Blog All

Lécci, ne!

Reggel hét van, a markolós már bőszen dolgozik az ablakunk alatt, bővítik a szállásunkat. Személy szerint engem ez egyáltalán nem tesz boldoggá. Az ütvefúró hangerejének növekedése fordított arányban van a jókedv rátámmal.

Hétközben cizellálják, akkor 5 és 7 között csinálja, mondjuk az nem igazán érint, mivel ugye negyed 6-kor kelek, hogy szakácsként hasznos tagja lehessek az új-zélandi társadalomnak.Szóval, lenne ez a két kis nyomoronc reggelem kialudni magam, de ha nem, hát nem (Zsitit persze max az én hőbörgésem zökkenti ki a durmolásból…fejére húzott párnával horkol tovább…férfiak…). Mindegy, alvás helyett elolvashatom a hatodik ‘Eszedbe se jusson hazajönni!’ kezdetű levelet.

Anno azért kezdtem el ezt a blogot írni, hogy ne kelljen mindent huszonnyolcszor elmondani, szóval a mai poszt is erre szolgál. Úgyhogy aki ma ugrabugravicces írásra vágyik, az ne is olvasson tovább, ez nem az lesz!

Szeretem a barátaimat (ez valami őrület meglepő infó lehet most!), mert intelligens, dolgos, csupaszív emberek. De újabban sokszor belefutok az alábbi kezdetű beszélgetésekbe, és őszintén szólva nagyon elkeserítenek:’Haza ne gyere! Itthon minden szar! Maradj, ameddig tudsz!’

Na, most akkor mi van!?! Amikor kitaláltam, hogy hátrahagyok csapot-papot, felmondok, kiköltözöm a kicsilakiból, eladogatom a dolgaim zömét és egyedül nőként nekivágok a világ túlfelének, akkor arról akartak lebeszélni. ‘Minek mész már ennyi idősen? Van egy normális jogász állásod, mit akarsz kint csinálni, mosogatni? Nehogymá külföldön takarítsál a jogi diplomáddal!’, stb…

Most fordítottunk: ‘Ide ne gyere haza, itt lehetetlen élni! Mennyit keresel ott? Hát akkor haza ne gyere! Vagy menjél inkább takarítani Németországba, párezer euró havonta’, és még folytathatnám.

Lécci, ne csináljátok ezt velem!

O_exit

Én azért vágtam ennek az útnak neki, mert kalandot akartam, utazni, és eljutni NZ-re, ami továbbra is a legnagyobb szerelmem. És hogy fejlesszem az angolom.Nem azért, mert nem boldogultam otthon, mert a napjaimat tönkretette volna a politika, hogy ne lett volna mit ennem, vagy hogy úgy éreztem volna, az az ország kivet magából.Mert a pénz nem minden, főként az én értékrendem szerint. Amivel meg gazdagodtam, az annyi élmény, barátság, önismeret és egyéb, ami pénzben cseppet sem mérhető.

Én szerettem otthon élni, imádom Budapestet, szerettem az állásomat, a rengeteg programot, a sütést (hobbiként), Pirost (macska) és a barátaimat/családomat.NZ-t is imádom, de nem érzem azt, hogy nekem muszáj itt maradnom és shity job-ot végeznem, csak azért, hogy elmondhassam, én itt élek. 9-10 órát fizikai dolgozni sokszor szünet nélkül, minimálbérért nem tartozik a hosszútávú céljaim közé. Bár itt is lettek fantasztikus barátaim, nem sok ugyan, de nagyszerű emberek, azért fáj, hogy nem vagyok ott, mikor az egyik legjobb barátomat műtik, a másiknak a szívét törik össze, vagy hogy nem tudok sütögetni, ami kikapcsol. És az is, hogy kimarad egy teljes év a Nagymamám életéből, amit aztán már senki nem fog nekem tudni visszaadni…ezek egyszerűen nem megvehető dolgok.

És bizonyára azt is hallottátok már, hogy ott maradni egy országban, aminek olyan szigorú bevándorlási politikája van, mint NZ-nek, az nem úgy működik, hogy én itt maradhatok, ameddig akarok. Bővebben ajánlom olvasgatni az Immigration.nz oldalt! Pontrendszer van, hiánylistás szakmák, meg vízumtípusok, nem ‘Orsi amúgy van-e kedved itt élni?’ kérdéssor.

Igen, megvan a lehetőség itt maradni is, ez az én végzettségemmel egy 3-4 éves procedúra lenne, mert nem vagyok sem IT-s, se nem dolgozom az építőiparban és nincs egyéb hiányszakmám sem. A munkahelyen nagyon szeretik azt éreztetni, hogy Te tőlük függsz, mert addig maradhatsz NZ-n, amíg ők alkalmaznak. Honosítatni a diplomám, megcsináltatni a különböző vizsgákat, hogy itt is érjen valamit, az rengeteg pénz, idő és energia. Ezeket kell mérlegelni, NEKEM, hogy akarom-e, megéri-e ebbe időt és pénzt invesztálnom ennyi idősen.

És fogom is mérlegelni. És nem lesz hiányérzetem, ha úgy döntök, hogy hazamegyek, akkor sem, mert amit én elsődleges célul kitűztem, azt már kipipálhatom. Majd a következő életemben meg ügyesebben választok szakmát.

Csak lécci, ne kérdezzetek ostobaságot és győzködjek arról, hogy haza se menjek! Inkább várjatok otthon tárt karokkal, egy kanapéval, meg három zacskó Dunakaviccsal. Na jó, legyen inkább négy, és csapjatok mellé még egy kis mézespáleszt is…

Ui1:És most megyek, és megverek egy markolóst…asszem hamarosan benne leszek az otthoni hírekben is, ha így haladunk…

Ui2: Ezúton is elnézést kérek azoktól, akiket anno én is ilyen kérdésekkel nyösztettem. Ismét valami, amire megtanított ez az út.

Holiday, avagy a kiwi karácsonyi nyáriszünet

A kiwik azt mondják, őrült jó, hogy a karácsony nyáron van, mert ki hallott már olyan karácsonyról, hogy nem barbeque-zunk a kertben?! Személy szerint én, ha nagyon megerőltetem magam, el tudom a karácsonyt képzelni hóban, szánkózással, forralt borral, annyira azért nekem nem ördögtől való, de jó, legyen: akkor kertipartizzunk, meg utazzunk!

sivatag_kiwi_modra

Így történt hát, hogy sajtkukac O., meg élettársa Zsiti, gondolt egyet és vett egy jegyet Aucklandbe, hogy meglátogassák O. kiwi pótanyját és Zsiti barátját. Arra gondoltak, hogy adnak egy esélyt az új busztársaságnak, akik a tíz órás buszutat mindössze 15 dollárért kínálták. Ekkor mondjuk sejthették volna, hogy lesz némi trikitrüki a dologban, de örök optimista O. és kisbarátja nem foglalkozik az ilyen földi dolgokkal, ha utazásról van szó.

Volt is nagy öröm meg juhúúú, amikor befordult az emeletes, panorámás Volvo buszunk, piros bőrülésekkel, free wifivel (innentől vesztett el Zsiti engem, mint társalkodó partnert, ugye…) és töltővel. Még nagyobb volt az ámulat, amikor a személyzet (?!?!) kávét, jégkrémet (igen, a legistenibb kiwi jégkrémet!), illetve sütit kezdett el osztogatni. Zsitivel azt számoltuk, hogy már rég elettük/ittuk azt a 15 dollárt, és ha még a buszút végén némi zsebpénzt is nyomnak a kezünkbe, hogy ‘Kedves O meg Zsiti, érezzétek jól magatokat Aucklandben!’, akkor mi tuti mindenkinek a Manabus-t fogjuk ajánlani. Félig jégkrémes, enyhén kávétúladagolásos mosolyom akkor hervadt le, mikor a személyzeti kislány közölte, hogy kb. 3 órát fogunk késni. Mondanám, hogy nincs ezzel gond, elvégre azt a napot erre szántuk, de 13 órát ülni egy helyben, megálló nélkül annyira azért nem vicces. Ha meg a wifi is akadozik, akkor főleg nem!

kave_es_cookie

Illetve csúsztatok, mert egyszer megálltunk a semmi közepén (konkrétan a sivatagban, egy katonai gyakorlópálya mellett, ahol fejemnyi betűkkel volt kiírva, hogy a saját biztonságunk érdekében eszünkbe se jusson kb. még lassítani se…). Amikor leszállt a buszsofőr és átszállt a szembejövő Manabusra… itt volt egy olyan erősen kétséges három percünk, amikor nem voltunk benne biztosak, hogy a mi buszunkra visszaszáll-e valaki, aki el tudja vezetni, vagy úgy voltak vele, hogy ezeknek má’ mindegy, kaptak kávét meg fagyit is, minek nekik Auckland, hagyjuk itt inkább a hadseregnek őket lőgyakorlati csalinak. Végül az egyik feribácsi megszánt minket és visszajött, így eljutottunk ‘kis’ csúszással (és kockára ült hátsóval) Aucklandbe.

Ennyi kalandot ki kellett pihenni, úgyhogy a következő napokban következetesen nem adtunk életjelet magunkról délelőtt minimum 11-ig. Viszont bármire, ami ezután történt, nagyon nyitottak voltunk, úgymint: bográcsozás, tengerparti kirándulás, barátokkal tali, főzicske otthon, vagy bóklászás Auckland strandjain.

Ha azt gondoltam volna, hogy NZ-n nincs sok magyar, mert ki jön már el ide világvége után kettővel, akkor nagyot tévedtem volna (de nem gondoltam, mert mi mindenhol ott vagyunk!): Aucklandben állítólag kb. 1000-1500 fős magyar kolónia van, óvodával, néptánccal, közösségi klubbal, meg pálinkával. Utóbbit szorgalmasan teszteltük is a bográcsozáskor (a minőségellenőrzés fontos, mégiscsak tradicionális nemzeti italunkról van szó!).

Szóval, ebből a rengeteg magyarból mi is összeverődtünk párral, többek között olyanokkal is, akik olvassák a blogot! Mondanom se kell, őrült menőnek éreztem magam, egész addig, amíg eszembe nem jutott, hogy egy WHS-es kis balf.szjóska vagyok, aki pizsigatyában dolgozik, napi 8-10 órában cseszegeti egy indiai Chef, minimálbérért, egy kávézóban. Mindegy, gyökkettő percig hagytam, hogy átjárja a kis testem a büszkeség édes hulláma, hogy én most biza egy OLVASÓMMAL találkozom. Ezúton is köszönöm Szilvi, Dóri és Lajos, hogy hozzájárultatok ehhez a bájos téveszmémhez és felvittetek minket a Mt. Eden kilátóhoz. A találkozó jól sikerült, amit jól tükröz Szilvi kislányához intézett mondata is: ‘Dórika, maradj csendben most egy kicsit, Orsiékkal beszélgetek és velük már úgyse találkozunk többet!’

auckland

De töltöttünk el napot WHS-esekkel is. Róluk azt kell tudni, hogy NZ-n alapjában véve 2 csoport boldogul: az IT-sek és a builderek minden típusa (azaz zömében azok, akik hiányszakmások). És tavaly óta létezik a harmadik csoport (ők a WHs-esek), ez az új ‘állatfaj’, mint jómagam, akik nekivágnak ennek a csodás országnak, utaznak, alkalmi munkákat vállalnak, és bíznak abban, hogy a szakmájuk jövőre felkerül az ún. short list-re. Valljuk be, erre magyar jogászként kb. akkora esélyem van, mint megnyerni a kiwi lottót, amin nem is játszom, ráadásként pedig egy estét eltölteni az All Blacks játékosaival. Na jó…valójában még ennél is kevesebb! Mi leptük hát most el NZ-t, évi százan, és bármilyen meglepő is – ne belőlem induljunk ki -, de akadnak jófejek is köztük!

Strandolós, beszélgetős, Jo-szeretgetős kiruccanásunkat ismét a Manabus személyzetének és kb. 60 (nagypárnát cipelő- ez még mindig WTF?!?) helybélinek a frenetikus társaságában zártuk. Mivel megint bőszen osztogatták a kávét és a jégkrémet, így várható volt, hogy késés lesz, ezért mi már biztosra mentünk, hátha nem érünk haza az óévben és vettünk egy kis pezsgőt az útra.

Úgy látszik azonban, hogy a sofőrt is várták valami buliba, mert belehúzott és csak 20 percet késtünk, így az éjfél már Welly Waterfrontján ért minket, hangversennyel, tűzijátékkal, kb. két óceánjárónyi német turistával és a reménnyel, hogy idén minden kimondott és csak halkan remélt álmunk valóra válik.

Ui.: Kedves Gábor, Dia, Márk és Szilviék, köszönjük a szuper programokat és társaságot! És üzenjük Dórikának, hogy megyünk mi még arra! 😉

Az utolsó nap

Itt már december 31. van. Az utolsó napja életem (remélhetőleg eddigi) legszínesebb, legkalandosabb, legcsodálatosabb évének.

Eszembe jut a tavalyi, mekkora összevisszaság volt bennem. Mennyire nem voltam biztos semmiben és senkiben, azon túl, hogy én eljövök NZ-re. Ez az egy volt holtbiztos, számoltam a napokat vissza. Nem érdekelt, hogy megkapom-e a hőn vágyott WHS-t (working and holiday visa), vagy csak turistával tudok kijönni. Az sem, hogy utánam jön-e valaki, vagy egyedül fogom végignyomni. És az sem, hogy otthon kell hagynom miatta a barátaimat, a családomat, a munkámat (amit azóta is különösen hiányolok) és a korábbi, színes, csodás budapesti életemet.

Csak azt tudtam, hogy végre eljött az év, amikor én belevágok a Nagy Kalandba, elindulok NZ-re. Kaptam érte hideget és meleget (Minek akarod itthagyni ezt a normális életet, a jó munkahelyed, minket? Micsoda baromság egyedül nőként nekivágni…el fognak rabolni, megerőszakolnak, megtámadnak…! Miért jobb kint dolgozni egy kávézóba, mint itthon normális jogi pozícióba? Nem gondolod, hogy ehhez már túl öreg vagy?), de zömében bátorított a környezetem. Tudták, hogy ez az én nagy álmom és hogy erről idén már nem vagyok hajlandó lemondani, semmi és senki kedvéért.

Szaladtak is a napok, jött a felmondás, dobozolás, pakolás (ezt külön tanulnom kellett…). Olyan messziről indultam, hogy egy bakancson kívül kb. semmim nem volt, a barátok hordták össze nekem a túracuccokat. Az angolom gigaintenzív tempóban próbáltuk feltuningolni a világ legjobb tanárával, hogy lehetőleg ne paradicsomot vegyek vonatjegy helyett…

Aztán eljött június 5. és én elindultam. Borzalmasan nehéz volt az első lépés, de a legjobb barátnőm kb. úgy lökött be a terminálba, hogy ‘Ne sírjál már, ez a nagy álmod, én Veled örülök!’…úgyhogy bebotorkáltam és elkezdődött. Először Hong Kong, aztán NZ, majd Ausztrália, Bali és most újra NZ.

Amit kerestem és vártam ettől az egésztől: utazni és látni, amennyit csak lehet. Fejleszteni az angolom. NZ-n maradni, ameddig csak szeretnék. Megtalálni azt, amit kb. két éve keresek, úgy hívják hit. Hit abban, hogy lehet még bízni másokban, hogy van feltétlen szeretet, hogy lehetek én valakinek a legfontosabb, hogy jó lehet tartozni valakihez…

Sok minden történt idén: vesztettem el nekem fontosakat, törték össze a szívem, bántottak és aláztak meg emberek, amikre cseppet sem szolgáltam rá…hullottak ki barátoknak tartottak és rengeteget búcsúztam.

Viszont NZ-től többet kaptam, mint bármitől eddig az életemben. Azon túl, hogy ez a világ (számomra) még mindig legcsodásabb országa, megismertem Jo-t, aki anyám helyett anyám lett, és bizalma és szeretete annyira határtalan irányomban, hogy szinte hihetetlen, megismerkedtem rengeteg fantasztikus emberrel, akik csak adtak nekem, csupán azért, mert szerintük megérdemeltem. Önzetlenül, nagylelkűen. És kaptam még valamit, amire nem is számítottam. BOLDOGSÁGOT.

Szóval, bár ez a blog eredetileg csak barátoknak íródott, mégis ma már sok számomra ismeretlen is követi, így engedjétek meg, hogy elsősorban megköszönjem (tyűha, tiszta Oscar-díj átadásos duma jön…nyehh, mindig is ki akartam ezt próbálni….szóval) a világ legdrágább barátainak, hogy támogattak és ma is, most is örülnek minden kis apró sikeremnek és bátorítanak, ha megtorpannék. Annyira nagyon jó, hogy a barátaim vagytok, köszönöm és láááááv forevör! A (nem tudom elégszer elmondani) legeslegjobb angol tanárának, hogy junó, na…meg Dömének is persze! Piroskának, hogy még nem idegelte ki annyira BiriO barátnőmet, hogy utánam postázza (köszi, O.)! A kedvenc volt főnökömnek (na, ez sem akad minden bokorban), hogy szintén támogatta az agyament vágyamat! Á-nak, hogy végigcipelte a hátsóm AUban, ahogy azt megígérte. Mindenkinek, aki nem olvassa ugyan ezt a blogot, mert még mindig olyan láma vagyok, hogy magyarul írom, de bármilyen formában segítette az utamat HK, NZ és AU-szerte: beengedett az otthonába, adott meleg tust, tiszta ágyat, megetetett, megölelt, útbaigazított, vagy elmagyarázta, hogy pl. hogy kell V-belt pulleyt cserélni…angolul (mármint angolul magyarázni, nem cserélni…az ugyanúgy van magyarul is). És köszönöm Mindenkinek, akit most ugyan nem emeltem ki, de velem volt, vagy olvasott, követett, kommentelt és lájkolt, baromi sokat jelentett ám!

A jövő év újabb nagy kalandokat hoz, és én már alig várom, bár nehéz búcsúzni ettől a csodás évtől. De maximális hittel és optimizmussal vágok bele, mert tudom, érzem, hogy még az ideit is felülmúlja majd!

Kívánom, hogy Nektek is váljon valóra minden álmotok és legyen csodás 2015-ös évetek!

Ölellek Titeket, B.Ú.É.K Nektek innen, szinte elsőként majd 2015-ből: O.

Ui: ez a bejegyzés azért került már most ki a HRV-re, mert holnap 10 órát zötykölődünk majd egy buszon, vissza Wellybe…mármint, ha a forgalom és a Manabus is úgy akarja, akkor éjfél előtt hazaérünk, de ha nem, akkor életem első szilveszterét fogom egy buszon tölteni és éjfélkor boldogan csókdossuk majd a buszsofőr bácsit, meg a 40 elcsigázott utast…jó lesz az, na!

dec.31.

Kriszmössz ápszájdán

Ha karácsony van, akkor hideg, hó, mézeskalács, bejgli, bekucizás, gyertyaláng, kandalló és család.

Mármint ha otthon vagy. Ha azonban itt vagy a világ vége után kettővel, akkor a következőképpen zajlik: 24-én még dolgozik az ember lánya, mert ezek a jóravaló kiwik a szent napot még kocsmákban/kávézókban szeretik tölteni a kis barátaikkal, lehetőleg minél felfokozottabb hangulatban. Nincs hát mit tenni, a magyar pizsis cukrász csak süti bőszen a berry pancake-eket meg gyártja a salmon kebabot (zabájjá!!!), közben meg mormogja a bajsza alatt, hogy ‘Menjetek már haza, KARÁCSONY VAN, ne itt tömjétek a fejeteket!’. Persze hiába, négykor alig tudtuk kidobni az utolsó félrészeg kiwit… aztán mi is pukkantottunk egy pezsit, és megetettem a kedves kollégákat egy kis mákos bejglivel. A Chef ünnepi hangulatban volt: először is nem engem ríkatott meg, hanem a kiwi kolléganőmet (átjött neki is a szeretet ünnepének hangulata, na! Igazi keresztény…), és kétszer szedett a bejgliből (mi ez, ha nem positive feedback a javából?).

kiwi_kari_idill

Aztán átvedlettem ünnepi szerkóba és hagytam, hogy elkapjon kicsit a karácsonyi életérzés. Nem kapott. Kint kb. 27 fok volt, este hatkor még tömve voltak a kocsmák és a boltok, így aztán inkább levonultunk a föld alá Zsitivel, hogy kizárjunk mindent és mindenkit és átadjuk magunkat a giccses karácsonyi daloknak, a sáfrányos lazacnak meg a francia pezsgőnek.

unnepi_vacsora

A nagy szentestei dajdajozás után persze 25.-én délelőtt mindenki otthon karácsonyozik (józanodik), eszik a pulykát, bontják az ajikat és mondjuk úgy fél napra ‘bezárkóznak’. Egész délutánig, amikor kezdődnek a kertipartyk, a grillezések, a tengerparti pancsizások… egy ilyenbe csöppentünk bele mi is, Jo-nak hála. Röviden csak annyit mondanék, hogy 7 maori csaj rázta a hátsóját a garázsdiszkóban Rihannára, mikor megérkeztünk. Ebből csupán három startolt rá Zsitire abban a minutában, ahogy elmentem mosdóba… még fél perc és szerintem már az asztalon lejtik vele, annyira odavoltak a cuki magyar akcentusától…

Ma pedig Boxing day volt. Ez a kapitalista világ nemzeti ünnepe. A plázák zsúfolásig, mindenki tolul, hogy megvegye azt is, amire amúgy semmi szüksége, de féláron van, nem hagyhatjuk itt, apjuk!

Na, mi ebből vontuk ki magunkat és inkább elmentünk futni, meg hallgattuk a konyhában az ötvenes lakótársunk Michael Jakson válogatását. És miközben Jacko négymillió decibellel üvöltött a közösségi szobában, sorra kívántuk egymásnak a merry xmas-t az indiai, német, angol és még ki tudja a világ melyik részéről idecsöppent sorstársainkkal…

Jo_NZ_MUM

Életem első karácsonya volt ez külföldön, messze a családomtól, barátaimtól. Az itteniek jó előre felkészítettek, hogy pocsék lesz, rettenetes honvágyam lesz, az otthoniak mutogatják majd az ünnepi kajákat, elmondják, hogy milyen rossz, hogy nem vagyok ott és ettől majd befordulok. Tény, hogy hiányzott a karácsonyi éttermezés a legjobb barátnőmmel, hogy nem mentem 25.-én Szegedre a világ legdrágább családjához, vagy hogy ma nem lehetek ott a Nagymamám ünnepi asztalánál. De én akartam itt lenni, ez volt az én nagy álmom, és ezt egy pillanatra sem felejtettem el. És azt mondják, ‘Home is where heart is’. És én azokkal tölthettem a karácsonyt, akik nekem itt, NZ-n a legfontosabbak. Idén igazán értelmet nyert a BOLDOG Karácsony kifejezés, bepiált kiwik, napsütés meg kertiparti ide vagy oda…

Szóval, boldog karácsonyt Nektek, mi tíz perc múlva ‘letudtuk’ az ideit…

Furcsa hétköznapok, tipikus hétvégék

Ha már a hétköznapjaimnak semmi köze a régi életem valóságához, legalább a hétvégéimnek legyen!

Vasárnap, piacolás után egy pillanatra úgy éreztem, mintha megint otthon lennék…már három hete egy helyben vagyok, két hete dolgozom. Van hova hazamennem, van munkahelyem, barátokra kezdek lelni és piacolunk vasárnaponként Zsitivel. Pénteken táncolunk, szombaton kirándulunk. Közben jókat eszünk, alszom és olvasok, beszélgetünk és megváltjuk a világot. Csak egy másikat, mint eddig.

kirandulas

Egy új köntösbe ültetett régi élet ez: ugyanazok a dolgok tesznek boldoggá, ugyanaz a minőségi élet mércéje, csak nem Pesten, hanem Wellyben. Nem a Duna-parton sétálok, hanem a Waterfronton. Nem a saját macskámat simogatom, hanem másokét nyüstölöm. Nem Kecsón piacozok apukámmal, hanem a Willis Streeten az élettársammal. Nem a vezérigazgató kér számon/borul ki, hanem a Chef. És nem az ezeréves barátaimmal kávézgatok, hanem az újakkal. Nem az utca jobb oldalán ugrabugrálok, hanem a balon (mondjuk ezen is pont ugyanolyan idétlenül fest).

Az állandóság nosztalgiája keveredik az újdonsággal.

A jó hír, hogy csak hétfőtől péntekig kell dolgoznom, így a hétvégéim szabadok. A rossz hír, hogy hétközben olyan vagyok, mint akit agyonvertek: 10-11 óra meló után lisztes pizsigatyában letámolygok Zsitihez a föld alá, aztán meg hazakúszok aludni. Gyakorlatilag olyan k.o. vagyok, mint aki full be van állva…tudatmódosítókra nem kell költenem, bárkinek ajánlom helyettük a Chef-et…

Egyébként megtudtam a titkot, hogy miért cseszeget, de titkosítottuk a beszélgetést 70 évre egy sör mellett, szóval érjétek be a fotóval, amelyen újdonsült öribari terroristámmal pózolgatunk.

chef

És ma már olyan kis tünci volt: “Az emberek egytől tízig vannak. Egy a legrosszabb, tíz a legjobb. Te nem a legrosszabb vagy! Inkább valahova a kettes szintre tennélek…”

Mondja bárki, hogy nem érnek sikerélmények…!

Széllel szemben

Szerintem a Chef olvassa a blogomat (vagy bődület jó estéje lehetett/vagy mára egy konyhai őstehetség lettem). Mindenesetre megnyugtatok mindenkit, ma megúsztam a napot minden komolyabb lecseszés nélkül, és már a la carte-okat készítettünk harmonikusan, sőt, délután összekacarásztunk (tud nevetni!!!) a vegi muffinom felett…

Komolyan, hát mi kellhet még egy magam fajta pizsis cukrásznak?

Az élet szép, Welly szeles, a datolyás-narancsos scone-om isteni (gyertek csekkolni), én meg ma ugra-bugrálva jöttem el a munkahelyemről…juhuuuuuuu van!

szellel_szemben

Összegzés szakmai sikereimről

Nem léteznek.

Ellenben van nekem egy Anthonym. Eredeti nevén Kumar. Róla tömören csak annyit kell tudni, hogy szakács, indiai és a példaképe Gordon Ramsey. Szerintem ez több, mint sokat elárul kettőnk viszonyáról. Ő babusgat, én imádom. Kábé, mint a fogvatartott a pszichopatáját. Klasszik Stockholm-szindrómában szenvedek, na.

Az elmúlt egy hetem kedvenc bókjai a Cheftől: ”Make sure it’s flat…ok, so not like this..” (beza, még csak véletlenül sem jó.. semmise… sose…)” Why do you think it’s good how you do it?” (de tényleg, hogy is fordult meg a botor kis fejecskémben?!?) “Make sure you understand me… if not, ask me! I’m not here to teach you in English!” (pedig totál aszittem…) “You are a doctor, aren’t you? So you are not so stupid, right!?” (de szőke vagyok, az mentség? Lécci, legyen már!)

tanulok

Tanulok

Szóval, a Chef udvarol. Érzem én, értem én. Nem kell ezt cizellálni, megártana az a fene nagy romantika. Így aztán a napjaim hangulatmérője valójában a Chef hangulatán mutatkozik meg. Ha Anthonynak jó estéje volt, akkor van sansz, hogy másnap nem bőgök, vagy már 9-10 óra után hazamehetek. Ha nem, akkor jön a 12 órás (terror) romantikázás.

Így aztán nem csoda, ha a vasárnapi 9 órás (eredetileg négynek szánt, csak kicsit megszaladt…) műszakomat a konyhakövön ülve és zokogva zártam. Mert a sütőből frissen kiszedett brownie úgy gondolta, hogy előbb okoz egy másodfokú égési sérülést, majd a földön landol. Igen, műszak vége előtt 5 perccel. Néztem a brownie maradványát, aztán gondoltam lekuporgok mellé, kb. úgyis a padlón vagyok már. Ekkor rontott be a hétvégi chef, aki Anthonyval ellentétben maga a megtestesült rilex és realizálta a fejreállt browniet meg a bömbölő cukrászt. Fél percen belül már nem csak én voltam kétségbeesve (hogy másnap Anthony ki fog nyírni), hanem a három férfi kollégám is (férfiak és zokogó nő, ugye…mindig totál pánik), akiknek lövésük nem volt, mit kezdjenek egy földön bőgő cukrásszal és egy szuicid sütivel…végül összekanalazták előbb a sütit, aztán engem is. Azóta a barista kollégáim agyon kényeztetnek, amiből azt gyanítom, hogy Anthony szerelmei gyorsan váltogatják egymást a konyhában…

napos_varos

Szóval, továbbra sem értem, mi történik velem: napi 10-12 órat toporgok az indiai konyhájában, műszak végére bacon szagú vagyok, vagy inkább egy állott szardíniás dobozra hajazok. A napom fénypontja, amikor hazaérek, és mint akit agyonvertek, bedőlhetek az ágyba…ezt csinálom este 8-ig, hogy aztán 10-től megint aludhassak, fő a változatosság!

Ma mondjuk kimaradt a koraesti bekészülés, mert Zsiti elzavart vacsiért. Így aztán egyedül bóklásztam a napsütötte Wellingtonban és csak gyönyörködtem a szokásos Uni-Jogi kar-Parlament háromszögemben. Majdnem olyan jó, mint a mostani ágy-kávézó-Zsiti munkahelye szentháromság, és azon gondolkodtam, hogy egyszer majd itt fogok dolgozni/tanulni…na jó, erre vélhetően nem sok az esély, de talán majd a gyerekem igen…vagy legalább valamelyik barátom…vagy a barátaim gyerekei…

Csak néztem ezt a bájos városkát, ahogy cirógatta a délutáni a napfény, és hazatopogtam a két büdös lábammal, miközben azt éreztem, hogy (leszakad a lábam) minden jó. Imádom ezt a várost, imádom Új-Zélandot.

Szerelmes vagyok.

napfenyes_varos

Mégis kinek az életét élem én?

Reggel fél hat van, megcsörren az ébresztő. Morog, hőbörög, nyöszörög. Utálja. Utál korán kelni. Fél hat az nem embernek való időpont. Kikászálódik az ágyból, eltámolyog a fürdőig. Hallgatja újdonsült élettársa szuszogását, aki boldogan fordul át ilyenkor még a másik oldalára…

Tíz perc alatt összekapja magát, belebújik a fekete aerobic nadrágjába (időnként pizsinacijába), felhúzza a fekete kiscipőt hozzá és elindul a lifttel le, ki a hajnali wellingtoni utcára. Sietősen lépdel, bár két számot sem tud végighallgatni, míg beér a munkahelyére, olyan közel van. Útközben leerőltet egy szem sós kekszet, mert délután 5-ig mást nagyon nem fog enni.

munkahely

A szakácsok nem esznek. Legalábbis itt nem. Koncentrál, küszködik, borzalmasan igyekszik. Lövése sincs az egészről, sosem dolgozott ilyen helyen. Sosem dolgozott külföldön, sosem beszéltek hozzá minimum hárman egyszerre angolul, miközben sütnie kellett és paralell tanulnia az a la carte ételek elkészítését. Óriási tálcákat emelget, zsákokat és dobozokat cipel, hűtőpultot rendez, süt és főz Welly CBD-jében.

szendvicsek

Leggyakoribb mondatai a ‘Sorry Chef/Yes, Chef/Pardon Chef?!’ A legváratlanabb pillanatokban önti el a hála és tudna sírni boldogságában egy tálca meseszépre sikeredett datolyás scone fölött, majd ugyanilyen hirtelenséggel kapja el a sírás a hűtőkamrában. Mert folyamatosan hibázik, mert türelmetlen saját magával szemben, mert két nap alatt akar érteni egy szakmához, amit mások évekig tanulnak. Mert irgalmatlan fáradt és az agya időnként úgy kapcsol le, mint amikor levágja a biztosítékot otthon az új konyhagép. Chai lattet szürcsöl napközben vagy Flat white-ot, amit vagy az indiai, vagy az iráni, vagy a kiwi kollégája készít neki, hogy jobban menjen a munka. Imádja ezt a nemzetközi közeget. A nap végén meghallgatja a hipernormális főnöke kiértékelését, aki továbbra sem érti, miért akar a lány itt dolgozni egy teljesen más szakmai múlttal, de mégis esélyt adott, annak ellenére, hogy szerencsétlen kis magyar lánynak még azt is meg kell mutatni, hogy hogy kell kiwit hámozni…innen szép nyerni, szó se róla!

Aztán behajtja a szekrénybe a szakácskabit, visszaveszi a széldzsekijét és kilép a szinte mindig szeles főváros utcájára. Vagy az élettársához battyog, és netezik az otthoni barátaival, vagy hazavonszolja magát. Haza. Azaz egy hostel hatodik emeleti kis szobájába.

tengerpartocska

Útközben csal kicsit és kimegy a Water Frontra, mert nem tud betelni a tengerrel és Wellington szépségével, az öböllel, a dombokkal, a nyüzsgő várossal. Leül a vízpartra és hallgatja az alkalmi zenészeket, nézi a hullámokat és arra próbál szüntelen rájönni, hogy ez kinek az élete??? Mert hogy itt a világ tényleg totálisan a feje tetejére állt, az tuti.

Ez a lány én vagyok. Alig fél éve még Budapesten laktam, magyarul beszéltem a magyar barátaimal, jogászként dolgoztam, csinosan öltözködtem, egyedül éltem egy csodás kis lakásban és elvágytam.

Most Wellingtonban élek, angol(nak remélt) nyelven gagyorászok a millió féle nemzetiségű környezetemhez. A munkaszerződésem szerint szakács vagyok (WTF?!?). Pizsinaciba és szakácskabátban dolgozom. Együtt élek valakivel és boldog vagyok. Nem tudom, hogy történt, főleg nem, hogy meddig tart majd, de ez a legszebb és legszürreálisabb álmom ‘evör’. És ez jelenleg épp a saját életem.

levessel

Házelnök és pizsama, azaz első hetem Wellingtonban

Welly szokott velem kicsit makacskodni, mondjuk, hogy napokig nem találok szállást, vagy hogy lerobban a busz idefelé jövet, vagy hogy munkát kell találni, ami nyilván cseppet sem olyan egyszerű itt sem. Szóval, most a két dudás egy csárdában helyzet van, Welly is makacs, de ebben biztos, hogy én leszek a meredekebb! Új életet kezdeni az országodtól legmesszebb lévő pontján a világnak nem egy felhőn szökdécseléses szivárvánnyal meg unikornissal.

Életünk Ával akkora fordulatot vett, hogy csak pislogunk még így egy hét elteltével is. Kétszemélyes kis burkunkból olyan hirtelen szakadtunk ki és csöppentünk bele a nagybetűs életbe megint, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Hiába Welly a legtüncibb fővárosok egyike, élhető mértékkel, kedves emberekkel, csodaszép épületekkel és mesés északi-szigeti dombokkal ölelve, amikor annyira alapoktól kell kezdened az életed, hogy hol a legközelebbi közért, melyik telefontársaságot válaszd, hol fogsz lakni és miből fogsz megélni, akkor nehéz csak a szépre koncentrálni.

wellington2

Persze igyekszünk! Én bemelegítésként végigbőgtem egy délutánt, aztán olyan 43 zsepi elfogyasztását követően jól abba is hagytam, és átadtuk magunkat a wellingtoni pörgésnek, amiben új élettársam, Zsiti volt nagy segítségünkre.

Mert hát hogy is fest most az életem: megkezdtem együttélésem a harmadik vadidegen férfival Down Under-en, mondjuk annyi változás van, hogy már nem egy campervanben, hanem egy hostelben (azaz BÁRMIKOR KIMEHETEK ÉJSZAKA PISILNI-igen, az élet apró örömei itt kezdődnek 4 hónap kocsiban élés után, ugye!?).

Immáron hat napja elkezdtem a melókeresést is, ami kissé skizofrén állapot, tekintve, hogy én még továbbra is bőszen nézegetem a minisztériumi meg parlamenti állásokat (régi reflexek…), mire rájövök, hogy hülyegyerek, ez nem az az ország, nem az a nyelv, nem az a jogrendszer. Na, ilyenkor fogom a cukrász CV-m és inkább azt küldözgetem. Persze naponta 5 percet toporgok a Victoria University és a Parlament között, hátha kijön valami képviselő/prof., rám néz és megkönnyebbült sóhajjal, hogy végre megjött a haza (ezt még nemtom melyik haza…) dicsősége, beinvitál egy szuper állásra. Mivel ennek sincs kisebb esélye, mintha az otthoni jogász karrieremmel (ehh, még a szóhasználat is túlontúl arcos) próbálnék itt betörni, gondoltam adok ennek a módszernek is egy esélyt. Ne mondja senki, hogy nem igyekszem!

wellington

Tekintettel arra, hogy normális ruháim még mindig nem nagyon vannak (jó, kijelenthetjük, hogy nincsenek), így a minap megtörtént velem az, ami a régi, kiskosztümös énemnek nyilvánvalóan max. rémálmában fordulhatott volna elő. Az történt ugyanis, hogy beküldtem a cukrász CV-m egy menő belvárosi kávézóba, ahonnan húsz perc múlva be is hívtak elbeszélgetésre, majd másnapra próbanapra. Mivel a dress code fekete nadrág, fekete cipő, fekete céges póló/szakácskabát (ami nyilván óriási volt rám), fekete kötény volt, nem mertem bevallani, hogy se fekete nadrágom, se fekete zárt cipőm nincs. Gondoltam bámulják a kezem munkáját, ne a cipőm színét, úgyhogy felvettem a sivatagtól rózsaszínre koszolódott, valaha szebb napokat látott (és szintén mástól örökölt) kis surranóm, hozzá felhúztam a pizsinek használt leggingsemet (tudom! Tudom, hogy a leggings nem nadrág, de szükséghelyzet volt!), hozzá a szennyesből sikerült előkotornom egy rikító kék zoknit, hónom alá csaptam a neonszínű kabátom és fapofával belibbentem a próbanapomra. Miközben a liftben álltunk, Zsiti végigmért, aztán csak annyit mondott a toalettemre: ‘Legalább a hajadat megmostad! A perszonál higiénia fontos!’

hazelnok

Gőzöm sincs, hogy mi baja volt a kinézetemmel, a próbasütés után még a bankba is bemerészkedtem ebben a ‘báliszettben’ és senki nem panaszkodott. Zsiti ízlésében van a hiba, nyilvánvaló…
Szóval, ha nincs Klári, aki legalább néhány tünci kisruhával megmentette az életem (ezúton is óriási hálám Neki!), akkor lehet, hogy messzi hazánk Házelnökét is pizsiben és tornacipőben fogadom. Történt ugyanis, hogy erre járt a Házelnök Úr delegációja és meglátogatták a wellingtoni és az aucklandi kis magyar közösséget. Mivel Zsiti tudja, hogy minden ilyen diplomáciai izétől tiszta izgalomba jövök, így megengedte, hogy vele tartsak a magyar találkozóra. A lehetőségekhez képest felöltöztem normálisan, megmostam a hajam ismét (ha ez a trükk már múltkor is bevállt, gondoltam bedobom megint…), és elsétáltunk a találkozóra. Az esemény nagyon jól sikerült, a delegáció tagjai nagyon szimpatikusak voltak, mindenkivel beszélgettek is egy sort. Nem, nem volt ciki, amikor sorra kérdeztek mindenkit, hogy ki mikor vándorolt ki, én meg néhány 56-os és minimum jó pár éve kiköltözött honfitársam után nagy büszkén benyögtem, hogy öt napja élek Wellyben. Ezt megfejeltem azzal, hogy sikeresen beszóltam valamit a Házelnök úrnak (mersosetudombefogni…), aztán begyűjtöttem néhány állásajánlatot otthonra (mé’ kell ehhez eljönnöm a világ túlfelére?!), és megismerkedtem az egykori tiszteletbeli konzul asszonnyal is. Gyorsan szóban is elmondtam Neki, hogy azóta is a lábnyomát csókdosom, hogy itt lehetek a WHS-sel és elmeséltem Neki, hogy mennyire nem volt sétagalopp levadászni a vízumot, de aztán minden jó, ha a vége jó, ímholni, itt vagyok!
Hát így telnek mostanság a napjaink. Én persze borzalmasan türelmetlen vagyok, mert mi az, hogy már egy hete itt vagyok és még nincs munkám, amúgy meg halálosan szerelmes vagyok Wellingtonba. Kezdem megszokni és megszeretni, hogy a konyha és a társalkodó tele ezer nációval, ami tökéletes alkalom barátkozásra és ismerkedésre, felvettem a kapcsolatot újra a múltkor megismert magyar hostjaimmal, szóval szépen épül a társasági életem.
nezelodes
És lassan a mosodát is megtanulom használni. Mert ugyan sok mindenre megoldás a hajmosás, de nem baj, ha a pizsinacim tiszta, elvégre bármikor behívhatnak egy újabb interjúra!

Been there, done that! 

“Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy elvágom a torkát a k.rva kecskéjének, ha nem enged el minket most azonnal!” – üvöltötte Á vérben forgó szemekkel, miközben egyik kezében a kecske szarvát, másikban a Bear Grylls kést szorongatta. Én rezignáltan fordítottam: “He will cut the throat of the goat, so please, just let us go!”

De a férfi hajthatatlan volt. Miután legombolt rólunk egy kisalföldi település fél éves költségvetésének megfelelő díjat, 30 dolcsin ment a vita. De nem volt több pénzünk. Én, a jogász próbáltam a lelkiismeretére hatni, elvégre megegyeztünk egy árban, amit ez a mondhatni nem túl korrekt ember immáron harmadjára módosított a hasára csapva. Á viszont a kecske (művésznevén: Kecske) torkán keresztül látta az egyetlen kiutat. 6 napja nem fürödtünk, rémesen kimerültek voltunk a sivatag után és semmi mást nem akartunk csak eljutni Melbourne-ig, hogy eladhassuk Ursulát és ezzel befejezhessük a trippünket.
ursula
“Mondd meg neki, hogy azonnal engedjen el, vagy a Kecske nagyon megkeserüli! Nem viccelek! Egy centtel sem kap többet!” – hátrált Á Ursula felé lassan, a Kecske torkának szegezett késével.”Please, just let us go, ok?! We had a deal! And look at him, he is crazy! He will kill your goat!”

Emberünk ekkor belátta, hogy ez a kengurubőr kalapos magyar fiú cseppet sem viccel, és ha továbbra is élve akarja látni Kecskét, amint boldogan legelget a roncsokból a kert végében, akkor nincs más választása, tartania kell magát az adott szavához.

És miközben mi akkora padlógázzal hajtottunk ki a Port Pirie határában lévő lepukkant műhelyből, hogy porzott utánunk a vörös homok, a szaki lelkiismerete megszólalt. Nem létező bajsza alatt még elmormogott egy ‘sorry!’-t, de ezt már csak Kecske hallhatta…

Lópikulát! A fenti szituról csak álmodoztunk. Valójában az történt, hogy miután Ursula velünk együtt totál bekészült a sivatagtól, beleszaladtunk AU vélhetően leggusztustalanabb alakjába. Sakk-matt szitu volt: mi nem mehettünk tovább Ursula nélkül, ő meg pontosan ezzel élt vissza. Sajnos a kecskés szitu kimaradt, ellenben barátunk az utolsó centünket is lenyúlta és még a két bicinkliket is ott kellett hagyni neki. Ő hasraütésre variálta az árat, mi meg a trip utolsó hat napjában voltunk, fáradtan, csórón, és ezek után nagyon elkeseredve.
Csak el akartunk jutni Melbourne-ig, megnézni a 12 Apostolt, eladni Ursulát és átrepülni NZ-re. Én olyan 3-500 km-en át pityeregtem, Á ugyanennyi távon dühöngött. Egy igazi szarházit fogtunk ki, aki ellenben annyi más elődjével nem hogy nem segített, hanem az utolsó bőrt is lerágta rólunk. Nem hittem el, hogy ilyen szájízzel hagyjuk itt ezt a csodás országot. Egyszerűen kellett valami jónak történnie, így nem lehet vége ennek a tripnek!
sosto
És mint mindig, most is óriási szerencsénk volt (Dia, ezúton is ezer hála és köszönet érte!): Melbourne-ben él ugyanis Russel, a félig ozzie, félig magyar srác, akinek hála kényelmes szobánk, remek idegenvezetőnk és felejthetetlen három napunk volt.Melbourne tényleg szuper egy város, ha választanom kéne, ez lenne az egyik befutó AU-ban. Ursulát végül a harmadik megtekintőnek eladtuk, egy terhes svájci nőhöz került egy tejesfarmra. Nem, mi sem jöttünk rá, hogy mit akarhat egy svájci terhes nő Ursulában egy tejesfarmon (megfejtéseket a szerkesztőségbe várjuk). Mindegy, elvitték, megköszöntük Neki, hogy nagyobb baj nélkül körbecipelt minket ezen a kontinensen.
Közel három hónap lett végül a trip (hála annak a pénzügyi bravúrnak, amit a két bankom hajtott végre egymás közt, egy ezressel rövidebb lett a takarónk, úgyhogy ‘csak’ eddig nyújtózkodtunk), 12 ezer km és megszámlálhatatlan csodás élmény.
Ezúton is nagyon köszönjük, hogy kedvességükkel ennyien segítettek minket eme nagy álmunk megvalósításában: én körbe sütöttem/főztem fél AU-t, Á meg a maga épített campervannal bejárta az ő nagy álomországát. Mondhatni sepénzből.
Ezer hálánk: Katának és Gábornak, hogy összekötöttek minket Á-val és ezzel találkozott két ember álma. Juditnak és Apikának, hogy elültettek egy vezérhangyát a fejünkbe! Norbinak, hogy beajánlott minket Tibiékhez Noosába, nekik pedig a finom borért és meleg tusért. Erikáéknak a darwini életmentő napokért, Steve-nek és feleségének a temérdek segítségért Mt. Isában, Lizának, hogy beajánlott minket Daniellékhez, nekik pedig a csodás szállást és BBQ vacsit! Tonynak, hogy sutyiban bevontatott minket az Ulurunál, Russelnek pedig, hogy ilyen szuper vége lett az útnak. Továbbá minden tünci Olvasónak pedig a bíztatásért, nagyon jól estek a kedves és bátorító szavak.

melbourne
A kaland nem ér véget, csak most kicsit más fordulatot vesz: áttesszük székhelyünket NZ-re és egy újabb álom megvalósítására törekszünk! De a mese, ez a szürreálisan kalandos élet Down Underen folytatódik…illetve most kezdődik csak el igazán!

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

November 2017
M T W T F S S
« Aug    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: