Egyéb

Egy ‘TravelMom’ születése

Kerek egy évvel ezelőtt egy nagyon ismert televíziós személyiség a velem készített interjújában a nevem alá azt írta ’VILÁGUTAZÓ’. Bár ez így, ebben a formában nem igaz, hisz nem jutottam el száznál is több országba, nem jártam valamennyi földrészen és nem ezzel foglalkozom jelenleg életvitelszerűen, a titulus mégis jól esett. Úgy fogtam fel, mintegy előrevetítését jövőbeni énemnek, amolyan megelőlegezett bizalmat.

Aztán alig telt el egy röpke év, újabb megnevezésem lett: ANYA. Még ízlelgetem a szót, barátkozom a helyzettel és ismerkedem az alig tíz hetes kisfiammal. Na de kezdjük az elején, ki is voltam, mielőtt Világutazó és Anya lettem!

2014 júniusáig tengettem az átlagos jogász lányok életét: csinos ruhákban, magas presztízsű munkahelyeken, felelősségteljes pozíciókban teltek a napjaim. Szerettem a munkám, volt hobbim (írtam és cukrászkodtam), kiélveztem a főváros nyújtotta minden lehetőséget, és amikor csak lehetett utazgattam. De egyszer csak jött egy érzés, egy vágy, ami nem hagyott nyugodni, hogy ki kell kicsit szállni ebből a mókuskerékből és egyetlen (na jó, másfél) hátizsákkal elmenni világgá.

Egészen pontosan 17 ezer kilométerre az otthonomtól. Egyedül, nőként, hátizsákos utazóként. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy gyakran csináltam ilyen őrültséget, gyorsan leszögezem, hogy korábban még 200 kilométernél messzebbre se mentem egyedül – leszámítva egy félévnyi külföldi ösztöndíjat -, így nem mondanám, hogy rutinom volt a dologban. Dehát a komfortzónán kívüli lét attól izgalmas, hogy totál ismeretlen számunkra.

DSC_0573

Úticélom a varázslatos, izgalmas és megunhatatlan Új-Zéland volt, egy kis ausztrál kitérővel. Közel egy évig utazgattam Down Under-en, négy hónapon át éltem autókban, és ez az utazás éppoly izgalmas volt belül is, mint kívül. Már maga az előkészület is komoly pszichés tréning volt, hiszen nem ismertem senkit sem a barátaim között, sem a családomban, aki legalább fele ilyen őrült lett volna és nekivág másfél hátizsákkal a világ végének. Éppen ezért próbáltam a családnak is kis dózisban adagolni a hírt: először azt mondtam el, hogy hova megyek, aztán hogy mikor, végül hogy mennyi időre.

Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, ami most, hogy új pozíciómba (aka Anya) léptem, egész érthetővé vált számomra. Mégis ki örülne annak, ha a gyereke egy napon bejelentené, hogy felmondott, bedobozolt és lelécel ismeretlen időre ismeretlen helyre, mert ő „körbe akarja sütni Down Under-t”? Én mondjuk ott vágnám hókon egy tepsi kakaós csigával. Nos, hasonlóan jól reagált az én családom is: a Pótanyám konkrétan visszakérte a karácsonyi ajándékként szánt kiskosztümömet, mondván nem kell ahhoz szép ruha, hogy kávézókban idétlenkedjek a világ másik felén. A nagymamám pedig közölte, hogy ez egy baromság, Kecskemétnél szebb hely úgy sincs. Mami meg már csak tudja a tutit, hiszen világörökségi helyszíneink egyikén állva, bámulva Budapest meseszép fényeit is sikeresen levonta a konklúziót: „Szép-szép ez a Budapest, de azért nem egy Kecskemét!”. Ennyi. 84 éven át mégsem tévedhet az ember!image

Mindezek ellenére végül nem sikerült meggyőzni arról, hogy a ’gap year’-em a hírös városban töltsem, szóval felszálltam a gépre és tíz hónapon át élveztem a gondtalan utazók felelőtlen és izgalmas életét. Mivel nem voltam gyakorlott utazó, így alapos előkészületeket tettem, hogy egyedülálló nőként a lehető legnagyobb biztonságban utazhassak: egy főhadnagy barátom komoly tréningnek vetett alá. Kaptam tőle egy közel hatszáz oldalas túlélési kézikönyvet – amit aztán ki is akart kérdezni-, és egy kb. 30 darabos túlélő szettet, benne függőágyat, hőtartó fóliát, sőt, még érszorítót is. Állítom, James Bond nem szokott ilyen felkészülten bevetésre menni, mint ahogy én nekiindultam a nagy kalandnak. Így lettem hát Utazó.

Aztán, ahogy az már lenni szokott a romantikus lányregényekben, a nagy kaland közepén összetalálkoztam azzal a csodálatos félig kiwi-félig maori vízilabdázó és/vagy rögbis félistennel, akire szingli fantáziáimban mindig is vágytam. Ja, nem. Ellenben összeismerkedtem egy roppant kedves, jó humorú, szegedi fiúval. Mert hát nyilván, 17 ezer kilométerre az otthonodtól kivel sodor össze az élet, ha nem egy szegedivel? Így történt hát, hogy új-zélandi pasim ugyan nem lett, de magyar vőlegényem igen.nezelodes

Én ugyanis tartottam magam az elveimhez: nekem nem kell magyar barát. Mégis ki az az elfuserált, aki a világ túlfelén egy magyar pasival jön össze? A jóember komolyan vette a dilemmámat, úgy érezte, mégiscsak ő a férfi, orvosolni kell a helyzetet: ha nem akarok magyar barátot, akkor nem lesz. Én mondjuk úgy gondoltam, hogy vessünk véget a románcnak. Ő meg úgy, hogy megkérte a kezem: szóval már nem barátom volt, hanem vőlegényem.

Így tértem végül haza életem addigi legnagyobb kalandjából: a másfél hátizsákon túl hoztam egy vőlegényt is. Tudni kell stílszerűen hazatérni, na. A hátizsákok aztán egy kis időre megpihentek az ágy alatt, amikor kiderült, hogy egy aprócska csomaggal gazdagodunk. Alig két évvel azután, hogy gyermekem apjával megismerkedtem, megérkezett a gyermek is.

15133943_10153937381196837_1914122881_o

Most, hogy itt van ez az alig tíz hetes kis jövevény, újra kívül vagyok a komfortzónámon. Utazás ez is, hiszen minden nap valami teljesen új, váratlan és csodás (katasztrofális) dolog történik velünk. A célom pedig az, hogy tovább bővítsem kis csapatunk és most már szóló, hátizsákos utazó helyett ’Travelmom’ szerepkörömben tesztelgessem a családos utazgatást. A függőágyat és az érszorítót cumikra és pelenkákra cseréltem, másfél hátizsák helyett a fél házat visszük már magunkkal, csupán egy dolog maradt, amire tutira szükségem lesz a jövőben is: a túlélési kézikönyv.Zsigi

BabyVombat’s adventures – 1. rész

Ez a rovat egy kicsit más lesz, mint az eddigiek: egyrészről kicsit túltolom majd benne a személyes, gyerekes témákat, másrészről célom, hogy minél több baba- és gyerekbarát helyet és programot fedezzünk fel a közeljövőben, amit majd szeretnék megosztani Veletek. Ez lesz hát a BabyVombat’s adventures sorozat, amely Zsigi kis és nagy utazásairól/kalandjairól szól majd. Illetve az én bénázásaimról, mert nyilván nincs illúzióm azt illetően, hogy mindent jól csinálunk. Vagy hogy idővel kevesebbet fogunk szerencsétlenkedni. De legalább témám lesz bőven!

Múlt hétvégén megejtettük az első hivatalos kimozdulásunkat Zsigmonddal. Mivel már 7 hetes volt, úgy éreztem, hogy elvesztegetett idő minden egyes nap, amikor nem teszteljük a gyereket, vagy szoktatjuk hozzá ahhoz, hogy kirándulunk. Igen, a gyerekem nem egy türelmes anyát választott magának. Cserébe Zsigmond nettó 13 másodpercig bírja üvöltés nélkül ébredéstől evésig…Szerintem egálban vagyunk.

15133867_10153937358821837_1100241173_o

Mivel Zsitivel most volt a 2 éves évfordulónk, úgy döntöttem, hogy popójára (ha már babarovat, ugye…) verünk a SZÉP kártyámon lévő keretnek és kipróbáljuk, hogy milyen utazgatni egy kisbabával. Gyorsan feltúrtam a netet és így bukkantam a bikácsi Zichy Park Hotelre, ami kifejezetten gyerek- és családbarát helyként hirdeti magát. Már az utazásunk előtt bekérték az igényeinket, mit szeretnénk: kiságy, légzésfigyelő, babakád, stb. és persze az is nagyon tetszett, hogy hatalmas kerttel és tóval rendelkező szálloda, ahol nagy sétákat lehet tenni, lovagolni és állatokat simogatni.

15101992_10153937319596837_2123489779_o

Azt már tudtuk, hogy a kocsit szereti a gyerek, betesszük és elhallgat. Áldom a sorsot ezért a tulajdonságáért, bár a családi legendárium szerint nekünk sem kellett 500 méternél tovább mennünk, máris aludtunk öcsémmel, szóval volt rá 50 százaléknyi sansz, hogy Zsigmondnál is működik a ’kikapcsoló gomb’, amint beindítjuk a motort.

Természetesen az elindulás úgy sikerült, ahogy az megjósolható volt. Csupán kétórányi csúszással. Állítólag ez teljesen rendben van. A pakolással nem volt gond, 7 hetes gyereknél még csak egy gigapakknyi pelenkát kell vinni, nincsenek még játékok, kedvenc plüss figurák, plédek, fél ház…Így aztán se perc alatt bepakoltam, aztán vártuk, hogy az egyébként svájci óraként működő kisfiam végre felébredjen és egyen, hogy aztán alvásidőben elindulhassunk. Nyilván nem ébredt. Édesdeden aludt, mi pedig csak néztük, ahogy az értékes – még világosban telő – perceink tovaszállnak. Halk szuszogással és világbékével az arcán aludta át az utazásra szánt időnk felét. Végre aztán kinyitotta a szemét, szolidan jelezte, hogy éhes – értsd torkaszakadtából elkezdett üvölteni – én meg elkezdhettem etetni. Nyilván méhem gyümölcse ekkor gondolta úgy, hogy kényelmesen lakomázik, mintha csak egy Michelin csillagos étteremben fogyasztaná a 18 fogásos degusztációs menüjét. Gyermek apja egyik lábáról toporgott a másikra, már réges-rég bepakolt a kocsiba, én alkudozom a gyerekkel, hogy ne nyammogjon már ennyi ideig rajtam, de nyilván magasra tett ránk.

15152336_10153937350921837_1205578955_o

Sebaj, két óra késéssel megindultunk. Természetesen telibe kaptuk a pénteki csúcsforgalmat, szóval még bőven Budapest határain belül telt a 3 órás etap fele. Már masszív sötétben érkeztünk, így sok mindent nem láttunk a szállásunkból, főleg, hogy az első egy óra pánikszerű etetéssel telt, mielőtt Zsigmond körbezengné az egész hotelt. A szállással egyébként zömében meg voltunk elégedve. Én kicsit túltoltam ezt a családdal utazunk életérzést és büszkén foglaltam le a családi szobát, ami mint kiderült, 2 franciaágyat és egy kiságyat tartalmazott. Amikor Zsiti meglátta, csak annyit fűzött hozzá, hogy gondolta ő, hogy valami meglepivel rukkolok elő az évfordulónk alkalmával, de nem gondolta, hogy beszervezek magunk mellé egy másik párt is… (gyermekem apjának elég sajátságos humora van, na…)

15127446_10153937319091837_1148169041_o

Ha szombaton nem ömlött volna úgy az eső, hogy gyökkettő másodperc alatt olyan nedvesek leszünk, mint éjszaka után a gyerek pelenkája, akkor ki is tudtuk volna élvezni a szállás nyújtotta csudacuki programokat. Így viszont igazából Zsitinek volt szerencséje, mert fél napig ázott és relaxált a wellness részlegben, mi meg szoptunk Zsigmonddal a szobában. Ő szó szerint, én meg átvitt értelemben… Azért tettünk egy kósza próbálkozást azzal, hogy bementünk Paksra kicsit körbenézni, de az étterembe be- és kirohanáson kívül sok mindent nem tudtunk csinálni.

15146845_10153937319236837_541452143_o

Az egyetlen negatív tapasztalatom a szállással kapcsolatosan az az én étkezésemmel van összefüggésben. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a hazai szállodák még mindig nem tudnak felkészülni a speciális étrendekre, ételallergiákra. Márpedig az én nagyon összetett diétámnak csak a felét mertem így is elárulni, no azzal is csak addig jutottunk, hogy első este egy nagyon kedves férfi elmondta, hogy mindenben van liszt vagy tejtermék, szóval azokat ne egyem. Maradt a sültkrumpli meg a gyümölcssaláta. Harmadik napon már borzalmasan untam a krumplit, utolsó reggelre sajnos már grillezett zöldség sem volt, így magában nyammogtam a gluténmentes-margarinos kenyerem és ittam hozzá a kávém, amihez én vettem a növényi tejet a paksi Tecsóban. Nagy tanulság nekem, hogy vagy előre le kell egyeztetnem, hogy miket ehetek (azaz konkrét menüt), vagy vinni kell az alapanyagokat még egy 4 csillagos hotelbe is és külön megkérni a szakácsot, hogy főzzön rám. Aztán vagy megteszi, vagy nem…

15126101_10153937319101837_67419466_o

Mindenesetre azt láttuk, hogy 5-6 év fölött ez a szálloda maga a földi paradicsom a gyerekeknek, főleg jó időben! Volt játszósarok, állatok, pancsikolási lehetőség, lehet sétálni, csónakázni, biciklizni, sőt, még mini disco is van és kézműves foglalkozások! Buli az élet öt éves kor felett, én mondom! A lényeg viszont, hogy teszteltük a gyereket, megkezdtük a ’kiképzését’, figyeltük magunkat, hogy mi okoz nekünk stresszt a gyerekkel való utazásban és elkezdtük tervezgetni a következő kimozdulást. Állítólag még jó fél évig könnyű vele repülni is, aztán 1-1,5 éves korától 3 éves koráig maga lesz a pokol vele utazni – meglátjuk. Mindenesetre a fejemben már megvan a következő három úti cél. Addig meg marad a bkv-zás, a hétvégi közeli helyekre való kimoccanás és mindenképp elmegyek a következő Járatlan Utakon Fesztiválra is, ahol most két anyuka (katt és katt) is fog arról mesélni, hogy milyen gyerekkel utazni! Hisz mégiscsak ez a jövő! (legalábbis a miénk mindenképp…)

Szállás/Helyszín értékelése

(*=problémás, rossz; ** = gyenge, átlag alatti; ***= átlagos; ****= kellemes, kategóriájának megfelelő; *****= kiváló, magas színvonalú)

Szállás elhelyezkedése: **** – Bikács alig másfél-két órányira található Budapesttől, az M6-oson könnyen és kényelmesen megközelíthető, mégis ízig-vérig hozza a vidéki romantikát

Szoba: *** – Berendezése egyszerű, tiszta, barátságos, de 4 csillagos szálloda esetében kicsit több dizájnt és kifinomultságot vártam volna, ill. több párnát

Konyha: **/*** – Aki szereti a vidéki, otthonos ízeket, annak nagyon be fog jönni a hely. A konyha tényleg nagyon autentikus, kis lábasokban, vajlingokban tálalják az ételeket. Ételallergiásoknak, diétázóknak okozhat problémát, hogy minden a hagyományos receptúra szerint készül, ezért érdemes jó előre egyeztetni konkrét fogásokat, ill. vinni hozzá az alapanyagokat (vagy máshová menni). Ami még csalódás volt, hogy elvileg Márton napi libanapokra mentünk, ehhez képest két féle libafogás volt szombat este – ezért a felárért és beharangozásért sokkal cizelláltabb menüt vártam volna 3 napon keresztül egy 4 csillagos szállodától.

Család- és gyerekbarát programok: ***** – Szerintem ebben tényleg nagyon jók, legalábbis egy rakás boldog kisgyereket és nyugdíjas csoportot is láttam. Nem csak kinti, de benti programokkal és animátorokkal is várják a piciket, ill. a szálloda rendelkezik kisággyal, légzésfigyelővel, kiskáddal, kismotorral, gyereketető székkel, játszósarokkal, stb.

Kiszolgálás: ***** – A szállodai  láthatóan a helyi lakosoknak kínál munkalehetőséget, amit egyrészről messzemenőkig üdvözítek, másrészről kicsit érezhető a professzionális szaktudás hiánya, de a kedvesség, szorgalom és a hozzáállásuk összességében kompenzálja ezt.

Akinek a teraszán medvék gyülekeznek – avagy Évának miért éppen Alaszka?!

Women around the world – Interjúsorozat (3. rész)

Alaszka a bakancslistám első helyén álló és letaszíthatatlan helyszín, terveink szerint néhány éven belül egy jó kis road trip keretében járjuk majd be. Addig is, míg én a kanapéról álmodozom, Éva, aki már évek óta Amerikában, ezen belül is jelenleg Alaszkában él, mesél nekünk a mindennapokról és arról, milyen ez a hideg és egzotikus vidék, ahol végül dr. Fleischmann is új otthonra lelt.

Mesélj kicsit magadról, hogyan keveredtél Alaszkába és ki, mi voltál, mielőtt útnak indultál a nagyvilágba?

Korábban Magyarországon egy gyógyszergyárban dolgoztam laboránsként, ott ismerkedtem meg a férjemmel is. Ő később a vendéglátóiparban dolgozott, egy híres szállodaláncban, ahol lehetőség volt egy tanulóprogram keretében kijönni Amerikába, így jutottunk ki. Először Ő indult neki, én öt hónappal később követtem Springfield Illinois-ba. Ez volt az első település, ahová érkeztünk. A férjem egy szálloda éttermében volt manager, én pedig hamarosan kismama lettem.

A kezdetekkor nagyon sok minden és mindenki hiányzott Magyarországról, hiszen otthon voltam a kisfiammal, és bár élveztem, hogy egy másik izgalmas országban élhetek, de sajnos alig beszéltem angolul. Így nagyon nehéz volt új barátokat találni és én sokáig csak arra vágytam, hogy az otthoniakkal lehessek. A helyzetet nehezítette, hogy akkoriban csak telefonon tudtuk tartani a kapcsolatot, mert még nem volt Facebook és Skype.

Aztán elkezdtem nyelviskolába járni és megszereztem az itteni jogosítványt. Fokozatosan beletanultam az amerikai életformába. A hotel igazgatónője nagyon megszerette a férjemet, így az ő ötlete volt, hogy maradjunk itt, amit persze mi is szerettünk volna, így ő segített nekünk mindenben, beleértve a zöldkártya megszerzését is.

alaszka2

Izgalmas első lépések lehettek. Végül hogy jutottatok egész Alaszkáig?

Springfield Illionis után először Észak-Karolinába költöztünk, mert a férjem ott kapott állást. Ezek nagyon szép és eseménydús évek voltak: sokat jártunk az Appalache-hegységbe és az óceánhoz nyaralni, gyönyörű állam. Ezt követően Pawleys Island-on, Dél-Karolinában éltünk egy kis gyöngyszem tengerparti városban. Itt már mindketten dolgoztunk, de két év után a férjemet átcsábították Memphis Tennessee-be és úgy döntöttünk, hogy megint költöztünk.

Az alaszkai lehetőség 7 év után jött. Akkor megint nagyot léptünk, meghirdettünk és eladtunk mindent – bútorokat, háztartási gépeket, stb. – és csak annyi dolgot hagytunk meg, ami befért két autóba. Így aztán szép kényelmesen felvezettünk Alaszkába. 9 napig tartott az út, számos államon keresztül, amikben előtte sosem jártunk, majd végig Kanadán – ez tényleg egy életre szóló élmény volt. Mint ahogy megérkezni is sok ezer kilométer után épségben, az új otthonukba.

image3

Alaszkára mindenki úgy gondol, mint egy roppant hideg, lenyűgöző tájairól és vadon szerető emberekről ismert államra. Nekünk, Magyarországon élőknek talán a legközelebbi infónk erről az államról a ‘Miért éppen Alaszka’ c. sorozatból van. Mit gondolsz, mennyire igazak a fejünkben lévő sztereotípiák?

Alaszka az USA legnagyobb területű állama. Ahol mi élünk, az viszonylag délen van, azon kívül az óceán közelsége is befolyásolja a klímánkat, ami körülbelül olyan, ahogy a magyarok Kanada éghajlatát elképzelik.

Természetesen fent északon más az időjárás, ott valóban nagyon hideg van: nyáron se melegszik fel az idő 10-15 foknál melegebbre. Ott már nem sokan laknak, leginkább a bennszülött alaszkaiak, akik sok szempontból még mindig hagyományos életet folytatnak.

A fiam barátnője is alaszkai bennszülött család sarja, a legészakibb városban, Barrow-ban született. Kislányként költöztek Anchorage-ba (Alaszka fővárosa), ami egyébként egy teljesen átlagos közepes méretű amerikai város.

image2-2

Alaszka egyébként nagyon kedvelt turisztikai célpont, sokak nagy álma. Nyáron az alaszkaiak jó humorral viselik el a turistaözönt. Ráadásul Alaszka ritkán okoz csalódást, annyira vadregényes, változatos és olyan könnyű bekerülni mindennek a közepébe. Például medvét, jávorszarvast lehet látni az utak mentén, vagy bálnákat a tengeröblökben. A levegő nagyon tiszta, a vadon pedig a legtöbb helyen érintetlen, a patakokból is inni lehet.

Idillin és varázslatosan hangzik, legalábbis turistaként és utazóként mindenképp. De mi az, amit Te – aki itt élsz – legjobban szeretsz az alaszkai életedben?

Ami az egyik legfőbb oka annak, hogy nem vágyom el innen és amitől elégedett vagyok, az a stabil és izgalmas munkánk: az Alyeska üdülőben dolgozunk a férjemmel, ő mint a konferencia szolgálat menedzsere, én pedig a fitnesz centerben. Ezt az üdülőt lélegzetelállító hegyek és természet veszi körül.

Szeretem azt is, ahogy a gyerekek és felnőttek ránk mosolyognak és köszönnek az utcán, és ha bármire szükségem van, többen állnak sorba, hogy segíthessenek. Az ajtót nem kell bezárni, ha elmegyünk otthonról, itt nincs bűnözés. A hűtő tele van első osztályú tengeri hallal és frissen szedett gyümölccsel. Ráadásul mindez ingen, mert az alaszkai vadon nagyon adakozó.

image2-1

Fantasztikus lehet, megértem, hogy kötődsz a környékhez. Egyébként, ha nem Alaszkában élnétek, merre laknál még szívesen?

Én szeretnék még sokáig itt lakni, mert sok mindent nem láttam és tapasztaltam még, pl. egy igazán jó hideg telet! De Hawaii-t nagyon szeretjük, így ha lehetőségünk lenne, oda szívesen költöznénk.

Tyű, ezek igazán ellentétes vágyak. És ha már végletek, akkor mi a helyzet Magyarországgal? Milyen gyakran látogattok haza és mennyire erős még a kötődésed Magyarországhoz?

Anyukám, a nővérem, az öcsém és a családja Magyarországon él. Hosszú-hosszú évekig nagyon hiányzott Magyarország, most már kevésbé, megszoktam itt. Én már régen voltam otthon – 7 éve -, viszont idén májusban Anyukám és az Anyósom meglátogatott minket. Csodálatos volt mindannyiunknak, azóta is visszavágynak, olyan jó volt itt nekik is.

Ha már a hazai dolgoknál tartunk: mi az a szokás, hagyomány, jellemvonás, amit még itthonról hoztál magaddal és esetleg ismerkedtettél meg az alaszkai, amerikai barátokkal, rokonokkal?

A magyar ételek zömét megtartottuk, palacsintát és pörköltet szoktam főzni az amerikai barátoknak. Az én egyik kedvencem pedig ma is a paprikás krumpli. Mi az amerikai ünnepeket nem tartjuk meg: Karácsonykor mi Szenteste díszítjük fel a fát, nem úgy, mint az amerikaiak, akik már egy hónappal korábban

Az amerikai kultúra nagyon különbözik a magyartól: én örülök, hogy nem itt születtem, de annak is, hogy itt élhetek és próbálom mindkét országból a legjobbat megtartani az életünkben.

image1-1

Mesélj arról egy kicsit, hogy miként telnek ott a hétköznapjaitok?

A napjaink munkával telnek, a kollégáink egyben a barátaink is. Szabadidőnkben túrázni szoktunk járni a férjemmel. Számunkra még mindig megunhatatlan a természet közelsége. Felemel és kitöröl minden negativitást belőlünk, tényleg nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy itt élhetünk.

Szeretjük, ha egy medve, vagy jávorszarvas látogat meg minket. Ilyenkor összeszalad mindenki és fényképez. Az alaszkaiak egyik kedvenc időtöltése az, ha összejönnek beszélgetni és közben azt mesélik egymásnak, hogy kivel milyen vadállatos kaland történt, közben pedig mutogatják a fényképeiket (pl. hogy hány medve gyűlt össze a teraszon, mennyi ideig tartóztatta fel az autóját egy vesztegelő jávorszarvas, stb.). Ezek itt mindennapos történések.

alaszka1

Pont mint itthon! :) És mit üzennél azoknak, akik régóta vágynak erre a vidékre, esetleg szeretnének is ide költözni? 

Alaszka a természetkedvelők paradicsoma, ezért mindenkinek bátran ajánlom. Aki szereti a kalandokat a mindennapi életben, az szeretni fogja Alaszkát is: pl. hogy egy földrengés ébreszti fel hajnalban, vagy ha kinéz reggel az ablakon, akkor egy medve szimatol a ház előtt, hogy ebédszünetben kiugorhat a munkahelyéről megmászni egy gleccsert, vagy hogy hazafelé úton a nagybevásárlás után belugákat (fehér delfin) nézhet az öbölben. Ezek mind Alaszkára jellemző, páratlan élmények.

image4

Köszönöm Évának a lehetőséget és a gyönyörű képeket! Az Alyeska Resortról találtok még lélegzetelállító videókat itt is: katt

Utazó-blogger-barátságok

Amikor visszatekintek arra, hogy mit is adott nekem az a közel egy év, amíg róttam Down Under-t, akkor kb. az első dolog, ami eszembe jut, azok a fantasztikus barátságok, amikkel gazdagodtam. (néhány hét múlva már valószínűleg az a bőgő kis csomag lenne, aki messze a legmenőbb dolog, amit WHS-esként összehozhattam, de addig is ez ugrik be elsőre).

Ahogy más hobbiknál is szokott lenni, az utazás is összehozza az embereket. A különbség talán annyi egy horgoló szakkörhöz képest, hogy itt azért sokkal inkább szűrve van az érintettek értékrendje, hasonlóan bátran ugrálnak ki a komfortzónájukból és valahogy sokkal több a közös bennük, mint az, hogy melyik fonal a kedvencük. Az utazás egyfajta életforma, szenvedély, hitvallás, addikció. Teljesen el lehet benne veszni, rákattanni, és lejönni is pont olyan nehéz róla, mint egy húzósabb tudatmódosítóról. Mégis azt gondolom, ennél jobb függőség nincsen.

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Baráti jótanácsként kaptam az útra

Amikor én nekivágtam a nagy kalandnak, a barátaim zöme támogatott: vagy azért, mert maguk is imádnak utazni, vagy csak látták, hogy annyira rá vagyok pörögve a témára, hogy felesleges is lenne lebeszélniük róla. Nagyon hálás vagyok Nekik ezért, pedig akkor még kifejezetten utazó-blogger barátaim nem voltak. Persze, aki besokallt a témától, az azóta már nem is közeli barátom, nyilván őket is megértem, de így szép az élet, hogy folyamatosan szűri, alakítja a kapcsolatainkat.

Az elmúlt másfél-két évben lett néhány utazós-barátságom is, ami nem csak színesebbé tette az életemet, de folyamatosan inspirál és visz előre, még akkor is, ha az életünk jelenleg teljesen máshol tart. Wanderlust.hu Vikit és Norbit a blogomon keresztül ismertem meg, egy vendégposztra kértek fel, amikor az oldaluk még épp indulóban volt. Aztán levél levelet követett, és amikor rá fél évre hazaköltöztünk, az elsők között voltak, akik eljöttek az előadásunkra, majd észrevétlen az egyik legodaadóbb és megbízhatóbb barátainkká váltak. Mindig itt voltak, legyen szó akár közös kirándulásról, költözésről és lapraszerelésről, betegápolásról, önismeretről vagy épp cicaetetésről. Egy idő után már úgy mászkáltunk egymáshoz, mintha csak haza mennénk, hónunk alatt egy hűtött dinnyével, egy csomag popcorn-nal, és egy rakás világmegváltó tervvel.

kozos

Épp ilyen inspiráló barátságom lett backpacker Borival is, akivel még Qeenstown utcáin ismerkedtünk meg tavaly, egy 3 napos Himalája mászás előtt (jó, oké, nem, 800 méter volt kb., dehát alföldi lánynak már ez is sokkoló). Három nap tömény röhögés, szentségelés (ezt csak én toltam) és temérdek magvas gondolat után nyilvánvalóvá vált, hogy mi barátok leszünk. NZ-n még jó pár alkalommal összefutottunk, majd Bori járta tovább a világot, mi meg itthon kezdtünk új életet. Bori azóta is jön és megy, eszméletlen motiváló gondolkozásmódjával folyamatosan arra késztet, hogy túllépjünk a saját komfortzónánkon, nyissunk egy új fajta életmódra, legyen az munkavállalás, vagy épp táplálkozás. Emlékszem, milyen kétkedéssel vegyes döbbenettel hallgattam, hogy miért is nem eszik húst, miközben tömtük befelé a hamburgereket (ő vegát, én nyilván óriásihúsosat)..aztán szépen, észrevétlenül, olyan finoman intelligensen, ahogy Bori terelgetni tudja az embert azon kaptam magam, hogy hónapok óta alig eszem húst, vagy állati eredetű dolgot és teljesen lenyűgöz a vegán táplálkozás. De épp így tekintek csodálattal arra is, ahogy felépítette a blogját, a vállalkozását, az életmódját, miközben tette mindezt úgy, hogy a barátságai és az értékrendje sziklaszilárd. Bori nem az az eladom tíz lájkért a lelkem, meg Téged is- típus, ő csak megy, csinálja, és közben nagyon jó barát tud lenni akkor is, ha épp a Karib-tengerről jelentkezik be. (Nem mellesleg -ha épp itthon van- tök király kismama fotókat is tud készíteni!)

kismamafotozas

Amikor megismerkedtünk, mind úton voltunk, vagy épp az utazással kapcsolatosan pakoltuk össze a blogot, írtunk cikkeket, interjúkat, terveztük a következő nagy kalandot. Most, közel másfél-két év távlatából nagyon érdekes látni, hogy ágaznak szét ezek az utak: a Wanderlust.hu páros épp élete nagy dobására készül (erről hamarosan le is rántják a leplet), Bori kiadja az első könyvét és szervezi a következő nagyobb utazását, én (mi) pedig az új-zélandi utamnak hála bővítem a Vombat-bandát. Érzelgős és különleges pillanatok ezek, mert mindhárman elengedünk valamit, miközben valami új, különleges születik.

Gőzöm sincs, hogy anno hogy lehettek a barátaim annyira jófejek, hogy kibírták nyígés nélkül, hogy világgá megyek. Azt sem tudom, hogy voltak képesek közel egy éven át velem lenni, még akkor is, ha nekik itthon zajlott tovább az életük, én meg 18 ezer km távlatából valami teljesen szürreális életet éltem az itthoni korábbihoz képest. Nem tudom, hogy a legjobb barátnőm hogy tudott olyan határozottan, mégis szeretetteljesen belökni a check in kapujába, hogy ez volt az álmom, hajrá, és azt sem, hogy a másik legkedvesebb hogy tudott úgy viselkedni, mintha ez neki is olyan fontos lenne, mint nekem, miközben ő épp akkor babázott. Mérhetetlen hálás vagyok ezért Nekik. De tényleg gőzöm sincs, hogy csinálták, mert én szívem szerint most folyamatosan mondogatnám, hogy maradjatok itt mellettem, bandázzunk minden nap a közeli parkban (játszótéren), vagy kiránduljunk együtt, flangáljunk köntösben és köpködjünk dinnyemagot a kertbe, énekeljünk hárman (amiből én vagyok a leggyengébb elem, ígérem, inkább csak tátikázok), de lécci, ne menjetek messzire, mert borzalmas lesz a hiányotok, legyen szó akár 1-2 hétről, vagy több hónapról, évről. De tudom, hogy én sem tehetem…

true-friendship

Mert az utazó-blogger-barátságok ilyenek: útra kelünk, gyarapodunk, feltöltődünk, hazajövünk, marad a szkájp és az internet, mégis összeköt egy közös szenvedély és a hit, hogy ezeket is mind-mind túléli a barátságunk, sőt, inkább csak hozzátesz. Így tehát nincs más lehetőségem, csak velük örülni és izgulni, hiszen mindannyiunk számára hamarosan kezdődik egy teljesen új utazás!

 

Egy újabb 9-10 hónapos utazás

 

Megfigyeltem már, hogy az igazán fontos és izgalmas dolgok az én életemben 9-10 hónapos etapban érkeznek. Még nem jöttem rá az okára, mondjuk most egész egyszerű rá a válaszom: eddig tart egy terhesség (szóval, ha ennél hosszabb lenne, már gyanús lenne, hogy elefánt vagyok, nem vombat).

Az utolsó 9-10 hónapos kalandom NZ-hez köthető. Mondanom sem kell, továbbra is életem egyik legfantasztikusabb, meghatározóbb élménye és emléke marad, nekem tényleg életem legjobb éve volt, ebben nem hogy túlzás nincs, de nem is lehet kellően átadni, hogy mennyit jelentett nekem ez az időszak. Azért persze próbálkoztam a blogon, előadásokon, interjúkon keresztül, de hol van az a valósághoz képest?!

dream big

Amikor hazajöttem, elég sokáig forogtam a saját tengelyem körül, hogy vajon most akkor mi a következő nagy projekt, merre tovább, mi a terv. Van egy kissé kóros terv- és to do list- mániám (ezt persze csak Zsiti állítja, nincs rá diagnózis), szóval, ha nem látom, hogy mi a terv, akkor totál elveszem a rendszerben.

Szerencsére egyet tudtam, hogy melyik céghez szeretnék mindenképp bekerülni, így kérdés nem volt, hogy minden követ megmozgatok majd, hogy összejöjjön. És így is lett! Lehet hívni véletlennek, szerencsének, szorgalomnak, kitartásnak, ’jókor jó helyen’-nek, bárminek: amit megálmodtam Wellingtonban, az végül összejött, jobban is, mint reméltem. Persze azt egy percig nem állítom, hogy nem volt kőkemény vért izzadás az elmúlt egy évem: jogászként helyt állni egy tanácsadó cégnél, enyhén szólva is hiányos közgazdasági ismeretekkel és technikai skillekkel nem volt egy sétagalopp. De bent voltam, akartam, csináltam, és továbbra is azt állítom, életem eddigi legjobb munkahelye: profi, nemzetközi, innovatív és annyit fejlődtem itt közel egy év alatt, mint sehol máshol (ha magát a down under-i utazást nem számoljuk).

De hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, a belépésem előtti napon sikeresen diagnosztizáltak nálam egy gyógyíthatatlan (inkább csak szinten tartható) betegséget, szóval próbaidő alatt műtéttel kezdtem és egy totál új életmódra kellett ráállnunk: az út egy teljesen új táplálkozás felé vitt, szóval letettem a habverőt és a spatulát és cukrászkodás helyett a túlélésre gyúrtunk. Mindezt napi 10-12-14 órás munkák mellett, szóval, ha nincs Zsiti, én tuti offolok. Viszont Zsiti van, és remekül is főz (és tette ezt minden egyes nap hónapokon keresztül), ahogy biztatott is minden egyes lekonyuló hangsúlynál, vagy ’éneztúgysetudom’-nál és ’áéneztsosetanulommeg’-nél. Zsitinek hála túléltük az első 4-5 hónapot, ami alatt elsajátítottunk és megszerettünk, sőt, azóta már tovább is fejlesztettünk egy brutális diétát, menedzseltünk egy új feladatkört és egy totál új logisztikát kívánó életszakaszt.

És amikor már azt hittük, hogy urai vagyunk a helyzetnek, hogy egyre könnyebben megy a munka és a táplálkozás is, nos ekkor jött az újabb fordulat: kiderült, hogy babát várunk! Nem, nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy mitől lesz valaki terhes, de az előzményeket ismerve, az orvosi erőteljes javaslat – miszerint mihamarabb vágjunk bele, mert évekig is eltarthat, mire összejön, és a betegségem kissé agresszívebb, mint elsőre tűnt – ellenére is, komolyan nem gondoltuk, hogy valaki egyből be akar költözni hozzánk. Hozzám. Belém.

DSC_0063

Ezt az infót, tényt, kisembert újabb 4-5 hónap volt feldolgozni, de a jó hír, hogy 9-10 hónap alatt azért erre is van idő. És muszáj is. Az élethelyzet és ez a más állapot, amire több, mint harminc évig vártam, úgy éreztem, hogy pont akkor toppan be, amikor már látok egy irányt és egy tervet az életemben, amikorra megszoktam, hogy csak felkapok egy hátizsákot, és világgá megyek, amikor az utazás lett a legnagyobb szenvedélyem és magamra vonatkozó legfőbb ismérvem, ja, és persze amikor már az előléptetésemről folytak a tárgyalások. Hova és hogy lehet/kell ide beilleszteni egy kisembert? Mi lesz a hátizsákommal, az utazással, a külföldi tervekkel, az új pozíciómmal, a legkedvencebb munkahelyemmel, a bakancslistámmal???

Annyi kérdés merült fel hirtelen, hogy egyedül nem is lettem volna ezeket képes megválaszolni, de a legnyomasztóbb az volt, hogy pszichológus, karrier-tanácsadó, önismereti csoport és egy remek társ ide vagy oda, a hullámvasúton egyedül ültem. És egyszerre sikítottam meg vigyorogtam. Meg bömböltem (de legalább hányni nem kellett). Gyermek mondjuk jófej volt, mert nem akadályozott sem a munkában, sem a korábbi életvitelemben, épp úgy, ahogy az apja is hagyta, hogy megfussam a magam köreit. Így aztán a főnököm volt az első, aki komolyabban leült velem egy júniusi szerda délután, és mint három gyerekes apuka elmagyarázta, hogy itt az ideje, hogy valóban várandós legyek. Jön a nyár, meg a harmadik trimeszter, szóval mi lenne, ha mostantól erre koncentrálnék?

Emlékszem, ültem vele szemben, és egy árva mukkot sem tudtam szólni, csak rágcsáltam a narancslevem szívószálját, mert rém kínosnak éreztem volna ha ott azonnal hangos zokogásba török ki (mégiscsak van tartás a világon, ugye!?) Így csak szürcsöltem, meg nagy könnyes szemekkel néztem rá. Hát nem érti? Itt gürizek már 9 hónapja, IMÁDOM ezt a munkahelyet, hát én vagyok a jobb keze, hogy mondhat ilyet, hogy dőljek hátra és élvezzem, ami rám vár!? De mondta (mint ahogy azt is, hogy eszembe se jusson visszasietni), mert ilyen érzékeny, meg család centrikus, szóval az ukáz ki volt adva: terhesnek kell lenni!

DSC_0162

És innentől, mintha felmentést kaptam volna a perfekcionizmus alól, kicsit hátra tudtam dőlni és rácsodálkozni, hogy úristen, egyre nagyobb vagyok, hogy ez a gyerek itt bent nő, és tényleg komolyan gondolja, hogy én legyek az anyja (mert az apját még megértem, csudamázlija lesz vele, na de egy ilyen kettyós anyával!?!?!?!). Szépen lassan, mint valami túltolt Disney filmben, a dolgok elkezdtek összeállni: lett szuper új otthonunk, letettem az eddigi legnagyobb terhet, amit cipeltem közel 10 évig, elengedtem (vagy legalábbis jó úton haladok vele) kevésbé fontos dolgokat és kapcsolatokat, előléptettek (wohooooooo!!!) és elkezdtem énekelni a gyereknek (gondoltam, ha ezek után is velünk akar élni, akkor már az ő baja lesz, én figyelmeztettem!).

És most várunk. Várunk és figyelünk, vajon ezt a ’projektet’ hogy fogjuk megugrani…Már tudom, hogy egy gyerek nem beilleszkedik a mi korábbi életünkbe, hanem felülírja azt, nem ő alkalmazkodik hozzánk, hanem majd mi hozzá és kb. semmi, de semmi nem lesz úgy, ahogy az én határidő-mániás, maximalista énem megálmodta. Ha mázlink lesz, az apja türelmét és az én szépségem (muhahahaha) örökli. Fordított helyzetben baromi nagy sz.rban leszünk, és nem azért, mert Zsiti ne lenne sármos.

Még mindig van bennem milliónyi kérdés, hogy mi lesz azokkal a dolgokkal, amiken az első pár hónapban kattogtam: vajon lehet majd Vele utazni? És tudom majd annyira színessé tenni a világot számára, mint amilyen? Nyitott, toleráns, világjáró kis kozmopolitát tudunk majd formálni belőle? És vajon mi lesz a munkahelyemmel? Mikor és hogyan tér(het)ek majd vissza? És hogy ugye már 2 hónapos korában megtanul orrot fújni, mert az orrszi-porszinál kevés gusztustalanabb dolgot tudok elképzelni.

Zsigi

Egy dolog viszont biztos: úgy próbáljuk meg majd menedzselni a kis életünket, hogy mindhármunknak a legjobb legyen, aztán persze valószínűleg időnként ez a nagy igyekezet a totális káoszba és katasztrófába fullad majd. De a jó hír, hogy fantasztikus anyákkal (családokkal) találkoztam NZ-n és AU-ban, akik 1-2-4 gyerekkel is nekivágtak a nagyvilágnak, letelepedtek, új életet kezdtek, vagy épp csak utazgattak egy évig. Ők az én példaképeim, nem vagyok hát a kattanásommal egyedül (Köszönöm Judit, Györgyi, Klári és Erikák, fantasztikusak vagytok!). Most pedig vár ránk az eddigi legnagyszerűbb kalandunk: Zsigmond.

Interjú Balogh Boglárkával – lány a milliónyi szín és történet nyomában

Women around the world – Interjúsorozat (2. rész)

Utazásaim során annyi fantasztikus, különleges emberrel találkoztam, hogy mostanra ért meg a gondolat, muszáj megmutatnom Nektek Őket. Nem csak azért, hogy lássátok, milyen ‘hátizsákokat’ cipelünk mindannyian, hanem azért is, mert hiszek abban, hogy az utazás gyógyír, hihetetlen önismereti út és nagyon sok mindenben fejleszti a személyiségünket. Ezzel az interjú sorozattal szeretnék platformot teremteni azoknak a (főként) nőknek, akik képesek voltak egyedül, vagy társukkal kilépni a komfort zónájukból és a világ bármely pontján véghezvinni valami elismerésre méltót.

Balogh Boglárka blogjára egy közösségi oldalon keresztül bukkantam, és az első dolog, ami megfogott benne, hogy végtelenül színes, izgalmas képekkel tűzdelt, igényes írásokat tartalmaz. Boglárka akkor épp a fekete kontinensen utazgatott 4 hónapig. Mint kiderült, írásai a National Geographic Magyarország online számára készülnek, közel egy éve már ők közlik le az utazások során készült cikkeket. Nagyon érdekelt, hogy mi lehet Boglárka története a heg tetovált törzseken, extrém kalandokon és könyvvé formálódott emberi kapcsolatokon túl, így a következő interjúban erre próbálunk fényt deríteni.

Mindig szeretem tudni, ki áll az olvasóknak szánt történetek mögött, így arra kérnélek, meséld el röviden, ki volt Balogh Boglárka azelőtt, hogy belefuthattunk volna az utazós blogjába!

Azt gondolom, ugyanaz a nyíregyházi lány maradtam, aki majdnem tíz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy az ELTE jogi karát államvizsga előtt elhagyva Angliába megy egy időre munkát vállalni, és nyelvet tanulni. Innen vezetett az első nagyobb utam Kenyába, ahol önkéntesként segítettem 2 hónapig egy árvaházban, majd eljutottam a 400 ezer szomáliait számláló Dadaab-i menekülttáborokba.

Az ezt követő évben újra Angliában dolgoztam, majd 6 hónapot ismét utaztam, ezúttal Ázsiában. Ekkor jártam először Indiában lepratelepen, a Thaiföldön élő burmai hosszú nyakú nőknél, vietnami AIDS-es árváknál, és különféle állatvédő szervezeteknél. Ez így ment 5 évig. Mindeközben riportokat és útleírásokat készítettem, rengeteget fényképeztem, amit egy idő után országos lapok és magazinoknak vettek át (Szabad Föld, Élet és Tudomány, ELLE, Marie Claire), így lettem jogász helyett szabad úszó újságíró.

ba

A National Geographic Magyarország online-nal egy éve dolgozom együtt, az idén januártól májusig tartó 4 hónapos afrikai utam alatt az ő felkérésükre vezettem heti két alkalommal jelentkező blogot törzsekről, ipari oroszlántenyésztésről, állatvédelemről, kultúráról.

Fantasztikus, hogy mertél ekkorát váltani és kiugrani egy biztosabbnak tűnő, predesztinálható karrierútról. Honnan jött Neked az utazás iránti szenvedély? A fényképezést egyébként tanultad, vagy ennyire isten adta tehetség vagy?

Köszönöm szépen, de soha nem tanultam a fényképezést, viszont mindig mindenben megpróbálom a különlegeset meglátni, ami valljuk be az utazások alatt ugyan nem nehéz, de sokszor rendkívül időigényes. Aki egy kicsit is járatos a fotózásban, az jól tudja, hogy nem egyszer a tökéletes képre akár órákat, vagy napokat kell áldozni, és csak jóval később látja be az ember, hogy a fáradozás valóban megérte. Persze nevetséges arra panaszkodni, hogy a Krüger Parkban nem pont úgy és nem pont ott megy le a nap, ahogy és ahol az ember szeretné, ráadásul a zsiráf sem akar belesétálni a megfelelő szögben a látótérbe, így ilyenkor inkább leteszem a gépemet, és csak gyönyörködöm a látványban.

sunset

Az utazás iránti vágy már az egyetemen elkezdődött. Akkor határoztam el, hogy nemzetközi jogász leszek, aki az iroda helyett kinn a terepen dolgozik, de akkor még álmomban sem gondoltam, hogy ez majd az újságírással és utazással fog megvalósulni, ami szó szerint a szenvedélyemmé vált.

Ez egyértelműen átjön a posztokból és az írásokból. Ha jól tudom, már két könyvet is megjelentettél! Mesélj ezek hátteréről kicsit!

Az első könyvemet 24 éves koromban írtam a Böjte Csaba atya dévai árvaházában töltött 1 hónapomról, ahol önkéntes nevelőként dolgoztam. Az egyik kislánnyal annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A napló stílusú regény róla, és a kettőnk barátságáról szól.

Második, a Libri kiadó gondozásában megjelent Love Commando című, az indiai becsületbeli gyilkosságokról szóló hiteles dokumentumregény.  A Love Commandót, ami egy Delhi központú aktivista szervezet, melynek tagjai a szülők bosszúja elől menekülő szerelmespárokat menekítik és bújtatják az általuk működtetett rejtekhelyen, interjúkészítés céljából 2012 januárjában kerestem fel. A rövid találkozás helyett 3 hónapra ott ragadtam, és részt vettem a szervezet munkájában.

A könyv megírására személyes indíttatás vezérelt. A már említett fél éves ázsiai utam végén találkoztam a könyvemben szereplő lánnyal, Hartival. A tizenkét órás vonatúton a háromszemélyes hálókocsiban ő volt az útitársam. Egy, a saját családja által elrendelt becsületbeli gyilkosság elől menekült az északi országrészből a Love Commandóhoz.

Hazatérésem után egy héttel már biztos voltam benne, hogy vissza kell mennem, és meg kell találnom a lányt. Kutatni kezdtem Indiáról és a becsületbeli gyilkosságokról, majd felvettem a kapcsolatot a Love Commandoval, és felkerestem őket. Sajnos Harti soha nem ért el Delhibe, de szimbólumként az ő alakjába sűrítettem a valóságban megismert női sorsokat. Az ő egyedi tragédiáján keresztül mutatom be az általánosat.

LC

A másik két főszereplő Azad és Netu. Miután a lányt a családja hazacsábította, és házi őrizetben tartja, róla semmit nem tudok. Azad kálváriáját, a felesége visszaszerzésére irányuló kétségbeesett jogi és személyes harcot viszont lépésről lépésre évekig végig kísértem. Vele a mai napig tartjuk a kapcsolatot, két évvel ezelőtt újra találkoztunk.

Nagyon mély, fájdalmas, de egyben inspiráló történetek ezek. A könyv megírásán túl van valami terved, hogy miként szeretnél segíteni az ilyen nőknek, áldozatoknak, vagy úgy érzed, hogy a publicitással máris óriási energiákat mozgatsz meg?

Kívülállóként, azt gondolom, nem tisztem egy több ezer éves kultúrát sem megítélni, sem pedig megváltoztatni, arról nem beszélve, hogy évszázadok alatt meggyökeresedett ősi szokásokról beszélünk, ami a nyugati kultúra beáramlásának következményeként alapjaiban inog meg.  A nőkkel szembeni atrocitások sajnos csakis a hazai oktatás és ismeretterjesztés által fognak megváltozni, aminek a kezdete az, hogy ezek a gyilkosságok, erőszakok nem csak Indiában, de világszerte is publicitást kapnak.

Én a történeteimnek -bármerre járok- mindig is az emberi oldalát szeretem bemutatni, a könyvemmel és az írásaimmal is erre törekszem.

Vissza az utazáshoz: hogy kell ezt elképzelni? Félévente felveszel egy hátizsákot és egyedül nekivágsz a világ egy teljesen elképesztő zugának, lesz, ami lesz alapon, vagy ez mindig egy jóval szervezettebb, és tudatosabb utazás?

Amikor megérkezem egy-egy hosszabb utamról, és újra beállnak a megszokott itthoni napjaim (az írás mellett egy családi vállalkozásban segédkezem) egy idő után nagyjából kirajzolódik, hogy mi is lesz a következő állomás.

428A1101l

Mivel a munkámból kifolyólag fontos az, hogy miről tudok érdekes cikket írni, tudatosan kutatni kezdek az adott földrészen a témák után. A mostani, afrikai utam esetén például helyi vezetőkkel kellett a kapcsolatot felvennem ahhoz, hogy egy-egy törzshöz eljuthassak, így már szeptemberben szervezni kezdtem a januári indulást, de sokszor csak egy-egy véletlenen múlik, hogy éppen mikor és hová érkezem, kikkel találkozom. A térképemet csak nagyjából rajzolom meg, és hagyom, hogy az adott szituáció befolyásolja majd a végleges útirányt.

Különben pedig nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hisz nem egyedül utazom, van aki fogja a kezemet.

Ez nagyon jól hangzik. A könyvekről már ejtettünk szót, de mi az, amit Te a blogod segítségével szeretnél átadni? Miért írod és mi vele a célod?

Nekem az élet fontos dolgai soha nem azok voltak, amiket általában annak tartunk: a pénz, a haladás, a siker. Az érzések és a hangulatok számítanak, melyek utunk során a látásmódunkat színezik, így ezen keresztül a világot is, melyben élünk.

Egy-egy kalandozás alkalmával olyan impulzusok érnek, amikből aztán hosszú ideig táplálkozom, mert ilyenkor a hozzám hasonló túlcivilizált ember úgy érzi végre, hogy szabad és hazaérkezett. Ebben hiszek, és a képeimen, írásaimon keresztül is ezt az életérzést szeretném tükrözni.

albino

Valójában az én esetemben nem beszélhetünk klasszikus blogírásról, hisz nem magamat állítom a témáim középpontjába, hanem a szememen át az olvasó betekintést nyerhet egy másik világba, az oda tartozó emberek küzdelmeibe, sikereibe vagy kudarcaiba. Én a tapasztalataimon keresztül mások életét helyezem a fókuszba, amiről riport formában számolok be.

Ha össze kellene foglalnod, szerinted mi az, amit leginkább tanítottak Neked ezek az utak? Van ennek egy komoly önismereti, személyiségfejlesztő célzata is, vagy csupán a tájak miatt vágysz mindig máshova?

Talán furcsának tűnhet a válaszom, de én nem azok közé az utazók közé tartozom, akik keresnek valamit a világban, menekülnek egy vélt vagy valós kudarc elől, valaminek a hiányát, egyfajta tátongó űrt szeretnének a folytonos vándorlással betapasztani, vagy elindulva egy úton önmagukat megtalálni. De kétségkívül akaratlanul is rengeteget változtam.

Engem a tanulás hajt, a világ és a benne élők iránt érzett kíváncsiság, a vágy, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg más, tőlem sokkal szerencsésebb vagy szerencsétlenebb emberek sorsát, hogy a saját szememmel lássam, hogy Földünk más területein hogyan zajlanak az unalmasnak nevezett mindennapok.

Ez a mély érdeklődés vitt például hat hónapra Ázsiába, vagy az afrikai orvvadászok ellen küzdő női csoporthoz, az ugandai hegyi gorillákhoz, a rituális gyilkosságok elől menekülő albínókhoz, vagy éppen a különböző törzsekhez. Engem tényleg boldoggá tesz, hogy van szerencsém látni a kendőzetlen valóságot, az elképesztő tájak, és állatvilág mellett hétköznapi hősöket ismerhetek meg, és hogy erről tudásomhoz mérten beszámolhatok az érdeklődő olvasóimnak.

Wiliso, a 27 éves vadász magával vitt a reggeli vadászatra

Viccesen azt szoktam mondani, hogy az utazási függőséget én ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, amikor sokaknak egy szép cipő, vagy egy új telefon után fáj a szívük. Csak az enyém akkor sajog, ha meglátok egy csapat kardszárnyú delfint a televízióban, és én nem lehetek ott…

Többször is említetted, hogy az utazás egyfajta függőség. Ezzel jómagam is teljesen egyetértek. Mint minden függőségnél azonban, van egy pont, ahol tudni kell kezelni. Most, hogy véget ért egy ennyire meghatározó út, mi a következő lépés, mik a rövid távú terveid?

Nagyon szeretnék egy fényképkiállítást szervezni a képeimből. Tudom, hogy hatalmas fába vágom a fejszémet, de bízom benne, hogy sikerül tető alá hozni ezt a tárlatot, és a közönség is szeretni, élvezni fogja.

Ez nagyon jól hangzik. Mikorra tervezed a kiállítást és hol értesülhetnek majd róla az olvasók?

Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor már idén októberben találkozhatnak a képeimmel és velem a kedves érdeklődők a Néprajzi Múzeumban a World Press Photo tárlat zárásaként. A pontos részletek azonban egyelőre még szervezés alatt állnak.

bár több borjú is tart a csoporttal, az anyák féltve őrzik őket

És ha a hosszabb távú terveidet nézzük, szerinted ezt mennyi ideig lehet így csinálni, vagy miben fog módosulni ez az életforma, ha mondjuk családod lesz?

Szerintem, néhány éven belül egy csecsemő érkezése biztosan fog bizonyos dolgokon változtatni, más lesz fontos az életemben, de addig, amíg iskolába nem készül, nem hiszem, hogy röghöz kötöttnek kell majd lennem, lennünk. Szeretném ha a gyermekeim világot látnának, ugyanakkor kötődnének a gyökereikhez, értékelnék szerencsés helyzetüket, megtanulnák szeretni és tisztelni a társaikat, az állatokat és a természetet.

Az én szüleim ezekre az értékekre nevelték a nővéremet és engem is, én is ezt szeretném majd továbbadni.

Nem vagyok híve a túlsterilizált, túltervezett és túlaggódott nevelési- vagy életvezetési módszereknek.

Üzennél-e valamit az olvasóknak?

Talán azt, hogy mindenkiben él a tökéletes élet vágya, hogy ez kinek mit jelent, hosszú tanulás és valódi önismeret függvénye.

Meg azt, hogy merj élni, merj lépni, és soha ne nézz hátra! Nekem ezt bizonyította be az elmúlt lassan 1O év.

Köszönöm szépen Boglárkának a hihetetlen érdekes interjút. A fotókiállítás részleteiről pedig természetesen a Vombat fb oldalán is hírt adunk majd, addig pedig kövessétek Boglárka színes mindennapjait a fb oldalán is!

 

A legnagyobb kaland

Szóval, az van, hogy a vombat simogatós álláson túl állítólag létezik egy még sokkal királyabb állás hivatás, nos, ezt minden bizonnyal megnyertük!

De kezdjük az elején: A hétvégén kimozdultunk végre, egyrészről tartani akartuk az egy hónap-egy külföldi kiruccanás sorozatunkat, másrészről kell az inger. Ha túl sok időt töltök egy helyen az nálam mindig beforduláshoz vezet. Az eredeti terv az volt, hogy bevesszük Hollandiát és a tulipán földeket, de aztán nem találtunk megfelelő szállást és így végül maradtunk.

12999615_10153442539821837_69829592_o

 

Viszont kellett egy B) terv, muszáj volt menni. Így jött az ötlet, hogy átlátogatunk a sógorékhoz, én már legalább 5 éve nem voltam Ausztriában és mint tudjuk, közel is van és szép is. Csak valahogy annyira kézenfekvő, hogy az ember oda menjen, hogy aztán sosem megyünk. Szerencsére Zsiti rábukkant valahogy a bozsoki Malomporta honlapjára, és ezzel el is dőlt: itt megszállunk, és innen fogunk csillagtúrázni 3 napig.

 

13022460_10153442539256837_1311687763_n

 

A Malomporta ugyanis tökéletes menedéknek bizonyult az elmúlt 3 hónap érzelmi vasutas-túlhajszolt-totálisan új időszaka után: egy világország végi kis nyugalom szigete, közel az osztrák határhoz. A kert végében kis patak csörgedezik, a forrásból inni lehet, a szomszédban egy kastély található és körös-körül dombok és retinaégetően sárga repceföldek veszik körül (öööö igen, hát ez egy kicsit beszippantott, nem mondom meg, hány fotót készítettünk róla). A kemencénél családok sütötték ma este a szalonnát, a kis vendégházban 10 fős borkóstoló zajlik, délután pedig mezítláb fetrengtem a pihe-puha fűben. Ez kellett nekünk.

 

 

 

IMG_0036

Ma pedig átlátogattunk Graz-ba, egyrészről azért, mert még nem voltunk és kíváncsi voltam az osztrákok második legnagyobb városára, másrészről UNESCO-s belvárosa van és az UNESCO-mániám továbbra sem csihadt. Nem okozott csalódást: ez az édes óvárossal bíró, tetőtől-talpig virágba borult egyetemi város tele volt nyüzsivel és nyugalommal egyszerre. Az én személyes kedvencem pedig ez a híd-kávézó volt, szerintem hatalmas:

 

 

IMG_0065

Este pedig, miután Zsitit keresztül-kasul rángattam a repcemezők közepébe (itt álljunk meg! nem, inkább itt! jajj, ez annyira szép, ide menjünk be a közepébe! de Te is gyere! úgy fotózzál, hogy balról süssön a nap!…), visszatértünk a kis nyugodalmas zugunkba és kezünkben egy-egy korty vörösborral arról beszélgettünk, vajon miben lesz mostantól más az életünk, hogy előttünk áll ez a nagy kaland: a Vombi-család hamarosan hármasban rója majd az utakat, keresi a legkisebbeknek is megfelelő utazási módokat és az extremitást most már nem a helyszín, vagy az utazás módja, hanem maga a legkisebb Vombat adja majd.

IMG_0077

 

Ui: azt már bizton tudjuk, hogy az új szentháromságomat a mosdó (de azonnal állj meg, mert bepisilek!) – a kaja (azonnal adjál enni, mert elájulok) – és a random helyen történő elalvások jelentik. Dehát ez ettől szép, nem? 😉

A retinaégető zöld mezők, a birkák és a lisztes arcú néni – 5 napos road trip Írországban

577775_10150786838356837_496743429_nPár évvel ezelőtt egy nagyon kerek születésnapom (igen, jól sejted, 18.) alkalmából szerettem volna valóra váltani az egyik legnagyobb álmom: eljutni Írországba. Körülbelül 16 éves korom óta dédelgettem ezt az álmot, jól el is mentem egy csomó helyre, csak épp ide nem, szóval ezen már nagyon kellett változtatni, így kitűztem a céldátumot és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, ha két fillérem sem lesz rá, akkor is elmegyek a végeláthatatlan zöld dombok hazájába.

Nyilván úgy szerettem volna bejárni az országot, hogy minél többet lássak, de kellően szabadon, ott állhassak meg és ugrálhassak örömömben, ahol csak akarok. Tehát a másik fix dolog volt, hogy road trip lesz belőle. Egy nagyon kedves barátnőm évekig lakott Dublinban, de sajnos én akkor elég szűkös időket éltem, így nem tudtam meglátogatni. Azt ígérte azonban, hogy ha bármikor az életben nekiindulok Írországnak, Ő segít nekem ingyen szállást találni. És ez így is történt, én pedig itt találkoztam először a ‘couchsurfingelés’ azon formájával, amikor számomra teljesen vadidegen emberek fogadtak be az otthonukba teljesen ingyen.

385753_10150786748601837_979718250_nZsuzsi barátnőmön keresztül ismerkedtem hát meg Patriékkal, akik az első bemutatkozó e-mailem után annyival reagálták le a szokatlan kérésem, miszerint meghúznánk náluk magunkat 4 éjszakára ketten, hogy ‘Zsuzsi barátai a mi barátaink is.’ Nem akartam hinni a fülemnek! Félőrült módjára rohangáltam fel-alá a lakásban, hogy ezt nem hiszem el, ilyen van, hogy valaki sose látott és csak úgy ingyen befogad minket, ráadásul sem ők, sem a lakótársaik nem is lesznek otthon. Annyi volt a deal, hogy Magyarországon fussunk össze a reptéren, odaadják a kulcsot és legalább találkozunk…5 percre…Döbbentem álltam az eset előtt, de még tudták fokozni: kiderült, hogy azért nem lesz otthon senki, mert Patriék esküvője lesz Magyarországon, így a kocsira sem lesz szükségük, vigyük azt is nyugodtan. Azt hiszem, hogy Patriék végeláthatatlan jósága és nyitottsága indított el engem is egy úton, hogy higgyek az ilyen fajta utazgatás szellemében, jöjjenek akár vadidegenek hozzám, vagy szálljak meg én mások otthonában.

398993_10150786891576837_131155114_nA kocsit végül nem tudtuk lenyúlni, mert bonyolult lett volna a biztosítási papírokat elintézni, de béreltünk egyet a következő napokra, és élveztük a belváros közelében lévő kis lakást. Az első és utolsó napon bevettük Dublint. Szerintem hihetetlen hangulatos városka, aranyos hidakkal, klasszikus angolszász vöröstéglás épületekkel és az elengedhetetlen ír kocsmákkal mindenfelé. Az út előtt ráhangolódásképp megnéztük a Once c. filmet, ami az egyik legkedvesebb keserédes filmem, szóval én minden sarkon kerestem az utcai zenészeket meg a lányt a porszívóval. Természetesen nem maradhatott ki, hogy bevegyük mi is valamelyik pub-ot, és bár nem vagyok nagy sörivó, egy Guiness-t a rend kedvéért én is legurítottam.

149402_10150786787206837_1970045993_nMásnap reggel korán keltünk, mert mentünk a kocsikölcsönzőbe, ahol először senkit nem találtunk, majd nagy nehezen átvergődtünk egy másik kölcsönzőbe, ahol közölték, hogy nincs is meg az autó, amit kibéreltünk. Végül egy kevésbé diplomatikus tárgyalás és egy 100 méteres sprintben aratott győzelem után (a szintén az egyetlen árván hagyott kocsiért versenyző sóvárgó tekintetű ellenfelünkkel szemben) megcsíptük a bérkocsit. Beültünk, elindultunk, megnyugodtunk. Király, van kocsink, jó is, mondjuk a kormányt rossz oldalra tették, de sebaj, néhány száz méter és elhibázott kanyar után nagyjából belejöttünk a baloldali vezetésbe.

303318_10150786782651837_1083887330_nAmolyan reflexszerűen nyúltam a kolbászos szendvicsért, hogy akkor reggelizzünk egyet a nagy ijedtségre, amikor gyanús lett, hogy egy (az egyetlen) pénztárcával kevesebb van nálunk, mint röpke 10 perccel és a 100 méteres sprinttel ezelőtt…vettünk egy éles balkanyart (nyilván a rossz sávba) és újabb 15 perc alatt sikerült is visszakerülnünk azt a 3 háztömbnyit, ameddig jutottunk. Ekkor még reménykedve pattantunk ki a kocsiból és jártuk végig a helyszínt, ahol alig negyedórája még diadalittasan csaptunk le a járgányra, azonban a pénztárcámnak már csak hűlt helye volt. Gyanítom, hogy a sprint 2. helyezettje boldogan tette el a teljes útiköltségünket és bankkártyámat tartalmazó bukszát vigaszdíjként. Valójában ki tudott bérelni belőle egy sokkal menőbb kocsit, lelki szemeim előtt láttam, ahogy egy cabrióval hasajt végig a Ring of Kerry-n. Ezen a ponton azért volt egy kis pityergés meg bankkártyaletiltás, meg neismenjünksehováseinkább nyígés, de kb. fél óra után, ahogy kiértünk a városból, olyan elemi erővel ejtett rabul a táj, hogy úgy voltam vele, inkább legelek mohát meg alszok birkákkal, de ezt nem hagyhatjuk ki.

545701_10150786820306837_965780871_n

Három napra osztottuk az utat eredetileg, így azonban kettő alatt lenyomtuk az út nagy részét: 1. nap toltunk egy Dublin-Galway-Westport szakaszt, 2. nap pedig Wesport-Sligo-Donegal volt terítéken, a 3. napon pedig visszatértünk Dublinba, ahol még egy napot flangáltunk. Írország egyébként pont olyan, mint a giccses képeslapokon: vannak birkák, elképesztően zöld minden, gyakran elered (mondjuk nekünk 3 napig vakító napsütésünk volt) és az óceán part szerintem különleges, elemi energiával bír. Elég lassan haladtunk, mert minden 28 méternél nyomtunk egy satuféket, hogy úristenháteztmuszájlefényképeznem, így egyszer csak azt vettük észre, hogy ránk esteledett egy nemzeti park kellős közepén.

380288_10150786805841837_472617826_nNem volt hát mit tenni, keresnünk kellett SOS egy szállást. És akkor, ott a semmi közepén (nyilván nem így volt, de én így éltem meg), hirtelen előbukkant a világ legtüncibb B&B helye. Az útitársam arcát körbeérő vigyorral jött elém, hogy ‘Hát PiciO, ezt imádni fogod!’.

Bementem, és a 3 szobácskából álló kis fogadóban ropogott a tűz a kandallóban, alig 2 percen belül pedig már előttem gőzölgött az isteni tea és a házinéni sk. vajaskeksze. Odavoltam. Mindenhol kis rózsás és virágmintás abroszok, párnák, képek a falon, amolyan igazi vidéki angolszász giccs, a maga minden imádnivaló részletével.

576373_10150786806046837_29407093_n (1)De az írországi road trip egyik legmaradandóbb élménye másnap reggel ért: épp boldogan fogyasztottuk a klasszikus ír reggelinket, mellettünk egy hatvanas amerikai házaspár nagyhangú férfi tagja magyarázta a semmihez sem fogható amerikai nyugdíjas életérzést, amikor megjelent az ajtóban a házigazda néni. Karján fel volt tűrve a blúz, előtte kötény, az arca pedig lisztes volt, mert épp sütötte nekünk a házi pogácsát. Annyira idilli volt az egész, hogy tudtam, egyszer majd én is ilyen nagymama szeretnék lenni, aki egy meseszép ország nemzeti parkjának közepén sütögeti majd a pogácsát a kölköknek…vagy épp a vendégeinek.

Az az egy biztos, hogy a giccsvödör ránk borult az út során, így ha akartuk volna se sikerülhetett volna jobban az út (leszámítva a pénztárcás fiaskót, vagy talán pont ezzel kárpótoltak az égiek): amikor megérkeztünk az óceánhoz Donegal után, nem csak, hogy kisütött a nap, de szivárvány ragyogott az égen és én már őszintén vártam az unikornisokat is (kicsit volt is hiányérzetem, hogy ez kimaradt, de beértem néhány bárgyú birkával és egy tekintélyt parancsoló kossal is).

398993_10150786891536837_872056167_nAmikor megérkeztem NZ-re, az Északi-Szigeten visszaköszöntek rám ezek a zöld dombok, a kedves emberek, a temérdek birka és a tenger látványa. Mégis, valahogy semmi sem írta felül azt az 5 napot Írországban, és a bakancslistámon továbbra is ott szerepel egy újabb road trip a Ring of Kerry mentén.

Köszönet 2015-nek!

Úgy szeretnék búcsúzni 2015-től, hogy hálát mondok mindazért, ami idén történt velünk. Amikor tavaly búcsúztattam 2014-et, nagyon fájt elengednem, tele voltam aggódással és kétséggel, hogy mi mindent fog tartogatni 2015. 2014 életem legnagyobb kalandjának éve volt, amikor felvettem a hátizsákom és egyedül nekiindultam Új-Zélandnak. Találkoztam számos fantasztikus emberrel, meseszép helyekre jutottam el és visszatértem valakihez Wellingtonba.

Ezt azért nehéz volt überelni, de azt gondolom, nem kevésbé volt kalandos az idei év sem: márciusban megkérték a kezem (nem, az a poszt tényleg nem poén volt, bár Zsiti épelműsége e téren erősen megkérdőjelezhető :) ) és hazaköltöztünk. Mindketten találtunk munkát, olyat, amit szeretünk, és ami szakmailag kihívás. Nekem ráadásul sikerült bejutnom ahhoz a céghez, amit még Wellingtonban megálmodtam magamnak. Ennek tényleg hihetetlenül örülök, bár az is igaz, hogy épp fénysebességgel próbálok elsajátítani egy új szakmát. Mindegy, végülis imádom a kihívásokat.

 

Emellett számos dolog történt a Vombat házatáján is.

Számszerűsítve:

  • – összesen 218 poszt jelent meg a vombat facebook oldalán,
  • – jelent meg írás velem vagy rólam az alábbi oldalakon: Origo, Travelo, angolnyelvtanitas.hu, Határátkelő, Külföldre mennék, wanderlust.hu, backpacker.hu, Konyhalál, Hajdúpress, stb.
  • – tartottunk 5 előadást Új-Zélandról (ebből egy fotókiállítás volt) és egy webinart is, összesen közel 600 embernek,
  • – megkeresett Friderikusz Sándor és szerepeltem az ATV-ben, illetve forgatott velem az Alföld TV is,
  • – a blog követőinek száma átlépte a 2000-t és összesen 44 országból olvastok, őrület!
  • – olyan fantasztikus bloggerekkel ismerkedhettem meg személyesen, mint backpacker Bori (mikor hol jár, de mi NZ-n találkoztunk), a wanderlust.hu Páros (idén Izlandon nyomultak), azausztralia-s Andi és Zoli (Ausztrália), Bánovics Marcsi (Kína), mindenkiutazhat.hu-s Ádám és Zsuzsi (mi NZ-n találkoztunk, de a srácok körbenyomulták a földet), Timi és Balu, és még számos fantasztikus (és kattant) utazóval,
  • – beindítottuk a workingholiday.hu-t, amelyet azért hoztunk létre, hogy az utazni vágyóknak segítsen megszerezni és kiélvezni ezt a fantasztikus vízumot, amellyel én is utazgattam. Az első előadásunkon megtisztelt minket NZ tiszteletbeli konzula is, és támogatásáról biztosított a ‘vízum édesanyja’ is.
  • – idén összesen 4 országban jártam: egyben éltem (NZ), egyről tudósítottam (Görögország – igen, ilyen munkám is volt: írtam és utaztam egyszerre), kirándultunk egy olvasómnál is (Szlovákia) és Londonban félig szakmai-félig magánügyben jártunk (találkozhattunk a kiwi pótanyámmal is).

 

DSC_0573

Átfutva ezt a pár pontot talán látszik, hogy nem unatkoztunk :).

Nos, 2016-ban emeljük a tétet:

  • – szeretnék szakmai okból utazgatni, és az első célállomás már ki is tűzve (de erről majd februárban bővebben),
  • – márciusban vár ránk egy kicsit másféle kaland,
  • – nyárra pedig egy újabb kontinenst tűztünk ki célul magunk elé.

 

Persze voltak nehézségek is, de ezeket a csatákat megvívtuk és igyekszünk nem erre koncentrálni. Legyűrtem a hazatérés utáni depressziót (igen, az utazóknak ilyen nyígjeik is vannak), Zsiti megküzdött a kultúrsokkal, műtöttek mindkettőnket, családtagjaink is voltak idén kórházban, végignyomtunk pár próbaidőt és kialakítottunk egy teljesen új, közös, nagyon tudatos életmódot. Mérhetetlen hálás vagyok azokért az együtt töltött programokért, amiket a szeretteim körében tölthettem. Azt hiszem, az idei év legnagyobb üzenete számomra az volt, hogy a meseszép helyeknél, a legkülönlegesebb élményeknél már csak egy dolog ég jobban bele az ember szívébe: az pedig a társaskapcsolatok.

Köszönöm, hogy Ti pedig végig itt voltatok velem, kedves hozzászólásaitokkal bíztattatok, igyekszem 2016-ban még több izgalmas történettel és kalanddal szolgálni. Legyen csodás, izgalmas, szeretettel és megvalósult álmokkal teli új évetek! 2015, köszönöm, hogy ilyen színes és mozgalmas voltál! Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!

Hátizsák, szauna, véres palacsinta – II. rész

Amúgy neorokkerék nem voltak rossz arcok, egyrészről nem kapcsolták ránk éjjel a szaunát, ami szerintem már önmagában is nagy dolog, továbbá megkínáltak minket teával, sőt, megismerkedtettek minket valami sárga nemzeti bogyóval (ki tudja a nevét???), ami még az aranynál is drágább, mert nem tenyészthető, és baromi egészséges.

Aland18

Másnap feltérképeztük Aland ’fővárosát’, ami egy nagyon tünci kisváros, kb. 2 utcával, egy eszméletlen jó cukrászdával és egy bicikli kölcsönzővel. Na, innen voltak a bringáink, amivel a következő egy hétben keresztül-kasul akartunk kerekezni 6500 szigetet (de mondjuk minimum négyet – csak hogy elmondhassam, jó párat bejártunk).

Aland3

A gond csupán annyi volt, hogy volt kb. fejenként 10-15 kiló csomagunk, és pénzünk két háromsebességes cangira. A többit ugye elzabáltuk Stockholmban, tehát a feladatra alkalmas bicikli innentől szóba sem jöhetett…a másik nagy hiba elhinni a svédeknek, meg a finneknek, hogy Aland lapos. Aland annyira volt lapos, mint a Budai hegyek. Jó, lehet, hogy azok dombok, de alföldi lányként nekem hegyek. Úgyhogy Aland is az volt. Himalája oda-vissza. Egy három sebességes csodacangival.

Aland20

Mindezt tetőzte a frenetikus időjárás. Mert azt (is) elfelejtettük megnézni (vagy megnéztük, de úgy gondoltuk, hogy legalább nem lesz tömeg), hogy Aland-szigetekre nem mennek az emberek augusztus közepétől, mert az idő nem turistáknak való. Utazóknak se. Balfék biciklis magyaroknak se. Mindegy, volt széldzsekink meg széles repertoárunk káromkodásból. Ezzel a kettővel egyébként bármilyen teljesítménytúrát végig lehet csinálni! (Új-Zélandi hasonló hangulatú túránkért katt ide!)

A triatlon szervezői nagyon örültek nekünk. Bár csak ketten voltunk és három fő kell a váltóhoz, szereztek nekünk egy többszörös ironman pasit, aki szeret 6,5 km-t úszni jeges skandináv folyókban árral szemben, meg futni is maratonokat 60 évesen. Szerintem amúgy nem emberből volt, de mindegy. Mivel a futás pont nem az erősségem, úszni meg a 16 fokos tengerben nem nagyon volt kedvem, így enyém marad a biciklis rész.

Aland13

Mondom hogy festett: úszásban még elég jók voltunk, mert az nem az én reszortom volt. Aztán jöttem én a kosaras, három sebességes városi biciklivel, aminek súlya egyenlő volt az összes többi résztvevő kerékpárjának összsúlyával. Ezt már csak abból is gyanítom, hogy a többi bicikli kisujjal felakasztható volt a depoban, én fel se bírtam aggatni az enyémet, úgyhogy elegánsan letámasztottam, ahogy a kocsma elé szokás. De hogy javítsak az összképen, a türkiz színű termopulcsimhoz egy színben passzoló swarovski gyűrűt húztam, lássák ezek a skandináv népek, hogy a stílus nem pénz kérdése, na!

Aland12

Nemtom ugyan, hogy ez mennyit adott hozzá a teljesítményemhez, de óriási hajrában az utolsóként értem be. Az óriási hajrá köztem és a vacsorára hazavágyó szervezők közt zajlott. Van annak egy pikantériája, amikor már csak azért szurkolnak neked, hogy érj már célba, mert már mindenki rég hazament és a szervezők halálra unják magukat. Mindegy, az tuti, hogy az én beérkezésemnek mindenki őszintén örült. Ironmanünk segítségével legalább a méltóságunk visszanyertük és megkaptuk a legmesszebbről jövőknek járó jutalmat is (így mondhatják svédül, hogy vigaszdíj).

A többszörös ironman és én átvesszük a 'legmesszebbről jövőknek járó díjat'

Másnapra felajánlottuk segítségünket a verseny szervezőinek, így gondoltuk ledolgozni a saját nevezői díjunkat, amivel semmi gond nem lett volna, ha nem szakad úgy az eső aznap, mintha dézsából öntenék. Az a fajta zuhé volt, ami ellen nincs az a több száz (ezer) eurós túracumó sem, ami megvéd. Nyilván nekünk meg nem ebből a fajtából volt, szóval a sz.rráázás borítékolható volt úgy 2 másodperc után. Mondjuk így a következő 4 órában már nem volt min izgulni: ronggyá ázott két agyament irányította a versenyzőket. Probléma csupán akkor merült fel, mikor kérdeztek tőlünk valamit svédül, mert hát azon túl, hogy Stockholm, meg Eckerö nem sokat vágtunk ezen a nyelven. Ők meg hiába finnek, nem is a jó nyelvet beszélik (közigazgatásilag Finnországhoz tartozik a szigetcsoport, de korábban Svédországhoz tartozott, így a hivatalos nyelv svéd) és még magyarul sem értenek. Ennyit a közös nyelvcsaládról…

Aland25

A probléma a sz.rráázással csupán annyi volt, hogy aznapra a büdzsénk szerint sátras alvás volt betervezve, és az egyetlen zárt cipőnk, illetve a fontos ruháink nagy része csurom víz volt és nem sok esélyt láttunk rá, hogy 10 fokban éjjel majd illatos, pihe-puhára száradnak. Erre való azonban a szárítógép! Minden bizonnyal, ha rajtam múlna, már Nobel-díjat kapott volna a feltalálója. Azzal a lendülettel be is dobáltuk a vizes cuccunkat, a cipőinket, majd boldogan vettük ki őket egy fél óra múlva. Nagyon-nagyon boldogan. A ruháim szárazak voltak és melegek. Ez igaz volt az edzőcipőmre is. Száraz is volt, meleg is, meg 2 számmal kisebb is… Az élet nagy tanulságaiból osztok most Nektek meg egyet: BŐRCIPŐT NEM TESZÜNK SZÁRÍTÓGÉPBE!!!

Na, az okos ember ugye más kárán tanul, a hülye a sajátján. Ez volt az a pont, ahol csúnyán eltört a mécses, lelki szemeim előtt már láttam, hogy egy flip-flop-ban fogok áttekerni még minimum 6497 szigeten, mert hogy ezen a pontján a szigetvilágnak már nincs olyan bolt se, ahol ruhaneműt vehetnél. Végül a duct tape oldotta meg a helyzetet. Mert hát csóró magyarnak kreativitásban nincs párja!

Aland19

Ne mondjátok, hogy nem trendi!

(folyt.köv.)

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

July 2017
M T W T F S S
« Jun    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: