Egyéb

Cesky Krumlov, a hazaút – 3. rész

A 3 naposra tervezett hosszú hétvégénk villámgyorsan elillant, ha azt vesszük, hogy valójában egy teljes napot tudtunk Cesky Krumlovban tölteni, hiszen az első nap nagy része elment az oda úttal, a harmadik meg teljesen a hazamenetellel.

A vissza út során mindenképp szerettük volna útba ejteni Linzet, így a Cesky Krumlov és Linz közötti 160-126-os számú, fenyőerdők között kacskaringózó utat választottuk. Az út egyrészről álomszép, hosszasan kanyarogva követi a Moldva folyót, másrészről sorban haladtunk át a cukibbnál cukibb cseh kis települések között. Vélhetően nyáron itt óriási az élet, mert számos folyó menti kempinget és strandot láttunk, hangulatos kis panziókkal, néhol pedig sípályákat. Kb. negyedóránként kedvem lett volna leállni, hogy töltsünk el itt is egy pár napot, meg ott is, de sajnos mostanra ennyi jutott a jóból.

15871285_10154074630436837_1620296177_n

Reggel ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, mint itthon induláskor: első, hajnali szoptatás után villámpakolás és elindulás. Ez a mostani profizmusunkkal sem kevesebb, mint másfél óra az első felüvöltéstől számítva…mindegy, próbálunk még faragni az időn (állítom a forma1-es kerékcserélőkön nincs akkora nyomás, mint egy kisgyermekes családon ilyenkor). Így aztán 10 óra tájban érkezhettünk meg Linzbe, ami amúgy nem lenne messze Cesky Krumlovtól, de az erdei útnak hála jó két óránkba telt. Kapkodósok tehát ne ezt az utat válasszák.

Jött is a nagy kérdés: hol tudom diszkréten megetetni csemetémet egy nagyváros kellős közepén? Első ötletünk egy KIKA volt, pont útba esett, gondoltam, ahol van gyerekrészleg, ott csak lesz mosdó és egyebek is, de – nyilvánvalóan én voltam a béna – nem találtuk meg se a mosdót, se a babaszobát…így aztán tovább gurultunk egy benzinkúthoz, amelynek parkolójában húzódtunk félre. Egyik oldalamon bokor takart, a másikon egy autómosó volt, egész nyugodt hely némi szoptatásra. Már-már rutinosan hámoztam ki magam a ruhámból, préseltem be magam a hátsó ülésre pakolt bőröndök, pelenkázótáska, gyerekülés, egyebek közé. Nyilvánvalóan pont akkor jött két kocsi is lemosatni, mikor már félmeztelen egyensúlyoztam a gyerekkel a hátsó ülésen…ha valaki esetleg nem látta volna élőben, biztos vagyok benne, hogy a benzinkút biztonsági felvételein némi euróért cserében visszanézheti a műsort!

img_0126

Amikor letudtuk a gyermek kényelmét szolgáló teljes műveletsort (anyukavetkőzés-gyerekkicsomagolás-szoptatás-böfi-tisztábatétel-szarospeluskidobása-anyukavisszaöltözés-gyerekbekötözés), magabiztos lendülettel megérkeztünk Európa legnagyobb főterének számító Hauptplatz-ra (220 m hosszú és 60 m széles). Zsiti óriási lelki nyugalommal leparkolta a kocsit a karácsonyi vásár tövében, majd azért biztos, ami biztos alapon megkérdezte az egyik szuvenír árus kislányt, hogy hol tud parkolójegyet venni. A kislány majdnem félrenyelte az épp rágcsált almáját, amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy Zsiti gyakorlatilag az események kellős közepébe parkírozott le, kvázi mintha itthon a Bazilika lépcsőjére állt volna. Miután az eladó felvilágosította, hogy ez a Főtér, itt NEM LEHET parkolni, laza eleganciával átgurultunk pár utcával arrébb, és mintha mi sem történt volna, babakocsistól visszasétáltunk a forgatagba.

img_0136

Sajnos eléggé időszűkében voltunk, de arra, hogy kapjunk némi linz-i életérzést tökéletes volt ez a néhány óra is: a csodásan feldíszített bevásárló utcán hömpölygött a tömeg, minden kirakatból ömlött ki valami karácsonyi nóta és a levegő tele volt bratwurst és puncs illatának keverékével. Mivel anélkül nem szerettünk volna hazajönni, hogy egy autentikus osztrák cukrászdába be ne üljünk, így a Linzi Dóm után ide vezetett utunk. Az osztrák cukrászdák híresen jók almás rétesben és forró puncsban, bár meglepetésünkre linzert nem kaptunk.

img_0131

A hazaút egyébként egész simán ment, de ezzel a kis kiruccanással együtt sikerült 10 órásra felduzzasztanunk a napot, így a magyar határtól már eléggé nyűgösek voltunk. Nem tudom, hogy mi nyekeregtünk-e többet, vagy Zsigmond, de már Mosonmagyaróvártól szívesen hopponáltam volna. A helyzetet oldotta némiképp, hogy az ott lévő Marché-ban szuper a babaszoba, így nyugiban, kényelmesen, emberi körülmények között tudtam megszoptatni a gyermeket. Ez volt az első babaszobás élményünk, mondjuk, hogy miért nem lehet belülről bezárni, arra nem jöttünk rá, mindenesetre Zsiti bőszen őrködött, míg én feltett lábbal, élvezve a 3 négyzetméternyi – az autó hátsó üléséhez képest királyi lakosztály szintű – kényelmet, szoptattam.

Végül olyan este 6 felé landoltunk. Épp időben ahhoz, hogy folytassam a babaszobás élményeket. Kicsit fura volt, hogy senki nem akarja az ablakon át a melleimet bámulni és újra normális körülmények között pelenkázok, de örömmel nyugtáztuk, hogy mind túléltük az első külföldi kiruccanásunk hármasban. Zsigmond pedig 3 hós létére már elmondhatja, hogy két külföldi országban is járt!

Gyerekkel kapcsolatos utazós élményekről, tapasztalatokról és mindenféle érdekességről pedig bővebben olvashattok a Gyerekkel a nagyvilágban fb oldalunkon.

2

2016, KÖSZÖNÖM!

Közel 10 éve vezetek hálanaplót, és nem győzöm hangsúlyozni ennek fontosságát, hiszen eszméletlen pozitív energiák tudnak akkor felszabadulni, ha minden nap (de legalábbis a lehető leggyakrabban) sorra vesszük, mi mindenért lehetünk hálásak az életben.

Nos, én vagyok rá a jó példa, hogy sokszor elfelejtem, mennyi minden megvalósult már az álmaimból, azonban Borbála barátnőm a minap rám szólt, hogy olyan vagyok, mint a hegymászó, aki felért ugyan a hőn áhított csúcsra, de ahelyett, hogy örülne, azon problémázik, hogy miért nem a már ezer méterrel magasabb csúcson áll.

img_0102

Így aztán most nekiültem, hogy idén is összegezzem, mi minden történt velem (velünk), amiért nagyon hálás lehetek.

  1. Annak ellenére, hogy az év nagy részében vagy kismama voltam, vagy szültem, vagy kisbabáztam, összesen 5 országban jártunk, 7 különböző alkalommal;
  2. Februárban részt vehettem egy szuper nemzetközi képzésen a munkahelyem jóvoltából. Bár 12-14 órákat dolgoztunk és nagyon izgultam, hogy 6 hetes terhesen mennyire fér ez bele, rengeteget tanultam és nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg;
  3. Márciusban előadhattam a Járatlan Utakon Fesztiválon, ahol csak úgy tobzódtak az izgalmasabbnál izgalmasabb karakterek. Az előadás remekül sikerült, amelynek köszönhetően sorra jöttek a tévés és rádiós felkérések;klubradio
  4. Áprilisban az Ozone Network készített velem egy 50 perces interjút, ill. megfordultam az év során többször a Klubrádióban, a Gazdasági Rádióban és a Karc.fm-en is hallható voltam;
  5. Elindítottam a Women around the world Interjú sorozatot, amelynek hatására számos izgalmas, különleges nővel ismerkedhettem meg. Alig várom a folytatást és a jövő évi interjúkat!
  6. A születésnapomat ismét külföldön tölthettem, ezúttal a csodálatos Szicília nyújtott nekünk számtalan élményt. A felejthetetlen utazás megszervezéséért nagyon hálás vagyok Zsitinek, az egyik legtökéletesebb nyaralásom volt evör;img_0062
  7. Belföldön is gyönyörű helyeken jártunk: kirándultunk az Őrségben, sétáltunk a befagyott Balatonon, nyáron (életemben először) vitorlázhattam a türkizkék vizén is pocakosan (csapatépítés rulez!), lazultunk Zsitivel romantikus hosszúhétvégék keretében és már túl vagyunk az első gyerekhotel tesztelésen is;
  8. Sőt, az első babás külföldi utazásunkon is, ahol Zsigmond nagyszerű útitársnak bizonyult!
  9. Az utazással kapcsolatos élményeim, vagy épp munkáim olyan magazinokban kaptak említést, mint a HVG NŐ, vagy a Hamu és Gyémánt. Ha még a Forbes-ba is bekerülök egyszer, akkor meglesz a mesterhármas 😉15785670_10154062451056837_2075805232_o
  10. Úgy mehettem el szülési szabadságra, hogy előléptettek. Ez Magyarországon azt hiszem nem épp szokványos dolog (az ember lánya sokszor örülhet, ha az állását megtarthatja). Ezért is (és még sok más dolog miatt) vallom, hogy a világ egyik legjobb munkahelyén dolgozom, kivételesen profi és emberileg is fantasztikus kollégákkal, főnökkel;
  11. Sikerült rendeznem egy 8 éve húzódó családi ügyet és ezzel sínre tenni a családom jövőjét;
  12. Idén is rengeteg új dolgot tanultam, nem csupán a munkahelyemen, hanem online és barátoktól is. Csillapíthatatlan tudásvágyamat jövőre még nagyobb kihívásoknak vetem alá! Iskolapad úúúúúgy várlak, juhúúú!
  13. A családomért: az elképesztően támogató vőlegényemért (Zsitinek már járna egy Béke Nobel-díj), hogy ilyen nyugodt és szeretetteljes környezetben élhetünk; a Zsigmondtól mérhetetlen lelkes rokonaimért; hogy a 84 éves nagymamám még láthatja őt és hogy minden szerettem jó egészségnek örvend;
  14. Hogy úgy hozta az élet, Zsigmond első 3 hónapjában mindhárman itthon voltunk. Különleges időszak volt ez!orsi_2
  15. A barátaimért, hogy 2016-ban is itt voltak velem, végig támogattak egy nem túl sétagalopp terhességet, egy igazán érzelmi hullámvasút folyamatot és velünk aggódtak, nekünk szorítottak a szülés alatt is.
  16. És végül a legeslegfontosabb marad a végére: Zsigmondért. Ez az 56 centi tömény akarat, személyiség és szeretet fenekestül forgatta fel az életünket úgy, hogy közben hagyta, hogy szülőkké érjünk, hogy hódolhassunk a korábbi szenvedélyünknek, az utazásnak és hogy általa sokkal jobb emberekké válhassunk. Neki hála ismertem meg a szeretet olyan mély, vagy épp magas szintjét, ami egyszerűen szinte szétrepeszti az ember szívét, az érzést, hogy megvan mindenem, amire csak vágyhattam és miatta, érte lettek még fontosabbak a korábbi céljaink is.

st19_zsirmik_zsigmond_2016-09-26_08

Éppen ezért még jobban várom 2017-et, mint eddig bármelyik évet is, hiszen nagyon sok teendőm és célom van mind emberileg, anyaként/társként/barátként, mind szakmailag. És érzem, vitathatatlanul érzem, hogy 2017 elképesztően jó év lesz! 2016, Neked pedig köszönöm, hogy megajándékoztál az élet legnagyobb csodájával! 2017, készen állunk!

Cesky Krumlov – 2. rész

Másnap reggel az első dolgunk az volt, hogy Zsitinek kerestünk egy arany vasárnap is nyitva lévő gyógyszertárat, ami akkora település esetében, mint Cesky Krumlov nem volt túl egyszerű. Az sem sokat segített a helyzeten, hogy a gugli mindenáron egy Apotheke nevű kocsmát dobott fel találatnak, ami miatt én ugyan zsörtölődtem egy kicsit, de Zsitit ez a megoldás is roppant mód érdekelte. Szerinte ő csak eredményorientált, azért.

cesky-k2007-1

Az sem rövidítette le a bolyongásunk, hogy az egyetlen magyar nyelvű (nem igazán naprakész) Krumlove nevű oldalon azt írták, a gyógyszertár a Lidl parkolójában van. Mikor odaértünk az üzletekhez (kvázi Stop Shop szerű rész), megkérdeztünk egy takarítót a Kaufland előtt, merre találjuk a Lidl-t, ő csehül elnavigált minket valamerre (nyilván gőzünk se volt mit mond…). Végül megtaláltuk a Lidl-t, ahol persze se híre se hamva nem volt a gyógyszertárnak. Jó pár perces bóklászás után végül kiderült, hogy a gyógyszertár konkrétan a Kaufland épületében van. Levontuk a tanulságot: kérdezni csak pontosan szabad, megspóroltunk volna magunknak fél órát, ami egy beteg férfi és egy időzített bomba kisbaba mellett óriási időnek számít!

img_0079

Délre aztán kutya baja sem volt Zsitinek, hatottak a gyógyszerek és persze a cseh sörök. Aznap babakocsival indultunk neki felfedezni a kisvárost, ami egyrészről jó ötlet, mert nem cipeled a gyereket, másrészről viszont veseköve sem lesz tutira, olyan szinten szétrázod a macskakövön. Épp azt beszéltük, hogy akár külön-külön is leküldhetném a gyerekbe a vizet meg a tápszert, ezeken az utakon úgyis összerázódik benne.

img_0056

Tripadvisor-on kinéztük melyek azok az éttermek, amit mindenképp szeretnénk kipróbálni: az egyik a híres Svejk Restaurant volt, ezt Zsiti kedvéért, a másik pedig egy szintén toplistás vega-vegán étterem, a Laibon, ezt pedig az én kedvemért. Egyik sem okozott csalódást! A Svejkben sikerült elsőként érkeznünk nyitáskor, belibbentünk az eső elől, aztán úgy voltunk vele, hogy akkor már együnk is (megjegyzem: mi mindig úgy vagyunk vele, ha kaját látunk), így elfoglaltuk az étterem egyik külön termét. Ez egyébként roppant hasznos is volt, mert Zsigmond aznap minden kávézós és éttermi látogatásunkat úgy indította, hogy elkezdett üvölteni, hogy márpedig ő éhes, ami azt jelentette, hogy a 2 fős személyzete azonnal orvosolni volt kénytelen a helyzetet. Mivel én nem vagyok híve a nyilvános helyen szoptatásnak, így cumisüvegben vittünk magunkkal extra tejet őkelmének, így nettó fél perc alatt tudtuk uralni a szitut. Na de az a nettó fél perc mondjuk tíznek tűnik, mikor a gyerek teli torokból üvölt nyilvános helyen…

img_0102

A Svejknek tényleg isteni a konyhája, Zsiti sült sertést kért párolt fehér káposztával és apró gőzgombócokkal, én zöldséglevest, ill. kacsasültet zsírjában áfonyalekvárral (ez egyébként egy sörkorcsolya volt). Bár én bőszen ajánlgattam Zsiti náthájára a forró levesem, mint megtudtam, a hideg cseh sörnél nincs jobb gyógymód. Legalábbis nyűgösségre tuti jó, mert a második korsó kevert sör után gyermekem apja oly’ vidáman tologatta (=rázta szét) szerencsétlen Zsigmondot a városban, hogy öröm volt nézni!

img_0115

Arany vasárnap ide vagy oda, hát nem egy Szent István Bazilika előtti tömeget fogtunk ki: este fél 7-kor, a vacsoránk helyszínére igyekezvén összesen három ázsiaival futottunk össze a városban, gyanítom ők meg valahogy leszakadhattak az amúgy már 4 órája a szállodában pihenő csoportjuktól. Teljes utcákban sétálhattunk úgy végig, hogy egy teremtett lélekkel nem találkoztunk, ami kissé szürreális élmény volt egy sötét, középkori kisváros macskaköves utcáit taposva. A hóban ugrálva igazán elkapott minket a ’the world is mine’- életérzés és tényleg hihetetlen volt, hogy a guglin talált képekkel ellentétben (nyáron hömpölyög a tömeg a kis utcákon), gyakorlatilag magunk voltunk a teljes belvárosban.

img_0085

Így aztán már értettük, hogy a reggeli telefonos asztalfoglalásunkkor miért volt olyan meglepődött a vega étterem pincére: egyetlen pár volt rajtunk kívül az egész étteremben. Ők is gyorsan leléptek, mikor megérkeztünk, így ismét egy tök üres teremben hesszelgetünk hármasban. Ez aztán azt eredményezte, hogy cseh barátunk kvázi mellénk ült, míg a vacsoránkat fogyasztottuk és hol a kölköt szórakoztatta, hol minket. Mikor megkérdezte, hogy hívják a kis lármagépet, mondtuk neki, hogy Zsigmond.

’-Oh, Sigmund?’

’Igen, igen’ – bólogattunk lelkesen, mire ránk néz:

’AAAAAAh, Zsigi!?’

Hát ennyi. Sokan nem értették miért adtuk a külföldiek által kimondhatatlan Zsigmond nevet a gyereknek, meg hogy honnan jött a zsigizés már azelőtt, hogy akár tudtuk volna a gyerek nemét (igazi mázli, hogy fiú lett), de ebben a pillanatban világossá vált számunkra is, hogy ’nomen est omen’ alapon gyermekünk gond nélkül törhet majd a csúcsra a V4-ekben bárhol.

——————————————–

És végül tartozom egy vallomással:

Bár azt írtam, hogy sosem hallottam erről a bájos kisvárosról még, a múltkori posztom megjelenése után egy kedves barátnőm rámírt azzal, hogy ugye tudom, hogy voltunk már ott együtt úgy 10 éve. Elhűlve hallgattam az elmesélését, amit rövidesen fényképekkel is alátámasztott és igen, 2007-ben ott virítottam Cesky Krumlov főterén. Megjegyzem így sem emlékszem rá, ami elég ijesztő, de betudom annak, hogy a vállalhatatlan hajszínem miatt töröltem az emlékeimet. Elmondtam ezt Zsitinek, aki azóta úgy néz rám, mint valami elmeháborodottra és azt mondta, többet nem is jön velem nyaralni sehová, mert lehet, hogy amúgy már voltam háromszor földkörüli úton is (családostól), csak most épp nem ugrik be (se a hely se az, hogy van már egy családom)…Szóval, ha valakinek lennének fotói arról, hogy együtt voltam vele az Antarktiszon, vagy a Holdon, az megtenné, hogy átlövi, plíz?

cesky-k2007

Első utunk gyerekkel külföldre – Cesky Krumlov 1. rész

Évek óta nagy álmom, hogy eljussak a salzburgi karácsonyi vásárba, úgyhogy idén ezt kértem karácsonyra Zsititől. Az ötlet egészen addig jól működött, míg nem realizáltuk a nagy szervezés közben, hogy egy öt órás út egy három hónapos babával valószínűleg 8 órán át fog tartani (kőkemény matek ez a gyerekvállalás, komolyan!), és mivel Salzburg ennél messzebb is van, kénytelenek voltunk közelebbi helyszínt keresni.

A csecsemős utazás esetében optimista hozzáállással már úgy számolom a menetidőket, hogy google útvonalterv szorozva 1,5 (mondom, hogy matek!), mivel biztos, hogy maximum 3 óránként meg kell állni etetni, illetve egy idő után Zsigmond is elkezd kínlódni a gyerekülésben.

img_0122

Innen jött az ötlet, hogy akkor legyen olyan célpont, ami 5 órányira van, így ha a reggeli első etetés után (ez kb. hajnal 6 körül szokott lenni) el tudunk indulni, jó eséllyel sötétedés előtt odaérünk. Először Linz-et néztem ki, de a szállás keresése során az Airbnb feldobta Cesky Krumlov-ot, ahol sokkal barátibb árakat mutatott az oldal. Én idáig nem hallottam erről a kis cseh településről, de a netet bújva egyrészről álomszép képeket találtam, másrészről sorra derült ki az ismerősöktől, hogy bizony Csehország egyik kis ékszerdobozáról beszélünk.

És valóban. Egy hosszú hétvége is kevés volt ahhoz, hogy kellően kigyönyörködjük magunkat a kisváros adta látnivalókban, pedig egy igazán szürke, szomorkás decemberi hétvégén érkeztünk. Mondjuk én imádom a telet, így engem ez nem elkeserít, hanem ilyenkor átadom magam a forró teák, forralt bor (nyilván ezt most szkippelnem kellett, de néztem Zsitit, ahogy issza), meleg takarók, deres fák és a hidegtől pirosra csípett arcok hangulatának. Imádom.

img_0001

Az elindulás nagyjából úgy sikerült, ahogy terveztük. Hatkor a gyerek menetrendszerűen ébresztett (értsd: torkaszakadtából üvöltött), így még én félkómásan megetettem, addig Zsiti is összekészült, így a következő egy órában a csomagok és a babakocsi betuszkolásával töltöttük, illetve a gyerek harmadjára történő átpelenkázásával és a checklist huszonötödik átfutásával.

Nos, friss szülős tapasztalatok következnek az első (külföldi) utunkra történő felkészülésről:

img_0120

  1. Úti okmány: Az első és legfontosabb infó (amire nyilván egyáltalán nem gondoltam volna, ha a rendőr barátnőm nem szól rám), hogy EU-n belül, ha kocsival mész, akkor is kell a gyereknek fényképes személyi okmány (tehát útlevél, vagy személyi). Mivel úgy voltam vele, hogy nincsenek már határok és autóval megyünk, őszintén nem is feltételeztem, hogy Zsigmondnak kéne bármit is csináltatni. Ez sajnos közel sem így van, erről aztán magam is meggyőződhettem (részletek itt), szóval hétfő reggel a Kormányablakban kezdtünk. Ez úgy néz ki, hogy megy a két szülő, viszik a gyereket (ügyintéző néni szerint jóllakottan és vidáman! – nyilván, ez így megy egy 3 hóssal), ill. egy fehér textilpelenkát és anyuka tarja a gyerek fejét, háttérben a fehér textillel, keze nem belelóg, gyerek feje nem lekókad, gyerek nem üvölt, nyála nem csorog, és már kész is a kép! Állítom, ennyi instrukció egy hét alatt Nánási stúdiójában nem hangzik el. Mindegy, miután a fél hivatal Zsiginek bábozott, csipogott és idétlenkedett, egy szerintem kissé nyominger képpel, de elkészült az ideiglenes személyink. Az extra jó hír pedig, hogy másnap már jött is az sms, hogy mehetünk a véglegesért (ami 3 évig érvényes ebben a korban).
  2. Gyógyszerek: Mivel mi sosem vagyunk betegek (vagy ha igen, akkor egy jobbféle műtét alá nem adjuk!), így ez sem jutott volna eszembe, de vannak nálam sokkal okosabb és tapasztaltabb anyukák, akik szóltak, hogy MINDENKÉPPEN vigyek láz- és fájdalomcsillapítót, orrspray-t és valamit gyomorbajra. Elképzelésem sincs, hogy egy anyatejes babánál az utóbbi minek, de megkérdeztem a gyógyszerészemet…akinek szintén nem volt…mindegy, vettünk.
  3. Tápszer: Ezt nagyon fontosnak éreztem, mert bár Zsigmond még szopizik, de mi van, ha Csehország közepén, arany szombat éjjel megy el a tejem és a gyerek olyan üvöltésbe kezd, hogy attól még a három király is sarkon fordult volna. Na, ez egy külön történet, mire az ember végigteszteli, hogy melyiket nem köpi ki sugárba az arcába a gyerek, de a lényeg, hogy megtaláltuk, kipróbáltuk, bepakoltuk. A tápot is, a melleim is, meg a fejőt is. Sállálláááá
  4. Mindenből még egyet: Jó, mellek esetében még ment a duplikálás, pelenkából is elvittem egy heti adagot a három napra, mondjuk apukából csak egyet pakoltunk. Zsiti ennek azért örült. De ruhákból tényleg tettem dupla mennyiséget, ami nem is ártott, mert mint ezt is megtudtuk, az autós ülés legnagyobb átka, hogy a gyerek egyből a nyakáig fossa magát. Szolidabb esetben csak a háta közepéig. Így aztán az első adag ruha konkrétan a kukában landolt, menthetetlen volt.
  5. Mózes vagy hordozó? Mi a hordozóra tettük le a voksunk, mert abban sem voltunk biztosak, hogy a csupa macskaköves belvárosban egyáltalán fogjuk-e tudni tologatni a gyereket, így eltettem a hordozókendőt is, legyen alternatívánk. Arra mondjuk még mindig nem jöttem rá, hogy télen hogy a legpraktikusabb magamra kötni a gyereket, kabát alá vagy fölé, bundazsákban, vagy anélkül – valahogy mindegyik kész szerencsétlenség. Végül én félig nyitott kabát alá kötöztem fel a gyereket, aki rezignáltan tűrte, hogy az anyja vagy énekelget a feje fölött (all I want for christmas is júúúúúúúúúúúú – ezt 76438271-szer), vagy zabál.

img_0039

Nos, miután ezekkel megvoltunk, az út relatív simán ment. Azzal mondjuk egyáltalán nem számoltam (ezt se mondta senki), hogy a szoptatós anyukák egy fokkal sem jobbak a kismamáknál, ha pisilésről van szó. Ez itthon eddig fel sem tűnt, mondjuk napi 4 liter folyadéknak valahogy távoznia kell, ez tény. Vérciki, hogy miattam óránként álltunk meg, a gyerek miatt egyszer. Ez pedig úgy festett, hogy gyerek megébred (ugye üvölt), mi kerestünk egy benzinkutat, amelynek parkolójában, elvonulva a tömegtől, pironkodván megszoptattam a gyermeket. Én nem tudom, hogy hogy lehet ezt diszkréten csinálni, az én melleimet igazából csak az nem látta, aki nem járt arra. Pedig volt rajtam kendő, ruha, gyerek szája, apuka őrködő tekintete, stb…ez mégis minden volt, csak nem az a meghitt, földöntúli összekapcsolódás a gyerekkel. Inkább olyan hátsó ülésen magamat ruhából, trikóból, melltartóból kihámozós sztori, miközben megpróbáltam Zsigit úgy átpelenkázni, hogy legalább a fejtámla (!) ne legyen szaros. A feladat nem minden részét oldottam meg hibátlanul, na…

img_0092

De a lényeg, hogy a következő etetésre megérkeztünk Cesky Krumlov-ba, amelynek bájos belvárosában sikerült féláron szállást foglalnunk egy tüneményes kis panzióban. A karácsonyi vásár pedig alig 10 percre volt tőlünk gyalog, így etetés után besétáltunk, és átadtuk magunkat a cseh adventi forgatagnak. Csak kapkodtuk a fejünket Zsitivel, hogy ez a kisváros tényleg mennyire gyönyörű, egyszerűen odavoltunk a festett falú házikókért, szűk kis macskaköves utcáiért, a kanyargó folyóért és a csehek végtelen kedvességéért.

img_0077

Éjjel aztán arra ébredtem, hogy Zsiti tiszta nátha és szörnyen szenved, borzalmas fejfájás gyötörte. Ennyit arról, hogy sosem vagyunk betegek. Mivel – nyilván – magunknak semmilyen gyógyszert nem pakoltam, így kézenfekvő volt, hogy Zsigmond láz- és fájdalomcsillapítóját ajánlgattam az apjának. Zsiti egész addig jó ötletnek is tartotta, hogy beharap abból néhányat, míg ki nem derült, hogy kúpot vettünk. Ekkor már nem voltam olyan népszerű az ötletemmel (szerintem meg nem is fájt akkor annyira a feje, ha ilyen apróságon fennakad), pedig még a segítségem is felajánlottam a szakszerű ’bevétellel’ kapcsolatosan, de gyermekem apja – szeretet ünnepe ide meg oda – elküldött a p.csába (ééééérted) a kúpokkal együtt. Így reggel az első utunk egy gyógyszertárba vezetett…Még hogy a gyerekkel nehéz az utazás…utaztál Te már beteg férfival!?!?

img_0094

Útközben élni – Barangolás Dél-Amerikában Merényi Mónikával

Women around the world – Interjúsorozat (1. rész)

Első interjú alanyom Merényi Mónika, akinek gyönyörű könyvébe egy karácsony előtti bóklászás során szerettünk bele. Azonnal. Mindketten. Beszippantott minket a hangulata, így alig vártuk, hogy a fa alatt ücsörögve szenteste átlapozgathassuk és álmodozzunk. Aztán, talán nem is volt meglepő, hogy a könyvhöz méltón milyen különleges és színes egyéniség a szerző is maga.

A könyvedet lapozgatva két dolog lesz egyből szembeötlő: az egyik, hogy rengeteg színes, meseszép kép van benne, a másik, hogy a könyv elején Tőled származó pozitív, inspiráló, lélekemelő idézetek szerepelnek. Látható, hogy valami mély, belső út eredménye ez a meseszép könyv. De ki és milyen volt az a nő, aki nekivágott egy ekkora útnak?

0_(46)Amikor eldöntöttem, hogy megcsinálom ezt az utat, még csak annyit éreztem, hogy mennem kell, hogy arra van a következő lépés, ezt szeretném megélni. Nyitott voltam és bíztam magamban, tudtam, hogy úgyis úgy alakul minden, ahogy nekem a legjobb. 

Öt és fél hónapot ölelt fel az oda- és visszajegyem közötti idő, ezalatt szerettem volna bejárni nyolc országot, megismerni a tájait, látni hol és hogyan élnek az ottaniak. Aztán hamar kiderült, hogy ez egy jelentős belső utazás is lesz, lehetőséget kapva úgy összekapcsolódni önmagammal, megtalálni a kérdéseimre a válaszokat és a világban magamat, ahogyan itthon nem volt módom.

Szerettem és fontosak voltak azok, akikkel, amikről itthon szólt az életem, mégis távolságra, új benyomásokra vágytam, egy korábbiaktól eltérő utazásra, egyedül megtapasztalva mindazt, amiről Dél-Amerika szól.

Miért éppen Dél-Amerikát választottad úticélodnak és mi alapján állítottad össze a menetrendedet?

 Sokat tanultam, hallottam Dél-Amerikáról, beszélek spanyolul és ott még nem jártam. 

0_(30)Középiskolában kezdtem spanyolul tanulni, és azóta hosszabb-rövidebb időszakokra az életem részévé vált a spanyol nyelv és kultúrkör. Az évek során megismertem dél-amerikai embereket is, akik a barátaim lettek. Amikor 2014 nyarán arra jutottam, hogy a következő telet a nagyvilágot járva töltöm, szinte egyértelmű volt, hogy erre a földrészre fogok utazni.

Először egy „Dél-Amerika hátizsákosoknak” útikönyvben (The Rough Guide to South America on a Budget) és az interneten látott-olvasott-ajánlott helyek alapján írtam össze azokat a tájakat, városokat, amelyeket érdekesnek találtam, majd egy térképre felrajzoltam, hogy mi-merre található. Ami nagyon „kilógott” egy logikusnak tűnő útvonalról, vagyis túl nagy kerülőt jelentett volna, azt az úticélt lehúztam a listáról. Aztán kiszámoltam fél évre bontva mi férhet reálisan bele ebbe az utazásba anyagilag és bejárható távolság szempontjából is. Így alakult ki egy -ideális esetben- teljesíthető látnivaló lista, ami azért előfordult, hogy az úton minimálisan módosult, aszerint hogy hol maradtam szívesen, még miről hallottam a helyiektől hogy kihagyhatatlan és mi volt az, ami nem marasztalt.

Összesen mennyi ideig tervezgetted az utat, vagy mennyire volt spontán dolog? Szerinted mi a legfontosabb, ami egy ekkora hangvételű úthoz mindenképp szükséges?

2014 augusztusában egy beszélgetés hatására találtam ki egyik óráról a másikra, hogy egy ilyen utazás az, amire most szükségem van. Aztán jó pár hosszú estét a lehetőségek feltérképezésével és az útvonal tervezésével töltöttem. Ezután már “csak” a repülőjegyet kellett megvennem és az oltásokat elintéznem, valamint a családdal, barátokkal elfogadtatni, hogy ez nekem „jó lesz”, és ne féltsenek.

Egy ilyen utat magunknak előkészíteni, majd egyedül végigcsinálni sokszor inkább expedíciónak éreztem, mint szimpla utazásnak. Egy listával – a helyekről, amiket szerettem volna látni – indultam neki, ezen kívül mindent helyben szerveztem és döntöttem el.

Szerintem a hit és bizalom önmagunkban, a megérzéseinkben és a sorsban, ami a legfontosabb egy ilyen út során. Enélkül elég hamar visszakoztam volna már itthon is – hiszen sokan őrültségnek tartották az utamat. Az úton is sok helyzet adódik, ahol jó, ha ezek a jellemvonások megvannak bennünk. Természetesen a nyelvismeret is segített a magabiztos fellépésben és abban, hogy bizalommal kezeljenek, mint más kultúrából érkezőt.         

Ezen túl mindenképpen sokat jelentett és megerősített azoknak a szeretete és támogatása, akiket szeretek, akik „végigutazták” velem ezt a fél évet, akikkel kapcsolatot tartva nem éreztem elhagyatva magam a világ másik felén sem.

Mesélted, hogy egyébként sem idegen számodra az utazgatás, számos országban éltél már, gyakorlatilag folyamatos nyüzsgésben vagy.

0_(8)Igen, szerencsémre már gyerekkoromban sokat utaztunk a családommal, ez nagyban meghatározta az értékrendemet, a mentalitásomat, és kialakította a sosem múló kíváncsiságomat és nyitottságomat a világra. Miután hamar kinyílt előttem a világ, korán láthattam mennyi csoda van benne, így később is nagy igényem volt felfedezni, megismerni a mindennapi környezetemen túli helyeket, életeket is. Nemcsak utazni, de külföldön élni is szerettem, a Spanyol-, Német- és Írországban töltött éveim mind fontos fejezetek voltak az életemben. Néhány éve pedig nyaranta egy csodálatos helyen, egy kis földi Paradicsomban töltök sok időt (Bovec, Szlovénia), ami után könnyebb városban (Budapest) tölteni az év többi részét.

Nekem így természetes élni. Sokat megélve a világból, követve azt, amit érzek és amihez eddig mindig megkaptam a támogatást. Az utazások engem minden esetben feltöltenek, barátságokkal, élményekkel, tapasztalatokkal gazdagítanak, megélem a határtalanság szabadságot, másképp érkezem haza onnan.

Valóban nagyon színes a paletta. Kanyarodjunk vissza kicsit Dél-Amerikába. 5 és fél hónapig voltál távol. Egyedül, nőként utazni mennyire volt ez nehéz, vagy félelmetes? Ért bármilyen negatív élmény az út során?

Olyan országokban, mint pl.Argentína, ahol sok európai bevándorló leszármazottjai élnek, nem annyira különleges egy kék szemű, európai külsejű lány. Ráadásul rengetegen utaznak Dél-Amerikába a világ minden részéről. Ám vannak olyan országok, ahol nagyon megnézik a helyiektől eltérő külsejű embert; Ecuadorban és Kolumbiában például úgy általában is jobban szemügyre veszik a nőket, a tőlük eltérő kinézetűeket különösen.

0_(35)Ez volt az első ilyen hosszú és távoli utam egyedül, így a család és barátok sokat aggódtak értem. Ezért annyit megtettem elővigyázatosságból, hogy befestettem sötétbarnára a hajamat. Ennek kint már örültem, így kevésbé voltam feltűnő a helyiek között. Ezentúl éjjelente nem csavarogtam egyedül az utcákon és a szórakozóhelyeken és nappal sem a balhésabb helyeken mászkáltam. Az első hónapban stoppoltam párszor, de egy-két kéretlen ajánlat és hajnali megérkezés ismeretlen településekre után inkább máshogy próbáltam spórolni.

Én biztonságban éreztem magam végig az úton, udvariasan kezeltek szinte mindenhol. Szerencsére se az út előtt, se útközben nem volt bennem félelem. Ha féltem volna, valószínűleg el sem indulok. Sok mindent bevállalok, de tudom a határaimat és ez belül volt. Magamra számíthattam csak és az egész út kimenetele, milyensége kizárólag az én felelősségem volt.

Egy ilyen úton semmi sem természetes, nekem kellett mindent, minden nap előteremtenem. Ugyanakkor egyedül úton lenni nagy szabadságot is jelent. Lényeges, hogy készen álljunk önmagunk társaságára, szembenézni mindennel, ami bennünk van. Egyébiránt, még ha egyedül is utazik az ember, akkor van csak magában, ha valóban egyedül szeretne lenni. Az utazások alatt, a szállásokon, a túrákon vagy bárhol, rengeteg utazó és helyi van, akivel összeismerkedhet az ember.

Ha meg kellene nevezned egy országot, vagy helyszínt, ami legnagyobb hatással volt Rád az úton, melyik volt az?

Országként Kolumbia rezonált velem a legjobban, ugyanakkor minden országban láttam meseszép helyeket, amikért hálás vagyok, hogy megismerhettem.


0_(5)Ha egy várost lehetne csak megnézni egész Dél-Amerikában, akkor Cartagena-t javasolnám. Számomra talán ez volt a legszebb és legszínesebb város, amelynek a hangulata jellemző Dél-Amerikára. Az óváros színessége, zenéje, ritmusa, a helyi emberek nyitottsága, az erkélyes, nagy belső teraszos színes házak mind azt sugározzák, hogy mennyire tele van élettel ez a Karib-tenger partján épült kikötőváros.

Az út alatt néhány hely építészete nagyon tetszett, mégis inkább a dél-amerikai tájak, az állat- és növényvilág volt az, ami lenyűgözött.

A sok csodálatos természeti hely közül, amiket láttam, számomra az Iguazú vízesés (Brazília-Argentína határán) volt az, amivel nem tudtam betelni. 275 vízesés zuhan alá olykor 80 méter magasról is; felemelő látvány és erőt sugárzó!

Valóban meseszép tájakon jártál. Ha az adottságokon túl az emberekre gondolsz, mi tetszett az ottaniak életvitelében, viselkedésében a legjobban?

0_(19)bbször jártam a világban sokkal szegényebb emberek, körülmények között, mint amiben én élek és sokat tanultam tőlük. Hogy kevésért is mennyire hálásak, kevéssel is boldogok tudnak lenni. Hogy mennyire a család az első és az emberi kapcsolatok, a közösen eltöltött idő. Az élet nehézségeit sopánkodás helyett inkább elfogadják, vagy ha lehet, megoldják.

Nagyon szeretem az állatokat, így nagyon tetszett és megérintett mennyire közvetlen és harmonikus az itteniek viszonya az állatokhoz. Rengeteg kutyát láttam az utcákon élni Dél-Amerikában, ők a helyiek életének elfogadott, szeretett és megszokott szereplői.

Ami nagyon tetszett még a dél-amerikai emberekkel kapcsolatban, az az, hogy tele vannak élettel, és emellett nyugodt természetűek, kiegyensúlyozottak. Tanulságos volt látni, ahogyan a dél-amerikai nők a legnagyobb természetességgel vállalják fel magukat, mindegy hogy néznek ki, nem szégyenkeznek, attól még Nők és ezt is sugározzák ki.

A beszélgetésünk alatt egyértelművé vált számomra, hogy nagyon mély és intenzív önismereti utat is jártál be. Úgy érzed, hogy kerek egész lett ez az út és megkaptál tőle mindent, amit vártál? Egyáltalán voltak elvárásaid?

 Elvárásaim nem voltak, csak szerettem volna felfedezni egy másik kontinenst és kicsit nagyobb ”rendet tenni” itt belül. Ennél azonban sokkal többet kaptam ezen az úton. Megadtam magamnak azt az időt és figyelmet, szeretetet, amit itthon nem mindig sikerült. Ezalatt akaratlanul is „újranéztem” mindent, ami számított, ami formált.

0_(17)Feldolgoztam azokat a dolgokat is, amik a lelkem legmélyén voltak és így letisztultak az érzéseim, gondolataim. Békére leltem magamban, elfogytak a kérdéseim, egyszerűen elégedett vagyok azzal, ami van, és örömmel teszem a dolgom. Elfogadom és jobban értékelem az életem, jobban kapcsolódom mindenhez, valóságában látom a dolgokat, nem úgy, ahogyan korábban én akartam, hogy legyenek. Valahogy mégis sokkal egyszerűbb és sokkal szebb így.

Szerintem mindenki számára hasznos lehet egy ilyen utazás – főleg egyedül – , ahol más perspektívából lehet látni az életünket, a komfortzónán kívül, teljességében megélni az életet, látni mi fontos igazán és megismerni önmagunkat azon a kis szeleten túl is, amiben rutinszerűen élünk fix körülményekkel és szereplőkkel.

Tényleg irigylésre méltó ez a fajta balansz. Honnan jött az ötlet, hogy könyv formájában is megjelenteted az utazásod? Egyébként milyen érzés, hogy tudod, mások otthon lapozgatják a könyvedet és általad inspirálódnak, vagy épp vágyakozva nézegetik a képeidet?

Először magamnak írtam csak le a gondolataimat. Mindenki átélhette már milyen felszabadító érzés, amikor valamilyen gondolat, érzés megérik és esszenciaként megfogalmazódik bennünk. Emellett jó érzés volt átválogatni a képeket és megosztani belőlük párat rövid élménybeszámolók keretében. Aztán egyre több barátom javasolta, hogy osszam meg a tapasztalataimat szélesebb körben is. Sokáig nem gondolkoztam ebben, aztán mégis, ahogy kerekedett, tisztult bennem is az egész élmény, azt kezdtem érezni, hogy talán tényleg érdemes lenne megmutatni másoknak is merre jártam és mit éltem meg az út alatt.

0_(1)Ahogy elkészültem a kivonattal, megmutattam néhány számomra fontos embernek és olyan lelkesítő és elismerő visszajelzéseket és támogatást kaptam, hogy már nem volt kérdés megjelenjen-e a könyv. Így született meg: az „Útközben élni – Dél-Amerika”.

Tavaly december közepén került a könyv a boltokba, s azóta számos zavarba ejtően kedves, elismerő és felemelő visszajelzést kaptam, amelyeknek nagyon örülök. Nagyon jó érzés, ha más inspirációt, bátorságot tud meríteni a soraimból, képeimből, hogy nekivágjon terveinek, utazzon, vagy csak megérintve néhány gondolattól, másképp nézze a világot maga körül és merjen kapcsolódni önmagával, merjen önmaga lenni.

Minden mondatodból süt a hazatérés öröme is. Egy ilyen kerek út után tervezel-e hosszabb utazást a közeljövőben? 

Egyszer remélem lesz módom eljutni néhány hónapra Délkelet-Ázsiába. Szeretném bejárni elsősorban Indokínát, azon belül is Thaiföld – Kambodzsa – Vietnam – Laosz vidékét mindenképp.

Most azonban úgy érzem, hogy egy időre eleget utaztam, és láttam, amit szerettem volna. Élvezem az itthoni életem, rendben van minden, ahogy éppen van. Azzal együtt, hogy sosem lehet tudni holnap mi érint meg, és merre visz majd az életem.

Nincsenek határok, ha hagyjuk, hogy ott legyünk, ahol a szívünk van és ahol szeretnek.

Ezúton is köszönjük Móninak a lehetőséget. Ha az utazásáról szeretnétek még több történetet és bámulatos fotót látni, látogassatok el a weboldalára: www.monwanphoto.com. Ha szeretnéd megnyerni az Útközben élni – Dél-Amerika c. könyvet, akkor katt a Vombat facebook oldalára és oszd meg az interjút!

Magyar kis faluból egészen a US Army speciális egységéig – azaz Mütyi barátnőm, a katona

Women around the world – Interjúsorozat (4. rész)

Balogh Juditot – vagy ahogy a barátai hívják, Mütyit – 16 éves korom óta ismerem és azóta az egyik legközelebbi barátom, mindannak ellenére, hogy általában 8-10 ezer kilométer távolságra élünk egymástól. Az Ő története annyira erőt adó és állandó jelleggel inspiráló számomra, hogy úgy éreztem, mindenképp szeretném Nektek elmesélni, miként jutott el egy pár száz fős kis magyar faluból a US Army különleges alakulatába ez a törékeny, csupa mosoly és roppant kitartó nő.

Hol is kezdjük!? Talán ott, hogy alig voltál 16 éves, amikor a szüleid kiküldtek egy évre Amerikába. Innen indult a Te világjárásod és az is, hogy végül egy másik országot választottál otthonodnak.

Emlékszem, 16 éves koromban, nyári szünet vége felé, már csak pár héttel iskolakezdés előtt egy nap, anyukám megkérdezte, hogy lenne-e kedvem külföldön tanulni egy évet. A célország ismeretlen volt, egészen az indulás előtti 2-3 hétig, de rémlik, hogy nem is nagyon számított, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lesz nekem a világ egy másik pontján nyelvet tanulni, új barátokat szerezni, új környezetben új kultúrát megismerni.

Nem mellesleg 16 évesen az is egy szempont volt, hogy egy évig távol lehetek a szülőktől. Azt mondjuk a mai napig nem értem, hogy a szüleim hogy mertek ennyi idősen elengedni egy évre az ismeretlenbe, de egész életemben hálás leszek nekik ezért, mert ez az egy év meghatározta az összes későbbi történést az életemben.

Mütyi

Ez azért nem csak a szülőktől volt bátor lépés, hanem Tőled is. Mit gondolsz, mi volt az a pont, amikor már tudtad, hogy ez lesz az utad, szeretnél idővel majd visszatérni Amerikába? Mi volt számodra a legmeghatározóbb élmény ezalatt az egy év alatt?

Pontosan nem emlékszem, mikor döntöttem el, hogy szeretnék majd később hosszabb időre is visszatérni, de valamikor az egy év legelején lehetett. Amikor megérkeztem minden új volt, minden más, jobb értelemben. Eleinte nehézséget okozott, hogy nem beszéltem a nyelvet, de aztán ahogy belejöttem lettek barátaim és elkezdtem kosarazni járni, ami szintén segített a beilleszkedésbe. Szépen lassan minden a helyére került és nyugodtan mondhatom, ez volt életem egyik legjobb éve, rengeteg élménnyel és új tapasztalattal.

Szerinted mennyire jó ötlet egyébként egy ennyire fiatal gyerekeket ilyen messzire küldeni? Mit ad és mit vesz el esetlegesen egy ilyen év? Szerinted mivel lett a személyiséged gazdagabb?

Számomra az egyik legmeghatározóbb tapasztalás az volt, mikor rájöttem a kint tartózkodásom alatt, hogy a szüleim mennyire szeretnek. Azt mondják, sokszor nem tudjuk értékelni azt, amink van, amíg el nem veszítjük. Ez különösen igaz egy 16 éves kamaszra, főleg, ha a szüleiről és a testvéréről van szó. Az egy év alatt három ’csere-családom’ volt, de a három családban összesen nem láttam annyi szeretetet és egymással való törődést, mint nálunk otthon. Hazatérve sokkal hálásabb voltam ezekért a dolgokért, amelyeket korábban természetesnek tekintettem.

Mesélj egy kicsit arról, merre próbáltál még szerencsét a főiskolás éveid alatt! Éltél és dolgoztál Németországban és Angliában is. Ezek milyen tapasztalatok voltak?

Főiskolának azért a BGF turizmus szakirányát választottam, mert a kiírásban a 3. év gyakorlati évként szerepelt külföldön. Tudtam, hogy ez az én lehetőségem visszatérni Amerikába, ezúttal gyakornokként. Később azonban kiderült, hogy az iskola a gyakorlati helyet nem biztosította, csak az időt rá. Mivel Amerikába nehéz volt ismeretlenül gyakorlati helyet találni, így először Londonba kerültem egy hónapra. Jó lehetőség volt ez is, de nem az, amit kerestem. Közben próbáltam intézni az amerikai vonalat, de a papírmunka és a vízumügyintézés majdnem egy évet vett igénybe. Már szinte szertefoszlott a remény, hogy sikerülhet, de aztán jött a hír egy San Diegó-i Hilton Szállodából, hogy megvan a helyem, várnak szeretettel egy évre.

Hogyan telt ez az időszak és miben fejlesztett Téged?

A szállodai gyakorlat által kerültem vissza Amerikába és ez alatt az egy év alatt már szabadon jöttem-mentem, utazgattam. Magyar lányokkal béreltünk közösen egy lakást és a keresetem elég volt arra, hogy elmenjünk kirándulni olyan helyekre, ahová szerettünk volna. A szakmai tapasztalat mellett rengeteget tanultam, ami később segített önállóvá és céltudatossá válnom.

Új élmény volt, hogy a munkahely tényleg lehet olyan, amit szeretünk és a fizetésből valóban meg lehet élni. Így visszagondolva a kaliforniai lehetőségek végtelensége tanította meg nekem, hogy ha az ember jó helyen van, akkor az ember csak maga szabhat határt a lehetőségeinek.

Az egy éves gyakornoki munka végül olyan jól sikerült, hogy a szállodával megállapodást kötöttünk arra nézve, hogy folytatom a kinti munkát, ami nekem a zöld kártyát jelentette pár év múlva. Mondanom sem kell, milyen egy hosszú, nehéz, akadályokkal teli és drága folyamat volt ez. A vízumra éveket kellett várjak, de nem bírtam otthon maradni, így kerültem New York-ba nanny-nek.

m0

A turizmusban és nanny-ként szerzett tapasztalaton túl aztán jött a hadsereg. Miként kerültél közeli kapcsolatba az Army-val és mégis mi az, ami ennyire megfogott benne, hisz nem az a tipikus törékeny nőnek való terep.

Valóban nem, de én imádom! A babysitter munka csak egy átmeneti megoldás volt, míg meg nem jött a várva-várt hír a zöld kártyámról. Aztán alig hogy megkaptam, másnap már jelentkeztem a sorozó irodába. Akkor már régóta érdekelt a katonaság. Nem csak arra voltam kíváncsi, hogy meg tudom-e csinálni a hírhedten nehéz 9 hetes kiképzést, hanem az is motivált, hogy visszaadjak valamit az új hazámnak azért cserébe, hogy itt kezdhetek egy könnyebb, jobb életet.

m3

Mesélj, kérlek a kiképzésekről, hogy kell ezt elképzelni? Tényleg kúsztok-másztok-gázkamrában szenvedtek és óriási hátizsákokat cipeltek, mint a filmekben?

Igen, ilyen is akadt bőven, főleg a karrierem elején. A katonaság kiképzőtáborára egyébként edzésterv keresése közben bukkantam rá. A sok edzésre, fizikai és szellemi kimerültségre, amit a kiképzőtáborról olvastam nem elrettentő példaként, hanem kihívásként tekintettem. Mondják, hogy minden jóban van valami rossz, és én úgy vagyok a katonai léttel, hogy amíg a jó dolgok vannak túlsúlyban szemben a kényelmetlen helyzetekkel, addig én ezt az életformát választom. Megfogadtam magamnak, hogy amint a mérleg a negatív oldalra bukik, búcsút intek a hadseregnek.

m4

Szerencsére az elmúlt 5 évben csak pozitív tapasztalataim vannak és a karrierem szépen ível felfelé. Néha attól félek, hogy magasról lehet nagyot esni, de úgy vagyok vele, hogy amíg lehet, szeretném kiélvezni az ezzel járó lehetőségeket és megtapasztalni a saját határaimat.

m2

A katonaságban egyébként az első 9 hét – a kiképzőtábor – volt a legnehezebb, de az meg remek lehetőség volt új barátokat szerezni és arra, hogy megismerjem és feszegessem a saját határaimat. Igen van kúszás-mászás, hátizsák cipelése hosszú mérföldeken át, van kötél- és falmászás és gázkamra is, de ezek pillanatnyi kényelmetlenségek ahhoz képest, amit az ember akkor érez, mikor leküzdi ezeket az akadályokat.

Azért szerintem ez a képlet nem mindenkinek (főleg nőként) lenne ilyen egyértelmű. Jelenleg mit csinálsz a katonaságon belül?

Szerencsére most olyan helyen dolgozom, ahol kevesebb a kényelmetlen helyzet, ellenben sok az érdekes, kihívást jelentő feladat. Lehetőségem volt bekerülni egy különleges egységhez. Ez azért óriási dolog, mert ide már tényleg csak a legjobbakat válogatják be.  Itt, a ’speciális oldalon’ különleges képességű katonákkal dolgozhatok együtt, akiktől sokat tanulok. Ahhoz, hogy valaki ide eljusson, egy több hetes kiképzésen kell részt vennie, ahol szigorúan csak a legmegfelelőbb képességű katonákat választják ki. Szerencsére engem is kiválasztottak, így részt vehettem egy több hónapos kiképzésen, ahol azonban elég magas a kiesési arány. Mivel ezeket az akadályokat sikeresen vettem, így ma már bátran mondhatom, hogy a munkámra nem munkaként tekintek, hanem egyfajta kikapcsolódásként.

Szerinted mi az a személyiségjegy, ami ehhez a hivatáshoz mindenképp szükséges? Ha esetleg másnak lennének ilyen jellegű álmai, biztatod-e, vagy mit javasolsz számukra?

Úgy gondolom, hogy a kitartás és az ellenálló képesség talán a két legmeghatározóbb tulajdonsága egy katonának. Ezek híján az ember hajlamos könnyen feladni a kitűzött céljait az első, kisebb akadály láttán. Nekem mindig vannak céljaim, egyszerre általában több is. Amikor elérem az egyiket, az a sikerélmény ad erőt a következő, nagyobb volumenű célhoz. Ezek a sikerek segítettek a családomnak is, hogy elfogadják a tényt: katona vagyok.

Eleinte vívtuk a harcokat, nehéz volt nekik megérteni, hogy miért szeretném ezt csinálni, de az évek előrehaladtával és a sikereimnek hála, mára már nem csak elfogadták a döntésem, de velem együtt örülnek. Jó érzés, hogy büszkék rám, még ha anno nem is ezt a karriert szánták nekem.

m5

Ha valaki úgy gondolja, hogy ez az életforma neki való, én csak javasolni tudom, hogy próbálja ki, amint van rá lehetősége. Viszont ha az eredmény nem az, amit várt, fontos, hogy az ember tudjon tovább keresgélni annak érdekében, hogy megtalálja a saját útját. Sajnos azt tapasztalom, hogy túl sok ember végez olyan munkát, amiben nem leli örömét, márpedig nagyon fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál. Nekem is volt számos munkahelyem, dolgoztam szállodában, étteremben, nanny-ként és légiutaskísérőként is. Ennek az az oka, hogy amint úgy éreztem, hogy a munkám már nem nyújt élvezetet számomra, váltottam. Szerencsére a katonaság elég változatos ahhoz, hogy folyamatosan új élményekkel gazdagítson, és ne tudjam megunni.

Külső szemmel nézve tényleg olyan az életed, mint maga az amerikai álom: ott élsz, ahol szerettél volna, megszerezted az állampolgárságot, a munkád a szenvedélyed, Rád talált a szerelem is és sokat utazgatsz. Én azonban tudom, hogy kőkemény munka és sok-sok küzdelem, verejték és időnként könny is állt ezek mögött az eredmények mögött.

Mi az, amit a jövőre nézve szeretnél elérni, mi a Te következő nagy álmod?

m1

Folyamatosan újabb célokat tűzök ki magamnak. A munkahelyi sikerek mellett szeretnék pár év múlva családot is alapítani. Ez persze nem egyszerű, mert nehéz felhagyni a munkahelyi célokkal egy ambiciózus személynek. Még két évet kértem magamtól ’katonásdit játszani’, utána a családé lesz a főszerep. Bár nagy hassal is tud aktív maradni valaki, így vélhetőleg ez sem jár majd annyi lemondással, mint ahogy még most tűnik. Mindenesetre addig megpróbálok még több dolgot lehúzni a bakancslistámról.

Szívből kívánom, hogy minden álmod váljon valóra!

Ezúton is köszönöm Mütyinek az interjút és azt, hogy egyszerre a barátom és az egyik legnagyobb példaképem!

Egy ‘TravelMom’ születése

Kerek egy évvel ezelőtt egy nagyon ismert televíziós személyiség a velem készített interjújában a nevem alá azt írta ’VILÁGUTAZÓ’. Bár ez így, ebben a formában nem igaz, hisz nem jutottam el száznál is több országba, nem jártam valamennyi földrészen és nem ezzel foglalkozom jelenleg életvitelszerűen, a titulus mégis jól esett. Úgy fogtam fel, mintegy előrevetítését jövőbeni énemnek, amolyan megelőlegezett bizalmat.

Aztán alig telt el egy röpke év, újabb megnevezésem lett: ANYA. Még ízlelgetem a szót, barátkozom a helyzettel és ismerkedem az alig tíz hetes kisfiammal. Na de kezdjük az elején, ki is voltam, mielőtt Világutazó és Anya lettem!

2014 júniusáig tengettem az átlagos jogász lányok életét: csinos ruhákban, magas presztízsű munkahelyeken, felelősségteljes pozíciókban teltek a napjaim. Szerettem a munkám, volt hobbim (írtam és cukrászkodtam), kiélveztem a főváros nyújtotta minden lehetőséget, és amikor csak lehetett utazgattam. De egyszer csak jött egy érzés, egy vágy, ami nem hagyott nyugodni, hogy ki kell kicsit szállni ebből a mókuskerékből és egyetlen (na jó, másfél) hátizsákkal elmenni világgá.

Egészen pontosan 17 ezer kilométerre az otthonomtól. Egyedül, nőként, hátizsákos utazóként. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy gyakran csináltam ilyen őrültséget, gyorsan leszögezem, hogy korábban még 200 kilométernél messzebbre se mentem egyedül – leszámítva egy félévnyi külföldi ösztöndíjat -, így nem mondanám, hogy rutinom volt a dologban. Dehát a komfortzónán kívüli lét attól izgalmas, hogy totál ismeretlen számunkra.

DSC_0573

Úticélom a varázslatos, izgalmas és megunhatatlan Új-Zéland volt, egy kis ausztrál kitérővel. Közel egy évig utazgattam Down Under-en, négy hónapon át éltem autókban, és ez az utazás éppoly izgalmas volt belül is, mint kívül. Már maga az előkészület is komoly pszichés tréning volt, hiszen nem ismertem senkit sem a barátaim között, sem a családomban, aki legalább fele ilyen őrült lett volna és nekivág másfél hátizsákkal a világ végének. Éppen ezért próbáltam a családnak is kis dózisban adagolni a hírt: először azt mondtam el, hogy hova megyek, aztán hogy mikor, végül hogy mennyi időre.

Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, ami most, hogy új pozíciómba (aka Anya) léptem, egész érthetővé vált számomra. Mégis ki örülne annak, ha a gyereke egy napon bejelentené, hogy felmondott, bedobozolt és lelécel ismeretlen időre ismeretlen helyre, mert ő „körbe akarja sütni Down Under-t”? Én mondjuk ott vágnám hókon egy tepsi kakaós csigával. Nos, hasonlóan jól reagált az én családom is: a Pótanyám konkrétan visszakérte a karácsonyi ajándékként szánt kiskosztümömet, mondván nem kell ahhoz szép ruha, hogy kávézókban idétlenkedjek a világ másik felén. A nagymamám pedig közölte, hogy ez egy baromság, Kecskemétnél szebb hely úgy sincs. Mami meg már csak tudja a tutit, hiszen világörökségi helyszíneink egyikén állva, bámulva Budapest meseszép fényeit is sikeresen levonta a konklúziót: „Szép-szép ez a Budapest, de azért nem egy Kecskemét!”. Ennyi. 84 éven át mégsem tévedhet az ember!image

Mindezek ellenére végül nem sikerült meggyőzni arról, hogy a ’gap year’-em a hírös városban töltsem, szóval felszálltam a gépre és tíz hónapon át élveztem a gondtalan utazók felelőtlen és izgalmas életét. Mivel nem voltam gyakorlott utazó, így alapos előkészületeket tettem, hogy egyedülálló nőként a lehető legnagyobb biztonságban utazhassak: egy főhadnagy barátom komoly tréningnek vetett alá. Kaptam tőle egy közel hatszáz oldalas túlélési kézikönyvet – amit aztán ki is akart kérdezni-, és egy kb. 30 darabos túlélő szettet, benne függőágyat, hőtartó fóliát, sőt, még érszorítót is. Állítom, James Bond nem szokott ilyen felkészülten bevetésre menni, mint ahogy én nekiindultam a nagy kalandnak. Így lettem hát Utazó.

Aztán, ahogy az már lenni szokott a romantikus lányregényekben, a nagy kaland közepén összetalálkoztam azzal a csodálatos félig kiwi-félig maori vízilabdázó és/vagy rögbis félistennel, akire szingli fantáziáimban mindig is vágytam. Ja, nem. Ellenben összeismerkedtem egy roppant kedves, jó humorú, szegedi fiúval. Mert hát nyilván, 17 ezer kilométerre az otthonodtól kivel sodor össze az élet, ha nem egy szegedivel? Így történt hát, hogy új-zélandi pasim ugyan nem lett, de magyar vőlegényem igen.nezelodes

Én ugyanis tartottam magam az elveimhez: nekem nem kell magyar barát. Mégis ki az az elfuserált, aki a világ túlfelén egy magyar pasival jön össze? A jóember komolyan vette a dilemmámat, úgy érezte, mégiscsak ő a férfi, orvosolni kell a helyzetet: ha nem akarok magyar barátot, akkor nem lesz. Én mondjuk úgy gondoltam, hogy vessünk véget a románcnak. Ő meg úgy, hogy megkérte a kezem: szóval már nem barátom volt, hanem vőlegényem.

Így tértem végül haza életem addigi legnagyobb kalandjából: a másfél hátizsákon túl hoztam egy vőlegényt is. Tudni kell stílszerűen hazatérni, na. A hátizsákok aztán egy kis időre megpihentek az ágy alatt, amikor kiderült, hogy egy aprócska csomaggal gazdagodunk. Alig két évvel azután, hogy gyermekem apjával megismerkedtem, megérkezett a gyermek is.

15133943_10153937381196837_1914122881_o

Most, hogy itt van ez az alig tíz hetes kis jövevény, újra kívül vagyok a komfortzónámon. Utazás ez is, hiszen minden nap valami teljesen új, váratlan és csodás (katasztrofális) dolog történik velünk. A célom pedig az, hogy tovább bővítsem kis csapatunk és most már szóló, hátizsákos utazó helyett ’Travelmom’ szerepkörömben tesztelgessem a családos utazgatást. A függőágyat és az érszorítót cumikra és pelenkákra cseréltem, másfél hátizsák helyett a fél házat visszük már magunkkal, csupán egy dolog maradt, amire tutira szükségem lesz a jövőben is: a túlélési kézikönyv.Zsigi

BabyVombat’s adventures – 1. rész

Ez a rovat egy kicsit más lesz, mint az eddigiek: egyrészről kicsit túltolom majd benne a személyes, gyerekes témákat, másrészről célom, hogy minél több baba- és gyerekbarát helyet és programot fedezzünk fel a közeljövőben, amit majd szeretnék megosztani Veletek. Ez lesz hát a BabyVombat’s adventures sorozat, amely Zsigi kis és nagy utazásairól/kalandjairól szól majd. Illetve az én bénázásaimról, mert nyilván nincs illúzióm azt illetően, hogy mindent jól csinálunk. Vagy hogy idővel kevesebbet fogunk szerencsétlenkedni. De legalább témám lesz bőven!

Múlt hétvégén megejtettük az első hivatalos kimozdulásunkat Zsigmonddal. Mivel már 7 hetes volt, úgy éreztem, hogy elvesztegetett idő minden egyes nap, amikor nem teszteljük a gyereket, vagy szoktatjuk hozzá ahhoz, hogy kirándulunk. Igen, a gyerekem nem egy türelmes anyát választott magának. Cserébe Zsigmond nettó 13 másodpercig bírja üvöltés nélkül ébredéstől evésig…Szerintem egálban vagyunk.

15133867_10153937358821837_1100241173_o

Mivel Zsitivel most volt a 2 éves évfordulónk, úgy döntöttem, hogy popójára (ha már babarovat, ugye…) verünk a SZÉP kártyámon lévő keretnek és kipróbáljuk, hogy milyen utazgatni egy kisbabával. Gyorsan feltúrtam a netet és így bukkantam a bikácsi Zichy Park Hotelre, ami kifejezetten gyerek- és családbarát helyként hirdeti magát. Már az utazásunk előtt bekérték az igényeinket, mit szeretnénk: kiságy, légzésfigyelő, babakád, stb. és persze az is nagyon tetszett, hogy hatalmas kerttel és tóval rendelkező szálloda, ahol nagy sétákat lehet tenni, lovagolni és állatokat simogatni.

15101992_10153937319596837_2123489779_o

Azt már tudtuk, hogy a kocsit szereti a gyerek, betesszük és elhallgat. Áldom a sorsot ezért a tulajdonságáért, bár a családi legendárium szerint nekünk sem kellett 500 méternél tovább mennünk, máris aludtunk öcsémmel, szóval volt rá 50 százaléknyi sansz, hogy Zsigmondnál is működik a ’kikapcsoló gomb’, amint beindítjuk a motort.

Természetesen az elindulás úgy sikerült, ahogy az megjósolható volt. Csupán kétórányi csúszással. Állítólag ez teljesen rendben van. A pakolással nem volt gond, 7 hetes gyereknél még csak egy gigapakknyi pelenkát kell vinni, nincsenek még játékok, kedvenc plüss figurák, plédek, fél ház…Így aztán se perc alatt bepakoltam, aztán vártuk, hogy az egyébként svájci óraként működő kisfiam végre felébredjen és egyen, hogy aztán alvásidőben elindulhassunk. Nyilván nem ébredt. Édesdeden aludt, mi pedig csak néztük, ahogy az értékes – még világosban telő – perceink tovaszállnak. Halk szuszogással és világbékével az arcán aludta át az utazásra szánt időnk felét. Végre aztán kinyitotta a szemét, szolidan jelezte, hogy éhes – értsd torkaszakadtából elkezdett üvölteni – én meg elkezdhettem etetni. Nyilván méhem gyümölcse ekkor gondolta úgy, hogy kényelmesen lakomázik, mintha csak egy Michelin csillagos étteremben fogyasztaná a 18 fogásos degusztációs menüjét. Gyermek apja egyik lábáról toporgott a másikra, már réges-rég bepakolt a kocsiba, én alkudozom a gyerekkel, hogy ne nyammogjon már ennyi ideig rajtam, de nyilván magasra tett ránk.

15152336_10153937350921837_1205578955_o

Sebaj, két óra késéssel megindultunk. Természetesen telibe kaptuk a pénteki csúcsforgalmat, szóval még bőven Budapest határain belül telt a 3 órás etap fele. Már masszív sötétben érkeztünk, így sok mindent nem láttunk a szállásunkból, főleg, hogy az első egy óra pánikszerű etetéssel telt, mielőtt Zsigmond körbezengné az egész hotelt. A szállással egyébként zömében meg voltunk elégedve. Én kicsit túltoltam ezt a családdal utazunk életérzést és büszkén foglaltam le a családi szobát, ami mint kiderült, 2 franciaágyat és egy kiságyat tartalmazott. Amikor Zsiti meglátta, csak annyit fűzött hozzá, hogy gondolta ő, hogy valami meglepivel rukkolok elő az évfordulónk alkalmával, de nem gondolta, hogy beszervezek magunk mellé egy másik párt is… (gyermekem apjának elég sajátságos humora van, na…)

15127446_10153937319091837_1148169041_o

Ha szombaton nem ömlött volna úgy az eső, hogy gyökkettő másodperc alatt olyan nedvesek leszünk, mint éjszaka után a gyerek pelenkája, akkor ki is tudtuk volna élvezni a szállás nyújtotta csudacuki programokat. Így viszont igazából Zsitinek volt szerencséje, mert fél napig ázott és relaxált a wellness részlegben, mi meg szoptunk Zsigmonddal a szobában. Ő szó szerint, én meg átvitt értelemben… Azért tettünk egy kósza próbálkozást azzal, hogy bementünk Paksra kicsit körbenézni, de az étterembe be- és kirohanáson kívül sok mindent nem tudtunk csinálni.

15146845_10153937319236837_541452143_o

Az egyetlen negatív tapasztalatom a szállással kapcsolatosan az az én étkezésemmel van összefüggésben. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a hazai szállodák még mindig nem tudnak felkészülni a speciális étrendekre, ételallergiákra. Márpedig az én nagyon összetett diétámnak csak a felét mertem így is elárulni, no azzal is csak addig jutottunk, hogy első este egy nagyon kedves férfi elmondta, hogy mindenben van liszt vagy tejtermék, szóval azokat ne egyem. Maradt a sültkrumpli meg a gyümölcssaláta. Harmadik napon már borzalmasan untam a krumplit, utolsó reggelre sajnos már grillezett zöldség sem volt, így magában nyammogtam a gluténmentes-margarinos kenyerem és ittam hozzá a kávém, amihez én vettem a növényi tejet a paksi Tecsóban. Nagy tanulság nekem, hogy vagy előre le kell egyeztetnem, hogy miket ehetek (azaz konkrét menüt), vagy vinni kell az alapanyagokat még egy 4 csillagos hotelbe is és külön megkérni a szakácsot, hogy főzzön rám. Aztán vagy megteszi, vagy nem…

15126101_10153937319101837_67419466_o

Mindenesetre azt láttuk, hogy 5-6 év fölött ez a szálloda maga a földi paradicsom a gyerekeknek, főleg jó időben! Volt játszósarok, állatok, pancsikolási lehetőség, lehet sétálni, csónakázni, biciklizni, sőt, még mini disco is van és kézműves foglalkozások! Buli az élet öt éves kor felett, én mondom! A lényeg viszont, hogy teszteltük a gyereket, megkezdtük a ’kiképzését’, figyeltük magunkat, hogy mi okoz nekünk stresszt a gyerekkel való utazásban és elkezdtük tervezgetni a következő kimozdulást. Állítólag még jó fél évig könnyű vele repülni is, aztán 1-1,5 éves korától 3 éves koráig maga lesz a pokol vele utazni – meglátjuk. Mindenesetre a fejemben már megvan a következő három úti cél. Addig meg marad a bkv-zás, a hétvégi közeli helyekre való kimoccanás és mindenképp elmegyek a következő Járatlan Utakon Fesztiválra is, ahol most két anyuka (katt és katt) is fog arról mesélni, hogy milyen gyerekkel utazni! Hisz mégiscsak ez a jövő! (legalábbis a miénk mindenképp…)

Szállás/Helyszín értékelése

(*=problémás, rossz; ** = gyenge, átlag alatti; ***= átlagos; ****= kellemes, kategóriájának megfelelő; *****= kiváló, magas színvonalú)

Szállás elhelyezkedése: **** – Bikács alig másfél-két órányira található Budapesttől, az M6-oson könnyen és kényelmesen megközelíthető, mégis ízig-vérig hozza a vidéki romantikát

Szoba: *** – Berendezése egyszerű, tiszta, barátságos, de 4 csillagos szálloda esetében kicsit több dizájnt és kifinomultságot vártam volna, ill. több párnát

Konyha: **/*** – Aki szereti a vidéki, otthonos ízeket, annak nagyon be fog jönni a hely. A konyha tényleg nagyon autentikus, kis lábasokban, vajlingokban tálalják az ételeket. Ételallergiásoknak, diétázóknak okozhat problémát, hogy minden a hagyományos receptúra szerint készül, ezért érdemes jó előre egyeztetni konkrét fogásokat, ill. vinni hozzá az alapanyagokat (vagy máshová menni). Ami még csalódás volt, hogy elvileg Márton napi libanapokra mentünk, ehhez képest két féle libafogás volt szombat este – ezért a felárért és beharangozásért sokkal cizelláltabb menüt vártam volna 3 napon keresztül egy 4 csillagos szállodától.

Család- és gyerekbarát programok: ***** – Szerintem ebben tényleg nagyon jók, legalábbis egy rakás boldog kisgyereket és nyugdíjas csoportot is láttam. Nem csak kinti, de benti programokkal és animátorokkal is várják a piciket, ill. a szálloda rendelkezik kisággyal, légzésfigyelővel, kiskáddal, kismotorral, gyereketető székkel, játszósarokkal, stb.

Kiszolgálás: ***** – A szállodai  láthatóan a helyi lakosoknak kínál munkalehetőséget, amit egyrészről messzemenőkig üdvözítek, másrészről kicsit érezhető a professzionális szaktudás hiánya, de a kedvesség, szorgalom és a hozzáállásuk összességében kompenzálja ezt.

Akinek a teraszán medvék gyülekeznek – avagy Évának miért éppen Alaszka?!

Women around the world – Interjúsorozat (3. rész)

Alaszka a bakancslistám első helyén álló és letaszíthatatlan helyszín, terveink szerint néhány éven belül egy jó kis road trip keretében járjuk majd be. Addig is, míg én a kanapéról álmodozom, Éva, aki már évek óta Amerikában, ezen belül is jelenleg Alaszkában él, mesél nekünk a mindennapokról és arról, milyen ez a hideg és egzotikus vidék, ahol végül dr. Fleischmann is új otthonra lelt.

Mesélj kicsit magadról, hogyan keveredtél Alaszkába és ki, mi voltál, mielőtt útnak indultál a nagyvilágba?

Korábban Magyarországon egy gyógyszergyárban dolgoztam laboránsként, ott ismerkedtem meg a férjemmel is. Ő később a vendéglátóiparban dolgozott, egy híres szállodaláncban, ahol lehetőség volt egy tanulóprogram keretében kijönni Amerikába, így jutottunk ki. Először Ő indult neki, én öt hónappal később követtem Springfield Illinois-ba. Ez volt az első település, ahová érkeztünk. A férjem egy szálloda éttermében volt manager, én pedig hamarosan kismama lettem.

A kezdetekkor nagyon sok minden és mindenki hiányzott Magyarországról, hiszen otthon voltam a kisfiammal, és bár élveztem, hogy egy másik izgalmas országban élhetek, de sajnos alig beszéltem angolul. Így nagyon nehéz volt új barátokat találni és én sokáig csak arra vágytam, hogy az otthoniakkal lehessek. A helyzetet nehezítette, hogy akkoriban csak telefonon tudtuk tartani a kapcsolatot, mert még nem volt Facebook és Skype.

Aztán elkezdtem nyelviskolába járni és megszereztem az itteni jogosítványt. Fokozatosan beletanultam az amerikai életformába. A hotel igazgatónője nagyon megszerette a férjemet, így az ő ötlete volt, hogy maradjunk itt, amit persze mi is szerettünk volna, így ő segített nekünk mindenben, beleértve a zöldkártya megszerzését is.

alaszka2

Izgalmas első lépések lehettek. Végül hogy jutottatok egész Alaszkáig?

Springfield Illionis után először Észak-Karolinába költöztünk, mert a férjem ott kapott állást. Ezek nagyon szép és eseménydús évek voltak: sokat jártunk az Appalache-hegységbe és az óceánhoz nyaralni, gyönyörű állam. Ezt követően Pawleys Island-on, Dél-Karolinában éltünk egy kis gyöngyszem tengerparti városban. Itt már mindketten dolgoztunk, de két év után a férjemet átcsábították Memphis Tennessee-be és úgy döntöttünk, hogy megint költöztünk.

Az alaszkai lehetőség 7 év után jött. Akkor megint nagyot léptünk, meghirdettünk és eladtunk mindent – bútorokat, háztartási gépeket, stb. – és csak annyi dolgot hagytunk meg, ami befért két autóba. Így aztán szép kényelmesen felvezettünk Alaszkába. 9 napig tartott az út, számos államon keresztül, amikben előtte sosem jártunk, majd végig Kanadán – ez tényleg egy életre szóló élmény volt. Mint ahogy megérkezni is sok ezer kilométer után épségben, az új otthonukba.

image3

Alaszkára mindenki úgy gondol, mint egy roppant hideg, lenyűgöző tájairól és vadon szerető emberekről ismert államra. Nekünk, Magyarországon élőknek talán a legközelebbi infónk erről az államról a ‘Miért éppen Alaszka’ c. sorozatból van. Mit gondolsz, mennyire igazak a fejünkben lévő sztereotípiák?

Alaszka az USA legnagyobb területű állama. Ahol mi élünk, az viszonylag délen van, azon kívül az óceán közelsége is befolyásolja a klímánkat, ami körülbelül olyan, ahogy a magyarok Kanada éghajlatát elképzelik.

Természetesen fent északon más az időjárás, ott valóban nagyon hideg van: nyáron se melegszik fel az idő 10-15 foknál melegebbre. Ott már nem sokan laknak, leginkább a bennszülött alaszkaiak, akik sok szempontból még mindig hagyományos életet folytatnak.

A fiam barátnője is alaszkai bennszülött család sarja, a legészakibb városban, Barrow-ban született. Kislányként költöztek Anchorage-ba (Alaszka fővárosa), ami egyébként egy teljesen átlagos közepes méretű amerikai város.

image2-2

Alaszka egyébként nagyon kedvelt turisztikai célpont, sokak nagy álma. Nyáron az alaszkaiak jó humorral viselik el a turistaözönt. Ráadásul Alaszka ritkán okoz csalódást, annyira vadregényes, változatos és olyan könnyű bekerülni mindennek a közepébe. Például medvét, jávorszarvast lehet látni az utak mentén, vagy bálnákat a tengeröblökben. A levegő nagyon tiszta, a vadon pedig a legtöbb helyen érintetlen, a patakokból is inni lehet.

Idillin és varázslatosan hangzik, legalábbis turistaként és utazóként mindenképp. De mi az, amit Te – aki itt élsz – legjobban szeretsz az alaszkai életedben?

Ami az egyik legfőbb oka annak, hogy nem vágyom el innen és amitől elégedett vagyok, az a stabil és izgalmas munkánk: az Alyeska üdülőben dolgozunk a férjemmel, ő mint a konferencia szolgálat menedzsere, én pedig a fitnesz centerben. Ezt az üdülőt lélegzetelállító hegyek és természet veszi körül.

Szeretem azt is, ahogy a gyerekek és felnőttek ránk mosolyognak és köszönnek az utcán, és ha bármire szükségem van, többen állnak sorba, hogy segíthessenek. Az ajtót nem kell bezárni, ha elmegyünk otthonról, itt nincs bűnözés. A hűtő tele van első osztályú tengeri hallal és frissen szedett gyümölccsel. Ráadásul mindez ingen, mert az alaszkai vadon nagyon adakozó.

image2-1

Fantasztikus lehet, megértem, hogy kötődsz a környékhez. Egyébként, ha nem Alaszkában élnétek, merre laknál még szívesen?

Én szeretnék még sokáig itt lakni, mert sok mindent nem láttam és tapasztaltam még, pl. egy igazán jó hideg telet! De Hawaii-t nagyon szeretjük, így ha lehetőségünk lenne, oda szívesen költöznénk.

Tyű, ezek igazán ellentétes vágyak. És ha már végletek, akkor mi a helyzet Magyarországgal? Milyen gyakran látogattok haza és mennyire erős még a kötődésed Magyarországhoz?

Anyukám, a nővérem, az öcsém és a családja Magyarországon él. Hosszú-hosszú évekig nagyon hiányzott Magyarország, most már kevésbé, megszoktam itt. Én már régen voltam otthon – 7 éve -, viszont idén májusban Anyukám és az Anyósom meglátogatott minket. Csodálatos volt mindannyiunknak, azóta is visszavágynak, olyan jó volt itt nekik is.

Ha már a hazai dolgoknál tartunk: mi az a szokás, hagyomány, jellemvonás, amit még itthonról hoztál magaddal és esetleg ismerkedtettél meg az alaszkai, amerikai barátokkal, rokonokkal?

A magyar ételek zömét megtartottuk, palacsintát és pörköltet szoktam főzni az amerikai barátoknak. Az én egyik kedvencem pedig ma is a paprikás krumpli. Mi az amerikai ünnepeket nem tartjuk meg: Karácsonykor mi Szenteste díszítjük fel a fát, nem úgy, mint az amerikaiak, akik már egy hónappal korábban

Az amerikai kultúra nagyon különbözik a magyartól: én örülök, hogy nem itt születtem, de annak is, hogy itt élhetek és próbálom mindkét országból a legjobbat megtartani az életünkben.

image1-1

Mesélj arról egy kicsit, hogy miként telnek ott a hétköznapjaitok?

A napjaink munkával telnek, a kollégáink egyben a barátaink is. Szabadidőnkben túrázni szoktunk járni a férjemmel. Számunkra még mindig megunhatatlan a természet közelsége. Felemel és kitöröl minden negativitást belőlünk, tényleg nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy itt élhetünk.

Szeretjük, ha egy medve, vagy jávorszarvas látogat meg minket. Ilyenkor összeszalad mindenki és fényképez. Az alaszkaiak egyik kedvenc időtöltése az, ha összejönnek beszélgetni és közben azt mesélik egymásnak, hogy kivel milyen vadállatos kaland történt, közben pedig mutogatják a fényképeiket (pl. hogy hány medve gyűlt össze a teraszon, mennyi ideig tartóztatta fel az autóját egy vesztegelő jávorszarvas, stb.). Ezek itt mindennapos történések.

alaszka1

Pont mint itthon! :) És mit üzennél azoknak, akik régóta vágynak erre a vidékre, esetleg szeretnének is ide költözni? 

Alaszka a természetkedvelők paradicsoma, ezért mindenkinek bátran ajánlom. Aki szereti a kalandokat a mindennapi életben, az szeretni fogja Alaszkát is: pl. hogy egy földrengés ébreszti fel hajnalban, vagy ha kinéz reggel az ablakon, akkor egy medve szimatol a ház előtt, hogy ebédszünetben kiugorhat a munkahelyéről megmászni egy gleccsert, vagy hogy hazafelé úton a nagybevásárlás után belugákat (fehér delfin) nézhet az öbölben. Ezek mind Alaszkára jellemző, páratlan élmények.

image4

Köszönöm Évának a lehetőséget és a gyönyörű képeket! Az Alyeska Resortról találtok még lélegzetelállító videókat itt is: katt

Utazó-blogger-barátságok

Amikor visszatekintek arra, hogy mit is adott nekem az a közel egy év, amíg róttam Down Under-t, akkor kb. az első dolog, ami eszembe jut, azok a fantasztikus barátságok, amikkel gazdagodtam. (néhány hét múlva már valószínűleg az a bőgő kis csomag lenne, aki messze a legmenőbb dolog, amit WHS-esként összehozhattam, de addig is ez ugrik be elsőre).

Ahogy más hobbiknál is szokott lenni, az utazás is összehozza az embereket. A különbség talán annyi egy horgoló szakkörhöz képest, hogy itt azért sokkal inkább szűrve van az érintettek értékrendje, hasonlóan bátran ugrálnak ki a komfortzónájukból és valahogy sokkal több a közös bennük, mint az, hogy melyik fonal a kedvencük. Az utazás egyfajta életforma, szenvedély, hitvallás, addikció. Teljesen el lehet benne veszni, rákattanni, és lejönni is pont olyan nehéz róla, mint egy húzósabb tudatmódosítóról. Mégis azt gondolom, ennél jobb függőség nincsen.

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Amikor én nekivágtam a nagy kalandnak, a barátaim zöme támogatott: vagy azért, mert maguk is imádnak utazni, vagy csak látták, hogy annyira rá vagyok pörögve a témára, hogy felesleges is lenne lebeszélniük róla. Nagyon hálás vagyok Nekik ezért, pedig akkor még kifejezetten utazó-blogger barátaim nem voltak. Persze, aki besokallt a témától, az azóta már nem is közeli barátom, nyilván őket is megértem, de így szép az élet, hogy folyamatosan szűri, alakítja a kapcsolatainkat.

Az elmúlt másfél-két évben lett néhány utazós-barátságom is, ami nem csak színesebbé tette az életemet, de folyamatosan inspirál és visz előre, még akkor is, ha az életünk jelenleg teljesen máshol tart. Wanderlust.hu Vikit és Norbit a blogomon keresztül ismertem meg, egy vendégposztra kértek fel, amikor az oldaluk még épp indulóban volt. Aztán levél levelet követett, és amikor rá fél évre hazaköltöztünk, az elsők között voltak, akik eljöttek az előadásunkra, majd észrevétlen az egyik legodaadóbb és megbízhatóbb barátainkká váltak. Mindig itt voltak, legyen szó akár közös kirándulásról, költözésről és lapraszerelésről, betegápolásról, önismeretről vagy épp cicaetetésről. Egy idő után már úgy mászkáltunk egymáshoz, mintha csak haza mennénk, hónunk alatt egy hűtött dinnyével, egy csomag popcorn-nal, és egy rakás világmegváltó tervvel.

kozos

Épp ilyen inspiráló barátságom lett backpacker Borival is, akivel még Qeenstown utcáin ismerkedtünk meg tavaly, egy 3 napos Himalája mászás előtt (jó, oké, nem, 800 méter volt kb., dehát alföldi lánynak már ez is sokkoló). Három nap tömény röhögés, szentségelés (ezt csak én toltam) és temérdek magvas gondolat után nyilvánvalóvá vált, hogy mi barátok leszünk. NZ-n még jó pár alkalommal összefutottunk, majd Bori járta tovább a világot, mi meg itthon kezdtünk új életet. Bori azóta is jön és megy, eszméletlen motiváló gondolkozásmódjával folyamatosan arra késztet, hogy túllépjünk a saját komfortzónánkon, nyissunk egy új fajta életmódra, legyen az munkavállalás, vagy épp táplálkozás. Emlékszem, milyen kétkedéssel vegyes döbbenettel hallgattam, hogy miért is nem eszik húst, miközben tömtük befelé a hamburgereket (ő vegát, én nyilván óriásihúsosat)..aztán szépen, észrevétlenül, olyan finoman intelligensen, ahogy Bori terelgetni tudja az embert azon kaptam magam, hogy hónapok óta alig eszem húst, vagy állati eredetű dolgot és teljesen lenyűgöz a vegán táplálkozás. De épp így tekintek csodálattal arra is, ahogy felépítette a blogját, a vállalkozását, az életmódját, miközben tette mindezt úgy, hogy a barátságai és az értékrendje sziklaszilárd. Bori nem az az eladom tíz lájkért a lelkem, meg Téged is- típus, ő csak megy, csinálja, és közben nagyon jó barát tud lenni akkor is, ha épp a Karib-tengerről jelentkezik be. (Nem mellesleg -ha épp itthon van- tök király kismama fotókat is tud készíteni!)

kismamafotozas

Amikor megismerkedtünk, mind úton voltunk, vagy épp az utazással kapcsolatosan pakoltuk össze a blogot, írtunk cikkeket, interjúkat, terveztük a következő nagy kalandot. Most, közel másfél-két év távlatából nagyon érdekes látni, hogy ágaznak szét ezek az utak: a Wanderlust.hu páros épp élete nagy dobására készül (erről hamarosan le is rántják a leplet), Bori kiadja az első könyvét és szervezi a következő nagyobb utazását, én (mi) pedig az új-zélandi utamnak hála bővítem a Vombat-bandát. Érzelgős és különleges pillanatok ezek, mert mindhárman elengedünk valamit, miközben valami új, különleges születik.

Gőzöm sincs, hogy anno hogy lehettek a barátaim annyira jófejek, hogy kibírták nyígés nélkül, hogy világgá megyek. Azt sem tudom, hogy voltak képesek közel egy éven át velem lenni, még akkor is, ha nekik itthon zajlott tovább az életük, én meg 18 ezer km távlatából valami teljesen szürreális életet éltem az itthoni korábbihoz képest. Nem tudom, hogy a legjobb barátnőm hogy tudott olyan határozottan, mégis szeretetteljesen belökni a check in kapujába, hogy ez volt az álmom, hajrá, és azt sem, hogy a másik legkedvesebb hogy tudott úgy viselkedni, mintha ez neki is olyan fontos lenne, mint nekem, miközben ő épp akkor babázott. Mérhetetlen hálás vagyok ezért Nekik. De tényleg gőzöm sincs, hogy csinálták, mert én szívem szerint most folyamatosan mondogatnám, hogy maradjatok itt mellettem, bandázzunk minden nap a közeli parkban (játszótéren), vagy kiránduljunk együtt, flangáljunk köntösben és köpködjünk dinnyemagot a kertbe, énekeljünk hárman (amiből én vagyok a leggyengébb elem, ígérem, inkább csak tátikázok), de lécci, ne menjetek messzire, mert borzalmas lesz a hiányotok, legyen szó akár 1-2 hétről, vagy több hónapról, évről. De tudom, hogy én sem tehetem…

true-friendship

Mert az utazó-blogger-barátságok ilyenek: útra kelünk, gyarapodunk, feltöltődünk, hazajövünk, marad a szkájp és az internet, mégis összeköt egy közös szenvedély és a hit, hogy ezeket is mind-mind túléli a barátságunk, sőt, inkább csak hozzátesz. Így tehát nincs más lehetőségem, csak velük örülni és izgulni, hiszen mindannyiunk számára hamarosan kezdődik egy teljesen új utazás!

 

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

December 2018
M T W T F S S
« Nov    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: