Az utolsó nap

Itt már december 31. van. Az utolsó napja életem (remélhetőleg eddigi) legszínesebb, legkalandosabb, legcsodálatosabb évének.

Eszembe jut a tavalyi, mekkora összevisszaság volt bennem. Mennyire nem voltam biztos semmiben és senkiben, azon túl, hogy én eljövök NZ-re. Ez az egy volt holtbiztos, számoltam a napokat vissza. Nem érdekelt, hogy megkapom-e a hőn vágyott WHS-t (working and holiday visa), vagy csak turistával tudok kijönni. Az sem, hogy utánam jön-e valaki, vagy egyedül fogom végignyomni. És az sem, hogy otthon kell hagynom miatta a barátaimat, a családomat, a munkámat (amit azóta is különösen hiányolok) és a korábbi, színes, csodás budapesti életemet.

Csak azt tudtam, hogy végre eljött az év, amikor én belevágok a Nagy Kalandba, elindulok NZ-re. Kaptam érte hideget és meleget (Minek akarod itthagyni ezt a normális életet, a jó munkahelyed, minket? Micsoda baromság egyedül nőként nekivágni…el fognak rabolni, megerőszakolnak, megtámadnak…! Miért jobb kint dolgozni egy kávézóba, mint itthon normális jogi pozícióba? Nem gondolod, hogy ehhez már túl öreg vagy?), de zömében bátorított a környezetem. Tudták, hogy ez az én nagy álmom és hogy erről idén már nem vagyok hajlandó lemondani, semmi és senki kedvéért.

Szaladtak is a napok, jött a felmondás, dobozolás, pakolás (ezt külön tanulnom kellett…). Olyan messziről indultam, hogy egy bakancson kívül kb. semmim nem volt, a barátok hordták össze nekem a túracuccokat. Az angolom gigaintenzív tempóban próbáltuk feltuningolni a világ legjobb tanárával, hogy lehetőleg ne paradicsomot vegyek vonatjegy helyett…

Aztán eljött június 5. és én elindultam. Borzalmasan nehéz volt az első lépés, de a legjobb barátnőm kb. úgy lökött be a terminálba, hogy ‘Ne sírjál már, ez a nagy álmod, én Veled örülök!’…úgyhogy bebotorkáltam és elkezdődött. Először Hong Kong, aztán NZ, majd Ausztrália, Bali és most újra NZ.

Amit kerestem és vártam ettől az egésztől: utazni és látni, amennyit csak lehet. Fejleszteni az angolom. NZ-n maradni, ameddig csak szeretnék. Megtalálni azt, amit kb. két éve keresek, úgy hívják hit. Hit abban, hogy lehet még bízni másokban, hogy van feltétlen szeretet, hogy lehetek én valakinek a legfontosabb, hogy jó lehet tartozni valakihez…

Sok minden történt idén: vesztettem el nekem fontosakat, törték össze a szívem, bántottak és aláztak meg emberek, amikre cseppet sem szolgáltam rá…hullottak ki barátoknak tartottak és rengeteget búcsúztam.

Viszont NZ-től többet kaptam, mint bármitől eddig az életemben. Azon túl, hogy ez a világ (számomra) még mindig legcsodásabb országa, megismertem Jo-t, aki anyám helyett anyám lett, és bizalma és szeretete annyira határtalan irányomban, hogy szinte hihetetlen, megismerkedtem rengeteg fantasztikus emberrel, akik csak adtak nekem, csupán azért, mert szerintük megérdemeltem. Önzetlenül, nagylelkűen. És kaptam még valamit, amire nem is számítottam. BOLDOGSÁGOT.

Szóval, bár ez a blog eredetileg csak barátoknak íródott, mégis ma már sok számomra ismeretlen is követi, így engedjétek meg, hogy elsősorban megköszönjem (tyűha, tiszta Oscar-díj átadásos duma jön…nyehh, mindig is ki akartam ezt próbálni….szóval) a világ legdrágább barátainak, hogy támogattak és ma is, most is örülnek minden kis apró sikeremnek és bátorítanak, ha megtorpannék. Annyira nagyon jó, hogy a barátaim vagytok, köszönöm és láááááv forevör! A (nem tudom elégszer elmondani) legeslegjobb angol tanárának, hogy junó, na…meg Dömének is persze! Piroskának, hogy még nem idegelte ki annyira BiriO barátnőmet, hogy utánam postázza (köszi, O.)! A kedvenc volt főnökömnek (na, ez sem akad minden bokorban), hogy szintén támogatta az agyament vágyamat! Á-nak, hogy végigcipelte a hátsóm AUban, ahogy azt megígérte. Mindenkinek, aki nem olvassa ugyan ezt a blogot, mert még mindig olyan láma vagyok, hogy magyarul írom, de bármilyen formában segítette az utamat HK, NZ és AU-szerte: beengedett az otthonába, adott meleg tust, tiszta ágyat, megetetett, megölelt, útbaigazított, vagy elmagyarázta, hogy pl. hogy kell V-belt pulleyt cserélni…angolul (mármint angolul magyarázni, nem cserélni…az ugyanúgy van magyarul is). És köszönöm Mindenkinek, akit most ugyan nem emeltem ki, de velem volt, vagy olvasott, követett, kommentelt és lájkolt, baromi sokat jelentett ám!

A jövő év újabb nagy kalandokat hoz, és én már alig várom, bár nehéz búcsúzni ettől a csodás évtől. De maximális hittel és optimizmussal vágok bele, mert tudom, érzem, hogy még az ideit is felülmúlja majd!

Kívánom, hogy Nektek is váljon valóra minden álmotok és legyen csodás 2015-ös évetek!

Ölellek Titeket, B.Ú.É.K Nektek innen, szinte elsőként majd 2015-ből: O.

Ui: ez a bejegyzés azért került már most ki a HRV-re, mert holnap 10 órát zötykölődünk majd egy buszon, vissza Wellybe…mármint, ha a forgalom és a Manabus is úgy akarja, akkor éjfél előtt hazaérünk, de ha nem, akkor életem első szilveszterét fogom egy buszon tölteni és éjfélkor boldogan csókdossuk majd a buszsofőr bácsit, meg a 40 elcsigázott utast…jó lesz az, na!

dec.31.

One Response to “Az utolsó nap”

  • Gabor:

    Azert jobb itt dolgozni, mert Mo-n 4 Nzd-t kerestem orankent (mernoki vegzettseggel), itt az elso helyen 14et kaptam festokent. Es 3 ev utan is batran mondom, ez nem a penzrol szol, de nehez is lenne leirni mennyivel masabb itt es igy elni ezt at kell elni…..

Leave a Reply

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

October 2020
M T W T F S S
« May    
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: