Blog All

Kérd és megadatik

Vinkó Úrnak üzenem1 – a mai poszt röviden: sivatag, fukin’ meleg, beszívtuk, Uluru.Vinkó Úrnak üzenem2 – ne munkaidőben olvasson! Vagy menjen ki a budira. Vagy szoktassa rá a blogra a főnökét is!
Hiszek a vonzás törvényében. Hiszek abban, hogy ha nagyon vágyunk valamire és erősen koncentrálunk (=teszünk is érte), akkor előbb-utóbb megkapjuk.

És én nagyon vágytam két dologra. Az egyik a kaland volt. Nagy utazás, a világjárás. Tehát mindaz, ami nem történik meg a monitor előtt. A másik egy jéghideg Coca-Cola. Mi otthon csak karácsonykor iszunk kólát. Nem vallási okokból, egyszerűen csak nem iszunk színezett cukros löttyöt a hétköznapokon. Az egészség puritán dolog, az önpusztítást meghagyjuk ünnepnapokra.
sivatagikep
De bent, a közel 50 fokos sivatagban nem vágytam semmi másra, csak egy jéghideg kólára. Rengeteg jéggel. Az se lett volna baj, ha gépi. Bármi jobb lett volna a meleg állott víznél, amit már napok óta cígöltünk magunkkal, át a sivatagon.

Mert az úgy van, hogy a sivatagot nem lehet félvállról venni. És ha közel 6500 km-en át szeled, akkor főleg nem. Áthajtottunk a Simpson, a Gibson, a Central és a Great Victoria sivatagokon. És nem volt jó. Mert a sivatag szép (különleges). Mondjuk úgy max. 1000 km-ig. És érdekes. Szintén max. fél napig. Ellenben irgalmatlan meleg. Én meg otthon sem szerettem a meleget ugye (izzadunk, ragadunk, lihegünk, nem alszunk…mért jó ez???). Mindezt egy kocsiban, ahol nem működik a klíma, három héten át, mégkevésbé.

Életfunkcióim lassan a minimál felé tendáltak, napi sivatagi rutinunk beállt: 11 és 4 között nem volt erőm beszélni se, enni se, hörögni se az első klímás kocsmáig. Délután fél ötig csatlakoztunk a kamionsofőrök és az abók csapatához: előbbiek a kocsmában, utóbbiak a fák alatt próbálták átvészelni az elviselhetetlent.

kocsma
Délután öttől mentünk, míg bírtuk, hajnalig. Aztán pár óra alvás következett, persze ez is csak abban az esetben, ha mi kerültünk ki győztesen a rovarok vs. két szerencsétlen magyar kalandor párbajból. Mondanom sem kell, tízből kilencszer nem mi nyertünk.
Szóval, nem nehéz elképzelni, milyen állapotban érkeztünk meg Darwinba Erikáékhoz és hogy aztán miért töltöttünk el napokat Balin a klímás szoba sötét magányában. Erikáéknak ezúton is köszönjük, hogy végtelen kedvességükkel elhalmoztak minket! A mangótokat, gulyás leveseteket és a négy pöttömöt azóta is emlegetjük! Reméljük, hogy mihamarabb viszonozhatjuk Nektek mindezt! És amúgy az milyen menő már, hogy 1. Az otthonomtól tizeniksz ezer kilométerre tök véletlen földijeimbe szaladunk? (Éljen Kecskemét!), 2. A világjáró biciklis házaspár után minket láttak vendégül.
Csak egy kólát akartam. Mert ugye mész Darwinból az Ayers Rock-hoz (abó nevén Uluru), és pikk-pakk 1500 km alatt ott is vagy. Aztán megnézed AU jellegzetességét a nagy vörös monolitot. Várod a spiritualitást, mégiscsak egy szent helyet látogatsz meg hajnali fél 6-kor. Erre csak a legyek jönnek, meg Ursula kezdi el rángatni a hátsóját. Hogy Ő most inkább mégse szeretne még 1500-at menni a dögmelegben, menjen, akinek hét anyja van.

Én tényleg tökéletesen megértettem Ursulát: én a jéghideg kólámra vágytam, ő meg benzinre. Mármint normálisra, mert hogy már ezt is tudjuk: Northern Territoryban nem szabad, csak prémium üzemanyagot tankolni, a másikból ugyanis az abók szipuznak. Ezt Tony haverja mondta el nekünk. Tony meg a mi haverunk lett, miután kétségbeesetten próbáltam neki angolul elmagyarázni, hogy Ursula nem megy, valószínűleg az üzemanyag szűrő, vagy a benzinpumpa adta meg magát. Igen, kérünk segítséget. Ja, 143 dollárért vontatást inkább mégsem, akkor besétálunk mi és megszereljük mi.

kiszaradt to
Tony akkor lett hát a barátunk, amikor megjelentünk a műhelyében. Óriási szerencsénkre Ursula a kemping bejáratától alig 200 méterre állt le, mondanom sem kell, 350 km-en át sehol semmi ezen az egy műhelyen, egy reptéren, meg a mosodán kívül. Térerő se. Szóval, az égiek nagyon vigyáztak ránk. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy mi nem fogjuk ezt tudni megszerelni (a királyi többes csak a lelki erősítésre vonatkozik, amúgy ha rajtam múlna még az ablakmosó folyadék se lenne utántöltve…), Tony értünk jött munkaidő után és bevontatott minket sutyiba, hogy ne kelljen ezért fizetnünk.

Az éjszakát így hát egy roncstelepen romantikáztuk végig kettesben, mosdó, wc, és jéghideg kóla nélkül, fejenkét minimum 63 bogár társaságában. A kaland tehát pipa.

Másnap reggel Á óriáscimbibe került a műhely összes dolgozójával, így nem csak fele pénzből megúsztuk, de kaptunk két ingyen gumit is. Az meg jó!

Ennél már csak Port Augusta határát volt elérni jobb, és ezzel kikeveredni a vörös szörny karmaiból. Belegondolni is hihetetlen, de már csak kb. tíz napot töltünk itt, aztán irány át NZ-re. Szóval, most minden jó, van civilizáció, emberi hőmérséklet, óceán, csak egy dolog nincs még mindig: jéghideg Coca-Cola…megyek, vadászok egyet!

Mindenkinek van egy álma

Á-nak gyümölcsfák vannak benne, nekem az ENSZ, Gozanak pedig egy turist agency. Meg egy lakás, ahova elköltözhetne a családjával és egy angol tanfolyam Sydney-ben. Azzal lenne jó angolja (mert itt Balin egy hónapra az angol tanfolyam kb. 200 dollár lenne kezdő szintnek, a haladó még drágább), aztán visszajönne és keresne egy jobb állást, amiből lenne több pénze és megnyitná az agency-t. Mert szereti Ő, amit csinál, csak a fizu nem a legjobb. Végül is átlagos, 130 dolláros havi fizuja van, de a feleségének is dolgoznia kell, merthogy van két szép lányuk.

A kopi luwak csészéje Balin 5 dollár. Magyarországon 25 ezer Ft körül van. Goza fizetése egy csésze kopi luwak Pesten.
kavebab
Goza nagyon jó ember. Szereti a feleségét, imádja a lányait. Tiszteli az isteneit, alázattal van a munkája iránt. Kedves velünk és örül mindennek, aminek mi is. Goza ma 10 órán át furikázta a hátsónkat. Elvitt minket színházba, ahol megnézhettük a tradicionális indonéz táncot a jó és a rossz küzdelméről. Azt nem tudtuk követni, hogy pontosan ki nyert, de a szumós pasit a sárkány elpicsázta, a majomnak meg 5 pasi játszott a farkával. Lassan semmin se lepődünk meg. Tradíció, na.

Aztán részt vehettünk egy frenetikus kávékóstolón, ahol jól megnéztük magunknak ezt a lusta oposszumszerű jószágot és ihattunk egy csészével a világhírű ‘macskaszar’ kávéból. A dög aludt, mert nappal piheni ki az éjszakai kavébab lejmolás fáradalmait. Mondjuk, gőzöm sincs, hogy ha csak kávébabot zabál, akkor hogy nem pörög egész nap. Erre a fejtörőmre a balinézeknek se volt válaszuk. Valaki esetleg? (a kopi luwakról bővebben itt: http://www.erdekesvilag.hu/a-vilag-legdragabb-kaveja-kopi-luwak/)

Megkértem Gozát, hogy ne a szokásos parasztvakítós helyen ebédeljünk, vigyen oda, ami helyi, cuki, finom. Így hát kikötöttünk a helyi tutiban, és én újra dobtam egy erőteljes lapáttal a boldog kövér kislány állapotomon. Mindegy, majd Wellyben lefutom. Legalábbis a boldog kövér kislány énem mindig ezzel nyugtatja magát, miközben két pofára tömi a mogyorós csirkét meg a mangó smoothie-t.

rizsterasz
Voltunk rizsteraszon is, aztán hosszas vívódás után elmentünk a majomerdőbe. Illetve megvettük a belépőt, bementünk, majd én azzal a lendülettel bemenekültem a mosdóba. A majmok ugyanis gusztustalan kis népség. Ezt eddig is tudtam, utáltam is mindig őket, de nem gondoltam, hogy még a kenguruknál is nagyobb parák. Ahogy kurkásznak, ugrálnak, meg felmásznak az emberre, az annyira ijesztő, hogy én inkább választottam egy bali public toilettet helyettük. Pedig aki járt már Ázsiában, vagy erre felé, az tudja, hogy miről beszélek. Általában dzsuvásak, vödörből mert vízzel tudod csak leöblíteni és még lábat sem lehet bennük mosni…legalábbis a felirat szerint.

Én nem is tudom, hogy ezek után mire számítsunk a túránk második napján. Mindenesetre lemegyek masszázsra, abból baj még sosem volt!

Veszély minden irányból

Be kell vallanom, néha nagyon irigylem Á-t! Irigylem a lelki egyensúlyáért, a jövőről alkotott határozott (és szerintem teljesen életképes) elképzeléseiért, a józan paraszti eszéért (ami nekem még csak véletlenül sincs), illetve azért is, hogy 50 fokos katlanokban is boldogan tud horkolni.

Míg én épp az aktuális hőgutámmal küzdök. Jelen bejegyzésem kapcsán bátran felvállalom, hogy egy puhány p.csa vagyok, de na! Otthon sem értettem soha, miért jó, ha a hőmérséklet 25 fok fölé megy: izzadunk, ragadunk, nem alszunk, nyűgösek vagyunk. Én a telet szeretem, meg a tavaszt, meg az őszt. (igen, tudom, akkor hülyegyerek ménem maradtál itthon minek mentél a sivatagba?!)

Á az a ritka fehér holló, aki ha megígér valamit, az úgy is van. Megígérte, hogy lesz itt még dög meleg: hát van! Mondjuk az én lelki szemeimben ez úgy élt, hogy akkor lesz majd jó idő, ha a tengerparton vagyunk, ahol önfeledt sikongatások közepette szaladok be a kellemesen hűs habokba, majd kiérvén, három szörfös fiú kenegeti a hátam napolajjal. Háhogyne!

Egy hete nem alszom 3-4 óráknál többet, mert a hőség éjjel 11 előtt elviselhetetlen, hajnal ötkor meg legkésőbb kelünk. Kettő között forgolódok, és esetleg alszom valamicskét. Lassan olyanok vagyunk, mint egy bio-hőmérő: 38 fok felett már nem bírjuk egymást elviselni (ilyenkor képesek vagyunk egymás torkának esni apás szülés, az aboriginal életmód, vagy benzines kanna témában is – mind baromi fontos téma, ugye!). Eleinte komoly pánik fogott el, hogy úristen, hát itt a vég, közel két hónap összezártság után megutáljuk egymást, de feltűnt, hogy elég csak a szupermarket hűtőpultjához közelebb mennünk, máris teljes köztünk a világbéke. Úgyhogy együttélésünk boldogabbá tétele érdekében mostanában gyakran keressük a klímás benzinkutakat, boltokat, könyvtárakat, kocsmákat, ja, meg a medencés kempingeket.

42 fok (árnyékban) felett pedig eljön az a (sokak által otthon hiába remélt) állapot, hogy én egy büdös szót sem vagyok hajlandó szólni. Ez odáig fajul, hogy újabban Á már ilyeneket mondogat: O, kérlek szólalj meg! Csak egy mondatot! Lécci! Épp az egyik ilyen (semmibe vett) kérlelését követően egyszer csak arra ocsúdtam fel, hogy Á satufékez (ez idáig csak a szokásos, mindig ezt csinálja, ha fotó témát lát), majd feltépi a hátsó ajtót (biztos szomjas), majd a tarkómra borít kb. két deci jeges vizet (na, ez nem a szokásos!) némi aggódó szitkozódás kíséretében.

Á-nak egyébként mostanában baromi sok dolga akadt: küzdeni a hőguta ellen (nem egyszerű), elviselnie engem (tyűűű, barátom!), szeretgetni Ursulát, akinek szintén felforrt az agyvize ettől a melegtől (megértem, de totál szívás), levezetni néhány ezer kilométert (kisujjból) és ma éjjel elkergetni két pofátlan suhancot, akik épp a biciklijeinket kívánták lebuherálni a kocsinkról. Pedig azt hittük, hogy a kirándulásunk csúcspontja itt Northern Territory-ban az volt, amikor a Kakadu méltán híres Yellow Water holtágán hajózva azért fordították vissza a csoportot (amelyik épp rettegéssel vegyes ámulattal nézte a krokodilokat és a vízi bölényeket a vöröses arany fényű naplementében), mert a parton lövöldöznek az abók és hogy valaki meg ne sérüljön.

A Top Enden ilyen kalandos hát az élet: futott át előttünk emu, kenguru és dingó is az úton, csípnek és marnak a hangyák meg a rovarok és kiugrálnak a vízből a krokodilok.

És az is biztos, hogy a sivatag tényleg veszélyes. Az ozziek nem is pörgik túl, hogy könnyebbé tegyék számodra az utat, közel 180-200 km-en át se budi, se víz. Mindegy, ők szóltak előre mindenhol, hogy mindig legyen nálad tartalék (min. 10-20 liter) víz és üzemanyag. Térerő ugyan nincs, ha bármi bajod lenne, de mivel engem egy főhadnagy képzett ki a túlélés szabályairól, én nem izgulok (mondjuk asszem Ádám nem dícsért volna meg, amikor felmentem a kilátóhoz egy szál kisszoknyába, víz nélkül, oldaltáskával- kisszoknya, meg táska, érted! Még jó, hogy sminket nem dobtam fel mellé.)

Viszont elmondhatatlan érzés volt a Yellow Wateren csónakázva békés vadlovakat, lustálkodó bölényeket és meseszép vízililiomokat nézegetni. Azt az érzést pedig sosem fogom elfelejteni, hogy milyen a trópusi medence tükrére felfeküdve bámulni a csillagokat. Két hőguta között azért akadnak itt is tökéletes pillanatok! Keddre pedig már trópusi viharokat mondanak, úgyhogy mire visszaérünk Baliról, bele is csöppenünk a nedves évszakba…

Németeknek akciósan

Miután a Magnetic Islandon eltöltött napunkkal búcsút vettünk a tropical Queenslandtől, 2600 km állt előttünk, hogy elérjük Darwint és a Kakadu Nemzeti Parkot. Utunk újabb állomása a Northern Territory, amely hivatalosan nem elismert állam ugyan, de elszántan próbálja kivívni magának a közigazgatási függetlenséget. Eme 2600 km-ünk nagy része (mondjuk úgy 98%-a) a vörös földes sivatagon vezetett át, kb. 40 fokban, klíma nélkül.

Ursula ugyanis ledobta a melegtől az ékszíjat. Mondjuk nem csak ő. Én közel hat órán át nem voltam magamból hajlandó – némi kétségbeesett nyöszörgést leszámítva – semmilyen hangot kiadni, mert úgy éreztem, hogy minden egyes szóval plusz egy fokkal növelem a kocsiban amúgy is elviselhetetlen hőséget.

 medence

Miután feltűnt nekünk Ursula gyanús hörgése, meg kellett hogy álljunk néhány napra, mert hát mit ad isten, hogy persze pont akkor van public holiday (mondjuk ozziéknál kb. havonta van vagy hosszú hétvége, vagy school holiday…), amikor nekünk haladnunk kéne. Szorri, mondták, itt most három napig a fű se fog nőni, alkatrész majd keddtől várható. Nem volt mit tenni, befordultunk az első kempingbe, majd két perc múlva ki is, mert ha nem foglaltál barátocskám helyet (kempingben helyet mióta foglalunk???), akkor ezt benézted…így érkeztünk meg Steve-ékhez, persze zárás után, de ők befogadtak. Á nekem intézett második mondata után pedig kiderült, hogy Steve igazából István, magyar felmenőkkel és óriási szívvel. Amint kiörömködtük magunkat és elmagyaráztam (na, ezt mondjuk látni kellett volna!), hogy az ékszíjfeszítő tárcsánk csapágyas lett (nem akarod tudni hogy néztem Á-ra, akik ilyen szavak fordítását osztotta ki rám feladatnak!), Steve egyből odaadta a szerszámos készletét és elkezdett telefonálgatni, hogy keddre legyen alkatrészünk. Nem kevésbé tünci felesége, Julie pedig felajánlotta, hogy lakhatunk a kempingben ingyen, mert hát elég lesz nekünk majd fizetni a kocsi miatt. Mondanom sem kell, azonnal imádtuk őket, szóval jól meg is hívtuk őket másnapra ebédre. Rittyentettünk nekik egy három fogásos menüt, aminek láthatóan nagyon örültek, mert hogy őket még soha senki nem hívta meg ebédre a kempingben. /Kedves Steve és Julie, ezúton is köszönjük Nektek, hogy ilyen csuda kedvesek voltatok és kívánunk Nektek szuper utazást jövőre! See Ya in Budapest! ;)/

steveandjulie
Így hát istenien elhesszeltünk 3 napot Mount Isa-ban, a Sunset Caravanparkban, lubickoltunk a medencében és elspanolgattunk német kispajtásainkkal. Kedd reggel pedig ott várt minket az alkatrész mosolygós házigazdánk asztalán, amit a férfiak (Á és Steve) addig bütykölgettek, míg Ursula hálás berregéssel jelét nem adta annak, hogy tovább állhatunk. (Azóta is csodálattal adózom Á kezeinek és tudásának, aminek hála egy ozzie autószerelő se gombolt le rólunk több száz dolcsit, hanem 23 dollárból megúsztuk az egészet. Úgyhogy most egy darabig nem nyaggatom Á-t azzal, hogy bezzeg a pasiknak milyen egyszerű az élet, mert állva pisilhetnek. Asszem kiérdemelte ezt a kiváltságot!)

Két hőguta, a teljes Száz év magány felolvasása (rádió a sivatagban nincs) és néhányszáz döglött kenguru tetem után megérkeztünk végre a Kakadu NP előszobájában álló Nitmiluk Nemzeti Parkba /Katherine Gorge/, ahol az alábbiakat tudtuk meg: nem csak mi vagyunk puhányak, ezekben a napokban 50 fok körül van a hőmérséklet a park területén.

krokodilmentes
Erre felé már vigyázni kell a sósvizi krokodilokkal, a dögkeselyűkkel és az aboriginálokkal is! Előbbire fittyet hányva a közel 50 fokban mégis bemerészkedtünk az elméletileg krokodil mentes folyóba (jajj, hát mégis van benne? upsz, bocsiiiii!), mert a medencés kempinget, ahová ismét sikerült ingyen bejutnunk csak ezt követően fedeztük fel. A madarakról itt azt kell tudni, hogy pofátlanul kitépnek bármilyen kaját a kezedből, úgyhogy csak okosan falatozzál kint a szabadban, mert úgy jársz, mint a pasi a medencében mellettünk, akinek a zacskó chips-ét vitte el egy hatalmas holló.
Utóbbiakról pedig azt, hogy óriási a szakadék az őslakosok és az európai ősökkel büszkélkedő ozziek között. Hiába az állam bűnbánó felzárkóztató politikája, az utcák itt telis-tele vannak részeg, drogos, bandákban lődörgő, láthatóan nyomorban tengődő bennszülöttekkel. Félelmetes, hogy az eddig csupán jólétről és egzotikus szépségéről ismert AU mennyire más arcát mutatja itt a perzselő Outback-en.

Ja, három dolog:

  1. Akárhova megyünk, csak német turistákkal találkozunk. Mivel négy hónapja nem követjük a híreket, kezd gyanús lenni, hogy AU-t vagy megszállták a germánok, vagy a németeknél egyet fizet négyen jöhet akció van, mert ennyi Jürgent a Balaton fénykorában sem láttam egyszerre…
  2. FONTOS KÖZÉRDEKŰ: Kb. 16 éves koromban (tehét alig 5 éve, nyehh), amikor nyárimunkáztam egy szállodában, egy német nőtől borravaló gyanánt kaptam egy könyvet, ami egy aboriginalokról szóló bestseller volt, a címe asszem Der Aboriginal (vagy valami hasonló) volt. Imádtam, de valakinek kölcsön adtam, és persze már nem emlékszem, hogy kinek (most amnesztiát adok, bárki is nyúlta le, ha eláruljátok a címét!) Van valakinek valami tippje, hogy melyik könyv lehetett az??? Léccilécci legyen, szeretném elolvasni megint! (Esetleg egyéb abókról szóló könyvet is ajánlhattok ám, köszi!)
  3. Nincs mit szépíteni, most már tény, hogy én parázok a kenguruktól! Legalábbis tőlük jobban, mint a kígyóktól meg a krokodiloktól. Lehet, hogy cuki a képük, de rám a halálfrászt hozzák a kiszámíthatatlan ugrabugrálasukkal! Így aztán míg Á spanolgatott velük, én nem győztem a kemping székből papucsomat lengetve sikítozni és válogatott magyar fenyegetéseket szórni, ha közelembe jött egy vérmes arcú erszényes fenevad…szóval, éreztem némi elégtételt ma, amikor végignézhettem a visitor centernél egy előadást arról, miként csontoznak ki egy óriási kengurufarkat…és ezt vehetitek fenyegetésnek barátocskaim!

+1 Darwinban Sydney-hez képest mínusz másfél óra van…MÁSFÉL…most komolyan: mi bajuk van ezeknek???

 kenguruaval

A két bögre emlékéhez

Mint tudjuk, a magyar ember leleményes. A csóró magyar meg még inkább. Így történt, hogy mi nem akartuk elfogadni a tényt, hogy a Nagy-korallzátony szigeteit csak szervezett utak keretében, 200 dodóért lehet fejenként megtekinteni. Szóval fogtuk magunkat és kúsztunk tovább Északnak.

Egyrészről, mert erre van az előre, másrészről, mert Airlie Beachen összeismerkedtünk Chelsie-vel, aki két dologról ismeretes: vélhetően ő belőle él az ozzi sminkes ipar fele, annyi alapozót ken magára, másrészről egy világtünci PADI-s lány, aki egyedüliként felfogta, hogy nekünk igazi búvárkodás kell, nem ez a parasztvakítás csilliókért. Úgyhogy Chelsie mesélt, magyarázott, telefonálgatott és térképeket rajzolgatott nekünk, hogy mit meg hol merüljünk az East Coast-on, illetve Balin. Így kötöttünk ki Ayr-en (pontosabban Alva Beachen), alig 200 kilométerre Airlie Beach-től, ahol ismét lehetett fürdeni a tengerben, és innen lehet AU top 1-es roncsmerülését (ami a világ első 5 roncsmerülésében benne van) végrehajtani.

 meruleselott

Szóval a férfiember elment játszani, én meg kitepedtem a napra és olvastam. Sokan nem zavartak, csupán délután került elő két kite-os, úgyhogy volt egy kis Számkivetett életérzésem. Még egy napig oda lett volna Á, aztán lehet, hogy arcot rajzolok a bukósisakomnak és elkezdek hozzá beszélni. Szerencsére Á még időben visszaért, fülig érő vigyorral, meg egy rakás élménnyel (fényképpel, videóval) cápákról, rájákról meg teknősökről. Én mondjuk nemtom ez miért tesz mást boldoggá (vérbeli búvár vagyok, mi?), de én jobban örültem valahogy, hogy nem vágtam mi van alattunk a vízben.

Amint megérkeztünk Townsville-be, megállapítottuk, hogy a National Geographic-os útikönyvet vélhetően egy sznob brit úr írhatta, esetleg egy vérbeli ozzie, mert hogy eddig amire az útikönyvünk azt mondta, hogy gagyi, az nekünk bejött, amit meg agyon ajnározott, onnan menekülhetnékünk volt. De lassan meg sem lepődünk azon, hogy Down Underen minden fordítva működik.
szamkivetett
A könyvünk már a múltkor is lapított a bálnalesről Hervey Bay-ben, most meg lehúzta Townsville-t és szépen elmismásolta azt is, hogy hülyegyerek, ha akarsz szigetre menni a NKZ-nál, akkor némmá, itt van a Magnetic Island (ahol a partról snookerelhetsz és élvezheted a korallzátonyt), 32 dollárért oda-vissza elvisz a ferry. Sebaj, mert mint mondtam, csoró magyarnak nincs párja. Ezt is kitaláltuk, ezt is megcsináltuk. Az egész part mentén ingyenes a parkolás, így a kocsit ott hagytuk és eltekertünk cangival a ferryhez, amivel 7 dodót (parkolójegy) megspóroltunk, majd nem átalkodtunk sétálni 18 percet a strandig, amivel még 14 dollár (buszjegy ára) maradt a zsebünkben. Hát így. Ellenben csomagoltunk mindenféle földi jót és csaptunk egy frenetikus pikniket az UNESCO-s Alma Bay-ben. Ezzel pedig búcsút is vettünk a trópusi Queenslandtől, a Nagy-korallzátonytól és a beach-ektől egy időre.

És hogy mondjak egy kis mérleget: 31 nap alatt 3418 km-t tettünk meg és ketten együtt 1480 AUD-t költöttünk, amiből 490 volt a bálnales és a Fraser Island megtekintése. Nagyjából tehát 1000 dolcsit költöttünk ketten, ételtre, italra, szállásra, benzinre, egyebekre. Napi háromszor étkezünk, ebből min. egyszer főtt ételt. Heti max. egyszer eszünk kész/gyorskaját, naponta kétszer kávézunk, minden nap eszünk zöldséget és gyümölcsöt és szeretünk pár esténként borozgatni a parton. Egy hónap alatt 16 különböző településen éjszakáztunk, ebből összesen négy éjszakáért fizettünk, 70 dollár értékben. Ha így nézem a matekot, kevesebből élek itt, mint otthon, semmiben nem szenvedek hiányt, de fantasztikus helyeken járok. Persze hiányzik néha a kanapém, Á horkol és néha roppant unom a nyilvános budikat, a hidegvizes tusolást és az éjszakai kínlódást, hogy kibírom-e reggelig pisilés nélkül. És igen, néha nagyon fárasztó folyton úton lenni, mindig azon törni a fejünket, hogy hol húzzuk meg magunkat, ahol nem büntetnek meg, hány naponta menjünk be kempingbe, ha tölteni és mosni kell, és hogy miként tartsuk a matekot. Ez a kaland nem megy másként, csak nagyon nagy adag rugalmassággal és türelemmel mindkét fél részéről, de ha néha vannak is nagyon kemény mélypontok, imádjuk az egészet!

nagymango
Ui.: Igen, mint érzékelhető, meggyógyultam, így visszatért a jófej (jófej???) O. Á azóta napi háromszor lebeg hálát az égieknek, azt mondja, ha beteg vagyok, kiakad a hülye p.csa mérőm (foggggggalmam sincs, hogy miről beszél!). Kis csapatunk ismét tele van hát kalandvággyal és pozitivizmussal. Szóval, ahogy jóapám szokta mondani: Szegények vagyunk, de jól élünk!

Ui2.: mai bejegyzésem annak a két ikeás bögrének szól, akik hősi halált haltak, miközben mosogattam (nyálcsorgattam). Nem tehetek róla, kb. húsz félmeztelen pasi haladt el mellettem egy szál kis törölközőben (a nyílt utcán, reggel 7-kor)… azért szerintem a pszichés terrornak is vannak határai! (és ez az, amire az ozziek nagy ívben sz.rnak…)

Murphy és a Nagy-korallzátony

A Nagy-korallzénél történt, Airlie Beachen, a tengerparti sétány közepén, miközben arany napsugarak cirógatták a lágyan fodrozó tengert és a pálmafák árnyékában bicikliztünk, hogy elhagyta a mondat a(z éppen sírásra görbülő) számat: Én haza akarok menni!

Ez olyan szinten lepett meg mind a kettőnket, hogy Á, aki amúgy vélhetően a világ egyik legtürelmesebb pasija, mondjuk, hogy nem túl szofisztikált stílusban elküldött az orvoshoz… mármint nem csak azért, mert elment az eszem, hanem mert a héten ami elromolhatott, az meg is tette: egészségi állapot, számítógép, hangulat, stb.

Én három hétig imitáltam doktorosat, mit sem törődve azzal, hogy amilyen doktor én vagyok, azzal nem kéne kuruzslósat játszani, pedig próbálkoztam kézrátétellel, porokkal, kamillával, miegymással, míg végül a fenti párbeszéd, meg az ausztrál egészségügybe való bepillantás lett a vége. Hát ennyi, tudni kell betegen is sznobnak lenni, érted, én Whitsunday-en megyek dokihoz, ahol még a névjegyükön is a szív alakú szigetecske van!

Mi tényleg eldöntöttük és akartuk is, hogy egy hetet most eltöltünk nyugiban a parton: O-nak lesz strandolás, napozás, (szörfösfiúk), Á-nak kocsi csinosítás, kamerázás, fényképezés. Helyette volt sztrájkoló laptop, 3 féle betegség (tudunk élni, na!), meg óriási kiábrándulás a világ egyik legnagyobb természeti csodájából. Persze, vélhetően a hiba bennünk van, de nem szeretjük, hogy a 74 mesés szigetet csak birka üzemmódban látogathatod szervezett utak keretében, hogy a tengerben nem lehet fürdeni a medúzák miatt, hogy a part tele van szeméttel (eldobált aksi, kutyaszar, műanyag poharak, stb.) és hogy a vízben meg jetskysek pöröghetnek kétszázzal.

furdes
Szóval a hangulati görbénk nem épp felfelé ívelt a héten, annak ellenére, hogy találtunk helyet, ahol ingyen lehet az utcán tölteni a cuccaidat, ill. van Bunnings is, ami meg ingyen wifit jelent. Már csak a meleg tus hiányzott a szentháromságunkhoz, így bepróbáltuk a couchsurfinget ozziéknál is.
Hogy finoman fogalmazzak, a pasi, aki elénk jött olyan szinten volt merev részeg, mintha ledugtak volna neki egy seprűnyelet. Vagy fel. Nemtom, de totál készen volt már este hatkor. Szavam se lehet, óriási buliba csöppentünk: a kiöregedett, 50 éves sörpocakos szörfös, a félindiai ‘főnök’, aki a 11. söre után indult dolgozni, a hippi szomszédasszony, három tíz év alatti kiskorú meg a hostunk. Vacsi (majd reggeli) gyanánt gyorsan megkínáltak sörrel minket (15 percenként eggyel, nem baj, ha még nem ittad meg az előzőt) és közben beszélgettek. Nemtom mondjuk kivel, mert mi kb egy büdös szót se értettünk a hostunkból. Mondjuk az megnyugtatott, hogy a szomszédai se. Igazi partykiller arcok voltunk és ezek után mi nem ültünk be a hostunk mögé a kocsiba, hogy elmenjünk vele pecázni, hanem inkább lefeküdtünk aludni.

Ebből persze nem sok lett, mert vagy üvöltött a tücctücc zene, vagy ordibáltak a vendégek, vagy madáretetőt farigcsáltak…igen, Down Underen hajnal 3-kor készítik őket, totál bekészülve, most már erre a titokra is fény derült!

Mivel mi ilyen uncsi sz.rfejek vagyunk, így a reggeli gyanánt felkínált második sör után sietősen leléptünk, pedig még a déli táncos-veretős bulira is meghívtak minket! Bezzeg mi meg folyton húzzuk a szánkat, de valahogy nem szerettem volna ott lenni, amikor a drogkommandó, gyámügy, feldühödött szomszédság ránk rúgja az ajtót, miközben a hostunk épp az asztalon fogyasztja a 43. sörét világítós parókában…

Hitünket Airlie Beachbe gyerekkori barátnőm (köszi, Lizikém!) közbenjárására előkerülő ozzi jegyespár adta vissza. Olyan fejedelmi lakomával (kenguru steak, tenger gyümölcsei, stb.) és olyan isteni puha ággyal és meleg tussal fogadtak, amit már csak a jófejségük überelt!
Szóval, kedves Daniel és Lauren, ezúton is nagyon köszönünk mindent és várunk Titeket jövőre Magyarországon. (remélhetőleg a gugli is így fordítja le Nektek és nem valami olyasmit ír ki, hogy megetetném az asszonyod három krokodillal!)
reggeli

Mi pedig most újra felfelé ívelő hangulati görbénkkel (kipihenve, meggyógyulva, újra tüncin) nekivágunk a sivatagnak!

Petike vs. Batman

Úgy itt ragadtunk Hervey Bay-ben, mintha csak muszáj lenne. Pedig ez a hely több, mint fura! Addig oké, hogy itt van a szomszédban a Fraser Island, ami Unesco-s és ‘must see!’, ugye, de pl. arról nem szólt a National Geographic-os útikönyvünk, hogy amúgy ez a bálnanézés fővárosa és hülyegyerek, ha élőben akarsz 40 tonnás bálnákat látni, meg szabadíccsátokkiviliset játszani, akkor ezt tényleg muszáj látnod! Én mondjuk azt hittem, hogy olyan lesz, mint otthon a szolgáltatások: baromi sok pénz, aztán majd távcsővel úgy a távolban láthatunk némi vízcsobbanást, amire azt mondják majd, hogy na, ezvótaz örüjjé! De nem!

balna

Befizettük, megtaláltuk a legolcsóbb csomagot, aztán olyan bálna-murit láttunk, hogy majd’ bepisiltünk a gyönyörtől: kb. 10-15 bálna csinálta kint a tengeren a show-t, énekeltek, prüszköltek, elúsztak a hajónk alatt, mellett, dobálták ki magukat a vízből, integettek. Mi meg hüledeztünk, meg videóztunk, fényképeztünk…mármint azok, akiknek nem ilyenkor telik be a memóriája, ugye… Mert hogy egyikünk balf.sz (rendre összetöri a poharainkat, megfürdeti a másik iphone-ját kamillában, mindig elejt/felgyújt/bénázik valamit)… a másikunk meg bajszos (mondjuk mázli, hogy a másikunk, rém hülyén festenék bajusz-szakállal, na).

Ugyanezen balf.sz személlyel minden nyaraláson anyagi katasztrófa történik: hagyták már el a pénztárcámat a teljes útiköltséggel, futottunk ki a keretből a nyaralás 3. napján, aztán ettünk kb.napfényt egy hétig, most meg eltűnt két bank között az éterben másfél- két havi megélhetésem. Mindenki széttárja a karját és mutogatnak nekem nem létező tranzakciókat. Mondanám, hogy leszarom, de 1. baromi sokat dolgoztam ezért, három állásban, és nagyon sokáig, 2. én vagyok a lány, aki 4,5 éve minden kiadását vezeti és a boltban két cent különbséget is megfontol, 3. emiatt most nem csak én szívok, hanem Á is, mert így a trippünk egy jelentős részét le kell vágni…szóval, finoman mondva most nem őszinte a mosolyom. Á szerint persze ez is, mint minden az életben, meg fog oldódni.

napkelte
Én meg kőkemény harcos vagyok, akárcsak Petike, a megtépázott kakadu. Úgy kezdődött, hogy feküdtünk a parton, Petike meg megjelent, tele harci sérülésekkel, kopaszon. És magyarázott. Én halálfrászt kaptam tőle, mert mindenhová jött utánam, úgyhogy visongva szaladtam be a vízbe és kérleltem Á-t, hogy mentsen meg ettől a veszett fenevadtól. Erre micsinál Á? Hozott neki kenyérkét, kupakba töltött neki vizecskét, aztán elbeszélgettek az élet nagy dógairól, míg én a vízben sikongattam. Kiérkezvén a vízből ott várt Petike üzenete: egy neonzöld szarkupac a törcsimen… oké, Petike, értem a célzást!

Mi ugyan azt hittük, hogy szerencsétlen csak csajozni akart és rámozdult a szomszéd kakadu nőjére, ami nem okos dolog ugye, de amikor (5 nap fa alatt hesszelés után) ma irgalmatlan vérnyogásra lettünk figyelmesek napikézés közben, hát a vér is meghűlt bennem: fürtökben lógtak a denevérek… (fújfújfújfúúúúúúj!)

denever
Azóta tudom, hogy nincs lehetetelen! Ha Petikének ment megküzdeni ezekkel, akkor én is megoldok bármit! (de azért mondanám a számlaszámom, ahová utalhattok… )

Én, a lízingelt feleség

Panaszkodik. Akár magyarral találkozunk, akár ozzikkal, magyaráz. Hogy íme, egy hónapja itt boldogítom. 0/24-ben. Hogy olyan, mintha lízingelt volna egy feleséget. Miért is? Mert időnként könyörgőre fogom, hogy csökkentsük a magic corner méretét az ágyamban? (semmi baj barátocskám, hogy én már nem férek el a sz.rságaidtól, értem én, hogy szerinted uralod a káoszt…meg hogy elég nekem fele akkora hely is, mint egy átlag embernek, de na…).

Vagy hogy felébresztem éjszakánként, hogy pisilnem kell? (mégis mire gondolt, hogy egyedül megyek ki a sötétben, mikor még ő is csak egy husánggal a kezében bóklászik esténként??? Pisilni meg kell. Ez nem kedv kérdése, ez színtiszta biológia. Ok, nem túl szerencsés, ha mondjuk a városközpontban, totál illegális overnight-olás közben, full kivilágított részen jön rám hajnal egykor és egy órát kell autózni, hogy új helyet és budit találjunk, de mit tehetnék? Ja, tudom, izzadjam ki!) Vagy az lehet a problémája, hogy időnként (férfi ésszel ok nélkül) kiborulok/pityergek/hőbörgök? (van oka. Mindig. Csak el sem kezdem magyarázni, mert Á meg az empátia messzebb vannak egymástól, mint én most Mo-tól… kár az energiáért, mire megértetném vele, már le is nyugodtam…) Vagy talán arra értheti, hogy öt nap után volt ‘lakáskulcsom’, közösen használjuk a telefonját, közös kasszán vagyunk, és mosom az alsógatyáit? Esetleg. Bár lehet arra, hogy be se fejezi a mondatot, én meg csinálom/adom/intézem. És fordítva. Hogy etetem. És állítólag szereti. Hogy tudja mikor nem szabad hozzám se szólnia. Én meg tudom, mikor kell AZONNAL megetetni/kávéztatni, ha lehet intravénásan. Hogy én spanolok az ő ozzie családjával, ő meg a barátnőimet zaklatja telefonon. Hogy bizalom van. Maximális, mindkét irányból és őszinte, normális, világos kommunikáció. Máshogy nem is megy, az ember nem utazik/él hat négyzetméteren (egy campervanban) valakivel hónapokon át, ha ez nem így működik. Márpedig rizikó az volt, hiszen két vadidegen került össze, és az egyetlen kapcsolódási pont egy baráti pár volt, meg az NZ vízum, amit egyikünk sem kapott meg első körben (de nem hagytuk aztán magunkat és aztán az is lett, juhuuu!)

ananasz

Egyébként a hét jó híre, hogy végre megtörtént! Irgalmatlan hosszú hónapok után tegnap végre én is átadtam magam a gyönyörnek és belemerészkedtem a nagy sósba. Katartikus élmény volt! Úgy három másodpercig, aztán pofánb.szott egy akkora hullám, hogy húsz percig köhögtem fel a sós vizet. Mindegy, jó volt. Vigyorogtam, mint Nimbin lakossága esténként.

A hét első felét AU vélhetően egyik leggusztustlanabbul gyönyörű helyén töltöttük: Noosa Heads-ben, a Sunshine Coast-on. Annyira szép volt, hogy már büntetni kéne! Van itt folyó, tenger, tavak, dombok, national parkok, és rém jófej emberek! Ja, meg körfolgalom 37, negyven kilométeren. Nem jöttünk rá, hogy ezt miért így csinálták, de tuti jó okuk volt rá: az ember nem épít közel félszáz körforgalmat véletlen (De John, mi ez a 40 körforgalom, hát csak kettőt rendeltünk?! Jóvanna, megszaladt! Azért maradhat? Végülis…)

Szóval, ezúton is nagyon köszönjük Norbinak, aki ismeretlenül beajánlott minket Tibihez egy kávéra (mert nekem ennyire tünci olvasóim vannak!), és Tibinek, aki szintén ismeretlenül behívott minket meseszép otthonába egy isteni tusra/kávéra/reggelire! Aki Noosa Heads-ben járna, feltétlen üljön be egy finom kávéra/borra/vacsira az Aromas Café-ba, és élvezze a milliónyi leddel kivilágított főutca látványát, varázslatos!

aromas_cafe

Valószínűleg nem a mi kedvünkért, de volt némi erdőtűz is, csak hogy még festőibb képeket tudjunk készíteni a helyről. A jó hír, hogy Á fotóz/videóz mindent, így egyszer csak lesznek ám normális képek és felvételek is erről a tripről, addig az én frenetikus tehetségemmel kell beérnetek (öööö, igen, én is tudom…azért köszi a türelmet!). Viszont új hobbit találtam: nyálcsorgatva bámulásnak hívják. Mióta láttam a kite-osokat meg az életmentőket edzeni, azóta a szörfösök már uncsik… nehéz ám itt az élet, én mondom! Néha azt se tudom, kiben/miben gyönyörködjek, meg hogy hány lépés távolságra küldjem magamtól Á-t, hogy legalább annak az illúzióját megtartsam, mintha egyedül lennék itt, hátha leszólít (beken naptejjel/azonnal belémszeret/elvesz) egy ozzie félisten. Igen, én is tudom, hogy előbb nyerek amerikai állampolgárságot azon a lottón, amin nem is játszom, de azért egy lízingelt feleség is álmodhat nagyokat, nem?

kiteosok

A Fraser Island előtt gyorsan vettünk még egy jobbost és hesszeltünk egy napot a Rainbow Beachen, ami két dologról emlékezetes: az aboriginal legenda szerint azért tündököl 70 árnyalatban a homok, mert a Szivárványos Kígyó bőrének színeit viselik a sziklák (a geológusok picit máshogy magyarázzák, de az uncsi). A másik, hogy itt ettük életünk első (és remélhetőleg utolsó) sárgarépás hagymaszószos kuszkuszát…nem akarod tudni! Mindegy, én megfőztem (hűtőprojekt volt), Á meg zokszó nélkül megette. Hát így jár az, aki a netről lízingel magának feleséget.

De mihez kezdünk 12 kiscsirkével?

Nimbin után visszatértünk a beachre: a Gold Coast felé vettük az irányt. AU Siófokja pont annyira hozott minket lázba, mint Mo. Siófokja szokott: örültünk a napsütésnek és a viszonylagos melegnek, amúgy meg baromira nem vagyunk oda az ilyen túl populáris helyekért. Én lassan már olyan leszek, mint anno a Francia volt: ahol tömeg van, meg ami szerepel az útikönyvünkbe, azt én lehetőség szerint kerülném. Ennek ellenére megagiga boldogsággal terültem el a Surfers Paradise sárga homokos strandján és adtam át magam a semmittevős-nyaralós életérzésnek két napra. De még mindig nem fürödtem a nagy sósban!

Három hónap szigetlét után már kezd kicsit nevetséges lenni ez: tenger és óceán mindenhol, én meg még mindig kapucnis pulcsiban közlekedek és hosszú pizsiben alszunk, paplan alatt…úgyhogy felhagyhattok az AU-ban mindig meleg van és tele van kígyókkal/pókokkal/krokodilokkal sztereotípiákkal! Lesz ugyan ebből mind, csak még mindig nem vagyunk eléggé északon. Legalábbis Á ezzel hiteget engem…

brisbane

Történtek velünk jó dolgok is a héten: az egyik Brisbane. Kb. semmit nem tudtunk erről a városról ideérkeztünk előtt azon túl, hogy egy nagyon kedves pár beenged minket a fürdőszobájába és moshatunk is náluk. Mivel a meleg tus/wc/konnektor szentháromság körül forog az életünk, így az ilyen jellegű felajánlások egy lottó négyesnek felelnek meg. Igyekszünk ugyan kinti magyarokkal nem nagyon találkozni, mert hát angolozni jöttünk ide, vagy mifene, de sikerült kifognunk Brisbane vélhetően legjobb fej családját: amellett, hogy ők főzik a Keleti-part legjobb kávéját, a browniejukról már nem is beszélve, egyből megvolt a közös hullámhossz! Á-ra azonnal lecsapott Samu és Bruno, így a kalózcsapat háromfősre duzzadt, amíg mi megvitattuk a hortobágyi palacsinta és a jó kávé rejtelmeit.

A városba egyébként totálisan belezúgtunk: őrületes vagyont érő (30 dodó/db) biciklijeinkkel térképeztük fel a belvárost, ami a Brisbane-folyó partján terül el és egyszerre felhőkarcolókkal teli nagyváros és mégis családias kisközség. Ez a város sem lóg ki az ozzie életérzésből: van itt nyilvános medence a város kellős közepén, sziklamászós fal BBQ helyekkel, homokos mű-beach (ha már igazi nincs), igazi hippi piacok isteni kajákkal meg göncökkel, valamint ‘Feel Good!’ felkiáltással teli táblák mindenhol. És mi így is teszünk!

Csak az elköszönés része nehéz nekem mindig, ha olyan emberekkel találkozom, akik belopták magukat a szívembe. Én ilyenkor némán hüppögök kicsit, hiszen sosem tudom, hogy látom-e ezeket az embereket még valaha (Á persze csak néz rám kérdőn, hogy most meg mé’ kell pityeregni!?). Hihetetlen milyen gyorsan elkezd az ember kötődni dolgokhoz, helyekhez, személyekhez, akiket megszeret. Sétálgatván a vasárnap délutáni napsütésben az volt az érzésem, mintha kicsit a régi, boldog otthoni életem élném, amikor vasárnaponként kirándulni jártunk vagy Budapest utcáin andalogtunk a tavaszi melegben. Ilyen lett nekem Brisbane is, mint egy kedves, pesti vasárnap délután…

feel_good

Á-val való együttélésünk 26 nap 0-24 után is még zökkenőmentes, megtanultuk egymást kezelni: aki sz.rfej, az éhes/kávé kell neki. Minden nap kell egy ‘napike’ (=délutáni szundi)! Nem kell sietni…soha…sehovase…, ha meg kellett volna, már úgyis mindegy. O-nak kell net minimum kétnaponta. Különben elviselhetetlenebb lesz, mint egy csapat menstruáló börtönőr Kalocsán. Egyikünk állandó pakol, másikunk azt hiszi átlátja a káoszt (nem.). Már beletörődtem, hogy az otthonunk időnként maga a Bermuda-háromszög: néha benyel dolgokat, amiket aztán hetekig/hónapokig nem találunk. Most épp 12 tojás tűnt el. Gőzünk sincs hol lehet, már mindent átnéztünk, még az Á ágyának végében lévő magic cornert (értsd: totális káoszt) is felszámoltuk (fél napra), de semmi. Igazából lesz.rnánk, csak azon filóztunk, vajon mit fogunk kezdeni 12 kiscsirkével, ha kikelnek az Ulurunál?!

Mert kell nekünk egy napszemüveg!

Ezzel a felkiáltással nyomott Á egy satuféket meg egy szolid U-turn-öt ott, ahol persze combomnyi vastag a záróvonal. Dehát nem igaz, hogy nem értem, hogy Down Underen napszemcsiből sosem elég! Atomkész szörfös hippicsákótól kiimádkoztunk kettőt 10 dolcsiért, csupán annyit kért, hogy vegyünk egy szörfdeszkát is hozzá 489 dodóért. Á zseniális angoljának köszönhetően napszemcsik jöttek, szörfdeszka egyelőre maradt (de érzem rajta, hogy ez a fajta önmegtartóztatás csak átmeneti!).

Mert Nimbinbe nem érkezhetünk meg rózsaszín (!!!) napszemcsi, lobogó loknik, buggyos-színes gatya és óriási LOVE-PEACE-SUNSHINE életérzés nélkül! Byron Bayből az utunk az erdő közepén lévő hippifalvára vezetett, ahol a fákat szivecskés motívumok díszítik és a szivárvány meg a fű az alap. Egyikből következik a másik, ha értitek mire gondolok. Itt még a helyi zsaru is tolja a kapitányság előtt, mert hogy itt legális a természet szeretete. Én persze szanaszét paráztam magam, hogy milyen kész arcok vannak mindenhol, meg hogy vajon elmosogatják-e rendesen a söröspoharakat a ‘kávézókban’, Á meg csak röhögött rajtam: nehéz a hippiélet egy jogásszal, na… állítólag még lazulnom kell. Fogalmam sincs mire érti ezt…

au_bolt

Hiszen már van napszemcsink, buggyosgatyánk (mármint nekem), szivárvány a szívünkben meg napsütés odakint! És a legnagyobb stresszforrásunk a hol tudunk pisilni? kérdéskörbe tartozik. Ebben a totál laza országban képesek ugyanis az emberiség elleni legnagyobb vétséget elkövetni: délután 4 és 6 között bezárják a nyilvános wc-ket. NZ csodásan tiszta, mindig nyitva lévő, mindig jól felszerelt (wc papír, kéztörlő, szappan, egyebek) budijai után nekem kultúrsokk az,  ami itt folyik. Mégis mit gondolnak ezek, hogy délután négy után nem szólít már a természet?!? Á persze ezen se görcsöl túl sokat, fiúból van, ugye,  de campervanos kislányként engem a budikon lévő lakat időnként kihoz a sodromból. Szóval, jó tanácsom az ide készülőknek: Tena Lady, bili, vagy ne campervanozz, hanem lakjál szállodákban (uncsi…)!

És hogy mi kell még ahhoz, hogy tartani tudd a borzalmasan csoró költségvetésed?

  1. Széles mosoly és padlógáz, amikor be- és kihajtasz egy kempingből, ahol eszed ágában sincs fizetni, ellenben tusolsz melegvízben, feltöltöd az elektromos kütyüjeid és főzöl-mosogatsz. Á azt mondta, gyakoroljam a pléhpofát, jól jöhet még bármelyik határon, ha épp új bizniszbe akarnék fogni…
  2. Tudj teljesen kussban maradni esténként, hogy ne nagyon hívd fel magadra a rendőrök figyelmét, mivel utcán autóban aludni elvileg nem annyira lehet. Elvileg. Mi nézzük a ‘no overnight’ táblákat, amúgy meg leparkolunk és lapítunk, mint az a bizonyos a fűben. Egészen addig, míg valami totálisan agyament baromságon egyikünk (lehet tippelni melyikünk) el nem kezd hangosan vinnyogni az ágyban…másikunk meg ezen kezd el röhögni. Aztán persze ezt is csak addig csináljuk majd, míg a közterületes meg nem b.sz minket ezer dolcsira…na, majd utána vihorásszál, aranyom!
  3. Barátkozz össze a gondolattal, hogy a meleg tus az ajándék! Meg a konnektorok (amiken a kütyüket töltjük fel), meg a wifi. Igen, a wifi még mindig a Maslow piramisom alján szerepel, bár már kezdek lejönni a szerről, mióta bebizonyosodott, hogy az ozzik a nyitva lévő public toaleteknél jobban mar csak az internettel smucigoskodnak. Így aztán az elmúlt három hétben a legjobb barátom az itteni Burger King (Hungry Jack’s) és a Caltex benzinkút lett, ahol időnként free wifit érek.
  4. Légy kreatív! A túra végén kiadhatnék egy campervanos szakácskönyvet, az már tuti, olyan kajákat alkotok, amik a földön nem léteztek eddig és eszed ágában se lenne otthon megenni, de itt maga a mennyei manna. Röviden és tömören jellemezve Á az első neki készített reggelimre csak annyit kérdezett: “Mi ez a szar, amit eszünk?” Azóta persze belátta, hogy jobban jár, ha úgy csinál, mint aki élvezi is, amit kap, úgyhogy már meg sem lepődik, ha elé teszem a spenótos-vegemite-os (sós élesztőkrém)-kagylós kenyeret ebédre.

You know, hát ez az igazi campervanos életérzés!

10668861_1522266087990926_4933732827617075646_o

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

September 2017
M T W T F S S
« Aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: