AU, azaz Ausztrália

12

Én, a lízingelt feleség

Panaszkodik. Akár magyarral találkozunk, akár ozzikkal, magyaráz. Hogy íme, egy hónapja itt boldogítom. 0/24-ben. Hogy olyan, mintha lízingelt volna egy feleséget. Miért is? Mert időnként könyörgőre fogom, hogy csökkentsük a magic corner méretét az ágyamban? (semmi baj barátocskám, hogy én már nem férek el a sz.rságaidtól, értem én, hogy szerinted uralod a káoszt…meg hogy elég nekem fele akkora hely is, mint egy átlag embernek, de na…).

Vagy hogy felébresztem éjszakánként, hogy pisilnem kell? (mégis mire gondolt, hogy egyedül megyek ki a sötétben, mikor még ő is csak egy husánggal a kezében bóklászik esténként??? Pisilni meg kell. Ez nem kedv kérdése, ez színtiszta biológia. Ok, nem túl szerencsés, ha mondjuk a városközpontban, totál illegális overnight-olás közben, full kivilágított részen jön rám hajnal egykor és egy órát kell autózni, hogy új helyet és budit találjunk, de mit tehetnék? Ja, tudom, izzadjam ki!) Vagy az lehet a problémája, hogy időnként (férfi ésszel ok nélkül) kiborulok/pityergek/hőbörgök? (van oka. Mindig. Csak el sem kezdem magyarázni, mert Á meg az empátia messzebb vannak egymástól, mint én most Mo-tól… kár az energiáért, mire megértetném vele, már le is nyugodtam…) Vagy talán arra értheti, hogy öt nap után volt ‘lakáskulcsom’, közösen használjuk a telefonját, közös kasszán vagyunk, és mosom az alsógatyáit? Esetleg. Bár lehet arra, hogy be se fejezi a mondatot, én meg csinálom/adom/intézem. És fordítva. Hogy etetem. És állítólag szereti. Hogy tudja mikor nem szabad hozzám se szólnia. Én meg tudom, mikor kell AZONNAL megetetni/kávéztatni, ha lehet intravénásan. Hogy én spanolok az ő ozzie családjával, ő meg a barátnőimet zaklatja telefonon. Hogy bizalom van. Maximális, mindkét irányból és őszinte, normális, világos kommunikáció. Máshogy nem is megy, az ember nem utazik/él hat négyzetméteren (egy campervanban) valakivel hónapokon át, ha ez nem így működik. Márpedig rizikó az volt, hiszen két vadidegen került össze, és az egyetlen kapcsolódási pont egy baráti pár volt, meg az NZ vízum, amit egyikünk sem kapott meg első körben (de nem hagytuk aztán magunkat és aztán az is lett, juhuuu!)

ananasz

Egyébként a hét jó híre, hogy végre megtörtént! Irgalmatlan hosszú hónapok után tegnap végre én is átadtam magam a gyönyörnek és belemerészkedtem a nagy sósba. Katartikus élmény volt! Úgy három másodpercig, aztán pofánb.szott egy akkora hullám, hogy húsz percig köhögtem fel a sós vizet. Mindegy, jó volt. Vigyorogtam, mint Nimbin lakossága esténként.

A hét első felét AU vélhetően egyik leggusztustlanabbul gyönyörű helyén töltöttük: Noosa Heads-ben, a Sunshine Coast-on. Annyira szép volt, hogy már büntetni kéne! Van itt folyó, tenger, tavak, dombok, national parkok, és rém jófej emberek! Ja, meg körfolgalom 37, negyven kilométeren. Nem jöttünk rá, hogy ezt miért így csinálták, de tuti jó okuk volt rá: az ember nem épít közel félszáz körforgalmat véletlen (De John, mi ez a 40 körforgalom, hát csak kettőt rendeltünk?! Jóvanna, megszaladt! Azért maradhat? Végülis…)

Szóval, ezúton is nagyon köszönjük Norbinak, aki ismeretlenül beajánlott minket Tibihez egy kávéra (mert nekem ennyire tünci olvasóim vannak!), és Tibinek, aki szintén ismeretlenül behívott minket meseszép otthonába egy isteni tusra/kávéra/reggelire! Aki Noosa Heads-ben járna, feltétlen üljön be egy finom kávéra/borra/vacsira az Aromas Café-ba, és élvezze a milliónyi leddel kivilágított főutca látványát, varázslatos!

aromas_cafe

Valószínűleg nem a mi kedvünkért, de volt némi erdőtűz is, csak hogy még festőibb képeket tudjunk készíteni a helyről. A jó hír, hogy Á fotóz/videóz mindent, így egyszer csak lesznek ám normális képek és felvételek is erről a tripről, addig az én frenetikus tehetségemmel kell beérnetek (öööö, igen, én is tudom…azért köszi a türelmet!). Viszont új hobbit találtam: nyálcsorgatva bámulásnak hívják. Mióta láttam a kite-osokat meg az életmentőket edzeni, azóta a szörfösök már uncsik… nehéz ám itt az élet, én mondom! Néha azt se tudom, kiben/miben gyönyörködjek, meg hogy hány lépés távolságra küldjem magamtól Á-t, hogy legalább annak az illúzióját megtartsam, mintha egyedül lennék itt, hátha leszólít (beken naptejjel/azonnal belémszeret/elvesz) egy ozzie félisten. Igen, én is tudom, hogy előbb nyerek amerikai állampolgárságot azon a lottón, amin nem is játszom, de azért egy lízingelt feleség is álmodhat nagyokat, nem?

kiteosok

A Fraser Island előtt gyorsan vettünk még egy jobbost és hesszeltünk egy napot a Rainbow Beachen, ami két dologról emlékezetes: az aboriginal legenda szerint azért tündököl 70 árnyalatban a homok, mert a Szivárványos Kígyó bőrének színeit viselik a sziklák (a geológusok picit máshogy magyarázzák, de az uncsi). A másik, hogy itt ettük életünk első (és remélhetőleg utolsó) sárgarépás hagymaszószos kuszkuszát…nem akarod tudni! Mindegy, én megfőztem (hűtőprojekt volt), Á meg zokszó nélkül megette. Hát így jár az, aki a netről lízingel magának feleséget.

De mihez kezdünk 12 kiscsirkével?

Nimbin után visszatértünk a beachre: a Gold Coast felé vettük az irányt. AU Siófokja pont annyira hozott minket lázba, mint Mo. Siófokja szokott: örültünk a napsütésnek és a viszonylagos melegnek, amúgy meg baromira nem vagyunk oda az ilyen túl populáris helyekért. Én lassan már olyan leszek, mint anno a Francia volt: ahol tömeg van, meg ami szerepel az útikönyvünkbe, azt én lehetőség szerint kerülném. Ennek ellenére megagiga boldogsággal terültem el a Surfers Paradise sárga homokos strandján és adtam át magam a semmittevős-nyaralós életérzésnek két napra. De még mindig nem fürödtem a nagy sósban!

Három hónap szigetlét után már kezd kicsit nevetséges lenni ez: tenger és óceán mindenhol, én meg még mindig kapucnis pulcsiban közlekedek és hosszú pizsiben alszunk, paplan alatt…úgyhogy felhagyhattok az AU-ban mindig meleg van és tele van kígyókkal/pókokkal/krokodilokkal sztereotípiákkal! Lesz ugyan ebből mind, csak még mindig nem vagyunk eléggé északon. Legalábbis Á ezzel hiteget engem…

brisbane

Történtek velünk jó dolgok is a héten: az egyik Brisbane. Kb. semmit nem tudtunk erről a városról ideérkeztünk előtt azon túl, hogy egy nagyon kedves pár beenged minket a fürdőszobájába és moshatunk is náluk. Mivel a meleg tus/wc/konnektor szentháromság körül forog az életünk, így az ilyen jellegű felajánlások egy lottó négyesnek felelnek meg. Igyekszünk ugyan kinti magyarokkal nem nagyon találkozni, mert hát angolozni jöttünk ide, vagy mifene, de sikerült kifognunk Brisbane vélhetően legjobb fej családját: amellett, hogy ők főzik a Keleti-part legjobb kávéját, a browniejukról már nem is beszélve, egyből megvolt a közös hullámhossz! Á-ra azonnal lecsapott Samu és Bruno, így a kalózcsapat háromfősre duzzadt, amíg mi megvitattuk a hortobágyi palacsinta és a jó kávé rejtelmeit.

A városba egyébként totálisan belezúgtunk: őrületes vagyont érő (30 dodó/db) biciklijeinkkel térképeztük fel a belvárost, ami a Brisbane-folyó partján terül el és egyszerre felhőkarcolókkal teli nagyváros és mégis családias kisközség. Ez a város sem lóg ki az ozzie életérzésből: van itt nyilvános medence a város kellős közepén, sziklamászós fal BBQ helyekkel, homokos mű-beach (ha már igazi nincs), igazi hippi piacok isteni kajákkal meg göncökkel, valamint ‘Feel Good!’ felkiáltással teli táblák mindenhol. És mi így is teszünk!

Csak az elköszönés része nehéz nekem mindig, ha olyan emberekkel találkozom, akik belopták magukat a szívembe. Én ilyenkor némán hüppögök kicsit, hiszen sosem tudom, hogy látom-e ezeket az embereket még valaha (Á persze csak néz rám kérdőn, hogy most meg mé’ kell pityeregni!?). Hihetetlen milyen gyorsan elkezd az ember kötődni dolgokhoz, helyekhez, személyekhez, akiket megszeret. Sétálgatván a vasárnap délutáni napsütésben az volt az érzésem, mintha kicsit a régi, boldog otthoni életem élném, amikor vasárnaponként kirándulni jártunk vagy Budapest utcáin andalogtunk a tavaszi melegben. Ilyen lett nekem Brisbane is, mint egy kedves, pesti vasárnap délután…

feel_good

Á-val való együttélésünk 26 nap 0-24 után is még zökkenőmentes, megtanultuk egymást kezelni: aki sz.rfej, az éhes/kávé kell neki. Minden nap kell egy ‘napike’ (=délutáni szundi)! Nem kell sietni…soha…sehovase…, ha meg kellett volna, már úgyis mindegy. O-nak kell net minimum kétnaponta. Különben elviselhetetlenebb lesz, mint egy csapat menstruáló börtönőr Kalocsán. Egyikünk állandó pakol, másikunk azt hiszi átlátja a káoszt (nem.). Már beletörődtem, hogy az otthonunk időnként maga a Bermuda-háromszög: néha benyel dolgokat, amiket aztán hetekig/hónapokig nem találunk. Most épp 12 tojás tűnt el. Gőzünk sincs hol lehet, már mindent átnéztünk, még az Á ágyának végében lévő magic cornert (értsd: totális káoszt) is felszámoltuk (fél napra), de semmi. Igazából lesz.rnánk, csak azon filóztunk, vajon mit fogunk kezdeni 12 kiscsirkével, ha kikelnek az Ulurunál?!

Mert kell nekünk egy napszemüveg!

Ezzel a felkiáltással nyomott Á egy satuféket meg egy szolid U-turn-öt ott, ahol persze combomnyi vastag a záróvonal. Dehát nem igaz, hogy nem értem, hogy Down Underen napszemcsiből sosem elég! Atomkész szörfös hippicsákótól kiimádkoztunk kettőt 10 dolcsiért, csupán annyit kért, hogy vegyünk egy szörfdeszkát is hozzá 489 dodóért. Á zseniális angoljának köszönhetően napszemcsik jöttek, szörfdeszka egyelőre maradt (de érzem rajta, hogy ez a fajta önmegtartóztatás csak átmeneti!).

Mert Nimbinbe nem érkezhetünk meg rózsaszín (!!!) napszemcsi, lobogó loknik, buggyos-színes gatya és óriási LOVE-PEACE-SUNSHINE életérzés nélkül! Byron Bayből az utunk az erdő közepén lévő hippifalvára vezetett, ahol a fákat szivecskés motívumok díszítik és a szivárvány meg a fű az alap. Egyikből következik a másik, ha értitek mire gondolok. Itt még a helyi zsaru is tolja a kapitányság előtt, mert hogy itt legális a természet szeretete. Én persze szanaszét paráztam magam, hogy milyen kész arcok vannak mindenhol, meg hogy vajon elmosogatják-e rendesen a söröspoharakat a ‘kávézókban’, Á meg csak röhögött rajtam: nehéz a hippiélet egy jogásszal, na… állítólag még lazulnom kell. Fogalmam sincs mire érti ezt…

au_bolt

Hiszen már van napszemcsink, buggyosgatyánk (mármint nekem), szivárvány a szívünkben meg napsütés odakint! És a legnagyobb stresszforrásunk a hol tudunk pisilni? kérdéskörbe tartozik. Ebben a totál laza országban képesek ugyanis az emberiség elleni legnagyobb vétséget elkövetni: délután 4 és 6 között bezárják a nyilvános wc-ket. NZ csodásan tiszta, mindig nyitva lévő, mindig jól felszerelt (wc papír, kéztörlő, szappan, egyebek) budijai után nekem kultúrsokk az,  ami itt folyik. Mégis mit gondolnak ezek, hogy délután négy után nem szólít már a természet?!? Á persze ezen se görcsöl túl sokat, fiúból van, ugye,  de campervanos kislányként engem a budikon lévő lakat időnként kihoz a sodromból. Szóval, jó tanácsom az ide készülőknek: Tena Lady, bili, vagy ne campervanozz, hanem lakjál szállodákban (uncsi…)!

És hogy mi kell még ahhoz, hogy tartani tudd a borzalmasan csoró költségvetésed?

  1. Széles mosoly és padlógáz, amikor be- és kihajtasz egy kempingből, ahol eszed ágában sincs fizetni, ellenben tusolsz melegvízben, feltöltöd az elektromos kütyüjeid és főzöl-mosogatsz. Á azt mondta, gyakoroljam a pléhpofát, jól jöhet még bármelyik határon, ha épp új bizniszbe akarnék fogni…
  2. Tudj teljesen kussban maradni esténként, hogy ne nagyon hívd fel magadra a rendőrök figyelmét, mivel utcán autóban aludni elvileg nem annyira lehet. Elvileg. Mi nézzük a ‘no overnight’ táblákat, amúgy meg leparkolunk és lapítunk, mint az a bizonyos a fűben. Egészen addig, míg valami totálisan agyament baromságon egyikünk (lehet tippelni melyikünk) el nem kezd hangosan vinnyogni az ágyban…másikunk meg ezen kezd el röhögni. Aztán persze ezt is csak addig csináljuk majd, míg a közterületes meg nem b.sz minket ezer dolcsira…na, majd utána vihorásszál, aranyom!
  3. Barátkozz össze a gondolattal, hogy a meleg tus az ajándék! Meg a konnektorok (amiken a kütyüket töltjük fel), meg a wifi. Igen, a wifi még mindig a Maslow piramisom alján szerepel, bár már kezdek lejönni a szerről, mióta bebizonyosodott, hogy az ozzik a nyitva lévő public toaleteknél jobban mar csak az internettel smucigoskodnak. Így aztán az elmúlt három hétben a legjobb barátom az itteni Burger King (Hungry Jack’s) és a Caltex benzinkút lett, ahol időnként free wifit érek.
  4. Légy kreatív! A túra végén kiadhatnék egy campervanos szakácskönyvet, az már tuti, olyan kajákat alkotok, amik a földön nem léteztek eddig és eszed ágában se lenne otthon megenni, de itt maga a mennyei manna. Röviden és tömören jellemezve Á az első neki készített reggelimre csak annyit kérdezett: “Mi ez a szar, amit eszünk?” Azóta persze belátta, hogy jobban jár, ha úgy csinál, mint aki élvezi is, amit kap, úgyhogy már meg sem lepődik, ha elé teszem a spenótos-vegemite-os (sós élesztőkrém)-kagylós kenyeret ebédre.

You know, hát ez az igazi campervanos életérzés!

10668861_1522266087990926_4933732827617075646_o

Életem egy stricivel

Amennyiben Á Anyuka és Á Apuka is olvasná ezeket a bejegyzéseket, üzenem Nekik, hogy a fiuk egy nagyon jól nevelt, kedves, udvarias, tehetséges férfi, büszkék lehetnek rá! De egy igazi strici. Nem kell megijedni, nem csinál semmi (igazán) büntetendőt, de én a szakáll-bajusz-hosszú haj kombót nem tudom máshogy értelmezni. (Á szerint ez szörfös, nem stricis persze…persze…)

Most már hivatalosan is több mint egy hete, hogy útnak indultunk és az otthonunk egy négy keréken guruló transformers. Szép lassan kialakulnak az együttéléssel kapcsolatos szokásaink: ‘n’ reggeleken Á álmos és nem akar felkelni, ilyenkor én készítem a reggelit (amerikai palacsinta/műzli/porage/rántotta…) és főzöm a kávét (mondjuk inkább úgy, hogy nem robbantom fel a kávéfőzőt…). ‘N+1’ reggeleken én vagyok képtelen időben összekapni magam, olyankor Á főzi a kávét és készíti a reggelit (lekváros kenyér/vajas kenyér/vajas-vegemite-os kenyér). Továbbra se találunk semmit a kocsiban, hála annak a nagyszerű ötletnek, hogy MINDENT (miért?!?!?) el kellett hoznunk Sydneyből a barátaink selejtezésekor (és igen, az a rohadék kis mikulássapka még mindig nem került a kukába, attól félek, ez már körbejárja velünk AU-t).

latkep

Általában minden tervünk előtt alszunk egyet (nem kell azt elkapkodni, és hát a délutáni szundinál meg nincs fontosabb -O. szabály, ugye), vagy kettőt…vagy eldöntjük kő-papír-ollóval a bolt közepén (ehhez általában lelkes közönségünk is van, és nem tudom miért, de Ának szurkolnak…).
Az úton az én zenéimet hallgatjuk (éljen Likó Marcell és S.P. – nem, nem viccelek), esténként Á chillezős zenéire iszogatjuk a vörösbort a naplementében. De csak mert fontos a jó vérkép.
És nem bírjuk a stresszt. Márpedig abból rengeteg van: heti egyszer megcsörren Á telefonja (az én számom senki nem is tudja kb., nem is használom a telefonom), óriási dilemmáink vannak, hogy megvegyük-e az öt dolcsis napszemüveget és hogy hol van a legközelebbi public toalett (erre majd még visszatérek).
Egy hét alatt egyébként kb. minden vágyam valóra vált: eljutottam egy UNESCO-s nemzeti parkba (Dorrigo esőerdő, jeeee!) és elértük végre a meleget is. Jó, még csak 21 fok van, de ez volt ma a tél utolsó napja, ami három hét eső után az első egész napsütéses, kvázi meleg nap volt. Mi pedig elértük New-South-Wales megye határát és megérkeztünk a napsütéses Queensland megye széléhez. Ennek örömére ma egész nap a Beachen fetrengtünk, amire én egy év tél/ősz/tavasz után már igencsak vágytam. Sajnos én még nem voltam elég tökös, hogy bele is menjek a 17 fokos vízbe, de még két-három nap és lesz dögmeleg is hozzá. Mindenesetre félmeztelen szörfös fiúk vannak. Sokan. Borzalmasan sokan. Borzalmasan félmeztelenül.

A képlet tehát most az, hogy én stírölöm a felháborítóan gyönyörű férfiakat, hozzá magamon kívül nyöszörgök, Á meg szól, ha lát egy még jobbat. Mondja bárki, hogy nem tökéletes a csapatmunka! Egyébként szerintem ezt az országot be kéne tiltani, vagy kitenni rá egy ‘Vigyázat, erkölcsileg instabilok lelki üdvéért felelősséget nem vállalunk!’ táblát.
Byron Bayről annyit kell egyébként tudni, hogy ez kb. az ausztrál Woodstock. Itt mindenki atomkészen flangál, színes, kinyúlt cuccokban, horgolt haspólókban, raszta hajjal, vagy arany loknikkal, minimum két-három piercinggel és természetesen kockahassal (na, hát nem kell sok, hogy rólam levágják, nem idevalósi vagyok). Este hatra arra érkeztünk meg a kempingbe, hogy pucér szörfös kisfiúk táncoltak a dzsip tetején. A pulzusom egészséges szinten tartása érdekében (meg mert velem ellentétben Á érez szagokat és három nap után már indokolt volt) én inkább elmentem letusolni…

Néha elgondolkozom azon, hogy 32 év konszolidáltság után mi lesz belőlem, mire innen hazamegyek. Á-nak ugyanis feltett szándéka, hogy lehetőleg minél több olyan dolgot csináljunk, ami totálisan agyament. Én meg nyilván megyek utána, mint a birka. Mert hát normálisnak lenni otthon is lehet. Ausztrália legkeletibb pontján viszont naplementében gyönyörködni, szörfös srácokkal spanolni, fél napokat Ával hasfájásig végigröhögni, meg lilahajú lánynak olcsó kempingért udvarolni (ezt is én csináltam) csak itt és csak most lehet.

111 nap

111 nap. 2 sziget. 6 négyzetméter. Kb. 17 ezer km. Meg két nemnormális. Holnap reggel nekivágunk. Ezt mondjuk már lassan egy hete mondogatjuk, de olyan take it easy!-be nyomjuk már, hogy csak toljuk, tologatjuk az indulást. Mert hát okkupáltuk Á rokonának lakását, az idő eddig a fostalicska felé tendált (egy hete zuhog már szinte folyton), és hát így nehézkes nekiindulni.

Az elmúlt 2-3 napot kézműves szakkörben töltöttük: van annak egy bájos romantikája, mikor a jogászlány, meg a mérnökfiú otthont épít egy autóban. Kettőnk közül legalább egyikünk érti mi történik, a másikunk (lehet tippelni melyik vagyok én) meg a csapat mihasznább tagja, akinek napoznia kell (ha épp fél órára kisüt), meg azonnalpisilnie, meg nyűgös, ha nem ehet időben. Másikunk mér, fúr, farigcsál, otthont varázsol egy 23 éves ‘roncsból’ és brownie-t meg pizzát szerez, ha egyikünk épp sz.rfej, mert éhes.

image10 nap 0-24-es együttélésünk után az alábbiakat állapítottuk meg: Kb. annyi közös van bennünk, mint a Btk-ban meg a zsaluzott betonban (figyelitek, már miket tanulok!). Eddig három dolgot találtunk: 1. Mindketten szeretjük a vörösbort. 2. Mindketten utáljuk, ha stresszelnek minket. 3. Mindketten körbe akarjuk utazni AU-t egy campervannal. +1. Mindketten hisztérikusan vagyunk éhesek (mostazonnaladjálenni!!!).

Kikötöttünk néhány alapszabályt is: 1. Nem sportolunk semmit együtt, amiben Á jobb nálam (lévén egy ironmanről szó maradt az ír sztepp meg az intimtorna szerintem) – ez az én szabályom. 2. Á-t Big Captain-nek kell hívnom (csakis tömeg előtt, csakis kellő tisztelettel) – nyilván nem az én szabályom. 3. Kell az a délutáni szundi! – ez az én szabályom. 4. Nem használhatom a kispajtás, aranyos és tsai kifejezéseket Á-val egy mondatban – ez ismét nem az én szabályom. Na, itt tartunk most. Nem lesz baj.

Ahogy az már dukál, elmentünk az Operába is, megnéztük Mozart egyik leghíresebb operáját, a Don Giovannit. Az est legnagyobb kihívása a ‘honnan guberáljak össze valami alkalmi ruhát?’ volt, de aztán magyar-kiwi-ozzie kooprodukció keretében lett kisfekete, magassarkú, meg ami kell, úgyhogy megoldódott ez is. Két és fél hónap farmer-termopulcsi után ketten is meglepődtünk azon, hogy vannak még lábaim.

imageSzóval a hangulati görbém újra felfelé tendál, kellemes nyugalom (jóvanneizguljámajdleszvalahogy!) van rajtam már napok óta, és szerencsére a múltkori csúnya történetnek is szebb vége lett, mint reméltem: voltak, akik leszerepeltek, én önmagam maradtam (és azt hiszem ez a lényeg), és valaki még annál is szebben reagálta le, mint reméltem. Vicces rendező az Élet, néha ott és akkor teszteli két ember egymáshoz való viszonyát, mikor nem is számítunk rá.

Holnap indulunk (asszem, ha nem találunk ki megint valamit…). 111 nap, 2 ország és két idegen, akik alig több, mint egy hete még nem is ismerték egymást, most mégis nekünk a világ legtermészetesebb dolga, hogy holnap nekivágunk a nagy kalandnak! Juhuuuu, vombatkáim, jövünk!

“Ő mondjuk az a motivált típus…”

Ausztráliában töltött első hetem épp olyan változékony volt hangulatilag, mint Sydneyben az időjárás jelenleg. Mondjuk, most már három napja zuhog, úgyhogy szép lassan én is kezdek beállni egyenletesre. Nem adta könnyen magát ez az ország, közel másfél óra volt bejutnom: volt egy órányi tömeg előttem, kötekedő vámos, meg karantén…úgyhogy a sokszor elképzelt berobbanásom helyett elcsigázva érkeztem az országba, belépőként pedig felbuktam a saját hátizsákombam a teljes váró közönsége előtt (hiába, tudni kell stílusosan érkezni: én a balf.sz style-ban nyomom, jó?).

Addigra már a barátaim a légitársaság pultjánál kerestettek és csak egy hajszál választotta el őket attól, hogy a hangosbemondóba is bejelentsék hiányom…komolyan, a kiskunbüdösfüttyösi strand gyermekmegörzőjében nincs ekkora felhajtás Tóth Béluka, 3 éves kiskorú felkutatása iránt.

image

De mindenki megkerült, boldogok voltunk. Egész addig, míg szivacsként magamba nem szívtam egy pár hazaköltözéssel járó összes stresszét. NZ-n kialakított balanszom és 2,5 hónapnyi lelkibékém sepillanat alatt borult be. Mondhatni, kissé felveszem még a környezetem hangulatát. Nagy meglepetés volt ez nekem is, amint az is, hogy még itt sem, most sem állok fel fél óra után egy olyan asztaltól, ahol láthatóan prejudikálnak és nem kedvelnek. Én meg – tekintettel két számomra nagyon kedves emberre – mosolyogva küzdök valaki szimpátiájáért, mert nem értem, hogy lehet így állni egymáshoz. Mert nehogy már azt gondoljam, hogy majd a két szép szememért én itt bármit is megkapok…nem gondoltam, de tudom én, nekem könnyű: ostoba is vagyok, mindent tálcán kínált az élet, meg ide is az apám/pasim pénzén jöttem…jajaja…igazad van! Sebaj, túl vagyunk ezen is, ahogy Á meg a barátaim mondták, ismét egy jel, hogy ez nem az én utam volt.

Ma hazamentek a barátaim. Ők megcsinálták, amin én még most megyek keresztül, és ami még bőven előttem áll. Nagyon büszke vagyok rájuk, egyben pedig nagyon el is kapott a pánik, hogy úristen, vajon én ezt meg tudom-e majd csinálni?! Amikor ma elköszöntünk a reptéren, rám szakadt az elmúlt időszak összes magánya: a biztonságérzet, amit a tudat adott, hogy itt volt valaki nekem a déli féltekén, akire (ha valójában csak lelkiekben, hiszen AU-NZ 3000 km egymástól) bármikor számíthatok, oda… Egy órán át zokogtam a világ legtutibb campervanjában jelenlegi élettársam előtt: 18 ezer km-re jöttem el az otthonomtól, egyedül, de nem féltem. Tudtam, hogy itt várnak a barátaim és NZ ontotta a jó energiákat. Most egy kicsit úgy érzem, mint a hajótörött, amikor szigetet ér, aztán két nap múlva rájön, hogy csak egy üres talpalatnyi hely volt, és mennie kell tovább: most valahogy sokkal nehezebb nekivágni, mint eddig volt úszni a nyílt vízen. De menni fog, mert ÉN IS az a motivált típus vagyok…(csak úgy mondom…). Két évig terveztem, hogy eljövök inni egy kávét az Operaházhoz és sütni egyet a barátnőmnek – hát ez is pipa…

Kávézz Sydneyben, pipa!

Á egyébként eddig a legjobb útitársnak tűnik: végtelen türelmes (hozzám kell), minden baromságban benne van és mérhetetlen jóindulattal áll mindenkihez, aki arra érdemes. Mondjuk ne költözzetek össze senkivel 6 négyzetméterre, aki ifjonti korában négyszer törte el boxolás közben az orrát – nem akarod tudni mennyire horkol!

Még két napot töltünk Sydneyben, ez alatt véglegesre pofozzuk kis otthonunkat, ahol a barátaim lomtalanításának és túlsúlyának (mármint a bőröndök voltak túlsúlyosak, nem ők) köszönhetően sikeresen felhalmoztunk egy fél életnyi kacatot: van mikulás sapkánk (MINEK??), kb. nyolc garnitúra ágyneműnk, epilátorunk, meg napelemes égősorunk (nem…nem is próbálom megérteni…). És ezek után nem sokon múlt, hogy megvegyük nekem a pink tollboát, Á-nak meg a stricikalapot a kínaiban (jelzem, tortaformáert mentünk be, de kalózsityakkal jöttünk ki…mertnemlehetotthagyninemérted!?!)

Szóval, várjuk a napsütést, Don Giovannit az Operában, meg életünk nagy kalandját 17 ezer km-en! Bárhogy is volt, bárhogy is lesz (bármennyire is horkol ez a jóember itt mellettem – mingyáoldalbabököm!), azt hiszem, mégsem lennék most senki más helyében!

Ui: Drága Katróca és Gábor! Remélem tudjátok mennyire! See you soon, és köszönök mindent!

12
Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

November 2017
M T W T F S S
« Aug    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: