Blog All

Életem egy stricivel

Amennyiben Á Anyuka és Á Apuka is olvasná ezeket a bejegyzéseket, üzenem Nekik, hogy a fiuk egy nagyon jól nevelt, kedves, udvarias, tehetséges férfi, büszkék lehetnek rá! De egy igazi strici. Nem kell megijedni, nem csinál semmi (igazán) büntetendőt, de én a szakáll-bajusz-hosszú haj kombót nem tudom máshogy értelmezni. (Á szerint ez szörfös, nem stricis persze…persze…)

Most már hivatalosan is több mint egy hete, hogy útnak indultunk és az otthonunk egy négy keréken guruló transformers. Szép lassan kialakulnak az együttéléssel kapcsolatos szokásaink: ‘n’ reggeleken Á álmos és nem akar felkelni, ilyenkor én készítem a reggelit (amerikai palacsinta/műzli/porage/rántotta…) és főzöm a kávét (mondjuk inkább úgy, hogy nem robbantom fel a kávéfőzőt…). ‘N+1’ reggeleken én vagyok képtelen időben összekapni magam, olyankor Á főzi a kávét és készíti a reggelit (lekváros kenyér/vajas kenyér/vajas-vegemite-os kenyér). Továbbra se találunk semmit a kocsiban, hála annak a nagyszerű ötletnek, hogy MINDENT (miért?!?!?) el kellett hoznunk Sydneyből a barátaink selejtezésekor (és igen, az a rohadék kis mikulássapka még mindig nem került a kukába, attól félek, ez már körbejárja velünk AU-t).

latkep

Általában minden tervünk előtt alszunk egyet (nem kell azt elkapkodni, és hát a délutáni szundinál meg nincs fontosabb -O. szabály, ugye), vagy kettőt…vagy eldöntjük kő-papír-ollóval a bolt közepén (ehhez általában lelkes közönségünk is van, és nem tudom miért, de Ának szurkolnak…).
Az úton az én zenéimet hallgatjuk (éljen Likó Marcell és S.P. – nem, nem viccelek), esténként Á chillezős zenéire iszogatjuk a vörösbort a naplementében. De csak mert fontos a jó vérkép.
És nem bírjuk a stresszt. Márpedig abból rengeteg van: heti egyszer megcsörren Á telefonja (az én számom senki nem is tudja kb., nem is használom a telefonom), óriási dilemmáink vannak, hogy megvegyük-e az öt dolcsis napszemüveget és hogy hol van a legközelebbi public toalett (erre majd még visszatérek).
Egy hét alatt egyébként kb. minden vágyam valóra vált: eljutottam egy UNESCO-s nemzeti parkba (Dorrigo esőerdő, jeeee!) és elértük végre a meleget is. Jó, még csak 21 fok van, de ez volt ma a tél utolsó napja, ami három hét eső után az első egész napsütéses, kvázi meleg nap volt. Mi pedig elértük New-South-Wales megye határát és megérkeztünk a napsütéses Queensland megye széléhez. Ennek örömére ma egész nap a Beachen fetrengtünk, amire én egy év tél/ősz/tavasz után már igencsak vágytam. Sajnos én még nem voltam elég tökös, hogy bele is menjek a 17 fokos vízbe, de még két-három nap és lesz dögmeleg is hozzá. Mindenesetre félmeztelen szörfös fiúk vannak. Sokan. Borzalmasan sokan. Borzalmasan félmeztelenül.

A képlet tehát most az, hogy én stírölöm a felháborítóan gyönyörű férfiakat, hozzá magamon kívül nyöszörgök, Á meg szól, ha lát egy még jobbat. Mondja bárki, hogy nem tökéletes a csapatmunka! Egyébként szerintem ezt az országot be kéne tiltani, vagy kitenni rá egy ‘Vigyázat, erkölcsileg instabilok lelki üdvéért felelősséget nem vállalunk!’ táblát.
Byron Bayről annyit kell egyébként tudni, hogy ez kb. az ausztrál Woodstock. Itt mindenki atomkészen flangál, színes, kinyúlt cuccokban, horgolt haspólókban, raszta hajjal, vagy arany loknikkal, minimum két-három piercinggel és természetesen kockahassal (na, hát nem kell sok, hogy rólam levágják, nem idevalósi vagyok). Este hatra arra érkeztünk meg a kempingbe, hogy pucér szörfös kisfiúk táncoltak a dzsip tetején. A pulzusom egészséges szinten tartása érdekében (meg mert velem ellentétben Á érez szagokat és három nap után már indokolt volt) én inkább elmentem letusolni…

Néha elgondolkozom azon, hogy 32 év konszolidáltság után mi lesz belőlem, mire innen hazamegyek. Á-nak ugyanis feltett szándéka, hogy lehetőleg minél több olyan dolgot csináljunk, ami totálisan agyament. Én meg nyilván megyek utána, mint a birka. Mert hát normálisnak lenni otthon is lehet. Ausztrália legkeletibb pontján viszont naplementében gyönyörködni, szörfös srácokkal spanolni, fél napokat Ával hasfájásig végigröhögni, meg lilahajú lánynak olcsó kempingért udvarolni (ezt is én csináltam) csak itt és csak most lehet.

111 nap

111 nap. 2 sziget. 6 négyzetméter. Kb. 17 ezer km. Meg két nemnormális. Holnap reggel nekivágunk. Ezt mondjuk már lassan egy hete mondogatjuk, de olyan take it easy!-be nyomjuk már, hogy csak toljuk, tologatjuk az indulást. Mert hát okkupáltuk Á rokonának lakását, az idő eddig a fostalicska felé tendált (egy hete zuhog már szinte folyton), és hát így nehézkes nekiindulni.

Az elmúlt 2-3 napot kézműves szakkörben töltöttük: van annak egy bájos romantikája, mikor a jogászlány, meg a mérnökfiú otthont épít egy autóban. Kettőnk közül legalább egyikünk érti mi történik, a másikunk (lehet tippelni melyik vagyok én) meg a csapat mihasznább tagja, akinek napoznia kell (ha épp fél órára kisüt), meg azonnalpisilnie, meg nyűgös, ha nem ehet időben. Másikunk mér, fúr, farigcsál, otthont varázsol egy 23 éves ‘roncsból’ és brownie-t meg pizzát szerez, ha egyikünk épp sz.rfej, mert éhes.

image10 nap 0-24-es együttélésünk után az alábbiakat állapítottuk meg: Kb. annyi közös van bennünk, mint a Btk-ban meg a zsaluzott betonban (figyelitek, már miket tanulok!). Eddig három dolgot találtunk: 1. Mindketten szeretjük a vörösbort. 2. Mindketten utáljuk, ha stresszelnek minket. 3. Mindketten körbe akarjuk utazni AU-t egy campervannal. +1. Mindketten hisztérikusan vagyunk éhesek (mostazonnaladjálenni!!!).

Kikötöttünk néhány alapszabályt is: 1. Nem sportolunk semmit együtt, amiben Á jobb nálam (lévén egy ironmanről szó maradt az ír sztepp meg az intimtorna szerintem) – ez az én szabályom. 2. Á-t Big Captain-nek kell hívnom (csakis tömeg előtt, csakis kellő tisztelettel) – nyilván nem az én szabályom. 3. Kell az a délutáni szundi! – ez az én szabályom. 4. Nem használhatom a kispajtás, aranyos és tsai kifejezéseket Á-val egy mondatban – ez ismét nem az én szabályom. Na, itt tartunk most. Nem lesz baj.

Ahogy az már dukál, elmentünk az Operába is, megnéztük Mozart egyik leghíresebb operáját, a Don Giovannit. Az est legnagyobb kihívása a ‘honnan guberáljak össze valami alkalmi ruhát?’ volt, de aztán magyar-kiwi-ozzie kooprodukció keretében lett kisfekete, magassarkú, meg ami kell, úgyhogy megoldódott ez is. Két és fél hónap farmer-termopulcsi után ketten is meglepődtünk azon, hogy vannak még lábaim.

imageSzóval a hangulati görbém újra felfelé tendál, kellemes nyugalom (jóvanneizguljámajdleszvalahogy!) van rajtam már napok óta, és szerencsére a múltkori csúnya történetnek is szebb vége lett, mint reméltem: voltak, akik leszerepeltek, én önmagam maradtam (és azt hiszem ez a lényeg), és valaki még annál is szebben reagálta le, mint reméltem. Vicces rendező az Élet, néha ott és akkor teszteli két ember egymáshoz való viszonyát, mikor nem is számítunk rá.

Holnap indulunk (asszem, ha nem találunk ki megint valamit…). 111 nap, 2 ország és két idegen, akik alig több, mint egy hete még nem is ismerték egymást, most mégis nekünk a világ legtermészetesebb dolga, hogy holnap nekivágunk a nagy kalandnak! Juhuuuu, vombatkáim, jövünk!

Ez nem búcsú…

Ez csak egy ‘Viszlát’! Nem búcsúzom, mert visszajövök. Tudom, érzem, akarom, tervezem, megoldom. Egészen pontosan négy hónap múlva, ha minden úgy alakul, ahogy kell. Én meg azon leszek, hogy úgy alakuljon! Visszajövök, mert ez az ország szeret engem (nem mintha másik ne szeretne, de ez más!). Mondtam már, de tényleg így volt: annyi kedves és csodás emberrel találkoztam, annyi jóindulat és pozitív energia vett körül, hogy szeretném ezt tovább élvezni és egy kicsit visszaadni belőle.

imageÉreztem ma is, amikor életem legszebb, óriási (dupla) szivárványát kaptam NZ-től búcsúajiba. Akkora volt, hogy az emberek sorra álltak le az út mentén és fotózták. És összenevettünk és boldogok voltunk, hogy az élet néha tényleg annyira csodaszép! Történt mindez egy olyan város felett, ahol először NZ-n, nem éreztem jól magam. Vasárnap érkeztünk Christchurchbe, ahol minden zárva volt, az idő borús, és a város nem mutatta másik arcát, csak a 2011-es földrengésben megtépázott, meggyötört, gyászos oldalát. Nem kellett sok, egy óra séta után befordultunk a franciával, csak bámultuk a romokat, a szorgosan dolgozó darukat és olvasgattuk a cikkeket, hogy mi történt itt azon a szörnyű napon. Megjegyzem, Mo-n ez volt az utolsó hír, amit én Nz-ről hallottam.

De aztán tegnap találkoztam a kiwi barátaimmal és ma pedig együtt lógtunk még utoljára a franciával, aki szerint én állandóan nevetek, millió kérdésem van és mániám a tisztaság…azt mondom, ennél rosszabb sztereotípia ne legyen rólunk (micsoda pech, hogy én voltam az első magyar, akivel találkozott! Hát ennyit az országimázsról, szorri…)

imageUtolsó napra tekintettel ma még elintéztem, amit el kellett (ajik, képeslapok, stb.), aztán nekivágtunk ChCh külvárosának, hogy még utoljára kiélvezhessem a zöld dombokat, a birkákat, meg a napsütésben fűben fetrengést az óceánt bámulva. Jól sikerült, boldog vagyok. Búcsúzóul én meg sütöttem egy csokitortát a hostjainknak. Pontosabban kifüstöltem 5 főt és beriasztottam a házat négyszer (ne süss kölcsön tortaformába, ami ereszt! -a szerk!), majd bűnbánó mosogatásom közben összetörtem egy tányért. Nem merem tovább rontani a szitut (bezzeg a francia tünci, vicces, isteni vacsit főzött és nem füstölt ki senkit…magyarul sz.rul áll a szénám), úgyhogy kicsempésztem a törött tányért a táskámba, ez már jön velem AU-ba (szerencsére a balf.szkodást ebben az országban sem büntetik…még…).

Megyek, fekszem, alig négy óra múlva kelünk, indulás a reptérre. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell, kóstoljuk meg azt a hortobágyi rántott vombatot!

Visszaszámlálás gőzerővel

Megvan az a kép, amikor a gyapotszedő munkások hajlonganak a földön és vallásos nótakat zengnek?!? Na, mondom ennek a kiwi verzióját: miután machetevel, ásóval, harapófogóval meg szikével kinyírtunk egy akkora bokrot, hogy traktor kellett hozzá, hogy kihúzzuk a gyökerét, nyesegettem le a leveleit és az iPadből üvöltöttek a vasárnapi mise slágerei. Én voltam a dj. Meg a szólista. NZ-daddy, a francia, meg a ‘mid-life crisis-ben’ lévő angol rendőrnő meg a vokalisták. Hát így állunk, nem is próbálom már lassan megfejteni, hogy miajóéletet művelek.

image

A kezem, mint nagyanyámé (agyonvagdosott, csupaföldes, érdes), a ruhám, arcom rendszerint csupa sár, halandzsázok egy nyelven, amit leginkább csak a francia ért, mert amolyan ‘mondvacsinált’ angol és kint dolgozom a földeken. És templomi slágereket bömböltetek. Komolyan, mi jön még???

Ja várj, tudom! Alig öt nap múlva összeköltözöm egy pasival, egy autóba, kb. négy hónapra (már ha mindketten túléljük). Eddig ez tök jó ötletnek tűnt, most épp az úristennormálisvagyokén??? pánikroham közepén tartok. Nem azért, mert Á ne lenne tünci, vagy ne gondolnám azt, hogy biztonságban leszek mellette, hanem mert na. Épp elég felfogni, feldolgozni mindazt, ami most bennem végigmegy, ebből sem értek egy szót sem, nem hogy ezt most még kitegyem a műszerfalra: nézzed szépen, így kattan meg egy 32 éves nő a világ túlfelén! Hát nem tudom, lehet én a helyében most ülnék be a campervanba, padlógáz, aztán köd előttem, köd utánam…

Mondjuk meg kell hagyni, Á is érti a módját, hogy kell átcsalogatni egy nőt a Tasmán-tengeren túlra: a minap átküldött egy fotót egy óriási (igen, óriási…nem úgy, mint gyerekkoromban mondtam a körömnyiekre, ez ausztrál…szóval óriási) pókról, hogy ezzel ébredt, haladjak, foglalják az ágyban a helyemet…őszintén kíváncsi lennék rá, hogy ez milyen nőknél működik. (jó, tudom…az illető épp most ír erről egy posztot.)

Ezek azok a napok, amikor már nagyon nehéz NZ-re koncentrálni, miközben esz a bűntudat, nehogy azt higgye megcsalom. Sose! Ez SZERELEM! Csak körbenézek kicsit még egy-két országban…(na, ha otthon állna elő nekem valaki ezzel a dumával…főleg most, hogy már tudok lőni, szikével meg láncfűrésszel bánni, nem lenne egy életbiztosítás, az tuti!). A lényeg, hogy most kell nekem pár nap csend és nyugalom. El kell köszönnöm egy kis időre NZ-től és hangolódni AU-ra. Mivel ma kis csapatunk további egy fővel – megérkezett a Commonwealth újabb képviselője Wales-ből- gyarapodott, én úgy döntötrem, hogy inkább itthon maradok, míg a többiek túráznak (tudom, szerintetek gáz. Szerintem meg 9 hét jövés-menés után meg kell állni néha.). Élvezem a csöndet és a nyugit. Így most csak másik három emberrel kell itthon nyüzsizni, ami ebben a házban már drasztikusan kevésnek számít.

Egyébként most már sokkal jobban élvezem a farmerkedést, mint a hét elején, amikor félbénultan próbáltam megfejteni a szavakat, amelyből persze eddig kb. egyet sem használtam. Miután arra szántam két estét, hogy kigyűjtögettem ezeket, aztán megtanultam, a francia meg kikérdezte, másnap már sokkal könnyebb volt a dolgom. És a legjobb barátom a google fordító applikáció lett, hát ez van, igyekszik az ember lánya, ahogy csak tud.

image

A mai nap kedvenc instrukciója egyébként így hangzott:

– Orzi (ez lennék én), Te szedd össze a tobozokat és hozd fel a quaddal a házhoz!

– Jó, honnan?

– A nagy döglött szarvas mellett balról.

Hát ennyi. Fogtam magam, átvágtattam a quaddal a mocsáron (persze elakadtam…nemröhög!), aztán vettem egy balost szegény döglött bambi után kettővel és csináltam a dolgom. Így megy ez minálunk mostanság.

Két hónapja

Ma éppen két hónapja. Még mindig számolom, azt is, hogy mikor vágtam neki a nagyvilágnak, azt is, hogy mennyi van még hátra AU-ig. Másfél éve kezdtem el számolgatni a napokat…először csak azt számolgattam, hogy egy jól betalált saller után hány napot éltem túl, aztán, hogy hány hetet. Aztán egyszer csak elkezdődött egy pozitívabb számolgatás, amikor megvettem a repjegyemet tavaly októberben. Onnantól tényleg minden NZ körül forgott. Minden tevékenységem, minden döntésem, minden érzésem emögé helyeztem.

Nem bántam meg. Szerelmes vagyok ebbe az országba. Imádom minden egyes négyzetcentijét. Mérhetetlen hálás vagyok minden egyes napért, amit itt tölthettem, minden élményért, minden érzésért, ami ehhez az országhoz kötődik. Két hónap (kb. 9. hét) nem sok, mondhatni. Kivéve, ha úgy adagolod magadba, mintha instant kávét tolnál be merőkanállal, víz nélkül. Totálisan felfokozott érzelmi állapot.

Elmondhatatlan jó érzés, hogy itt engem két hónapig senki nem bántott. Hogy hosszú-hosszú idő után senki nem akarta, hogy ilyen vagy olyan legyek. Nem voltak túl nagy elvárások, nem kellett se kedvesnek lenni (nem mintha menne), se szépnek (na, hát ezt kár is lett volna erőltetni), se okosnak (ez mondjuk nem ártott volna azért). Ennyi önzetlen szeretetett, kedvességet 11 éve nem kaptam, nem csoda hát, ha totálisan kiakadt néha a mutató az érzelmi skálámon. Itt nekem mindenki csak adott: befogadott az otthonába, rám szánta a napját, programokat szervezett nekem, isteni ételeket ehettem, lett néhány új barátom (remélhetőleg életre szóló), és annyi szépet láttam, mint még soha.

Ebben az országban megtaláltam néhány dolgot, amit kerestem, leginkább azt az értékrendet, amit képviselek, vagy legalábbis szeretnék. Itt más a mérce, főként vidéken, senkit nem érdekel, hogy milyen ruhában tolod, hogy van-e rajtad ékszer, és ha igen, mennyire drága, hogy mennyit keresel, vagy hogy milyen autód/telefonod/mittoménmid van.

image

12 otthonban fordultam meg, és nem tudom, hogy miért alakult így, de zömében hívő emberekhez kerültem. Nem szippantott ugyan magába a Biblia, de itt megszerettem a templomba járást (jó, főleg a buli része tetszik, azért ezt bevallom, totál odavagyok az itteni templomi zenékért). Szombati bűnözésem után így aztán amikor a pásztor a vasárnapi misén a ‘Tiszta-e a lelketek?’ kérdést feszegette, hát én eléggé feszengtem…aztán bőgtem (de ezen ki lepődik már meg, ugye)…aztán szépen megköszöntem magamban mindazt a csodát, élményt, amiben itt részesülhettem.

A pillanatokat, amiket sosem akarok majd elfelejteni:

– amikor beengedtek ebbe az országba (soha életemben nem éreztem még magam ilyen boldognak),

– amikor először láttam meg az óceánt (jó, azért a szörfösfiúk sokat dobtak a vizuális élményen),

– amikor először bámulhattam a Méhész teraszáról a tejutat, aztán a világító glow wormokat az erdő közepén (sokat számított azért, hogy nem nyírt ki),

– amikor megláttam a Tasmán-tengert és a Csendes-óceánt összecsókolózni Cape Reinganál,

– amikor megpillantottam a Mt. Cook csodás havas csúcsát, hajnalban, napfelkeltekor,

– amikor az első virágomat kaptam egy kiwi férfitől,

– a szombatért Wellingtonban,

– amikor egy órán át hintáztam a viharban a Portobello-félszigeten,

– amikor sírtam a kedvenc nemzeti parkom közepén, mert valaki elfelejtett elmondani valami fontosat, amit igencsak illett volna… (első és remélhetőleg utolsó otthoni f.szság miatti sírás),

– amikor egy órán át ugrálva táncoltunk a nappali közepén a franciával, mint két hülye,

– amikor…

Gondolom egy csomó mindent kihagytam így is. De az biztos, hogy két érzés kavarog most bennem: az egyik, hogy imádom ezt az országot és nagyon hálás vagyok, a másik, hogy ma két órára lebénult a bal oldalam és még most is zsibbadok. Mert én az az igazi városi puhány p.csa vagyok, aki egy kis (jó, tegnap szolidan 12 óra volt, ma csak 5) fizikai melótól már kipurcan. Rám pakolták a kb. 16 kilós permetezőt, én meg egyszer csak elkezdtem fújtatni, aztán lezsibbadtam. Mivel egyedül voltam a hegyen, sok mindenkinek nem panaszkodtam, befejeztem hát a szerencsétlen skót bokor permetezését, majd felpattantam a quadra, aztán hazavezettem. Otthon meg realizáltam, hogy a bal oldalam konkrétan nem működik. Lassan hat órája zsibbadok már, valami ideget gondolom beverhettem, mikor NZ-daddy a permetezővel a hátamon száguldozott velem a quadon mint valami félőrült, vagy passz. Ennek örömére én ma kihagytam a kajakozást, neeeeeem, nem azért mert nem tudok és mert magam vagyok minden, amit balf.szkodásnak hívnak sport terén (helyett). Nem azért. Hanem mert így én röhöghettem a francián, mikor beborult és nem fordítva…(nyeheheeeee)

image

Jeanne d’Arc és az élvezetek

Nagymamámat és a kiskorú olvasóimat megkérem, hogy most ne olvassanak tovább. (jó, úgyis tudom, hogy csaltok!)

Szóval, az életben három dolgot szeretek legjobban: utazni, enni, a harmadikat meg mindenki fantáziájára bízom (nem, az olvasás a negyedik, és a fentiek sorrendje élethelyzethez igazodóan változik). Így aztán ha a fenti háromból kettő adott, akkor már nagy a boldogság. Az adottat úgy értem, hogy minőségi. Mert nem eszünk szutykot (igen, a tegnapi Burger King-es kiruccanásomat a sírig tagadom, de szükséghelyzet volt, KELLETT egy kávé, AZONNAL!), inkább nem eszünk. Nem megyünk csak minél ritkábban turisták által agyonlátogatot helyre, mert oda menjenek a turisták (nem sok dologgal lehet jobban megölni egy hely szépségét, mint a szervezett utakkal). És minden egyéb élvezetből is a minőségre megyünk (inkább nem, minthogy sz.r legyen).

A mai nap margójára

A mai nap margójára

Így aztán amikor NZ-daddy ma bevitt minket Geraldineba, igencsak dobtam egy hátast. Ez a kisvároska egy egész délutánra boldoggá tett, mondjuk ehhez kellett NZ-daddy lelkes idegenvezetése is. Én nemtom ez a pasi miért szereti ennyire a hátizsákosokat, de él-hal ezért, ez látszik! Ott kezdődik, hogy profi szállásunk van, a bungallónk egy komplett lakás, fullosan felszerelve kajákkal, technikai kütyükkel, pipereszerekkel és óriási kingsize ágyakkal. És tiszta! Aztán ott folytatódik, hogy a nappali egyik falát betölti a világ minden tájáról ideérkező utazók képeslapjaival kipreparált térkép (és én vagyok az első magyar, jeeee!) Végül abban merül ki, hogy mindent, de mindent megmutogat nekünk: tegnap quaddal jártuk be a farmot naplementében (giccsmérő kiakadt), ma kocsival furikázott négyünket (angol, japán, francia meg jómagam) kb. 15 ‘muszájlátni’ helyszínre, és azt kell mondjam, nem csalódtam! Kezdtük egy sajtgyárral, aztán folytattuk Geraldine híres lekvár-szörpfőző üzemével (szerettem volna a lemoncurdjük után ott azonnal meghalni! Ennél már csak lentebb van, attól tartok…), majd folytattuk egy csoki manufaktúrában…aztán ezeket leöblítettük némi galériával, fazekas műhellyel, meg egy delicates bolttal. Mondanom sem kell, készen voltam, magamban vinnyogtam, és mormoltam a miatyánkat, annyi bűnös gondolatom volt ezeken a helyeken. Ahogy Zsiti fogalmazott, én az ilyen helyeken izgalomba jövök. Hát ez van, na, mindenkinek vannak perverziói. Bár születtem volna a Római Birodalom fénykorában, királynő lehettem volna pávatollas zabálásokkal meg orgiákkal…dehát, minden nem jöhet össze, a pávatollra azért még gyúrok.

image

Mindezekért cserébe ma fát hasogattunk, egy kedves öreg néni fűti majd vele a kis kandallóját, miközben a lábánál dorombol Cirmi (legalábbis ezt vizualizáltam a 80. rohadék farönk után). Remélem, hogy apukám most büszke rám, előbb a baltával estem neki, aztán a láncfűrésszel. Két óriási zsákot (tonnás cukros) pakoltunk meg aprított vörösfenyővel. Nem is királylány vagyok már, hanem Zsándárk banyek (harcos, kőkemény, nemisnő)…Ennek örömére két angol szót ma lelkesen ismételgettem, az egyik a hólyag volt, ami a kezemen nőtt, a másik a derekam, ami meg fáj. De akkor is imádtam, bár most kb. mindenem sajog, viszont muszáj magam felszívni (veszett fejsze, csak hogy stílszerű legyek), mégiscsak egy Ájronmennel fogok összeköltözni (érted, nem elég, hogy pasi, hogy sportol, fanatikus b.szki, Ironman. Ennél már csak akkor lenne nagyobb kontraszt köztünk, ha a vízilabda válogatottal vackolnék össze én, az uszodafóbiás…).

Most épp a gyertyafényben ülve írom ezeket a sorokat, na nem azért, mert annyira giccsromantikára gyúrunk ma, csak elment az áram…sz.rügy, ma se szkájpolok az otthoniakkal. A többiek bementek Geraldineba a bálba (merittilyenisvaaaaan), én meg élvezem a csöndet. És próbálom feldolgozni, hogy ma kiwivel ették a krumplifőzelékem…*

*(NZ-daddy tényleg, mint az apukám: MINDENT jobban tud a konyhában! Sose evett ugyan még krumplifőzeléket, lövése sincs hogy készül, de belevagdosta a kiwit, hogy jó lesz az úgy, finomabb. Megjegyzem 8 hétig sikerült megúsznom itt kiwi nélkül, nem szeretem ugyanis. Dehát babérlevél nem volt, kellett bele valami zöld…)

Az aranyásók meg a nagy álmok

Miután aktív bűnrészességet vállaltunk néhány ártatlan kis oposszum halálában (jó, én csak elfantáziáltam, hogy milyen jó lenne néhány oposszumszőrme pulcsiban, sálban feszíteni, de aztán letettem róla), továbbálltunk Haast-ból, magunk mögött hagyva NZ legnagyobb nemzeti parkját, ami szintúgy az Unesco Világörökség része.

Második hetünket kezdtük meg francia barátommal, 23 éves kis zötyögő otthonunkban. A heti adagunk Cental Otago bejárása, Wanaka, Queenstown, Dunedin, némi pingvinnel és fóka-kolóniával, esetleg sípályával fűszerezve, míg el nem érjük az Aoraki Farmot, ahol már vár minket NZ daddy-m (a stoppolós szabályos, ha emlékeztek…ha nem, akkor büdösgyorsan tessék visszaolvasni!). Ott aztán lehúzunk egy hetet, ha minden jól megy, majd irány Christchurch. Deccdöplen.

imageCentral Otagoról azt kell tudni azon túl, hogy az egy négyzetcentire jutó f.ck/sh.t/OMG/amazing látnivalók száma kiveri a biztosítékot, hogy őrületesen nyers, vad és erőteljes. Itt minden van, hogy úgy érezd, egy képeslapon élsz épp: kopár sivatag, elhagyott szellemvárosok, egykori aranybányák, türkiz hegyi folyók, tükörsima tavak és havas hegycsúcsok. Nekem az eddigi utazásom csúcspontja a tegnapi szállásunk volt, amit félig direkt, félig véletlen találtunk, amikor egy egykori aranybánya helyén kötöttünk ki (álljunk meg itt, pisilnem kell!).

Az 1860-as évektől kezdve ez a környék az aranyásók otthonául szolgált, akik nagy álmokkal felvértezve érkeztek ide, zömében Skóciából. Az aranybányákat aztán sitty-sutty kifosztották, és a kezdetekben gomba mód szaporodó városokból hirtelen szellemfalvak lettek. Miközben épp azon ügyködtem, hogy Alex után szambázzak fel-le a dombokon, anélkül, hogy a sárban landolnék, azon merengtem, hogy vajon milyen életük lehetett az itt élőknek: óriási álmokkal érkeztek, vajon mennyi vált ebből valóra? Boldogok voltak? Mennyire volt nehéz életük itt a hófödte hegycsúcsok és a kopár sziklák között? Volt honvagyuk? Hazatértek valaha, vagy ők lettek a ma már hatodik generációs kiwi családok ősei?

image

Fogalmam sincs hogy lehetséges (továbbra is bőszen tanulom a táj és az időjárás összefüggését), de fent a hegyekben egy cseppet sem fáztunk éjszaka (jó, úgy ér, hogy hat réteg ruhában és egy 800 dolcsis hegymászós hálózsákban alszom???), és ma Queenstownban is szuper időnk volt (konkrétan fagyiztunk a tóparton). Ez a városka tényleg egy kis ékszerdoboz, tele egy rakás síelővel és snow boardossal, szóval megy a nyüzsin ezerrel, de valahogy már elszoktunk ettől.

Viszont szereztünk ismét ingyen szállást, mondom hogy ment: barát barátja. Írsz neki, nem válaszol. Írsz megint, válaszol, persze, gyere, nem para. Megérkezel a címre, valaki beenged, aki ismeri a barát barátját, aki nincs itthon, de majd jön valamikor. De mi most elmentünk, úgyhogy használjatok nyugodtan bármit, amit találtok. Ajtó csukódik, maradunk mi a franciával, a tökkel, meg a kandallóval. Aztán megjelenik egy srác, aztán egy másik, jön egy pár, aztán még egy gyerek. És senki, de tényleg senki nem csodálkozik azon, hogy miért ülünk a konyhában és esszük az assetudjukki kenyerét meg a töklevest…én mondom, ezek fordítva vannak bekötve!

Ferenc József, a francia és a zöldborsófőzelék

Belecsaptunk a lecsóba, vagy mondhatnám a ratatouille-ba! Szóval, miután elhagytam a Golden Bay-t és egyesítettük erőinket Alex-szel, nekivágtunk a West Coast-nak. Valójában ez az a része az országnak, amiért idejöttem, és hát mondhatom, minden álmom felülmúlta! Ezer éve vágytam arra, hogy egy lakóautóval/campervannal bejárjak néhány országot: csak róni a kilométereket, zenét hallgatni közben, letekert ablaknál, lobogó hajjal üvölteni a rádióval, megállni minden egyes helynél, aminél csak elakad a lélegzeted, kis otthont kialakítani néhány négyzetméteren, borozgatni esténként kempingszékben ülve és megváltani a világot!

Igazából azt gondolom, nem lehet ilyenkor nem szerelmesnek lenni! A jó hír az, hogy még csak egy másik személy sem kell hozzá, ott van az a léleksimogató, bizsergető, mosolyt csalogató érzés minden egyes négyzetcentiméteren ebben az országban. Amióta úton vagyunk, semmi bajom nincs: nem zavar, ha ropog a fagy a talpunk alatt (tehát minimum mínusz 5 fokban aludtunk a hegyekben a kocsiban), ha 3 napig nem jutunk tusolóhoz, ha a mosogatás (értsd löpitykölés) alulmúlja minden higiéniával kapcsolatos elvárásom (ha Alex mosogat, az úgy néz ki, hogy körbenyalja az én kanalamat is, majd beletörli a függönyünkbe és visszarakja a helyére, mondván: tiszta…nemakarodtudni!), vagy hogy nagyon, de nagyon kell matekoznunk, ha tartani akarjuk a költségvetést. So I don’t give a flying fuck about these (ha a Nagymamám, vagy a kedvenc irodalom tanárom olvasna, akkor üzenem, hogy ezt egy könyvből tanultam – jó, nem Az ember tragédiája volt, meg kell vallanom – és azt jelenti, hogy ‘a csudába hát, cseppet sem izgulok ezek miatt!’) Nem zavar, nem érzem magam tőle rosszul, használom az eszem, értékelek minden apróságot és borzalmasanelmondhatatlanul élvezem. Imádok itt lenni! (vélhetően ez lesz az a blog, ahol a fenti mondat gyakorisága rekordot fog dönteni…) De tényleg!

Ez volt az a hét, amikor a múlt összes sebe érezhetően gyógyult, óriási balzsam a lelkemnek mind a hely, mind Alex higgadt bölcsessége. Szeretem, ahogy a barátnőjét szereti, akivel lassan egy éve két külön országban vannak (a lány Japánban tanul épp). Szeretem, ahogy ezt kezelik és menedzselik (ugye nem kell magyaráznom mennyire tűnök nőnek mostanság, ha a csaj engedte, hogy a pasija 3 hétig velem egy ágyban aludjon…na, hát ez ennyi, nemiségem, érzékiségem és szépségem valahol Ferihegyen felejthettem…). Szeretem a meglátásait a világról, kiegyensúlyozott és bölcs, fiatal kora ellenére. Szeretem, hogy csak mosolyog azon, amikor én ugrabugrálva vinnyogok a boldogságtól, hogy sohasem kapkod, de nem is töketlenkedik. És nagyon, nagyon értelmes. Jó családból jött, jó apa-képpel, és ez érződik a nőkhöz és a világhoz való hozzáállásán. Higgadt, tisztelettel és alázattal van mások kultúrája és gondolkodása iránt és családcentrikus. Szóval, hálás vagyok Alexnek, hogy bemutatta nekem, van ilyen is. És büszke vagyok magamra is, jó előpróbája ez Á-val való 4 hónapos együttélésünknek: tökéletesen (fejhangon sikítva a hidegtől, toporogva egyik lábról a másikra) megy a rokiwc-ben, lavorban való fürdés, baromi jókat ettünk (sikerült kihoznunk 9 étkezést – a francia palacsintától, az avokádós szendvicsen át a tonhalas tésztáig volt minden – 25 dolcsiból fejenként, ami itt egy kisebb csodával egyenlő), a Mt. Cook lábánál gázrezsón főzött borsófőzelékemnek pedig nagy rajongója lett Alex, és mire ideértünk Haastba, már beelőzött a hírem: ‘Áh, Te vagy az a magyar lány, aki legjobban főz egész Új-Zélandon?’ (itt körbenéztem, hátha máshoz beszélnek, de nem, én voltam a címzett, és az infó az Északi-Szigetről szivárgott le, majd francia barátom még jól meg is erősítette…drága kiwik, hát Titeket se a gourmet mivoltotokért tartanak a Common Wealth-ben még mindig, ha az én főzni tudásom a mérce Nektek, de azért köszi! ).

A hét élményei címszavakban: megmásztunk két gleccsert, meglestünk egy fóka-kolóniát, megvan a kedvenc tengerpartom, ahová tutibiztos visszajövök nyáron (titkosromantikusösszebújósmeseszép), aludtunk egy Unesco-s Nemzeti Parkban a Mt. Cook lábánál (igen, van egy csöppnyi perverzitásom minden iránt, ami az Unesco Világörökség része, a szakdogám is ebből írtam anno) és most épp NZ legnagyobb nemzeti parkjának a közepén dekkolunk (se net, se térerő…).

Míg a fiúk elmentek helikopterrel oposszumra vadászni, addig én az ajándékboltra felügyeltem (egy állásajánlat a nyárra már tuti megvan, jupijé). Ahogy itt a dolgok mennek (nem zárjuk a lakást, se a boltot, minek, itt sosem – ismétlem: SOSEM!!!- volt még betörés vagy lopás), hát nem menedzserbetegségben fogok elhunyni, az tuti!Megyek, nézek egy kis Survivor-t, sose tudni mikor kell megnyúznom egy medúzát és összefőznöm egy kis kókusztejjel egy campervan hátuljában egy gázrezsón a semmi közepén…

Tudod, Borsókám, két csoport van: akik feladják, meg mi…

Ismét egy újabb szakaszba ért az utazásom, nem is tudom hirtelen, hogy mit kéne éreznem ezzel kapcsolatosan. Közel hét hetet toltam le egyedül, holnap pedig Alex-szel egyesítjük erőinket. Igazából azért vicces ez, mert továbbra is egyedül utazom, csak Alex-szel (na, aki ezt most fogta, annak szövegértés ötöst máris bevéstem!). Nem tudom mennyire érthető, csak azt akarom ezzel mondani, hogy továbbra sem egy régi barátommal, vagy a pasimmal utazom, hanem magam, csak most majd lesz ott valaki más is, amikor hüledezek (jó, mondjuk ki nyíltan: amikor elbőgöm magam a gyönyörtől).

Ha nem mondtam volna, nagyon örülök ennek, ugyanakkor izgulok is, mégiscsak most 3 hétig ott fog horkolni mellettem egy francia. És valahol azért is furi, mert én úgy készültem, hogy az első campervan-os élmenyeim Ausztráliához és Á-hoz fognak kötődni. Szóval, csak remélem, hogy jó kis hetek elé nézek, különben ráparázok AU-ra is, azt meg nem akarom (meg Ti se, mert olyankor még az amúgy is gyatra humorom is elszáll…).

Ez egyébként egy nagyon furcsa hét volt: várható volt már némi berogyás, akkora volt már a pofám, hogy de királyság minden. Márpedig egy szerelem se megy zökkenőmentesen, kellett egy kis bucka a miénkbe is NZ-vel. Én kicsit (kicsit??? Kit akarok áltatni?!) befordultam (jó, konkrétan már majdnem a gyerek épp kibúvó két fogával gyaszatoltam fel az ereimet…), nem megy még nekem ez a rilex-nyolckorfekszünk-wifilekapcsol (mi??? Mintha a lélegeztetőmet kapcsolnák le ilyenkor!) életmód.

Ennek aztán hangot is adtam, mint láthattátok, továbbá sikerült Á-val is beharapnunk egy félreértést (mondjuk így 400 email után már ez is időszerű volt), de aztán megint olyan szépen kikanyarodtam ebből a szituból. Meglepő volt látnom, hogy egyesek tényleg azt hitték én itt most feladom és hazamegyek. Úgyhogy sorra kaptam az aggódó/támogató üzeneteket (azt persze mondanom sem kell, hogy nem azoktól, akiktől számítottam rá, de lehet így volt ez most jó, megint csomót tanultam!)

Szóval nagyon köszönöm, hogy itt vagytok, hogy bátorítotok, hogy akik már voltak hasonló helyzetben, elmagyarázták, hogy mi miért zajlik bennem és körülöttem épp. És  nem, az meg sem fordult a fejemben, hogy én idő előtt hazamenjek. Lesz olyan (gondolom sokszor), hogy nem lesz minden kerek. De olyan otthon is volt, szóval ez nem újdonság. De azért jöttem, mert nekem most itt van dolgom, utazni, tanulni (magamról és másoktól), találkozni személyekkel, akiknél van egy darab az én nagy kirakósomhoz.

image

Köszi a címben szereplő besorolást drága tengerentúli barátnőmnek, nála nagyobb harcos királylányt nem ismerek! És köszi az alábbi mondatot is, Zsitinek, a hét mondata volt (jó, egyszer az életben Neked is lehet egy jó gondolatod…látod, fel is jegyzem gyorsan, tudom, hogy ez egy ritka pillanat volt!):

“Az életben amúgy egy rohadt szép dolog van, amit nem lehet megunni, hogy mikor azt hinnéd, hogy nincs tovább, mindig jön valami váratlan, amire nem is gondoltál volna, és egyszerre megdönti minden elméletedet és hirtelen boldog vagy megint!”

Így van ez most is. Így visszanézve nem volt azért rossz itt: a nagyi rajongóm lett, ma nekem adta a kedvenc (lyukas!) oposszumszőrme zokniját és a melegítős bugyellárisát. Holnaptól lesz egy útitársam és végre nekivágunk Délnek (jajjjúúúristendeszéplesz!!!). Már csak három hét és találkozom a barátaimmal. És sikerült az első vegán tortám is (bár továbbra is szentségtörésnek tartom)! Megyek, bedobom még a koktélom (szülinapi partyzunk, óriási a pöri: én nagyival musicaleket hallgatok, a kutya horkol a lábunknál, a gyerek alszik, a szülinapos meg még fél tízkor is ébren van!)

Valahol Európában, valahol gyönyörű nyár van…

Kámon bébi lájt má fájör!

Őszintén nagyon vágytam rá, hogy kimozduljak egy kicsit a ‘bush’-ba (itt minden bush, ami nem város) végre, mégiscsak az az igazi NZ szerintem! Így aztán amikor a hostunk felvetette, hogy mi lenne, ha az argentin pár, a francia fiú meg jómagam elmennénk túrázni egy mesés erdőbe, ahol igazi forróvizű forrásban mártózhatnánk a semmi közepén, hát gondoltam, jeeeee, béjb, fájnöli!

Valójában az sem zökkentett ki az örömködésből, hogy nem vagyok egy nomád asszonyság, utoljára két éve sátraztam, azt is nyáron, szerintem csak azok kempingeznek télen, akiknek elmentek otthonról (na, ez stimmelt, ezért sátraztunk mi is!). Mert könyörgöm, miért jó a fagyos földön aludni 100 réteg ruhában, hálózsákban egy sátorban egy erdő közepén???

Á ugyan finoman próbált rá utalni, hogy f.ssá fogok fagyni, de gondoltam no worries, tudja ez az erdővédő jóember, hogy minek tesz ki minket! (Ő tudta…mi nem…) Úgyhogy széles vigyorral a képemen vágtam bele, sütött a nap, mesés időnk volt, és a terepjáró csotrogányba is sikerült mind a négyünket az összes felszereléssel együtt bepaszírozni, ami már önmagában is felért egy attrakcióval.

image

Oh, mondom mi baj érhet, kajánk van, jókedv van, elraktam az összes túlélő felszerelést, amit a főhadnagy úrtól, a barátaimtól, vagy a kistestvéremtől kaptam (értsd: só, fertőtlenítők, melegentartó zsák, elsősegély készlet, tűzcsiholó, fejlámpa, kanálgép, multifunkciósbizbasz, stb.), csupán 3 óra kényelmes sétálgatás (első átb.szás, öt óra volt és a kiwi ‘flat’ is pont annyira jelent laposat, mint a skandinávoknál= masszív hegymenet), forróvizű forrás, csillagos ég, full romantika, adjad neki!

Soha többé nem hiszem el egy kiwinek se, ha azt mondja egyszerű! Ezek vademberek, ami nekik egyszerű, abba én százharmincötször halok bele, alaphangon. Jó, mert én plötyi vagyok…más mondjuk csak négyszer…de akkoris!

A táj valóban eszméletlen gyönyörű volt, a szemem meg az agyam alig győzte feldolgozni, bár minden idegsejtem ‘stay alive’ üzemmódba kapcsolt a 475. rohadék kis domb után. Elfelejtettük leegyeztetni, hogy az argentinok hétvégente Patagóniát másznak, meg inka utakat…én meg max a Gellért-hegyet, azt is három órás megállókkal…

image

Mindegy, hála Alexnek én is végig tudtam csinálni (bocs az ősnacionalistáktól, én ezennel megbocsátottam neki azt is, hogy Versailles-ból jött), nála nyugodtabb, türelmesebb pasival én még nem találkoztam. Ráadásul baromi intelligens is, úgyhogy szellemileg is nagyon jó útitársnak bizonyult! Kb. 20 perccel az argentinok után mi is befutottunk, és örömmel nyugtáztuk, hogy vasárnap éjszaka (télen!), senki nem akar osztozni velünk az élményben (cöhh, micsoda egy puhány népség!), úgyhogy miénk volt mindkét medence, a folyó, és a határtalan béke! Minden tökéletes volt, talán csak egy üveg pálinka hiányzott a teljes boldogságomhoz…illetve plusz 15 fok éjszaka.

Alex-szel ronggyáfagyó versenyt tartottunk a sátorban: hol ő nem tudott aludni attól, ahogy én reszketek, hol én nem tőle. Úgyhogy egy megoldás maradt: kikászálódtam a sátorból és nekivágtam a medencéknek. Mondanom sem kell, hogy a fejlámpámban az elem ebben a katartikus pillanatban intett búcsút, úgyhogy ott ültem a korom sötétben egymagam a semmi közepén, de legalább melegben. Gondoltam vagy a fagyhalál, vagy ez…persze beugrott ismét, hogy ki és miként fog mindjárt kinyírni, de azzal nyugtattam magam, hogy még a pszichopaták sem olyan idióták, hogy télen felmásszanak ide csak azért, hogy engem eltegyenek láb alól…

 image

Igazam volt, túléltem a hideget is, baromi ügyesen meggyújtottam és felügyeltem a tüzet (miközben a fenti nótát üvöltöttük kappanhangon, négyen, három akcentussal), boldogan majszoltam a porkrumplipüré-babkonzerv vacsinkat is, és felcipeltem a hátamon egy fél házat…Cserébe olyan élménnyel gazdagodtam megint, ami egész életemben elkísér majd! (Deakkorsesosetöbbettélensátrazás!!!)

Még több kép a fb-on!

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

August 2020
M T W T F S S
« May    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: