az életünk, hogy előttünk áll ez a nagy kaland: a Vombi-család hamarosan hármasban rója majd az utakat, keresi a legkisebbeknek is megfelelő utazási módokat és az extremitást most már nem a helyszín, vagy az utazás módja, hanem maga a legkisebb Vombat adja majd.

IMG_0077

 

Ui: azt már bizton tudjuk, hogy az új szentháromságomat a mosdó (de azonnal állj meg, mert bepisilek!) – a kaja (azonnal adjál enni, mert elájulok) – és a random helyen történő elalvások jelentik. Dehát ez ettől szép, nem? 😉

A retinaégető zöld mezők, a birkák és a lisztes arcú néni – 5 napos road trip Írországban

577775_10150786838356837_496743429_nPár évvel ezelőtt egy nagyon kerek születésnapom (igen, jól sejted, 18.) alkalmából szerettem volna valóra váltani az egyik legnagyobb álmom: eljutni Írországba. Körülbelül 16 éves korom óta dédelgettem ezt az álmot, jól el is mentem egy csomó helyre, csak épp ide nem, szóval ezen már nagyon kellett változtatni, így kitűztem a céldátumot és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, ha két fillérem sem lesz rá, akkor is elmegyek a végeláthatatlan zöld dombok hazájába.

Nyilván úgy szerettem volna bejárni az országot, hogy minél többet lássak, de kellően szabadon, ott állhassak meg és ugrálhassak örömömben, ahol csak akarok. Tehát a másik fix dolog volt, hogy road trip lesz belőle. Egy nagyon kedves barátnőm évekig lakott Dublinban, de sajnos én akkor elég szűkös időket éltem, így nem tudtam meglátogatni. Azt ígérte azonban, hogy ha bármikor az életben nekiindulok Írországnak, Ő segít nekem ingyen szállást találni. És ez így is történt, én pedig itt találkoztam először a ‘couchsurfingelés’ azon formájával, amikor számomra teljesen vadidegen emberek fogadtak be az otthonukba teljesen ingyen.

385753_10150786748601837_979718250_nZsuzsi barátnőmön keresztül ismerkedtem hát meg Patriékkal, akik az első bemutatkozó e-mailem után annyival reagálták le a szokatlan kérésem, miszerint meghúznánk náluk magunkat 4 éjszakára ketten, hogy ‘Zsuzsi barátai a mi barátaink is.’ Nem akartam hinni a fülemnek! Félőrült módjára rohangáltam fel-alá a lakásban, hogy ezt nem hiszem el, ilyen van, hogy valaki sose látott és csak úgy ingyen befogad minket, ráadásul sem ők, sem a lakótársaik nem is lesznek otthon. Annyi volt a deal, hogy Magyarországon fussunk össze a reptéren, odaadják a kulcsot és legalább találkozunk…5 percre…Döbbentem álltam az eset előtt, de még tudták fokozni: kiderült, hogy azért nem lesz otthon senki, mert Patriék esküvője lesz Magyarországon, így a kocsira sem lesz szükségük, vigyük azt is nyugodtan. Azt hiszem, hogy Patriék végeláthatatlan jósága és nyitottsága indított el engem is egy úton, hogy higgyek az ilyen fajta utazgatás szellemében, jöjjenek akár vadidegenek hozzám, vagy szálljak meg én mások otthonában.

398993_10150786891576837_131155114_nA kocsit végül nem tudtuk lenyúlni, mert bonyolult lett volna a biztosítási papírokat elintézni, de béreltünk egyet a következő napokra, és élveztük a belváros közelében lévő kis lakást. Az első és utolsó napon bevettük Dublint. Szerintem hihetetlen hangulatos városka, aranyos hidakkal, klasszikus angolszász vöröstéglás épületekkel és az elengedhetetlen ír kocsmákkal mindenfelé. Az út előtt ráhangolódásképp megnéztük a Once c. filmet, ami az egyik legkedvesebb keserédes filmem, szóval én minden sarkon kerestem az utcai zenészeket meg a lányt a porszívóval. Természetesen nem maradhatott ki, hogy bevegyük mi is valamelyik pub-ot, és bár nem vagyok nagy sörivó, egy Guiness-t a rend kedvéért én is legurítottam.

149402_10150786787206837_1970045993_nMásnap reggel korán keltünk, mert mentünk a kocsikölcsönzőbe, ahol először senkit nem találtunk, majd nagy nehezen átvergődtünk egy másik kölcsönzőbe, ahol közölték, hogy nincs is meg az autó, amit kibéreltünk. Végül egy kevésbé diplomatikus tárgyalás és egy 100 méteres sprintben aratott győzelem után (a szintén az egyetlen árván hagyott kocsiért versenyző sóvárgó tekintetű ellenfelünkkel szemben) megcsíptük a bérkocsit. Beültünk, elindultunk, megnyugodtunk. Király, van kocsink, jó is, mondjuk a kormányt rossz oldalra tették, de sebaj, néhány száz méter és elhibázott kanyar után nagyjából belejöttünk a baloldali vezetésbe.

303318_10150786782651837_1083887330_nAmolyan reflexszerűen nyúltam a kolbászos szendvicsért, hogy akkor reggelizzünk egyet a nagy ijedtségre, amikor gyanús lett, hogy egy (az egyetlen) pénztárcával kevesebb van nálunk, mint röpke 10 perccel és a 100 méteres sprinttel ezelőtt…vettünk egy éles balkanyart (nyilván a rossz sávba) és újabb 15 perc alatt sikerült is visszakerülnünk azt a 3 háztömbnyit, ameddig jutottunk. Ekkor még reménykedve pattantunk ki a kocsiból és jártuk végig a helyszínt, ahol alig negyedórája még diadalittasan csaptunk le a járgányra, azonban a pénztárcámnak már csak hűlt helye volt. Gyanítom, hogy a sprint 2. helyezettje boldogan tette el a teljes útiköltségünket és bankkártyámat tartalmazó bukszát vigaszdíjként. Valójában ki tudott bérelni belőle egy sokkal menőbb kocsit, lelki szemeim előtt láttam, ahogy egy cabrióval hasajt végig a Ring of Kerry-n. Ezen a ponton azért volt egy kis pityergés meg bankkártyaletiltás, meg neismenjünksehováseinkább nyígés, de kb. fél óra után, ahogy kiértünk a városból, olyan elemi erővel ejtett rabul a táj, hogy úgy voltam vele, inkább legelek mohát meg alszok birkákkal, de ezt nem hagyhatjuk ki.

545701_10150786820306837_965780871_n

Három napra osztottuk az utat eredetileg, így azonban kettő alatt lenyomtuk az út nagy részét: 1. nap toltunk egy Dublin-Galway-Westport szakaszt, 2. nap pedig Wesport-Sligo-Donegal volt terítéken, a 3. napon pedig visszatértünk Dublinba, ahol még egy napot flangáltunk. Írország egyébként pont olyan, mint a giccses képeslapokon: vannak birkák, elképesztően zöld minden, gyakran elered (mondjuk nekünk 3 napig vakító napsütésünk volt) és az óceán part szerintem különleges, elemi energiával bír. Elég lassan haladtunk, mert minden 28 méternél nyomtunk egy satuféket, hogy úristenháteztmuszájlefényképeznem, így egyszer csak azt vettük észre, hogy ránk esteledett egy nemzeti park kellős közepén.

380288_10150786805841837_472617826_nNem volt hát mit tenni, keresnünk kellett SOS egy szállást. És akkor, ott a semmi közepén (nyilván nem így volt, de én így éltem meg), hirtelen előbukkant a világ legtüncibb B&B helye. Az útitársam arcát körbeérő vigyorral jött elém, hogy ‘Hát PiciO, ezt imádni fogod!’.

Bementem, és a 3 szobácskából álló kis fogadóban ropogott a tűz a kandallóban, alig 2 percen belül pedig már előttem gőzölgött az isteni tea és a házinéni sk. vajaskeksze. Odavoltam. Mindenhol kis rózsás és virágmintás abroszok, párnák, képek a falon, amolyan igazi vidéki angolszász giccs, a maga minden imádnivaló részletével.

576373_10150786806046837_29407093_n (1)De az írországi road trip egyik legmaradandóbb élménye másnap reggel ért: épp boldogan fogyasztottuk a klasszikus ír reggelinket, mellettünk egy hatvanas amerikai házaspár nagyhangú férfi tagja magyarázta a semmihez sem fogható amerikai nyugdíjas életérzést, amikor megjelent az ajtóban a házigazda néni. Karján fel volt tűrve a blúz, előtte kötény, az arca pedig lisztes volt, mert épp sütötte nekünk a házi pogácsát. Annyira idilli volt az egész, hogy tudtam, egyszer majd én is ilyen nagymama szeretnék lenni, aki egy meseszép ország nemzeti parkjának közepén sütögeti majd a pogácsát a kölköknek…vagy épp a vendégeinek.

Az az egy biztos, hogy a giccsvödör ránk borult az út során, így ha akartuk volna se sikerülhetett volna jobban az út (leszámítva a pénztárcás fiaskót, vagy talán pont ezzel kárpótoltak az égiek): amikor megérkeztünk az óceánhoz Donegal után, nem csak, hogy kisütött a nap, de szivárvány ragyogott az égen és én már őszintén vártam az unikornisokat is (kicsit volt is hiányérzetem, hogy ez kimaradt, de beértem néhány bárgyú birkával és egy tekintélyt parancsoló kossal is).

398993_10150786891536837_872056167_nAmikor megérkeztem NZ-re, az Északi-Szigeten visszaköszöntek rám ezek a zöld dombok, a kedves emberek, a temérdek birka és a tenger látványa. Mégis, valahogy semmi sem írta felül azt az 5 napot Írországban, és a bakancslistámon továbbra is ott szerepel egy újabb road trip a Ring of Kerry mentén.

Köszönet 2015-nek!

Úgy szeretnék búcsúzni 2015-től, hogy hálát mondok mindazért, ami idén történt velünk. Amikor tavaly búcsúztattam 2014-et, nagyon fájt elengednem, tele voltam aggódással és kétséggel, hogy mi mindent fog tartogatni 2015. 2014 életem legnagyobb kalandjának éve volt, amikor felvettem a hátizsákom és egyedül nekiindultam Új-Zélandnak. Találkoztam számos fantasztikus emberrel, meseszép helyekre jutottam el és visszatértem valakihez Wellingtonba.

Ezt azért nehéz volt überelni, de azt gondolom, nem kevésbé volt kalandos az idei év sem: márciusban megkérték a kezem (nem, az a poszt tényleg nem poén volt, bár Zsiti épelműsége e téren erősen megkérdőjelezhető :) ) és hazaköltöztünk. Mindketten találtunk munkát, olyat, amit szeretünk, és ami szakmailag kihívás. Nekem ráadásul sikerült bejutnom ahhoz a céghez, amit még Wellingtonban megálmodtam magamnak. Ennek tényleg hihetetlenül örülök, bár az is igaz, hogy épp fénysebességgel próbálok elsajátítani egy új szakmát. Mindegy, végülis imádom a kihívásokat.

 

Emellett számos dolog történt a Vombat házatáján is.

Számszerűsítve:

  • – összesen 218 poszt jelent meg a vombat facebook oldalán,
  • – jelent meg írás velem vagy rólam az alábbi oldalakon: Origo, Travelo, angolnyelvtanitas.hu, Határátkelő, Külföldre mennék, wanderlust.hu, backpacker.hu, Konyhalál, Hajdúpress, stb.
  • – tartottunk 5 előadást Új-Zélandról (ebből egy fotókiállítás volt) és egy webinart is, összesen közel 600 embernek,
  • – megkeresett Friderikusz Sándor és szerepeltem az ATV-ben, illetve forgatott velem az Alföld TV is,
  • – a blog követőinek száma átlépte a 2000-t és összesen 44 országból olvastok, őrület!
  • – olyan fantasztikus bloggerekkel ismerkedhettem meg személyesen, mint backpacker Bori (mikor hol jár, de mi NZ-n találkoztunk), a wanderlust.hu Páros (idén Izlandon nyomultak), azausztralia-s Andi és Zoli (Ausztrália), Bánovics Marcsi (Kína), mindenkiutazhat.hu-s Ádám és Zsuzsi (mi NZ-n találkoztunk, de a srácok körbenyomulták a földet), Timi és Balu, és még számos fantasztikus (és kattant) utazóval,
  • – beindítottuk a workingholiday.hu-t, amelyet azért hoztunk létre, hogy az utazni vágyóknak segítsen megszerezni és kiélvezni ezt a fantasztikus vízumot, amellyel én is utazgattam. Az első előadásunkon megtisztelt minket NZ tiszteletbeli konzula is, és támogatásáról biztosított a ‘vízum édesanyja’ is.
  • – idén összesen 4 országban jártam: egyben éltem (NZ), egyről tudósítottam (Görögország – igen, ilyen munkám is volt: írtam és utaztam egyszerre), kirándultunk egy olvasómnál is (Szlovákia) és Londonban félig szakmai-félig magánügyben jártunk (találkozhattunk a kiwi pótanyámmal is).

 

DSC_0573

Átfutva ezt a pár pontot talán látszik, hogy nem unatkoztunk :).

Nos, 2016-ban emeljük a tétet:

  • – szeretnék szakmai okból utazgatni, és az első célállomás már ki is tűzve (de erről majd februárban bővebben),
  • – márciusban vár ránk egy kicsit másféle kaland,
  • – nyárra pedig egy újabb kontinenst tűztünk ki célul magunk elé.

 

Persze voltak nehézségek is, de ezeket a csatákat megvívtuk és igyekszünk nem erre koncentrálni. Legyűrtem a hazatérés utáni depressziót (igen, az utazóknak ilyen nyígjeik is vannak), Zsiti megküzdött a kultúrsokkal, műtöttek mindkettőnket, családtagjaink is voltak idén kórházban, végignyomtunk pár próbaidőt és kialakítottunk egy teljesen új, közös, nagyon tudatos életmódot. Mérhetetlen hálás vagyok azokért az együtt töltött programokért, amiket a szeretteim körében tölthettem. Azt hiszem, az idei év legnagyobb üzenete számomra az volt, hogy a meseszép helyeknél, a legkülönlegesebb élményeknél már csak egy dolog ég jobban bele az ember szívébe: az pedig a társaskapcsolatok.

Köszönöm, hogy Ti pedig végig itt voltatok velem, kedves hozzászólásaitokkal bíztattatok, igyekszem 2016-ban még több izgalmas történettel és kalanddal szolgálni. Legyen csodás, izgalmas, szeretettel és megvalósult álmokkal teli új évetek! 2015, köszönöm, hogy ilyen színes és mozgalmas voltál! Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!

Hátizsák, szauna, véres palacsinta – II. rész

Amúgy neorokkerék nem voltak rossz arcok, egyrészről nem kapcsolták ránk éjjel a szaunát, ami szerintem már önmagában is nagy dolog, továbbá megkínáltak minket teával, sőt, megismerkedtettek minket valami sárga nemzeti bogyóval (ki tudja a nevét???), ami még az aranynál is drágább, mert nem tenyészthető, és baromi egészséges.

Aland18

Másnap feltérképeztük Aland ’fővárosát’, ami egy nagyon tünci kisváros, kb. 2 utcával, egy eszméletlen jó cukrászdával és egy bicikli kölcsönzővel. Na, innen voltak a bringáink, amivel a következő egy hétben keresztül-kasul akartunk kerekezni 6500 szigetet (de mondjuk minimum négyet – csak hogy elmondhassam, jó párat bejártunk).

Aland3

A gond csupán annyi volt, hogy volt kb. fejenként 10-15 kiló csomagunk, és pénzünk két háromsebességes cangira. A többit ugye elzabáltuk Stockholmban, tehát a feladatra alkalmas bicikli innentől szóba sem jöhetett…a másik nagy hiba elhinni a svédeknek, meg a finneknek, hogy Aland lapos. Aland annyira volt lapos, mint a Budai hegyek. Jó, lehet, hogy azok dombok, de alföldi lányként nekem hegyek. Úgyhogy Aland is az volt. Himalája oda-vissza. Egy három sebességes csodacangival.

Aland20

Mindezt tetőzte a frenetikus időjárás. Mert azt (is) elfelejtettük megnézni (vagy megnéztük, de úgy gondoltuk, hogy legalább nem lesz tömeg), hogy Aland-szigetekre nem mennek az emberek augusztus közepétől, mert az idő nem turistáknak való. Utazóknak se. Balfék biciklis magyaroknak se. Mindegy, volt széldzsekink meg széles repertoárunk káromkodásból. Ezzel a kettővel egyébként bármilyen teljesítménytúrát végig lehet csinálni! (Új-Zélandi hasonló hangulatú túránkért katt ide!)

A triatlon szervezői nagyon örültek nekünk. Bár csak ketten voltunk és három fő kell a váltóhoz, szereztek nekünk egy többszörös ironman pasit, aki szeret 6,5 km-t úszni jeges skandináv folyókban árral szemben, meg futni is maratonokat 60 évesen. Szerintem amúgy nem emberből volt, de mindegy. Mivel a futás pont nem az erősségem, úszni meg a 16 fokos tengerben nem nagyon volt kedvem, így enyém marad a biciklis rész.

Aland13

Mondom hogy festett: úszásban még elég jók voltunk, mert az nem az én reszortom volt. Aztán jöttem én a kosaras, három sebességes városi biciklivel, aminek súlya egyenlő volt az összes többi résztvevő kerékpárjának összsúlyával. Ezt már csak abból is gyanítom, hogy a többi bicikli kisujjal felakasztható volt a depoban, én fel se bírtam aggatni az enyémet, úgyhogy elegánsan letámasztottam, ahogy a kocsma elé szokás. De hogy javítsak az összképen, a türkiz színű termopulcsimhoz egy színben passzoló swarovski gyűrűt húztam, lássák ezek a skandináv népek, hogy a stílus nem pénz kérdése, na!

Aland12

Nemtom ugyan, hogy ez mennyit adott hozzá a teljesítményemhez, de óriási hajrában az utolsóként értem be. Az óriási hajrá köztem és a vacsorára hazavágyó szervezők közt zajlott. Van annak egy pikantériája, amikor már csak azért szurkolnak neked, hogy érj már célba, mert már mindenki rég hazament és a szervezők halálra unják magukat. Mindegy, az tuti, hogy az én beérkezésemnek mindenki őszintén örült. Ironmanünk segítségével legalább a méltóságunk visszanyertük és megkaptuk a legmesszebbről jövőknek járó jutalmat is (így mondhatják svédül, hogy vigaszdíj).

A többszörös ironman és én átvesszük a 'legmesszebbről jövőknek járó díjat'

Másnapra felajánlottuk segítségünket a verseny szervezőinek, így gondoltuk ledolgozni a saját nevezői díjunkat, amivel semmi gond nem lett volna, ha nem szakad úgy az eső aznap, mintha dézsából öntenék. Az a fajta zuhé volt, ami ellen nincs az a több száz (ezer) eurós túracumó sem, ami megvéd. Nyilván nekünk meg nem ebből a fajtából volt, szóval a sz.rráázás borítékolható volt úgy 2 másodperc után. Mondjuk így a következő 4 órában már nem volt min izgulni: ronggyá ázott két agyament irányította a versenyzőket. Probléma csupán akkor merült fel, mikor kérdeztek tőlünk valamit svédül, mert hát azon túl, hogy Stockholm, meg Eckerö nem sokat vágtunk ezen a nyelven. Ők meg hiába finnek, nem is a jó nyelvet beszélik (közigazgatásilag Finnországhoz tartozik a szigetcsoport, de korábban Svédországhoz tartozott, így a hivatalos nyelv svéd) és még magyarul sem értenek. Ennyit a közös nyelvcsaládról…

Aland25

A probléma a sz.rráázással csupán annyi volt, hogy aznapra a büdzsénk szerint sátras alvás volt betervezve, és az egyetlen zárt cipőnk, illetve a fontos ruháink nagy része csurom víz volt és nem sok esélyt láttunk rá, hogy 10 fokban éjjel majd illatos, pihe-puhára száradnak. Erre való azonban a szárítógép! Minden bizonnyal, ha rajtam múlna, már Nobel-díjat kapott volna a feltalálója. Azzal a lendülettel be is dobáltuk a vizes cuccunkat, a cipőinket, majd boldogan vettük ki őket egy fél óra múlva. Nagyon-nagyon boldogan. A ruháim szárazak voltak és melegek. Ez igaz volt az edzőcipőmre is. Száraz is volt, meleg is, meg 2 számmal kisebb is… Az élet nagy tanulságaiból osztok most Nektek meg egyet: BŐRCIPŐT NEM TESZÜNK SZÁRÍTÓGÉPBE!!!

Na, az okos ember ugye más kárán tanul, a hülye a sajátján. Ez volt az a pont, ahol csúnyán eltört a mécses, lelki szemeim előtt már láttam, hogy egy flip-flop-ban fogok áttekerni még minimum 6497 szigeten, mert hogy ezen a pontján a szigetvilágnak már nincs olyan bolt se, ahol ruhaneműt vehetnél. Végül a duct tape oldotta meg a helyzetet. Mert hát csóró magyarnak kreativitásban nincs párja!

Aland19

Ne mondjátok, hogy nem trendi!

(folyt.köv.)

Hátizsák, szauna, véres palacsinta meg én, avagy miként lett belőlem backpacker

Olyan lesz ez, mint mikor a Star Wars trilógiának kijött az első három része, ami valójában a 4-5-6. részek után volt (vagy valami ilyesmi). A lényeg, hogy most mesélem el Nektek, miként lettem Vombat.

Az úgy volt, hogy egyszer régen nekem valaki azt mondta, hogy ezek azok az utak, amik egy ’magamfajta csinos ügyvédlánynak’ nem valók. Innentől biztos voltam benne, hogy akkor ez tutira nekem való.

Aland-térképRégi vágyam volt már eljutni Skandináviába, így kitaláltam, hogy 2012 nyarán nyaraljunk ott. Az útitársam meg azt mondta, hogy biciklizzük be. És ettől én olyan lelkes lettem, hogy egész másnap a guglit bújtam, hogy Svédországban merre lehet jókat biciklizni. Addig böngésztem a netet, míg rátaláltam az Aland-szigetekre, egy 6500 szigetből álló biciklis paradicsomra.

Baromira belelkesültem, mert azt írták, hogy meseszép hely (láttam a fotókat, tényleg), és hogy lapos (ezt meg bekajáltam) és hát na! Tegye már fel a kezét, aki már biciklizett az Aland-szigeteken! Naugye! Halál menő! Így aztán hazamentem nagy lelkesen és mutogattam otthon, hogy nééééééézd, de szuper, biciklizzük be Aland-szigeteket, ez annyira jó!

Gyorsan meg is vettem a repjegyeket Stockholmba, közvetlenül azelőtt, mielőtt realizáltam volna, némi segítséggel, hogy a piros vonal ott Svédország és Aland között arra utal, hogy Aland-szigetek már egy másik országhoz tartozik (hiába no, a hajszín azért árulkodó…).

StockholmJó, akkor B) terv: elrepülünk Svédországba, fogunk egy óceánjárót, átmegyünk a már közigazgatásilag Finnországhoz tartozó Aland-szigetekre és bebiciklizzük. Ráadásul, lesz ott egy triatlon verseny is, kár lenne kihagyni! Senkit, főleg nem engem bizonyára nem rettentene el az az apró tény, hogy előtte soha 20 km-t se tekertem le egyhuzamban, de ezek csak részletek. Ha triatlon, akkor induljunk. Beneveztünk, jött is a válasz, hogy nagyon örülnek nekünk, magyarokat ott még sose láttak (legalábbis ennyire nemnormálisokat tuti nem…).

Mivel csóró voltam (akkor is), de messzire és sokáig akartam menni (már akkor is), kellettek olcsó szállásos megoldások. Így jutottunk a Couchsurfingre és a kempingezésre, mint megoldási lehetőségek. Előbbit bátran preferáltam, utóbbihoz nem túl sok kedvem volt, de gondoltam, na majd most tuti megszeretem (segítek: nem)!

Aland6Megérkeztünk a meseszép (és 3 napig vízszintesen szakadó esős, 15 fokos) Stockholmba, ahol egy nagyon jófej házaspárnál szállhattunk meg. Róluk azt kell tudni, hogy szuperjó szobával vártak minket, még cukorka is jutott a párnánkra, ráadásul bevonatozták Európát nászút gyanánt, és odavoltak Budapestért, mert a szülők szerint Budapest baromi jó hely (szülők jól nyomták).

Stockholmban ezen túl az történt, hogy a harmadik napon a s.ggére vertünk a tíz napos költségvetésünk kétharmadának. Nem azért, mert megérkezésünk örömére beestünk az első stockholmi kaszinóba és feltoltuk a zsét a piros 21-re, hanem mert Svédország mocskos drága (mondom ezt úgy is, hogy megjártam Down Undert). Egy szendvics 4000,- Ft körüli koronánál kezdődött. Én még csak el lettem volna egy szendviccsel három napig (nem), de a férfiak állítólag nem érik be ennyivel…

Aland7Így aztán volt egy kis riadalom, meg újratervezés, hogy mit kezdünk a következő egy hétben nagyonnagyonkevés pénzből, de volt még két-két vesénk vész esetére, így egész optimisták maradtunk…Szóval, felszálltunk az óceánjáróra, majd megérkeztünk Mariehamnba.

Itt egy neorokker srác és sosevigyor csaja várt minket. Útközben nem sokat beszélgettünk, mondjuk erősen tanakodtam is, hogy vajon mi lehet a közös halmaz kettőnk érdeklődési körében. Aztán megérkeztünk hozzájuk és biztos voltam benne, hogy a takarítás, mint olyan, nem az. Én szeretem a tisztaságot, ők meg nem ismerik.

Szóval, amikor a srác szólt, hogy levezet minket az alagsorba, mert ott lesz a szállásunk, gondoltam nagyobb kupi a fentinél úgysem lehet, úgyhogy hajrá. Legnagyobb megdöbbenésemre egy szaunába vezetett be minket, hogy itt alhatunk.

És nem, nem viccelt. Egyetlen dologban bízhattunk csak, hogy éjszaka senki nem kapcsolja be ránk…(folyt.köv.)

Aland8

Lassan talán hazaérek…

Hajnal négykor keltem. Mondhatnám, hogy aludtam előtte, de nyilván nem. Édes Istenem! Mióta is vágytam rá? Minimum tíz éve. Mióta szerveztem? Legalább kettő. Mennyire mélyről indultam? Nagyon.

De, mint minden gyászból, abból is merítkeztem. Az út, az ÉN UTAM, ezelőtt a csodás egy év előtt nem ismertem igazán ezt a lányt, akinek a bőrében éltem én. Mármint tudtam, hogy kedvenc fagyija a Bazilikánál kapható, hogy imádja a kistestvérét, hogy tűzbe menne a barátaiért, vagy hogy az a legnagyobb álma, hogy jó ügyért, külföldön dolgozzon. Tudtam, hogy semmilyen formában nem tolerálja az erőszakot, hogy minden reggel Actimelt iszik és hogy mániája az evés. Hogy bénább sportban, mint bárki, hogy szerinte a túraszandál a nőiesség elleni legnagyobb vétek, vagy hogy imád olvasni.

Indulás előtt

Indulás előtt

De gőzöm sem volt róla, hogy elboldogul-e egyedül a világ túlfelén. Hogy az emberek befogadják-e az otthonaikba, vagy sem. Hogy át tud-e egyedül szállni Londonban, hogy Hong Kongban megtalálja-e a barátait, hogy felkaptat-e majd száz (jó, valójában négy) dombon át egy sátrazós éjszakáért. Hogy képes-e autókban élni vadidegenekkel hónapokig. Hogy meg tudja-e magát védeni, ha bántják. Hogy képes-e jó barátja lenni a régieknek és az újaknak…és még mondhatnék milliónyi kérdést.

Azt hiszem, a zömére megkaptam a választ. Tudtam, akartam, imádtam. Életem legjobb döntése volt kerek egy évvel ezelőtt felszállni arra a gépre.

Az első fotóm NZ-n

Az első fotóm NZ-n

És hogy milyen itthon újra? Ha azt írom, szuper, akkor úgy fest, propagandista lettem. (Első kultúrsokk pipa.) Ha azt írom nehéz, akkor az jön, hogy ‘itthonmindenszarminekjöttetekhaza?… Valójában egyik se és mindkettő.

De ettől még tény a tény, hazajönni bitang nehéz! Az utazás függővé tesz: vágysz a folyamatos szépre, a mindig újra. Nehéz megbarátkozni azzal, hogy minden nap ugyanoda mész haza, ugyanannál a gépnél dolgozol, ugyanazokat az arcokat látod. Hogy nem nyűgöz le minden nap a tenger, nem csinálsz dolgokat, amiket sose tettél előtte és nem az a legnagyobb problémád, hogy hol parkoljatok le éjszakára, hogy ne zavarja meg álmaid a vízesés…

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Két hónapja vagyunk itthon és a minap arra eszméltünk Zsitivel, hogy mi valójában még mindig nem érkeztünk meg. A lakásunk nem otthonos: a cuccaink még mindig dobozokban(!), vagy épp a garázsban, nincsenek bútoraink, se képek a falon. Én nem sütök és nem igazán találkozunk senkivel. Olyan, ahogy Ő mondta, mintha még mindig fent lennénk a gépen, a levegőben. Max. csak egy kis technikai megállásra szálltunk le.

Puszi-puszi mindenkinek, de bocsi, mi akkor mennénk is tovább. Nem pakolunk ki, mert úgyis nemsoká megyünk. Nem találkozgatunk Veletek, mert kár is megszokni és nem tesszük a lakást otthonná, mert arra majd valahol máshol lesz szükség.

Pedig szépen, lassan egy normális élet medrében hajókázunk újra: mindkettőnknek lett jó állása, szuper helyen lakunk és itt vannak körülöttünk a szeretteink. És érezzük is, hogy profitáltunk a világgá menésből: én például expatokkal dolgozom, napi szinten használom az angolt a munkám során. Végre írhatok. Lett ez a blog és sorra jönnek a felkérések írni ide-oda. Lassan inkább az íráson lesz a hangsúly. Én többé már nem ‘csak’ egy jogász vagyok… Hamarosan aláírom az önkéntes szerződésem az UNICEF-fel és teszek egy újabb óriási lépést a legnagyobb álmom felé. És persze nem utolsó sorban, lettünk mi egymásnak.

Haza húz a szívem...csak az hol van?

Haza húz a szívem…csak az hol van?

Ezért most csak annyit tehetünk, hogy fogjuk egymás kezét, míg szépen, lassan meg nem érkezünk (mondjuk sokat segítene, ha egyikünk nem harcolna a leszállás ellen kézzel-lábbal…ha ezt egy repülőn művelném, valószínűleg már kényszerzubbonyban ülnék valamelyik hátsó budiba bezárva). És bízunk abban, hogy a szeretteink megértik majd, hogy min megyünk át (nem), hogy kellően türelmesek és támogatóak lesznek (talán), és hogy mi is tovább profitálhatunk és mosolyogva elmerenghetünk az elmúlt minimum egy éven (mindenképp).

Mert mindeközben azért elönt a hála és a boldogság, míg a balzsamos pesti éjszakában sétálok, szürcsölöm a rozém a Bazilika lépcsőjén, vagy gyönyörködöm a csodásan kivilágított Margit hídban.

Egy éve ilyenkor indultam. Lassan talán egy kicsit hazaérek.

Vombi Görögországban – képes beszámoló

Szerencsém volt belecsöppenni egy 5 napos study tour-ba, ahol 12 utazásközvetítő társaságában látogathattam végig közel 30 szállodát. Ez időnként elég feszített munkatempót igényelt, de hála Annának, a kinti vezetőnknek, és Évának, a Mouzenidis Iroda itthoni képviselőjének, soha semmiben nem volt hiányunk.

Az út során látogatott kedvenc helyeimről az alábbi képek meséljenek helyettem:

 

Poseidon PalaceIMG_0002 IMG_0003Itt is létezik az Új-Zélandon megismert ‘ablakmosófa’
IMG_0005 IMG_0006 Ha jobbra fordulsz, tenger, ha balra, Olympus.IMG_0009 Az új trend: fürdőszoba ajtó nélkülIMG_0010 IMG_0011 IMG_0012 Litohoro Olympus Resort Villas & Spa (az én kedvenc butique hotelem)IMG_0014 IMG_0015 IMG_0016 IMG_0019 IMG_0025 IMG_0026 Dion Palace Resort & Spa (a frappét teszteltük, az isteni volt)IMG_0028 IMG_0033 IMG_0034 Thesszaloniki jelképe: a Fehér ToronyIMG_0043 Kell egy kis lazítás: Ouzo Special lett a kedvencünkIMG_0045 Én nem bírtam volna ki csobbanás nélkül, bár a víz azért még elég frissítő voltIMG_0047 Naplemente a Mediterranean Village Resort & Spa-banIMG_0050 A hotel, ami mindent vitt. Az abszolút kedvencünk: Anthemus Sea Beach Hotel & Spa IMG_0058 IMG_0059 IMG_0060 IMG_0063 IMG_0069 IMG_0070 IMG_0071 És a környék legjobb tengeri herkentyűs étterme (erősen ajánlott)IMG_0073 IMG_0075 IMG_0076 IMG_0077 IMG_0078 A csapatIMG_0083 Potidea Palace (itt tartják a görög esteket is)IMG_0098A kedvenc szállásunk: Istion Club & Spa Hotel (a legfinomabb étel, a legpuhább matrac és a legszebb kilátás)
IMG_0103 A búcsúképIMG_0105

Egy hónapja…

…hogy landoltam. Egy hónapja, hogy újra itthon vagyok. És hogy milyen? Nos:

– a hajam újra normális (őőőőőőőő…gáz, hogy ez jut először eszembe???).

– szépen lassan visszaszivárogtunk a fővárosba. Ráadásul olyan helyen élünk, amibe halálosan szerelmesek vagyunk. Ez nagyon jó.

– a cuccaim még mindig ezer felé (Pesten és vidéken, de még nem jutottunk oda, hogy leszervezzük, hogy akár a mosógépem is felköltözzön).

– találkoztam a barátaim és a családom zömével. Közel egy év után ez valami szuperságos érzés!!!

– mindent értek, azt is, amit sokszor nem akarok (magyarul beszél minden és mindenki). Ez egyrészről nagyon jó, másrészről rettegek, hogy az a szolid kis angol tudás, amit magamba szippantottam (na jó, gyömöszöltem), az el fog illanni. Ez nem jó.

– ezerrel pörgünk. Szerveztünk élménybeszámolókat, cikkeket írok és interjúk készülnek velem és odajön az olvasó hozzám a sárgaborsó főzi majszolás közben az utcán. Imádom. Pörgés a lételemem.

–  hamarosan színházba megyünk. Voltam párszor az egy év alatt, de piszkosul hiányzott. Ez is nagyon jó.

–  és voltam Vad Fruttik koncerten. Juhuuuuuuuu, már ezért megérte hazajönni.

– teletömtem magam nagymamisütivel meg mindenmással, aminek következtében híztam. Felháborító. Tarthatatlan. Sosetöbbet!!!

Ezt mondjuk nem én ettem, hanem Zsiti. Én csak frissen műtött szájjal csorgatom a nyálam...

Ezt mondjuk nem én ettem, hanem Zsiti. Én csak frissen műtött szájjal csorgatom a nyálam…

– az emberek korlátozottan lazák, mosolygósak, vagy épp kedvesek. Ez nagyon nem jó. Elszoktam ettől. Őszintén elszoktam a korlátozottságtól, a rosszindulattól és a kötekedéstől. De kizárom, nem érdekel, ha kell, ignorálom a fél társadalmat. A másik fele is bőven elég, szerencsére jófejekből is akad bőven.

–  tárgyundorom van. A cuccaim felének a harmada van nálam jelenleg (kissé komplikált autó nélkül a költözködés), de már ez is túl sok. Azt hiszem, ha valamit, ezt nagyon átvettem 10 hónap alatt, hogy a kevés is bőven elég. Nem kell annyi bizbasz meg cucc meg tárgy. Nem tesznek boldoggá (ellenben csomót kell pakolni, portalanítani és cipelni…minek?!)

IMG_0001

–  újra sütök! (a kellékeim még vidéken dobozban, de lelkes cukrász mindent megold!)

–  nincs még állásom (és nem, nem kapok pánikrohamot ettől, tudom, hogy nem fogunk éhen halni és minden meg fog oldódni. Türelem kell hozzá. És én vagyok az, aki most már nagyon szeretne dolgozni. Szerintem a munkaerőpiac álma vagyok, csak max még ők nem tudják!

– tudom, hogy mit szeretnék csinálni (ellenben nagyon sok emberrel, szóval, ha másra nem is lett volna jó ez a 10 hónap, erre mindenképp). Írni szeretnék. Cikkeket, könyvet, blogot. Nemzetközi fronton dolgozni. Sütni. Kizárólag szenvedélyből, nem ipari konyhában. Segíteni másoknak (ez a projekt jelenleg már fut). Utazni és nyelveket fejleszteni, használni. Élni mindazzal a jóval, amivel a közel egy év alatt gazdagodtam.

– életem legjobb évén vagyok túl, amiért minden egyes nap hálát adok! Hiányzik a kaland, piszkosul. NZ, a táj, az emberek, az élmények. Próbálok visszaszokni, ami nem minden pillanatban könnyű, de igyekszem.

Tömören azt hiszem ilyen volt az első hónapom itthon. Kíváncsi leszek, mit hoz a második! :)

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

December 2018
M T W T F S S
« Nov    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: