Blog All

Magyar kis faluból egészen a US Army speciális egységéig – azaz Mütyi barátnőm, a katona

Women around the world – Interjúsorozat (4. rész)

Balogh Juditot – vagy ahogy a barátai hívják, Mütyit – 16 éves korom óta ismerem és azóta az egyik legközelebbi barátom, mindannak ellenére, hogy általában 8-10 ezer kilométer távolságra élünk egymástól. Az Ő története annyira erőt adó és állandó jelleggel inspiráló számomra, hogy úgy éreztem, mindenképp szeretném Nektek elmesélni, miként jutott el egy pár száz fős kis magyar faluból a US Army különleges alakulatába ez a törékeny, csupa mosoly és roppant kitartó nő.

Hol is kezdjük!? Talán ott, hogy alig voltál 16 éves, amikor a szüleid kiküldtek egy évre Amerikába. Innen indult a Te világjárásod és az is, hogy végül egy másik országot választottál otthonodnak.

Emlékszem, 16 éves koromban, nyári szünet vége felé, már csak pár héttel iskolakezdés előtt egy nap, anyukám megkérdezte, hogy lenne-e kedvem külföldön tanulni egy évet. A célország ismeretlen volt, egészen az indulás előtti 2-3 hétig, de rémlik, hogy nem is nagyon számított, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lesz nekem a világ egy másik pontján nyelvet tanulni, új barátokat szerezni, új környezetben új kultúrát megismerni.

Nem mellesleg 16 évesen az is egy szempont volt, hogy egy évig távol lehetek a szülőktől. Azt mondjuk a mai napig nem értem, hogy a szüleim hogy mertek ennyi idősen elengedni egy évre az ismeretlenbe, de egész életemben hálás leszek nekik ezért, mert ez az egy év meghatározta az összes későbbi történést az életemben.

Mütyi

Ez azért nem csak a szülőktől volt bátor lépés, hanem Tőled is. Mit gondolsz, mi volt az a pont, amikor már tudtad, hogy ez lesz az utad, szeretnél idővel majd visszatérni Amerikába? Mi volt számodra a legmeghatározóbb élmény ezalatt az egy év alatt?

Pontosan nem emlékszem, mikor döntöttem el, hogy szeretnék majd később hosszabb időre is visszatérni, de valamikor az egy év legelején lehetett. Amikor megérkeztem minden új volt, minden más, jobb értelemben. Eleinte nehézséget okozott, hogy nem beszéltem a nyelvet, de aztán ahogy belejöttem lettek barátaim és elkezdtem kosarazni járni, ami szintén segített a beilleszkedésbe. Szépen lassan minden a helyére került és nyugodtan mondhatom, ez volt életem egyik legjobb éve, rengeteg élménnyel és új tapasztalattal.

Szerinted mennyire jó ötlet egyébként egy ennyire fiatal gyerekeket ilyen messzire küldeni? Mit ad és mit vesz el esetlegesen egy ilyen év? Szerinted mivel lett a személyiséged gazdagabb?

Számomra az egyik legmeghatározóbb tapasztalás az volt, mikor rájöttem a kint tartózkodásom alatt, hogy a szüleim mennyire szeretnek. Azt mondják, sokszor nem tudjuk értékelni azt, amink van, amíg el nem veszítjük. Ez különösen igaz egy 16 éves kamaszra, főleg, ha a szüleiről és a testvéréről van szó. Az egy év alatt három ’csere-családom’ volt, de a három családban összesen nem láttam annyi szeretetet és egymással való törődést, mint nálunk otthon. Hazatérve sokkal hálásabb voltam ezekért a dolgokért, amelyeket korábban természetesnek tekintettem.

Mesélj egy kicsit arról, merre próbáltál még szerencsét a főiskolás éveid alatt! Éltél és dolgoztál Németországban és Angliában is. Ezek milyen tapasztalatok voltak?

Főiskolának azért a BGF turizmus szakirányát választottam, mert a kiírásban a 3. év gyakorlati évként szerepelt külföldön. Tudtam, hogy ez az én lehetőségem visszatérni Amerikába, ezúttal gyakornokként. Később azonban kiderült, hogy az iskola a gyakorlati helyet nem biztosította, csak az időt rá. Mivel Amerikába nehéz volt ismeretlenül gyakorlati helyet találni, így először Londonba kerültem egy hónapra. Jó lehetőség volt ez is, de nem az, amit kerestem. Közben próbáltam intézni az amerikai vonalat, de a papírmunka és a vízumügyintézés majdnem egy évet vett igénybe. Már szinte szertefoszlott a remény, hogy sikerülhet, de aztán jött a hír egy San Diegó-i Hilton Szállodából, hogy megvan a helyem, várnak szeretettel egy évre.

Hogyan telt ez az időszak és miben fejlesztett Téged?

A szállodai gyakorlat által kerültem vissza Amerikába és ez alatt az egy év alatt már szabadon jöttem-mentem, utazgattam. Magyar lányokkal béreltünk közösen egy lakást és a keresetem elég volt arra, hogy elmenjünk kirándulni olyan helyekre, ahová szerettünk volna. A szakmai tapasztalat mellett rengeteget tanultam, ami később segített önállóvá és céltudatossá válnom.

Új élmény volt, hogy a munkahely tényleg lehet olyan, amit szeretünk és a fizetésből valóban meg lehet élni. Így visszagondolva a kaliforniai lehetőségek végtelensége tanította meg nekem, hogy ha az ember jó helyen van, akkor az ember csak maga szabhat határt a lehetőségeinek.

Az egy éves gyakornoki munka végül olyan jól sikerült, hogy a szállodával megállapodást kötöttünk arra nézve, hogy folytatom a kinti munkát, ami nekem a zöld kártyát jelentette pár év múlva. Mondanom sem kell, milyen egy hosszú, nehéz, akadályokkal teli és drága folyamat volt ez. A vízumra éveket kellett várjak, de nem bírtam otthon maradni, így kerültem New York-ba nanny-nek.

m0

A turizmusban és nanny-ként szerzett tapasztalaton túl aztán jött a hadsereg. Miként kerültél közeli kapcsolatba az Army-val és mégis mi az, ami ennyire megfogott benne, hisz nem az a tipikus törékeny nőnek való terep.

Valóban nem, de én imádom! A babysitter munka csak egy átmeneti megoldás volt, míg meg nem jött a várva-várt hír a zöld kártyámról. Aztán alig hogy megkaptam, másnap már jelentkeztem a sorozó irodába. Akkor már régóta érdekelt a katonaság. Nem csak arra voltam kíváncsi, hogy meg tudom-e csinálni a hírhedten nehéz 9 hetes kiképzést, hanem az is motivált, hogy visszaadjak valamit az új hazámnak azért cserébe, hogy itt kezdhetek egy könnyebb, jobb életet.

m3

Mesélj, kérlek a kiképzésekről, hogy kell ezt elképzelni? Tényleg kúsztok-másztok-gázkamrában szenvedtek és óriási hátizsákokat cipeltek, mint a filmekben?

Igen, ilyen is akadt bőven, főleg a karrierem elején. A katonaság kiképzőtáborára egyébként edzésterv keresése közben bukkantam rá. A sok edzésre, fizikai és szellemi kimerültségre, amit a kiképzőtáborról olvastam nem elrettentő példaként, hanem kihívásként tekintettem. Mondják, hogy minden jóban van valami rossz, és én úgy vagyok a katonai léttel, hogy amíg a jó dolgok vannak túlsúlyban szemben a kényelmetlen helyzetekkel, addig én ezt az életformát választom. Megfogadtam magamnak, hogy amint a mérleg a negatív oldalra bukik, búcsút intek a hadseregnek.

m4

Szerencsére az elmúlt 5 évben csak pozitív tapasztalataim vannak és a karrierem szépen ível felfelé. Néha attól félek, hogy magasról lehet nagyot esni, de úgy vagyok vele, hogy amíg lehet, szeretném kiélvezni az ezzel járó lehetőségeket és megtapasztalni a saját határaimat.

m2

A katonaságban egyébként az első 9 hét – a kiképzőtábor – volt a legnehezebb, de az meg remek lehetőség volt új barátokat szerezni és arra, hogy megismerjem és feszegessem a saját határaimat. Igen van kúszás-mászás, hátizsák cipelése hosszú mérföldeken át, van kötél- és falmászás és gázkamra is, de ezek pillanatnyi kényelmetlenségek ahhoz képest, amit az ember akkor érez, mikor leküzdi ezeket az akadályokat.

Azért szerintem ez a képlet nem mindenkinek (főleg nőként) lenne ilyen egyértelmű. Jelenleg mit csinálsz a katonaságon belül?

Szerencsére most olyan helyen dolgozom, ahol kevesebb a kényelmetlen helyzet, ellenben sok az érdekes, kihívást jelentő feladat. Lehetőségem volt bekerülni egy különleges egységhez. Ez azért óriási dolog, mert ide már tényleg csak a legjobbakat válogatják be.  Itt, a ’speciális oldalon’ különleges képességű katonákkal dolgozhatok együtt, akiktől sokat tanulok. Ahhoz, hogy valaki ide eljusson, egy több hetes kiképzésen kell részt vennie, ahol szigorúan csak a legmegfelelőbb képességű katonákat választják ki. Szerencsére engem is kiválasztottak, így részt vehettem egy több hónapos kiképzésen, ahol azonban elég magas a kiesési arány. Mivel ezeket az akadályokat sikeresen vettem, így ma már bátran mondhatom, hogy a munkámra nem munkaként tekintek, hanem egyfajta kikapcsolódásként.

Szerinted mi az a személyiségjegy, ami ehhez a hivatáshoz mindenképp szükséges? Ha esetleg másnak lennének ilyen jellegű álmai, biztatod-e, vagy mit javasolsz számukra?

Úgy gondolom, hogy a kitartás és az ellenálló képesség talán a két legmeghatározóbb tulajdonsága egy katonának. Ezek híján az ember hajlamos könnyen feladni a kitűzött céljait az első, kisebb akadály láttán. Nekem mindig vannak céljaim, egyszerre általában több is. Amikor elérem az egyiket, az a sikerélmény ad erőt a következő, nagyobb volumenű célhoz. Ezek a sikerek segítettek a családomnak is, hogy elfogadják a tényt: katona vagyok.

Eleinte vívtuk a harcokat, nehéz volt nekik megérteni, hogy miért szeretném ezt csinálni, de az évek előrehaladtával és a sikereimnek hála, mára már nem csak elfogadták a döntésem, de velem együtt örülnek. Jó érzés, hogy büszkék rám, még ha anno nem is ezt a karriert szánták nekem.

m5

Ha valaki úgy gondolja, hogy ez az életforma neki való, én csak javasolni tudom, hogy próbálja ki, amint van rá lehetősége. Viszont ha az eredmény nem az, amit várt, fontos, hogy az ember tudjon tovább keresgélni annak érdekében, hogy megtalálja a saját útját. Sajnos azt tapasztalom, hogy túl sok ember végez olyan munkát, amiben nem leli örömét, márpedig nagyon fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál. Nekem is volt számos munkahelyem, dolgoztam szállodában, étteremben, nanny-ként és légiutaskísérőként is. Ennek az az oka, hogy amint úgy éreztem, hogy a munkám már nem nyújt élvezetet számomra, váltottam. Szerencsére a katonaság elég változatos ahhoz, hogy folyamatosan új élményekkel gazdagítson, és ne tudjam megunni.

Külső szemmel nézve tényleg olyan az életed, mint maga az amerikai álom: ott élsz, ahol szerettél volna, megszerezted az állampolgárságot, a munkád a szenvedélyed, Rád talált a szerelem is és sokat utazgatsz. Én azonban tudom, hogy kőkemény munka és sok-sok küzdelem, verejték és időnként könny is állt ezek mögött az eredmények mögött.

Mi az, amit a jövőre nézve szeretnél elérni, mi a Te következő nagy álmod?

m1

Folyamatosan újabb célokat tűzök ki magamnak. A munkahelyi sikerek mellett szeretnék pár év múlva családot is alapítani. Ez persze nem egyszerű, mert nehéz felhagyni a munkahelyi célokkal egy ambiciózus személynek. Még két évet kértem magamtól ’katonásdit játszani’, utána a családé lesz a főszerep. Bár nagy hassal is tud aktív maradni valaki, így vélhetőleg ez sem jár majd annyi lemondással, mint ahogy még most tűnik. Mindenesetre addig megpróbálok még több dolgot lehúzni a bakancslistámról.

Szívből kívánom, hogy minden álmod váljon valóra!

Ezúton is köszönöm Mütyinek az interjút és azt, hogy egyszerre a barátom és az egyik legnagyobb példaképem!

Egy ‘TravelMom’ születése

Kerek egy évvel ezelőtt egy nagyon ismert televíziós személyiség a velem készített interjújában a nevem alá azt írta ’VILÁGUTAZÓ’. Bár ez így, ebben a formában nem igaz, hisz nem jutottam el száznál is több országba, nem jártam valamennyi földrészen és nem ezzel foglalkozom jelenleg életvitelszerűen, a titulus mégis jól esett. Úgy fogtam fel, mintegy előrevetítését jövőbeni énemnek, amolyan megelőlegezett bizalmat.

Aztán alig telt el egy röpke év, újabb megnevezésem lett: ANYA. Még ízlelgetem a szót, barátkozom a helyzettel és ismerkedem az alig tíz hetes kisfiammal. Na de kezdjük az elején, ki is voltam, mielőtt Világutazó és Anya lettem!

2014 júniusáig tengettem az átlagos jogász lányok életét: csinos ruhákban, magas presztízsű munkahelyeken, felelősségteljes pozíciókban teltek a napjaim. Szerettem a munkám, volt hobbim (írtam és cukrászkodtam), kiélveztem a főváros nyújtotta minden lehetőséget, és amikor csak lehetett utazgattam. De egyszer csak jött egy érzés, egy vágy, ami nem hagyott nyugodni, hogy ki kell kicsit szállni ebből a mókuskerékből és egyetlen (na jó, másfél) hátizsákkal elmenni világgá.

Egészen pontosan 17 ezer kilométerre az otthonomtól. Egyedül, nőként, hátizsákos utazóként. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy gyakran csináltam ilyen őrültséget, gyorsan leszögezem, hogy korábban még 200 kilométernél messzebbre se mentem egyedül – leszámítva egy félévnyi külföldi ösztöndíjat -, így nem mondanám, hogy rutinom volt a dologban. Dehát a komfortzónán kívüli lét attól izgalmas, hogy totál ismeretlen számunkra.

DSC_0573

Úticélom a varázslatos, izgalmas és megunhatatlan Új-Zéland volt, egy kis ausztrál kitérővel. Közel egy évig utazgattam Down Under-en, négy hónapon át éltem autókban, és ez az utazás éppoly izgalmas volt belül is, mint kívül. Már maga az előkészület is komoly pszichés tréning volt, hiszen nem ismertem senkit sem a barátaim között, sem a családomban, aki legalább fele ilyen őrült lett volna és nekivág másfél hátizsákkal a világ végének. Éppen ezért próbáltam a családnak is kis dózisban adagolni a hírt: először azt mondtam el, hogy hova megyek, aztán hogy mikor, végül hogy mennyi időre.

Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, ami most, hogy új pozíciómba (aka Anya) léptem, egész érthetővé vált számomra. Mégis ki örülne annak, ha a gyereke egy napon bejelentené, hogy felmondott, bedobozolt és lelécel ismeretlen időre ismeretlen helyre, mert ő „körbe akarja sütni Down Under-t”? Én mondjuk ott vágnám hókon egy tepsi kakaós csigával. Nos, hasonlóan jól reagált az én családom is: a Pótanyám konkrétan visszakérte a karácsonyi ajándékként szánt kiskosztümömet, mondván nem kell ahhoz szép ruha, hogy kávézókban idétlenkedjek a világ másik felén. A nagymamám pedig közölte, hogy ez egy baromság, Kecskemétnél szebb hely úgy sincs. Mami meg már csak tudja a tutit, hiszen világörökségi helyszíneink egyikén állva, bámulva Budapest meseszép fényeit is sikeresen levonta a konklúziót: „Szép-szép ez a Budapest, de azért nem egy Kecskemét!”. Ennyi. 84 éven át mégsem tévedhet az ember!image

Mindezek ellenére végül nem sikerült meggyőzni arról, hogy a ’gap year’-em a hírös városban töltsem, szóval felszálltam a gépre és tíz hónapon át élveztem a gondtalan utazók felelőtlen és izgalmas életét. Mivel nem voltam gyakorlott utazó, így alapos előkészületeket tettem, hogy egyedülálló nőként a lehető legnagyobb biztonságban utazhassak: egy főhadnagy barátom komoly tréningnek vetett alá. Kaptam tőle egy közel hatszáz oldalas túlélési kézikönyvet – amit aztán ki is akart kérdezni-, és egy kb. 30 darabos túlélő szettet, benne függőágyat, hőtartó fóliát, sőt, még érszorítót is. Állítom, James Bond nem szokott ilyen felkészülten bevetésre menni, mint ahogy én nekiindultam a nagy kalandnak. Így lettem hát Utazó.

Aztán, ahogy az már lenni szokott a romantikus lányregényekben, a nagy kaland közepén összetalálkoztam azzal a csodálatos félig kiwi-félig maori vízilabdázó és/vagy rögbis félistennel, akire szingli fantáziáimban mindig is vágytam. Ja, nem. Ellenben összeismerkedtem egy roppant kedves, jó humorú, szegedi fiúval. Mert hát nyilván, 17 ezer kilométerre az otthonodtól kivel sodor össze az élet, ha nem egy szegedivel? Így történt hát, hogy új-zélandi pasim ugyan nem lett, de magyar vőlegényem igen.nezelodes

Én ugyanis tartottam magam az elveimhez: nekem nem kell magyar barát. Mégis ki az az elfuserált, aki a világ túlfelén egy magyar pasival jön össze? A jóember komolyan vette a dilemmámat, úgy érezte, mégiscsak ő a férfi, orvosolni kell a helyzetet: ha nem akarok magyar barátot, akkor nem lesz. Én mondjuk úgy gondoltam, hogy vessünk véget a románcnak. Ő meg úgy, hogy megkérte a kezem: szóval már nem barátom volt, hanem vőlegényem.

Így tértem végül haza életem addigi legnagyobb kalandjából: a másfél hátizsákon túl hoztam egy vőlegényt is. Tudni kell stílszerűen hazatérni, na. A hátizsákok aztán egy kis időre megpihentek az ágy alatt, amikor kiderült, hogy egy aprócska csomaggal gazdagodunk. Alig két évvel azután, hogy gyermekem apjával megismerkedtem, megérkezett a gyermek is.

15133943_10153937381196837_1914122881_o

Most, hogy itt van ez az alig tíz hetes kis jövevény, újra kívül vagyok a komfortzónámon. Utazás ez is, hiszen minden nap valami teljesen új, váratlan és csodás (katasztrofális) dolog történik velünk. A célom pedig az, hogy tovább bővítsem kis csapatunk és most már szóló, hátizsákos utazó helyett ’Travelmom’ szerepkörömben tesztelgessem a családos utazgatást. A függőágyat és az érszorítót cumikra és pelenkákra cseréltem, másfél hátizsák helyett a fél házat visszük már magunkkal, csupán egy dolog maradt, amire tutira szükségem lesz a jövőben is: a túlélési kézikönyv.Zsigi

BabyVombat’s adventures – 1. rész

Ez a rovat egy kicsit más lesz, mint az eddigiek: egyrészről kicsit túltolom majd benne a személyes, gyerekes témákat, másrészről célom, hogy minél több baba- és gyerekbarát helyet és programot fedezzünk fel a közeljövőben, amit majd szeretnék megosztani Veletek. Ez lesz hát a BabyVombat’s adventures sorozat, amely Zsigi kis és nagy utazásairól/kalandjairól szól majd. Illetve az én bénázásaimról, mert nyilván nincs illúzióm azt illetően, hogy mindent jól csinálunk. Vagy hogy idővel kevesebbet fogunk szerencsétlenkedni. De legalább témám lesz bőven!

Múlt hétvégén megejtettük az első hivatalos kimozdulásunkat Zsigmonddal. Mivel már 7 hetes volt, úgy éreztem, hogy elvesztegetett idő minden egyes nap, amikor nem teszteljük a gyereket, vagy szoktatjuk hozzá ahhoz, hogy kirándulunk. Igen, a gyerekem nem egy türelmes anyát választott magának. Cserébe Zsigmond nettó 13 másodpercig bírja üvöltés nélkül ébredéstől evésig…Szerintem egálban vagyunk.

15133867_10153937358821837_1100241173_o

Mivel Zsitivel most volt a 2 éves évfordulónk, úgy döntöttem, hogy popójára (ha már babarovat, ugye…) verünk a SZÉP kártyámon lévő keretnek és kipróbáljuk, hogy milyen utazgatni egy kisbabával. Gyorsan feltúrtam a netet és így bukkantam a bikácsi Zichy Park Hotelre, ami kifejezetten gyerek- és családbarát helyként hirdeti magát. Már az utazásunk előtt bekérték az igényeinket, mit szeretnénk: kiságy, légzésfigyelő, babakád, stb. és persze az is nagyon tetszett, hogy hatalmas kerttel és tóval rendelkező szálloda, ahol nagy sétákat lehet tenni, lovagolni és állatokat simogatni.

15101992_10153937319596837_2123489779_o

Azt már tudtuk, hogy a kocsit szereti a gyerek, betesszük és elhallgat. Áldom a sorsot ezért a tulajdonságáért, bár a családi legendárium szerint nekünk sem kellett 500 méternél tovább mennünk, máris aludtunk öcsémmel, szóval volt rá 50 százaléknyi sansz, hogy Zsigmondnál is működik a ’kikapcsoló gomb’, amint beindítjuk a motort.

Természetesen az elindulás úgy sikerült, ahogy az megjósolható volt. Csupán kétórányi csúszással. Állítólag ez teljesen rendben van. A pakolással nem volt gond, 7 hetes gyereknél még csak egy gigapakknyi pelenkát kell vinni, nincsenek még játékok, kedvenc plüss figurák, plédek, fél ház…Így aztán se perc alatt bepakoltam, aztán vártuk, hogy az egyébként svájci óraként működő kisfiam végre felébredjen és egyen, hogy aztán alvásidőben elindulhassunk. Nyilván nem ébredt. Édesdeden aludt, mi pedig csak néztük, ahogy az értékes – még világosban telő – perceink tovaszállnak. Halk szuszogással és világbékével az arcán aludta át az utazásra szánt időnk felét. Végre aztán kinyitotta a szemét, szolidan jelezte, hogy éhes – értsd torkaszakadtából elkezdett üvölteni – én meg elkezdhettem etetni. Nyilván méhem gyümölcse ekkor gondolta úgy, hogy kényelmesen lakomázik, mintha csak egy Michelin csillagos étteremben fogyasztaná a 18 fogásos degusztációs menüjét. Gyermek apja egyik lábáról toporgott a másikra, már réges-rég bepakolt a kocsiba, én alkudozom a gyerekkel, hogy ne nyammogjon már ennyi ideig rajtam, de nyilván magasra tett ránk.

15152336_10153937350921837_1205578955_o

Sebaj, két óra késéssel megindultunk. Természetesen telibe kaptuk a pénteki csúcsforgalmat, szóval még bőven Budapest határain belül telt a 3 órás etap fele. Már masszív sötétben érkeztünk, így sok mindent nem láttunk a szállásunkból, főleg, hogy az első egy óra pánikszerű etetéssel telt, mielőtt Zsigmond körbezengné az egész hotelt. A szállással egyébként zömében meg voltunk elégedve. Én kicsit túltoltam ezt a családdal utazunk életérzést és büszkén foglaltam le a családi szobát, ami mint kiderült, 2 franciaágyat és egy kiságyat tartalmazott. Amikor Zsiti meglátta, csak annyit fűzött hozzá, hogy gondolta ő, hogy valami meglepivel rukkolok elő az évfordulónk alkalmával, de nem gondolta, hogy beszervezek magunk mellé egy másik párt is… (gyermekem apjának elég sajátságos humora van, na…)

15127446_10153937319091837_1148169041_o

Ha szombaton nem ömlött volna úgy az eső, hogy gyökkettő másodperc alatt olyan nedvesek leszünk, mint éjszaka után a gyerek pelenkája, akkor ki is tudtuk volna élvezni a szállás nyújtotta csudacuki programokat. Így viszont igazából Zsitinek volt szerencséje, mert fél napig ázott és relaxált a wellness részlegben, mi meg szoptunk Zsigmonddal a szobában. Ő szó szerint, én meg átvitt értelemben… Azért tettünk egy kósza próbálkozást azzal, hogy bementünk Paksra kicsit körbenézni, de az étterembe be- és kirohanáson kívül sok mindent nem tudtunk csinálni.

15146845_10153937319236837_541452143_o

Az egyetlen negatív tapasztalatom a szállással kapcsolatosan az az én étkezésemmel van összefüggésben. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a hazai szállodák még mindig nem tudnak felkészülni a speciális étrendekre, ételallergiákra. Márpedig az én nagyon összetett diétámnak csak a felét mertem így is elárulni, no azzal is csak addig jutottunk, hogy első este egy nagyon kedves férfi elmondta, hogy mindenben van liszt vagy tejtermék, szóval azokat ne egyem. Maradt a sültkrumpli meg a gyümölcssaláta. Harmadik napon már borzalmasan untam a krumplit, utolsó reggelre sajnos már grillezett zöldség sem volt, így magában nyammogtam a gluténmentes-margarinos kenyerem és ittam hozzá a kávém, amihez én vettem a növényi tejet a paksi Tecsóban. Nagy tanulság nekem, hogy vagy előre le kell egyeztetnem, hogy miket ehetek (azaz konkrét menüt), vagy vinni kell az alapanyagokat még egy 4 csillagos hotelbe is és külön megkérni a szakácsot, hogy főzzön rám. Aztán vagy megteszi, vagy nem…

15126101_10153937319101837_67419466_o

Mindenesetre azt láttuk, hogy 5-6 év fölött ez a szálloda maga a földi paradicsom a gyerekeknek, főleg jó időben! Volt játszósarok, állatok, pancsikolási lehetőség, lehet sétálni, csónakázni, biciklizni, sőt, még mini disco is van és kézműves foglalkozások! Buli az élet öt éves kor felett, én mondom! A lényeg viszont, hogy teszteltük a gyereket, megkezdtük a ’kiképzését’, figyeltük magunkat, hogy mi okoz nekünk stresszt a gyerekkel való utazásban és elkezdtük tervezgetni a következő kimozdulást. Állítólag még jó fél évig könnyű vele repülni is, aztán 1-1,5 éves korától 3 éves koráig maga lesz a pokol vele utazni – meglátjuk. Mindenesetre a fejemben már megvan a következő három úti cél. Addig meg marad a bkv-zás, a hétvégi közeli helyekre való kimoccanás és mindenképp elmegyek a következő Járatlan Utakon Fesztiválra is, ahol most két anyuka (katt és katt) is fog arról mesélni, hogy milyen gyerekkel utazni! Hisz mégiscsak ez a jövő! (legalábbis a miénk mindenképp…)

Szállás/Helyszín értékelése

(*=problémás, rossz; ** = gyenge, átlag alatti; ***= átlagos; ****= kellemes, kategóriájának megfelelő; *****= kiváló, magas színvonalú)

Szállás elhelyezkedése: **** – Bikács alig másfél-két órányira található Budapesttől, az M6-oson könnyen és kényelmesen megközelíthető, mégis ízig-vérig hozza a vidéki romantikát

Szoba: *** – Berendezése egyszerű, tiszta, barátságos, de 4 csillagos szálloda esetében kicsit több dizájnt és kifinomultságot vártam volna, ill. több párnát

Konyha: **/*** – Aki szereti a vidéki, otthonos ízeket, annak nagyon be fog jönni a hely. A konyha tényleg nagyon autentikus, kis lábasokban, vajlingokban tálalják az ételeket. Ételallergiásoknak, diétázóknak okozhat problémát, hogy minden a hagyományos receptúra szerint készül, ezért érdemes jó előre egyeztetni konkrét fogásokat, ill. vinni hozzá az alapanyagokat (vagy máshová menni). Ami még csalódás volt, hogy elvileg Márton napi libanapokra mentünk, ehhez képest két féle libafogás volt szombat este – ezért a felárért és beharangozásért sokkal cizelláltabb menüt vártam volna 3 napon keresztül egy 4 csillagos szállodától.

Család- és gyerekbarát programok: ***** – Szerintem ebben tényleg nagyon jók, legalábbis egy rakás boldog kisgyereket és nyugdíjas csoportot is láttam. Nem csak kinti, de benti programokkal és animátorokkal is várják a piciket, ill. a szálloda rendelkezik kisággyal, légzésfigyelővel, kiskáddal, kismotorral, gyereketető székkel, játszósarokkal, stb.

Kiszolgálás: ***** – A szállodai  láthatóan a helyi lakosoknak kínál munkalehetőséget, amit egyrészről messzemenőkig üdvözítek, másrészről kicsit érezhető a professzionális szaktudás hiánya, de a kedvesség, szorgalom és a hozzáállásuk összességében kompenzálja ezt.

Egy újabb 9-10 hónapos utazás

 

Megfigyeltem már, hogy az igazán fontos és izgalmas dolgok az én életemben 9-10 hónapos etapban érkeznek. Még nem jöttem rá az okára, mondjuk most egész egyszerű rá a válaszom: eddig tart egy terhesség (szóval, ha ennél hosszabb lenne, már gyanús lenne, hogy elefánt vagyok, nem vombat).

Az utolsó 9-10 hónapos kalandom NZ-hez köthető. Mondanom sem kell, továbbra is életem egyik legfantasztikusabb, meghatározóbb élménye és emléke marad, nekem tényleg életem legjobb éve volt, ebben nem hogy túlzás nincs, de nem is lehet kellően átadni, hogy mennyit jelentett nekem ez az időszak. Azért persze próbálkoztam a blogon, előadásokon, interjúkon keresztül, de hol van az a valósághoz képest?!

dream big

Amikor hazajöttem, elég sokáig forogtam a saját tengelyem körül, hogy vajon most akkor mi a következő nagy projekt, merre tovább, mi a terv. Van egy kissé kóros terv- és to do list- mániám (ezt persze csak Zsiti állítja, nincs rá diagnózis), szóval, ha nem látom, hogy mi a terv, akkor totál elveszem a rendszerben.

Szerencsére egyet tudtam, hogy melyik céghez szeretnék mindenképp bekerülni, így kérdés nem volt, hogy minden követ megmozgatok majd, hogy összejöjjön. És így is lett! Lehet hívni véletlennek, szerencsének, szorgalomnak, kitartásnak, ’jókor jó helyen’-nek, bárminek: amit megálmodtam Wellingtonban, az végül összejött, jobban is, mint reméltem. Persze azt egy percig nem állítom, hogy nem volt kőkemény vért izzadás az elmúlt egy évem: jogászként helyt állni egy tanácsadó cégnél, enyhén szólva is hiányos közgazdasági ismeretekkel és technikai skillekkel nem volt egy sétagalopp. De bent voltam, akartam, csináltam, és továbbra is azt állítom, életem eddigi legjobb munkahelye: profi, nemzetközi, innovatív és annyit fejlődtem itt közel egy év alatt, mint sehol máshol (ha magát a down under-i utazást nem számoljuk).

De hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, a belépésem előtti napon sikeresen diagnosztizáltak nálam egy gyógyíthatatlan (inkább csak szinten tartható) betegséget, szóval próbaidő alatt műtéttel kezdtem és egy totál új életmódra kellett ráállnunk: az út egy teljesen új táplálkozás felé vitt, szóval letettem a habverőt és a spatulát és cukrászkodás helyett a túlélésre gyúrtunk. Mindezt napi 10-12-14 órás munkák mellett, szóval, ha nincs Zsiti, én tuti offolok. Viszont Zsiti van, és remekül is főz (és tette ezt minden egyes nap hónapokon keresztül), ahogy biztatott is minden egyes lekonyuló hangsúlynál, vagy ’éneztúgysetudom’-nál és ’áéneztsosetanulommeg’-nél. Zsitinek hála túléltük az első 4-5 hónapot, ami alatt elsajátítottunk és megszerettünk, sőt, azóta már tovább is fejlesztettünk egy brutális diétát, menedzseltünk egy új feladatkört és egy totál új logisztikát kívánó életszakaszt.

És amikor már azt hittük, hogy urai vagyunk a helyzetnek, hogy egyre könnyebben megy a munka és a táplálkozás is, nos ekkor jött az újabb fordulat: kiderült, hogy babát várunk! Nem, nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy mitől lesz valaki terhes, de az előzményeket ismerve, az orvosi erőteljes javaslat – miszerint mihamarabb vágjunk bele, mert évekig is eltarthat, mire összejön, és a betegségem kissé agresszívebb, mint elsőre tűnt – ellenére is, komolyan nem gondoltuk, hogy valaki egyből be akar költözni hozzánk. Hozzám. Belém.

DSC_0063

Ezt az infót, tényt, kisembert újabb 4-5 hónap volt feldolgozni, de a jó hír, hogy 9-10 hónap alatt azért erre is van idő. És muszáj is. Az élethelyzet és ez a más állapot, amire több, mint harminc évig vártam, úgy éreztem, hogy pont akkor toppan be, amikor már látok egy irányt és egy tervet az életemben, amikorra megszoktam, hogy csak felkapok egy hátizsákot, és világgá megyek, amikor az utazás lett a legnagyobb szenvedélyem és magamra vonatkozó legfőbb ismérvem, ja, és persze amikor már az előléptetésemről folytak a tárgyalások. Hova és hogy lehet/kell ide beilleszteni egy kisembert? Mi lesz a hátizsákommal, az utazással, a külföldi tervekkel, az új pozíciómmal, a legkedvencebb munkahelyemmel, a bakancslistámmal???

Annyi kérdés merült fel hirtelen, hogy egyedül nem is lettem volna ezeket képes megválaszolni, de a legnyomasztóbb az volt, hogy pszichológus, karrier-tanácsadó, önismereti csoport és egy remek társ ide vagy oda, a hullámvasúton egyedül ültem. És egyszerre sikítottam meg vigyorogtam. Meg bömböltem (de legalább hányni nem kellett). Gyermek mondjuk jófej volt, mert nem akadályozott sem a munkában, sem a korábbi életvitelemben, épp úgy, ahogy az apja is hagyta, hogy megfussam a magam köreit. Így aztán a főnököm volt az első, aki komolyabban leült velem egy júniusi szerda délután, és mint három gyerekes apuka elmagyarázta, hogy itt az ideje, hogy valóban várandós legyek. Jön a nyár, meg a harmadik trimeszter, szóval mi lenne, ha mostantól erre koncentrálnék?

Emlékszem, ültem vele szemben, és egy árva mukkot sem tudtam szólni, csak rágcsáltam a narancslevem szívószálját, mert rém kínosnak éreztem volna ha ott azonnal hangos zokogásba török ki (mégiscsak van tartás a világon, ugye!?) Így csak szürcsöltem, meg nagy könnyes szemekkel néztem rá. Hát nem érti? Itt gürizek már 9 hónapja, IMÁDOM ezt a munkahelyet, hát én vagyok a jobb keze, hogy mondhat ilyet, hogy dőljek hátra és élvezzem, ami rám vár!? De mondta (mint ahogy azt is, hogy eszembe se jusson visszasietni), mert ilyen érzékeny, meg család centrikus, szóval az ukáz ki volt adva: terhesnek kell lenni!

DSC_0162

És innentől, mintha felmentést kaptam volna a perfekcionizmus alól, kicsit hátra tudtam dőlni és rácsodálkozni, hogy úristen, egyre nagyobb vagyok, hogy ez a gyerek itt bent nő, és tényleg komolyan gondolja, hogy én legyek az anyja (mert az apját még megértem, csudamázlija lesz vele, na de egy ilyen kettyós anyával!?!?!?!). Szépen lassan, mint valami túltolt Disney filmben, a dolgok elkezdtek összeállni: lett szuper új otthonunk, letettem az eddigi legnagyobb terhet, amit cipeltem közel 10 évig, elengedtem (vagy legalábbis jó úton haladok vele) kevésbé fontos dolgokat és kapcsolatokat, előléptettek (wohooooooo!!!) és elkezdtem énekelni a gyereknek (gondoltam, ha ezek után is velünk akar élni, akkor már az ő baja lesz, én figyelmeztettem!).

És most várunk. Várunk és figyelünk, vajon ezt a ’projektet’ hogy fogjuk megugrani…Már tudom, hogy egy gyerek nem beilleszkedik a mi korábbi életünkbe, hanem felülírja azt, nem ő alkalmazkodik hozzánk, hanem majd mi hozzá és kb. semmi, de semmi nem lesz úgy, ahogy az én határidő-mániás, maximalista énem megálmodta. Ha mázlink lesz, az apja türelmét és az én szépségem (muhahahaha) örökli. Fordított helyzetben baromi nagy sz.rban leszünk, és nem azért, mert Zsiti ne lenne sármos.

Még mindig van bennem milliónyi kérdés, hogy mi lesz azokkal a dolgokkal, amiken az első pár hónapban kattogtam: vajon lehet majd Vele utazni? És tudom majd annyira színessé tenni a világot számára, mint amilyen? Nyitott, toleráns, világjáró kis kozmopolitát tudunk majd formálni belőle? És vajon mi lesz a munkahelyemmel? Mikor és hogyan tér(het)ek majd vissza? És hogy ugye már 2 hónapos korában megtanul orrot fújni, mert az orrszi-porszinál kevés gusztustalanabb dolgot tudok elképzelni.

Zsigi

Egy dolog viszont biztos: úgy próbáljuk meg majd menedzselni a kis életünket, hogy mindhármunknak a legjobb legyen, aztán persze valószínűleg időnként ez a nagy igyekezet a totális káoszba és katasztrófába fullad majd. De a jó hír, hogy fantasztikus anyákkal (családokkal) találkoztam NZ-n és AU-ban, akik 1-2-4 gyerekkel is nekivágtak a nagyvilágnak, letelepedtek, új életet kezdtek, vagy épp csak utazgattak egy évig. Ők az én példaképeim, nem vagyok hát a kattanásommal egyedül (Köszönöm Judit, Györgyi, Klári és Erikák, fantasztikusak vagytok!). Most pedig vár ránk az eddigi legnagyszerűbb kalandunk: Zsigmond.

Interjú Balogh Boglárkával – lány a milliónyi szín és történet nyomában

Women around the world – Interjúsorozat (2. rész)

Utazásaim során annyi fantasztikus, különleges emberrel találkoztam, hogy mostanra ért meg a gondolat, muszáj megmutatnom Nektek Őket. Nem csak azért, hogy lássátok, milyen ‘hátizsákokat’ cipelünk mindannyian, hanem azért is, mert hiszek abban, hogy az utazás gyógyír, hihetetlen önismereti út és nagyon sok mindenben fejleszti a személyiségünket. Ezzel az interjú sorozattal szeretnék platformot teremteni azoknak a (főként) nőknek, akik képesek voltak egyedül, vagy társukkal kilépni a komfort zónájukból és a világ bármely pontján véghezvinni valami elismerésre méltót.

Balogh Boglárka blogjára egy közösségi oldalon keresztül bukkantam, és az első dolog, ami megfogott benne, hogy végtelenül színes, izgalmas képekkel tűzdelt, igényes írásokat tartalmaz. Boglárka akkor épp a fekete kontinensen utazgatott 4 hónapig. Mint kiderült, írásai a National Geographic Magyarország online számára készülnek, közel egy éve már ők közlik le az utazások során készült cikkeket. Nagyon érdekelt, hogy mi lehet Boglárka története a heg tetovált törzseken, extrém kalandokon és könyvvé formálódott emberi kapcsolatokon túl, így a következő interjúban erre próbálunk fényt deríteni.

Mindig szeretem tudni, ki áll az olvasóknak szánt történetek mögött, így arra kérnélek, meséld el röviden, ki volt Balogh Boglárka azelőtt, hogy belefuthattunk volna az utazós blogjába!

Azt gondolom, ugyanaz a nyíregyházi lány maradtam, aki majdnem tíz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy az ELTE jogi karát államvizsga előtt elhagyva Angliába megy egy időre munkát vállalni, és nyelvet tanulni. Innen vezetett az első nagyobb utam Kenyába, ahol önkéntesként segítettem 2 hónapig egy árvaházban, majd eljutottam a 400 ezer szomáliait számláló Dadaab-i menekülttáborokba.

Az ezt követő évben újra Angliában dolgoztam, majd 6 hónapot ismét utaztam, ezúttal Ázsiában. Ekkor jártam először Indiában lepratelepen, a Thaiföldön élő burmai hosszú nyakú nőknél, vietnami AIDS-es árváknál, és különféle állatvédő szervezeteknél. Ez így ment 5 évig. Mindeközben riportokat és útleírásokat készítettem, rengeteget fényképeztem, amit egy idő után országos lapok és magazinoknak vettek át (Szabad Föld, Élet és Tudomány, ELLE, Marie Claire), így lettem jogász helyett szabad úszó újságíró.

ba

A National Geographic Magyarország online-nal egy éve dolgozom együtt, az idén januártól májusig tartó 4 hónapos afrikai utam alatt az ő felkérésükre vezettem heti két alkalommal jelentkező blogot törzsekről, ipari oroszlántenyésztésről, állatvédelemről, kultúráról.

Fantasztikus, hogy mertél ekkorát váltani és kiugrani egy biztosabbnak tűnő, predesztinálható karrierútról. Honnan jött Neked az utazás iránti szenvedély? A fényképezést egyébként tanultad, vagy ennyire isten adta tehetség vagy?

Köszönöm szépen, de soha nem tanultam a fényképezést, viszont mindig mindenben megpróbálom a különlegeset meglátni, ami valljuk be az utazások alatt ugyan nem nehéz, de sokszor rendkívül időigényes. Aki egy kicsit is járatos a fotózásban, az jól tudja, hogy nem egyszer a tökéletes képre akár órákat, vagy napokat kell áldozni, és csak jóval később látja be az ember, hogy a fáradozás valóban megérte. Persze nevetséges arra panaszkodni, hogy a Krüger Parkban nem pont úgy és nem pont ott megy le a nap, ahogy és ahol az ember szeretné, ráadásul a zsiráf sem akar belesétálni a megfelelő szögben a látótérbe, így ilyenkor inkább leteszem a gépemet, és csak gyönyörködöm a látványban.

sunset

Az utazás iránti vágy már az egyetemen elkezdődött. Akkor határoztam el, hogy nemzetközi jogász leszek, aki az iroda helyett kinn a terepen dolgozik, de akkor még álmomban sem gondoltam, hogy ez majd az újságírással és utazással fog megvalósulni, ami szó szerint a szenvedélyemmé vált.

Ez egyértelműen átjön a posztokból és az írásokból. Ha jól tudom, már két könyvet is megjelentettél! Mesélj ezek hátteréről kicsit!

Az első könyvemet 24 éves koromban írtam a Böjte Csaba atya dévai árvaházában töltött 1 hónapomról, ahol önkéntes nevelőként dolgoztam. Az egyik kislánnyal annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A napló stílusú regény róla, és a kettőnk barátságáról szól.

Második, a Libri kiadó gondozásában megjelent Love Commando című, az indiai becsületbeli gyilkosságokról szóló hiteles dokumentumregény.  A Love Commandót, ami egy Delhi központú aktivista szervezet, melynek tagjai a szülők bosszúja elől menekülő szerelmespárokat menekítik és bújtatják az általuk működtetett rejtekhelyen, interjúkészítés céljából 2012 januárjában kerestem fel. A rövid találkozás helyett 3 hónapra ott ragadtam, és részt vettem a szervezet munkájában.

A könyv megírására személyes indíttatás vezérelt. A már említett fél éves ázsiai utam végén találkoztam a könyvemben szereplő lánnyal, Hartival. A tizenkét órás vonatúton a háromszemélyes hálókocsiban ő volt az útitársam. Egy, a saját családja által elrendelt becsületbeli gyilkosság elől menekült az északi országrészből a Love Commandóhoz.

Hazatérésem után egy héttel már biztos voltam benne, hogy vissza kell mennem, és meg kell találnom a lányt. Kutatni kezdtem Indiáról és a becsületbeli gyilkosságokról, majd felvettem a kapcsolatot a Love Commandoval, és felkerestem őket. Sajnos Harti soha nem ért el Delhibe, de szimbólumként az ő alakjába sűrítettem a valóságban megismert női sorsokat. Az ő egyedi tragédiáján keresztül mutatom be az általánosat.

LC

A másik két főszereplő Azad és Netu. Miután a lányt a családja hazacsábította, és házi őrizetben tartja, róla semmit nem tudok. Azad kálváriáját, a felesége visszaszerzésére irányuló kétségbeesett jogi és személyes harcot viszont lépésről lépésre évekig végig kísértem. Vele a mai napig tartjuk a kapcsolatot, két évvel ezelőtt újra találkoztunk.

Nagyon mély, fájdalmas, de egyben inspiráló történetek ezek. A könyv megírásán túl van valami terved, hogy miként szeretnél segíteni az ilyen nőknek, áldozatoknak, vagy úgy érzed, hogy a publicitással máris óriási energiákat mozgatsz meg?

Kívülállóként, azt gondolom, nem tisztem egy több ezer éves kultúrát sem megítélni, sem pedig megváltoztatni, arról nem beszélve, hogy évszázadok alatt meggyökeresedett ősi szokásokról beszélünk, ami a nyugati kultúra beáramlásának következményeként alapjaiban inog meg.  A nőkkel szembeni atrocitások sajnos csakis a hazai oktatás és ismeretterjesztés által fognak megváltozni, aminek a kezdete az, hogy ezek a gyilkosságok, erőszakok nem csak Indiában, de világszerte is publicitást kapnak.

Én a történeteimnek -bármerre járok- mindig is az emberi oldalát szeretem bemutatni, a könyvemmel és az írásaimmal is erre törekszem.

Vissza az utazáshoz: hogy kell ezt elképzelni? Félévente felveszel egy hátizsákot és egyedül nekivágsz a világ egy teljesen elképesztő zugának, lesz, ami lesz alapon, vagy ez mindig egy jóval szervezettebb, és tudatosabb utazás?

Amikor megérkezem egy-egy hosszabb utamról, és újra beállnak a megszokott itthoni napjaim (az írás mellett egy családi vállalkozásban segédkezem) egy idő után nagyjából kirajzolódik, hogy mi is lesz a következő állomás.

428A1101l

Mivel a munkámból kifolyólag fontos az, hogy miről tudok érdekes cikket írni, tudatosan kutatni kezdek az adott földrészen a témák után. A mostani, afrikai utam esetén például helyi vezetőkkel kellett a kapcsolatot felvennem ahhoz, hogy egy-egy törzshöz eljuthassak, így már szeptemberben szervezni kezdtem a januári indulást, de sokszor csak egy-egy véletlenen múlik, hogy éppen mikor és hová érkezem, kikkel találkozom. A térképemet csak nagyjából rajzolom meg, és hagyom, hogy az adott szituáció befolyásolja majd a végleges útirányt.

Különben pedig nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hisz nem egyedül utazom, van aki fogja a kezemet.

Ez nagyon jól hangzik. A könyvekről már ejtettünk szót, de mi az, amit Te a blogod segítségével szeretnél átadni? Miért írod és mi vele a célod?

Nekem az élet fontos dolgai soha nem azok voltak, amiket általában annak tartunk: a pénz, a haladás, a siker. Az érzések és a hangulatok számítanak, melyek utunk során a látásmódunkat színezik, így ezen keresztül a világot is, melyben élünk.

Egy-egy kalandozás alkalmával olyan impulzusok érnek, amikből aztán hosszú ideig táplálkozom, mert ilyenkor a hozzám hasonló túlcivilizált ember úgy érzi végre, hogy szabad és hazaérkezett. Ebben hiszek, és a képeimen, írásaimon keresztül is ezt az életérzést szeretném tükrözni.

albino

Valójában az én esetemben nem beszélhetünk klasszikus blogírásról, hisz nem magamat állítom a témáim középpontjába, hanem a szememen át az olvasó betekintést nyerhet egy másik világba, az oda tartozó emberek küzdelmeibe, sikereibe vagy kudarcaiba. Én a tapasztalataimon keresztül mások életét helyezem a fókuszba, amiről riport formában számolok be.

Ha össze kellene foglalnod, szerinted mi az, amit leginkább tanítottak Neked ezek az utak? Van ennek egy komoly önismereti, személyiségfejlesztő célzata is, vagy csupán a tájak miatt vágysz mindig máshova?

Talán furcsának tűnhet a válaszom, de én nem azok közé az utazók közé tartozom, akik keresnek valamit a világban, menekülnek egy vélt vagy valós kudarc elől, valaminek a hiányát, egyfajta tátongó űrt szeretnének a folytonos vándorlással betapasztani, vagy elindulva egy úton önmagukat megtalálni. De kétségkívül akaratlanul is rengeteget változtam.

Engem a tanulás hajt, a világ és a benne élők iránt érzett kíváncsiság, a vágy, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg más, tőlem sokkal szerencsésebb vagy szerencsétlenebb emberek sorsát, hogy a saját szememmel lássam, hogy Földünk más területein hogyan zajlanak az unalmasnak nevezett mindennapok.

Ez a mély érdeklődés vitt például hat hónapra Ázsiába, vagy az afrikai orvvadászok ellen küzdő női csoporthoz, az ugandai hegyi gorillákhoz, a rituális gyilkosságok elől menekülő albínókhoz, vagy éppen a különböző törzsekhez. Engem tényleg boldoggá tesz, hogy van szerencsém látni a kendőzetlen valóságot, az elképesztő tájak, és állatvilág mellett hétköznapi hősöket ismerhetek meg, és hogy erről tudásomhoz mérten beszámolhatok az érdeklődő olvasóimnak.

Wiliso, a 27 éves vadász magával vitt a reggeli vadászatra

Viccesen azt szoktam mondani, hogy az utazási függőséget én ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, amikor sokaknak egy szép cipő, vagy egy új telefon után fáj a szívük. Csak az enyém akkor sajog, ha meglátok egy csapat kardszárnyú delfint a televízióban, és én nem lehetek ott…

Többször is említetted, hogy az utazás egyfajta függőség. Ezzel jómagam is teljesen egyetértek. Mint minden függőségnél azonban, van egy pont, ahol tudni kell kezelni. Most, hogy véget ért egy ennyire meghatározó út, mi a következő lépés, mik a rövid távú terveid?

Nagyon szeretnék egy fényképkiállítást szervezni a képeimből. Tudom, hogy hatalmas fába vágom a fejszémet, de bízom benne, hogy sikerül tető alá hozni ezt a tárlatot, és a közönség is szeretni, élvezni fogja.

Ez nagyon jól hangzik. Mikorra tervezed a kiállítást és hol értesülhetnek majd róla az olvasók?

Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor már idén októberben találkozhatnak a képeimmel és velem a kedves érdeklődők a Néprajzi Múzeumban a World Press Photo tárlat zárásaként. A pontos részletek azonban egyelőre még szervezés alatt állnak.

bár több borjú is tart a csoporttal, az anyák féltve őrzik őket

És ha a hosszabb távú terveidet nézzük, szerinted ezt mennyi ideig lehet így csinálni, vagy miben fog módosulni ez az életforma, ha mondjuk családod lesz?

Szerintem, néhány éven belül egy csecsemő érkezése biztosan fog bizonyos dolgokon változtatni, más lesz fontos az életemben, de addig, amíg iskolába nem készül, nem hiszem, hogy röghöz kötöttnek kell majd lennem, lennünk. Szeretném ha a gyermekeim világot látnának, ugyanakkor kötődnének a gyökereikhez, értékelnék szerencsés helyzetüket, megtanulnák szeretni és tisztelni a társaikat, az állatokat és a természetet.

Az én szüleim ezekre az értékekre nevelték a nővéremet és engem is, én is ezt szeretném majd továbbadni.

Nem vagyok híve a túlsterilizált, túltervezett és túlaggódott nevelési- vagy életvezetési módszereknek.

Üzennél-e valamit az olvasóknak?

Talán azt, hogy mindenkiben él a tökéletes élet vágya, hogy ez kinek mit jelent, hosszú tanulás és valódi önismeret függvénye.

Meg azt, hogy merj élni, merj lépni, és soha ne nézz hátra! Nekem ezt bizonyította be az elmúlt lassan 1O év.

Köszönöm szépen Boglárkának a hihetetlen érdekes interjút. A fotókiállítás részleteiről pedig természetesen a Vombat fb oldalán is hírt adunk majd, addig pedig kövessétek Boglárka színes mindennapjait a fb oldalán is!

 

Szicíliai kalandok III. – Essence of Sicily

Ülök a belváros egyik kis terecskéjén, néhány (száz) lépcsővel fentebb a macskaköves főutcától. Melegíti az arcomat a rézsútosan sütő Nap, amely épp aranyra festi az Agrigento előtt elterülő romokat. Ebben a pillanatban megérkezik egy 40-50 fős társaság, és azonnal visszarántanak a több ezer éves múltból a hihetetlen hangos jelenben. Azon tűnődöm, vajon mi jellemzi őket inkább: a hangzavar, vagy a stílus.

Egy esküvőbe csöppentünk, a kis tér sarkán magasodó templomból özönlenek ki, harsányak, vidámak, makulátlanul elegánsak és máris ülnek le az asztalunkhoz, minden irányból repül a ‘prego’ és a ‘va bene’. Tele van élettel ez a hely, kapkodom a fejem és próbálom megfogalmazni, mit is adott nekem ez az egy hét Szicília.

IMG_0011

like a pomodoro :)

Napot, ízeket, nevetést, színeket, érzéseket. Olyan félelmetesen intenzíven mindet, hogy csak győzze az ember feldolgozni. A kék és az arany, a paradicsom szürreális édessége, a cannoli roppanása, majd krémessége, a végtelen nyugalom, a helyek, ahol mintha megállt volna az idő. Imádom ezt a kavalkádot, és nyilván hajszoltam is, amennyire csak lehet.

Tegnap este lehetőségünk volt megtekinteni házigazdánk Rosi és barátnője Giovanna főzőiskoláját. Nem kellett messzire mennünk, mert mint kiderült, a főzőiskola, ill. az ehhez kapcsolódó szicíliai családi-baráti vacsorák színtere épp fölöttünk, Rosi villájában van. Ahogy felsétáltunk az apartmanunk fölötti házrészbe, elállt a szavunk is, micsoda meleg, barátságos, de minden részletében pompa fogadott minket. Házigazdáinktól megtudtuk, hogy az először csak családtagoknak és barátoknak tartott főzicskézés közel 5 éve nőtte ki magát egy roppant különleges, ízig-vérig szicíliai élménnyé. Rosi és Giovanna az édesanyjuktól és nagymamáiktól tanult receptekkel kápráztatják el a kisebb-nagyobb csoportokat.

Rosiskitchen1

Rosi konyhája

Aki ide belép, olyan, mintha egy valódi szicíliai család életébe csöppenne, és éppenséggel ez is történik, hiszen tényleg a saját otthonukban zajlik a főzés-sütés. Az ízorgián túl a program egyediségét épp a háziakból áradó vendégszeretet és az ételek iránti szenvedély adja. És nem csupán abból áll az este, hogy leülnek a vendégek egy igényesen terített asztalhoz és elfogyasztják a két nő főztjét, hanem lehetőség van akár velük együtt a helyi piacon bevásárolni a vacsorához. Ahogy nézegettük velük a képeket, egyre jobban bántam, hogy nem fértünk be a héten egy ilyen estére, mert bár sem Rosi, sem Giovanna nem beszél angolul, abban megállapodtunk, hogy az étel közös nyelv bármely kultúrák között.

Rosiskitchen7

Sicilianhomecooking főztje (forrás: sicilianhomecooking.it)

Mivel az én egyik végzettségem cukrász, így hamar elmerültünk a korábbi down under-i sütős-főzős élményeimben, elmeséltem nekik, miként alkalmaztam ezt a módszert arra, hogy megköszönjem szállásadóimnak, hogy befogadtak az otthonukba. Bőszen helyeseltek és elmondták, egy-egy este itt is olyan mértékben hozza közel a látogatókat egymáshoz és hozzájuk, hogy 3-4 óra után puszival és ölelésekkel búcsúznak mindenkitől. És hát, nem kis büszkeséggel mutogatták a nappali komódját díszítő fotót, amelyen maga Gerard Gere feszített a két hölggyel.

Rosiskitchen6

Vendégvárás a la Sicilianhomecooking (forrás: sicilianhomecooking.it)

Ma délelőtt pedig elkocsikáztunk az Agrigento-tól alig egy órányira lévő Sant’Angelo Muxaro nevű kisfaluba. Lorenzo mesélte Zsitinek, hogy ide azért is érdemes ellátogatni, mert ha eddig nem érintett volna meg minket Szicília igazi arca, na itt biztosan megtörténik. A kis településen valóban megállt az idő. Kivételesen még szieszta előtt sikerült megérkeznünk. Ahogy bekanyarodtunk a település főterére, döbbenten láttuk, hogy minden sarkon, minden kis padon férfiak ülnek és beszélgetnek.

IMG_0005

Sant Angelo Muxaro főterén zajlik az élet

Nem tudom, hogy mi bámultuk őket jobban, vagy fordítva, mondjuk a kis piros ruhámban elveszni 40-50 szicíliai férfi között enyhén szólva lehetetlenség volt, szóval egy idő után nem is próbálkoztunk, hanem beültünk mi is az egyik ‘közösségi helyiség’ (értsd: kocsma) teraszára és csináltuk, amit ők: néztük a többieket.

IMG_0001

klasszikus szicíliai kisutca

Egy jó fél órát, órát tölthettünk így, időnként megszólított minket egy kedves szicíliai bácsi, amiből persze egy szót sem értettünk, de mondogattuk, hogy ‘va bene’, meg hogy ‘ciao’…A kisváros egyébként híres a kecskesajtjáról, mindenképp érdemes ezt kipróbálni! Szicíliában egyébként is dübörög a kecsketej biznisz, igazi gourmet fogásnak számít az agrigento-i kecskék teje, amely arany árban van: Lorenzo elmondása szerint literenként 15 eurót is elkérnek érte.

IMG_0061

Agrigentoi kecskék

Hazafelé toltunk még egy elengedhetetlen pisztácia fagyit és mentünk egy kört a Templomok-völgye körül, hagytuk, hogy beleégjen a retinánkba a látvány. Holnap még előttünk van egy nagy út az Etnához, és ha jó tempóban haladunk, talán Taorminát is meg tudjuk nézni, szóval még mindig van bőven előttünk kaland, én mégis, máris nosztalgiázom. Szicíliát nem lehet csak úgy elengedni, annyira magával ragad az életigenlése. Eldöntött tény: jövünk még, csak akkor már hármasban.

Szicíliai kalandok II. rész – Agrigento és környéke

Mivel Agrigentoban van a székhelyünk, így csillagtúránkat értelemszerűen itt is kezdtük. Kiélvezvén a lehetőséget, hogy van egy saját privát travell guide-unk, Lorenzo mutatta be nekünk az UNESCO jelképét is adó romokat az Agrigento melletti Templomok Völgyében (Valli dei Templi). Ez az eredetileg közel 3-4 órás túra magában foglalta a templomromok bemutatását, valamint a hozzá tartozó múzeum, vagy kert meglátogatását is, mi azonban csak a romokig jutottunk, mert bár délután 5-kor kezdtük a túrát, a két órás sétálás a verőfényes napsütésben nekem pont elég is volt. Persze mondanom sem kell, privát transzfer várt a látnivalók túlsó bejáratánál, ami visszavitt minket a kicsikocsihoz (ez azonban valamennyi utazónak járó kiváltság, ha Lorenzo kíséri őket, csak én most extratriplán értékeltem, mert már majd’ éhen akartam halni a túra végére :D).

IMG_0045

Concordia templom

A templomokat Kr. e. 5. és 6. században építették, aztán jó sok viszontagság után, amelynek következtében számtalanszor lerombolták és átépítették, sokáig csak parlagon feküdtek a romok. Ennek egy részét egyrészről ma sem tárták még fel, más része pedig a restaurálás előtti formájában található. Végül egy angol úriember, Sir Alexander Hardcastle volt az, akinek javaslatára elkezdték a teljes renoválást és felállítgatták az addig fekvő romokat. Hardcastle olyannyira a magáénak érezte a munkálatokat, hogy teljes vagyonát ennek a restaurálására szentelte, és végül ez lett az első meghatározó lépés ahhoz, hogy ma a Templomok Völgyének romjai az UNESCO Világörökségének részét képezik. Jó tanács a látogatóknak: fejfedő, látogatás kizárólag 11 előtt, vagy 4 óra után, mert kvázi árnyékmentes terepen kell mászkálni 2-3 órát, és a kijáratnál vegyenek egy citromos jégkását (Lemon Granita), áldani fogják még érte az eszüket!

IMG_0047

Hogy egy kicsit áldozzunk a kultúra egy másik vonalának is, tegnap a gasztro-kultúrának adtuk el a lelkünket, jó alaposan (értsd egész nap zabáltunk). Erre hivatkozva szicíliai pékségben kezdtük, majd alig egy óra múlva beültünk az agrigentoi boulevard-ra kávézni egy kellemeset, utána toltunk egy briósos fagyit (erre még visszatérek), aztán zártuk a napot egy szuper pizzával és egy pisztáciás-rákos rizottóval. Sajnos az már teljesen akaratunkon kívül történt, hogy Rosi, a szállásadónk becsöngetett délután és a legkedvesebb álmunkból felébresztve egy tálca süteményt tukmált ránk. Ezt mi nem akartuk, de tényleg, de most sértsük meg a szállásadónkat?!?! Mivel hiszünk a kultúrák közötti gyomron át vezető összehangolódásban, így beengedtük Rosit is és a sütijét is.

IMG_0176

Viale Della Vittoria

A másik fontos dolog, amit eléggé félvállról vettünk, de 3. napra már sikerült megértenünk, hogy egy szicíliai számára ez véresen komoly dolog, az a siesta. Senki, értsd SENKI nem dolgozik siesta idején, így tehát bezár még az itteni ‘tesco’ is és az emberek hazamennek humikálni. Amikor Lorenzo megtudta, hogy mi délután 1-re értünk a városba, hogy együnk valamit, majd utána szeretnénk bóklászni és nézelődni az árnyékos és zeg-zugos óvárosban, próbálta finoman tudtunkra adni, hogy ez nem az az időpont, mert hogy 1 és 4 között itt még a fű se nő. Megoldásként javasolta, hogy menjünk el megnézni a belvárosi múzeumot, amely a papnevelde mellett található, mert az azon kevés helyek közé tartozik, ami siesta idején is nyitva van. Lorenzo tévedett. Illetve az úgy történt, hogy ebéd után mi visszamentünk, úgy fél 3 körül, és csöngetnünk kellett. Egy álmos hölgy nyitott nekünk ajtót, mondott 2 mondatot a múzeumról, majd odaadta a belépőjegyeinket és útnak eresztett minket.

IMG_0180

A múzeum és a katedrális

Először csak arra lettünk figyelmesek, hogy ebben a múzeumban nincsenek teremőrök, bár több száz éves ezüst püspöki dísztárgyak és márványszobrok vannak kiállítva, ill. az első teremnél még 13. századból származó fa freskók is találhatóak. Aztán rájöttünk, hogy innen nem csak a teremőrök, hanem a látogatók is hiányoznak, éppúgy, mint a kamerák. A gondolat, hogy ketten vagyunk az egész múzeumban végül olyan brutális röhögőgörcsöt váltott ki belőlünk (jó, inkább belőlem), hogy alig bírtuk abbahagyni. Neszeneked, kultúra, nem tudunk viselkedni! Zsitivel minden lehetséges verziót végigfuttattunk, hogy miként sétálunk ki a közel egy méter hosszú és bizonyára több kilónyi színezüst jogarral, amit selfie-botnak fogunk majd álcázni, vagy hogy milyen jól mutatna (nem) otthon a nappaliban egy 13. századi felvágott hasú szent szenvedését ábrázoló falfestmény.

IMG_0181

nem tolongunk, na…

Végül megembereltük magunkat és végigjártuk szépen az egész múzeumot, ami mondjuk angol feliratozás híján, mosdóval együtt nem volt több 15 percnél…Gondoltuk is, hogy kifelé menet majd még dumcsizunk kicsit a beléptetős lánnyal, hátha megtudunk néhány pikáns sztorit, de legnagyobb megdöbbenésünkre a múzeumhoz tartozó irodák is totál üresek voltak, és a lány se volt a helyén…ellenben ott volt kipakolva 4 kötegnyi belépőjegy, a teljes kassza és a lány táskája is…Ő meg gondolom visszafeküdt aludni (mégiscsak siesta van, az iskoláját neki!!!), szóval az egyetlen ésszerű dolog volt, amit tehettünk, hogy csöndben, fel ne költsük a személyzetet, kinyitottuk a bejárati ajtót és dolgunk végeztével kiosontunk. Aznap már nem mertünk több programot kitalálni siesta idejére, inkább hazamentünk és ledőltünk mi is néhány órácskára…

IMG_0187

szicíliai életkép- Piazza Luigi Pirandello

A retinaégető zöld mezők, a birkák és a lisztes arcú néni – 5 napos road trip Írországban

577775_10150786838356837_496743429_nPár évvel ezelőtt egy nagyon kerek születésnapom (igen, jól sejted, 18.) alkalmából szerettem volna valóra váltani az egyik legnagyobb álmom: eljutni Írországba. Körülbelül 16 éves korom óta dédelgettem ezt az álmot, jól el is mentem egy csomó helyre, csak épp ide nem, szóval ezen már nagyon kellett változtatni, így kitűztem a céldátumot és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, ha két fillérem sem lesz rá, akkor is elmegyek a végeláthatatlan zöld dombok hazájába.

Nyilván úgy szerettem volna bejárni az országot, hogy minél többet lássak, de kellően szabadon, ott állhassak meg és ugrálhassak örömömben, ahol csak akarok. Tehát a másik fix dolog volt, hogy road trip lesz belőle. Egy nagyon kedves barátnőm évekig lakott Dublinban, de sajnos én akkor elég szűkös időket éltem, így nem tudtam meglátogatni. Azt ígérte azonban, hogy ha bármikor az életben nekiindulok Írországnak, Ő segít nekem ingyen szállást találni. És ez így is történt, én pedig itt találkoztam először a ‘couchsurfingelés’ azon formájával, amikor számomra teljesen vadidegen emberek fogadtak be az otthonukba teljesen ingyen.

385753_10150786748601837_979718250_nZsuzsi barátnőmön keresztül ismerkedtem hát meg Patriékkal, akik az első bemutatkozó e-mailem után annyival reagálták le a szokatlan kérésem, miszerint meghúznánk náluk magunkat 4 éjszakára ketten, hogy ‘Zsuzsi barátai a mi barátaink is.’ Nem akartam hinni a fülemnek! Félőrült módjára rohangáltam fel-alá a lakásban, hogy ezt nem hiszem el, ilyen van, hogy valaki sose látott és csak úgy ingyen befogad minket, ráadásul sem ők, sem a lakótársaik nem is lesznek otthon. Annyi volt a deal, hogy Magyarországon fussunk össze a reptéren, odaadják a kulcsot és legalább találkozunk…5 percre…Döbbentem álltam az eset előtt, de még tudták fokozni: kiderült, hogy azért nem lesz otthon senki, mert Patriék esküvője lesz Magyarországon, így a kocsira sem lesz szükségük, vigyük azt is nyugodtan. Azt hiszem, hogy Patriék végeláthatatlan jósága és nyitottsága indított el engem is egy úton, hogy higgyek az ilyen fajta utazgatás szellemében, jöjjenek akár vadidegenek hozzám, vagy szálljak meg én mások otthonában.

398993_10150786891576837_131155114_nA kocsit végül nem tudtuk lenyúlni, mert bonyolult lett volna a biztosítási papírokat elintézni, de béreltünk egyet a következő napokra, és élveztük a belváros közelében lévő kis lakást. Az első és utolsó napon bevettük Dublint. Szerintem hihetetlen hangulatos városka, aranyos hidakkal, klasszikus angolszász vöröstéglás épületekkel és az elengedhetetlen ír kocsmákkal mindenfelé. Az út előtt ráhangolódásképp megnéztük a Once c. filmet, ami az egyik legkedvesebb keserédes filmem, szóval én minden sarkon kerestem az utcai zenészeket meg a lányt a porszívóval. Természetesen nem maradhatott ki, hogy bevegyük mi is valamelyik pub-ot, és bár nem vagyok nagy sörivó, egy Guiness-t a rend kedvéért én is legurítottam.

149402_10150786787206837_1970045993_nMásnap reggel korán keltünk, mert mentünk a kocsikölcsönzőbe, ahol először senkit nem találtunk, majd nagy nehezen átvergődtünk egy másik kölcsönzőbe, ahol közölték, hogy nincs is meg az autó, amit kibéreltünk. Végül egy kevésbé diplomatikus tárgyalás és egy 100 méteres sprintben aratott győzelem után (a szintén az egyetlen árván hagyott kocsiért versenyző sóvárgó tekintetű ellenfelünkkel szemben) megcsíptük a bérkocsit. Beültünk, elindultunk, megnyugodtunk. Király, van kocsink, jó is, mondjuk a kormányt rossz oldalra tették, de sebaj, néhány száz méter és elhibázott kanyar után nagyjából belejöttünk a baloldali vezetésbe.

303318_10150786782651837_1083887330_nAmolyan reflexszerűen nyúltam a kolbászos szendvicsért, hogy akkor reggelizzünk egyet a nagy ijedtségre, amikor gyanús lett, hogy egy (az egyetlen) pénztárcával kevesebb van nálunk, mint röpke 10 perccel és a 100 méteres sprinttel ezelőtt…vettünk egy éles balkanyart (nyilván a rossz sávba) és újabb 15 perc alatt sikerült is visszakerülnünk azt a 3 háztömbnyit, ameddig jutottunk. Ekkor még reménykedve pattantunk ki a kocsiból és jártuk végig a helyszínt, ahol alig negyedórája még diadalittasan csaptunk le a járgányra, azonban a pénztárcámnak már csak hűlt helye volt. Gyanítom, hogy a sprint 2. helyezettje boldogan tette el a teljes útiköltségünket és bankkártyámat tartalmazó bukszát vigaszdíjként. Valójában ki tudott bérelni belőle egy sokkal menőbb kocsit, lelki szemeim előtt láttam, ahogy egy cabrióval hasajt végig a Ring of Kerry-n. Ezen a ponton azért volt egy kis pityergés meg bankkártyaletiltás, meg neismenjünksehováseinkább nyígés, de kb. fél óra után, ahogy kiértünk a városból, olyan elemi erővel ejtett rabul a táj, hogy úgy voltam vele, inkább legelek mohát meg alszok birkákkal, de ezt nem hagyhatjuk ki.

545701_10150786820306837_965780871_n

Három napra osztottuk az utat eredetileg, így azonban kettő alatt lenyomtuk az út nagy részét: 1. nap toltunk egy Dublin-Galway-Westport szakaszt, 2. nap pedig Wesport-Sligo-Donegal volt terítéken, a 3. napon pedig visszatértünk Dublinba, ahol még egy napot flangáltunk. Írország egyébként pont olyan, mint a giccses képeslapokon: vannak birkák, elképesztően zöld minden, gyakran elered (mondjuk nekünk 3 napig vakító napsütésünk volt) és az óceán part szerintem különleges, elemi energiával bír. Elég lassan haladtunk, mert minden 28 méternél nyomtunk egy satuféket, hogy úristenháteztmuszájlefényképeznem, így egyszer csak azt vettük észre, hogy ránk esteledett egy nemzeti park kellős közepén.

380288_10150786805841837_472617826_nNem volt hát mit tenni, keresnünk kellett SOS egy szállást. És akkor, ott a semmi közepén (nyilván nem így volt, de én így éltem meg), hirtelen előbukkant a világ legtüncibb B&B helye. Az útitársam arcát körbeérő vigyorral jött elém, hogy ‘Hát PiciO, ezt imádni fogod!’.

Bementem, és a 3 szobácskából álló kis fogadóban ropogott a tűz a kandallóban, alig 2 percen belül pedig már előttem gőzölgött az isteni tea és a házinéni sk. vajaskeksze. Odavoltam. Mindenhol kis rózsás és virágmintás abroszok, párnák, képek a falon, amolyan igazi vidéki angolszász giccs, a maga minden imádnivaló részletével.

576373_10150786806046837_29407093_n (1)De az írországi road trip egyik legmaradandóbb élménye másnap reggel ért: épp boldogan fogyasztottuk a klasszikus ír reggelinket, mellettünk egy hatvanas amerikai házaspár nagyhangú férfi tagja magyarázta a semmihez sem fogható amerikai nyugdíjas életérzést, amikor megjelent az ajtóban a házigazda néni. Karján fel volt tűrve a blúz, előtte kötény, az arca pedig lisztes volt, mert épp sütötte nekünk a házi pogácsát. Annyira idilli volt az egész, hogy tudtam, egyszer majd én is ilyen nagymama szeretnék lenni, aki egy meseszép ország nemzeti parkjának közepén sütögeti majd a pogácsát a kölköknek…vagy épp a vendégeinek.

Az az egy biztos, hogy a giccsvödör ránk borult az út során, így ha akartuk volna se sikerülhetett volna jobban az út (leszámítva a pénztárcás fiaskót, vagy talán pont ezzel kárpótoltak az égiek): amikor megérkeztünk az óceánhoz Donegal után, nem csak, hogy kisütött a nap, de szivárvány ragyogott az égen és én már őszintén vártam az unikornisokat is (kicsit volt is hiányérzetem, hogy ez kimaradt, de beértem néhány bárgyú birkával és egy tekintélyt parancsoló kossal is).

398993_10150786891536837_872056167_nAmikor megérkeztem NZ-re, az Északi-Szigeten visszaköszöntek rám ezek a zöld dombok, a kedves emberek, a temérdek birka és a tenger látványa. Mégis, valahogy semmi sem írta felül azt az 5 napot Írországban, és a bakancslistámon továbbra is ott szerepel egy újabb road trip a Ring of Kerry mentén.

Köszönet 2015-nek!

Úgy szeretnék búcsúzni 2015-től, hogy hálát mondok mindazért, ami idén történt velünk. Amikor tavaly búcsúztattam 2014-et, nagyon fájt elengednem, tele voltam aggódással és kétséggel, hogy mi mindent fog tartogatni 2015. 2014 életem legnagyobb kalandjának éve volt, amikor felvettem a hátizsákom és egyedül nekiindultam Új-Zélandnak. Találkoztam számos fantasztikus emberrel, meseszép helyekre jutottam el és visszatértem valakihez Wellingtonba.

Ezt azért nehéz volt überelni, de azt gondolom, nem kevésbé volt kalandos az idei év sem: márciusban megkérték a kezem (nem, az a poszt tényleg nem poén volt, bár Zsiti épelműsége e téren erősen megkérdőjelezhető :) ) és hazaköltöztünk. Mindketten találtunk munkát, olyat, amit szeretünk, és ami szakmailag kihívás. Nekem ráadásul sikerült bejutnom ahhoz a céghez, amit még Wellingtonban megálmodtam magamnak. Ennek tényleg hihetetlenül örülök, bár az is igaz, hogy épp fénysebességgel próbálok elsajátítani egy új szakmát. Mindegy, végülis imádom a kihívásokat.

 

Emellett számos dolog történt a Vombat házatáján is.

Számszerűsítve:

  • – összesen 218 poszt jelent meg a vombat facebook oldalán,
  • – jelent meg írás velem vagy rólam az alábbi oldalakon: Origo, Travelo, angolnyelvtanitas.hu, Határátkelő, Külföldre mennék, wanderlust.hu, backpacker.hu, Konyhalál, Hajdúpress, stb.
  • – tartottunk 5 előadást Új-Zélandról (ebből egy fotókiállítás volt) és egy webinart is, összesen közel 600 embernek,
  • – megkeresett Friderikusz Sándor és szerepeltem az ATV-ben, illetve forgatott velem az Alföld TV is,
  • – a blog követőinek száma átlépte a 2000-t és összesen 44 országból olvastok, őrület!
  • – olyan fantasztikus bloggerekkel ismerkedhettem meg személyesen, mint backpacker Bori (mikor hol jár, de mi NZ-n találkoztunk), a wanderlust.hu Páros (idén Izlandon nyomultak), azausztralia-s Andi és Zoli (Ausztrália), Bánovics Marcsi (Kína), mindenkiutazhat.hu-s Ádám és Zsuzsi (mi NZ-n találkoztunk, de a srácok körbenyomulták a földet), Timi és Balu, és még számos fantasztikus (és kattant) utazóval,
  • – beindítottuk a workingholiday.hu-t, amelyet azért hoztunk létre, hogy az utazni vágyóknak segítsen megszerezni és kiélvezni ezt a fantasztikus vízumot, amellyel én is utazgattam. Az első előadásunkon megtisztelt minket NZ tiszteletbeli konzula is, és támogatásáról biztosított a ‘vízum édesanyja’ is.
  • – idén összesen 4 országban jártam: egyben éltem (NZ), egyről tudósítottam (Görögország – igen, ilyen munkám is volt: írtam és utaztam egyszerre), kirándultunk egy olvasómnál is (Szlovákia) és Londonban félig szakmai-félig magánügyben jártunk (találkozhattunk a kiwi pótanyámmal is).

 

DSC_0573

Átfutva ezt a pár pontot talán látszik, hogy nem unatkoztunk :).

Nos, 2016-ban emeljük a tétet:

  • – szeretnék szakmai okból utazgatni, és az első célállomás már ki is tűzve (de erről majd februárban bővebben),
  • – márciusban vár ránk egy kicsit másféle kaland,
  • – nyárra pedig egy újabb kontinenst tűztünk ki célul magunk elé.

 

Persze voltak nehézségek is, de ezeket a csatákat megvívtuk és igyekszünk nem erre koncentrálni. Legyűrtem a hazatérés utáni depressziót (igen, az utazóknak ilyen nyígjeik is vannak), Zsiti megküzdött a kultúrsokkal, műtöttek mindkettőnket, családtagjaink is voltak idén kórházban, végignyomtunk pár próbaidőt és kialakítottunk egy teljesen új, közös, nagyon tudatos életmódot. Mérhetetlen hálás vagyok azokért az együtt töltött programokért, amiket a szeretteim körében tölthettem. Azt hiszem, az idei év legnagyobb üzenete számomra az volt, hogy a meseszép helyeknél, a legkülönlegesebb élményeknél már csak egy dolog ég jobban bele az ember szívébe: az pedig a társaskapcsolatok.

Köszönöm, hogy Ti pedig végig itt voltatok velem, kedves hozzászólásaitokkal bíztattatok, igyekszem 2016-ban még több izgalmas történettel és kalanddal szolgálni. Legyen csodás, izgalmas, szeretettel és megvalósult álmokkal teli új évetek! 2015, köszönöm, hogy ilyen színes és mozgalmas voltál! Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!

Hátizsák, szauna, véres palacsinta – III. rész

Adott tehát két magyar, egyikük egy körbe ragasztószalagozott cipővel, a másikuk meg az elszántsággal, hogy na, most már akkor is körbetekerjük a szigeteket, ha vízszintesen szakad végig az eső és szakállas vikingek potyognak az égből.

Így aztán tekertünk. Hegyre föl és dombról le, fenyőerdőkön át és mesés öblök mellett, egyik szigetről át a másikra. Egyik este hullafáradtan és átfagyva érkeztünk meg egy kis sziget kempingjébe. Beestünk a fa házikóba, ahol néhány helyi arc sörözgetett, mi meg elcsigázva kérdeztük a tulaj nénit, hogy ugyan mégis mit kell tudni a helyről.

Aland21A néni pedig elmondta, hogy ez a sziget arról ismert, hogy évszázadok óta ide temetik az alandi elhunytakat, szóval, ez egy temető sziget. Sok halottal meg szellemmel. Kinéztem az ablakon, kint már sötétedett, a skandináv szél tépázta a zsalukat. Nos, sebaj, elvégre vannak itt mások is rajtunk kívül, nem leszünk éjszaka egyedül, nyugtattam magam. Ja, de, mondta a néni, ők mind helyiek, csak egy sörre ugrottak be, a kempingben rajtunk kívül nincs senki. Aha…ezen a ponton a majrém exponenciálisan növekedett a vihar nagyságával.

De semmi gond, mondta a néni, nyugodtan menjünk be az erdőbe, ott talán akad még egy-két talpalatnyi hely, ahol még nem áll bokáig a víz. Ránéztem az útitársamra és egy egyértelmű ’no way’-jel adtam tudtára az álláspontom. Nincs az a pénz, hogy én bemenjek a temetőszigeten az erdőbe egy elhagyatott kemping szélén. Gyorsan felmértük a lehetőségeinket: aludjunk a szaunában? – nem jó, mi van, ha egész éjszaka fűteni fog, csupa pára meg nedves lesz minden cuccunk…akkor a wc-ben? – nincs elég hely kettőnknek lefeküdni a földre, már pedig én egyedül nem fogok itt aludni…

Aland22Végül megláttuk a színpadot. Utolsó reménysugárként ’magasodott’ előttünk egy kis színpad a kemping közepén, volt alja, teteje és egyik oldalán fedett volt. Mivel az egész kemény fából volt, így esélyünk sem volt arra, hogy leszúrjuk a sátor tartó pöckeit, így aztán két székhez kötöztük ki. Eszméletlen stabil volt tehát. A mozgásterünk annyi volt, hogy nekem be kellett feküdnöm először a sátorba, akkor a másikunk kifeszítette a tartó köteleket a két székkel, aztán befeküdt ő is és reggelig nem moccantunk, különben összedőlt volna az egész. Roppant kényelmes volt. A helyzetet a néni nagylelkűsége mentette meg, látta rajtunk, hogy ázottak vagyunk, csüggedtek és csórók, így annyival hagyott minket magunkra, hogy a kedvünkért bekapcsolta a szaunát, használjuk nyugodtan.

Szóval, istenien átmelegedtünk, két órán át hesszeltünk a szaunában meg a tusolóban, aztán üdvrivalgással átrohantunk a ’nagyszínpadhoz’, döglött homár pózban aludni próbáltunk éjszaka, majd másnap elmajszoltuk a reggelinket egy ping-pong asztal tetején.

Aland23

Az előző napi izgalmak és az aznapi sportolás jutalmaként betévedtünk egy szupermarketbe (ebből mondjuk jó, ha kettő volt az egész szigetcsoporton) és boldogan lecsaptam egy palacsintának kinéző sütire: kakaós kis palacsinta áfonya lekvárral a képen. Állati. Mivel az áfonya lekvár dupla annyiba került, mint a narancslekvár, nem cizelláltam, vettem narancsosat. Következő szállásunkon, ami egy sportközponthoz épült hostel-szerű volt, boldogan vetettem rá magam a legújabb szerzeményemre. Főcukiként adtam belőle az útitársamnak is, de ő csak azt hajtogatta, hogy ennek olyan májashurka íze van. Májashurka?? Dehát ez egy kakaós palacsinta…tegyél rá több lekvárt, azt úgy kell enni! Hiába, hajthatatlan volt, hogy ennek májashurka íze van, ő nem kéri. Jó, gondoltam, mindenkiből nem lehet ínyencet faragni, akkor ő egyen vajas kenyeret. Nagyvonalúan, fáradtságot nem tűrve bezabáltam az ő részét is, dupla narancslekvárral, mert aki ért hozzá, az tutira így eszi.

Aland26

Ennyi finomság után boldogan hajtottam álomra a fejem a 48 ágyas szobában. Szűkösen ugyan, de elfértünk: konkrétan ketten voltunk az egész szobában. Így aztán volt külön ágya a törölközőmnek, a száradó ruháimnak, a hátizsákomnak. Amolyan urasan. Másnap még jól leoltottam a másikat, hogy kihagyta az előző esti de lux desszertünket, ezt egész nagy pofával magyaráztam addig, míg meg nem akadt egy aprócska infón a szemem: blod 51%…

Aland27

Szóval, sok dolgot megtudtam a 10 nap alatt: például, hogy az alandi biciklis útvonalak nem laposak, hogy háromsebességes cangival nem nyerünk triatlont, hogy bőrcipőt nem rakunk szárítógépbe, hogy a duct tape mindig kihúz a bajból és hogy a blod svédül nem kakaót jelent…De az tuti, hogy Aland varázslatosan szép, eldugott kis paradicsom Skandináviában, ezért bátran ajánlom következő úticélként!

Aland33

További képekért katt a blog fb oldalára!

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

September 2017
M T W T F S S
« Aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: