Author Archives: O.

De mihez kezdünk 12 kiscsirkével?

Nimbin után visszatértünk a beachre: a Gold Coast felé vettük az irányt. AU Siófokja pont annyira hozott minket lázba, mint Mo. Siófokja szokott: örültünk a napsütésnek és a viszonylagos melegnek, amúgy meg baromira nem vagyunk oda az ilyen túl populáris helyekért. Én lassan már olyan leszek, mint anno a Francia volt: ahol tömeg van, meg ami szerepel az útikönyvünkbe, azt én lehetőség szerint kerülném. Ennek ellenére megagiga boldogsággal terültem el a Surfers Paradise sárga homokos strandján és adtam át magam a semmittevős-nyaralós életérzésnek két napra. De még mindig nem fürödtem a nagy sósban!

Három hónap szigetlét után már kezd kicsit nevetséges lenni ez: tenger és óceán mindenhol, én meg még mindig kapucnis pulcsiban közlekedek és hosszú pizsiben alszunk, paplan alatt…úgyhogy felhagyhattok az AU-ban mindig meleg van és tele van kígyókkal/pókokkal/krokodilokkal sztereotípiákkal! Lesz ugyan ebből mind, csak még mindig nem vagyunk eléggé északon. Legalábbis Á ezzel hiteget engem…

brisbane

Történtek velünk jó dolgok is a héten: az egyik Brisbane. Kb. semmit nem tudtunk erről a városról ideérkeztünk előtt azon túl, hogy egy nagyon kedves pár beenged minket a fürdőszobájába és moshatunk is náluk. Mivel a meleg tus/wc/konnektor szentháromság körül forog az életünk, így az ilyen jellegű felajánlások egy lottó négyesnek felelnek meg. Igyekszünk ugyan kinti magyarokkal nem nagyon találkozni, mert hát angolozni jöttünk ide, vagy mifene, de sikerült kifognunk Brisbane vélhetően legjobb fej családját: amellett, hogy ők főzik a Keleti-part legjobb kávéját, a browniejukról már nem is beszélve, egyből megvolt a közös hullámhossz! Á-ra azonnal lecsapott Samu és Bruno, így a kalózcsapat háromfősre duzzadt, amíg mi megvitattuk a hortobágyi palacsinta és a jó kávé rejtelmeit.

A városba egyébként totálisan belezúgtunk: őrületes vagyont érő (30 dodó/db) biciklijeinkkel térképeztük fel a belvárost, ami a Brisbane-folyó partján terül el és egyszerre felhőkarcolókkal teli nagyváros és mégis családias kisközség. Ez a város sem lóg ki az ozzie életérzésből: van itt nyilvános medence a város kellős közepén, sziklamászós fal BBQ helyekkel, homokos mű-beach (ha már igazi nincs), igazi hippi piacok isteni kajákkal meg göncökkel, valamint ‘Feel Good!’ felkiáltással teli táblák mindenhol. És mi így is teszünk!

Csak az elköszönés része nehéz nekem mindig, ha olyan emberekkel találkozom, akik belopták magukat a szívembe. Én ilyenkor némán hüppögök kicsit, hiszen sosem tudom, hogy látom-e ezeket az embereket még valaha (Á persze csak néz rám kérdőn, hogy most meg mé’ kell pityeregni!?). Hihetetlen milyen gyorsan elkezd az ember kötődni dolgokhoz, helyekhez, személyekhez, akiket megszeret. Sétálgatván a vasárnap délutáni napsütésben az volt az érzésem, mintha kicsit a régi, boldog otthoni életem élném, amikor vasárnaponként kirándulni jártunk vagy Budapest utcáin andalogtunk a tavaszi melegben. Ilyen lett nekem Brisbane is, mint egy kedves, pesti vasárnap délután…

feel_good

Á-val való együttélésünk 26 nap 0-24 után is még zökkenőmentes, megtanultuk egymást kezelni: aki sz.rfej, az éhes/kávé kell neki. Minden nap kell egy ‘napike’ (=délutáni szundi)! Nem kell sietni…soha…sehovase…, ha meg kellett volna, már úgyis mindegy. O-nak kell net minimum kétnaponta. Különben elviselhetetlenebb lesz, mint egy csapat menstruáló börtönőr Kalocsán. Egyikünk állandó pakol, másikunk azt hiszi átlátja a káoszt (nem.). Már beletörődtem, hogy az otthonunk időnként maga a Bermuda-háromszög: néha benyel dolgokat, amiket aztán hetekig/hónapokig nem találunk. Most épp 12 tojás tűnt el. Gőzünk sincs hol lehet, már mindent átnéztünk, még az Á ágyának végében lévő magic cornert (értsd: totális káoszt) is felszámoltuk (fél napra), de semmi. Igazából lesz.rnánk, csak azon filóztunk, vajon mit fogunk kezdeni 12 kiscsirkével, ha kikelnek az Ulurunál?!

Mert kell nekünk egy napszemüveg!

Ezzel a felkiáltással nyomott Á egy satuféket meg egy szolid U-turn-öt ott, ahol persze combomnyi vastag a záróvonal. Dehát nem igaz, hogy nem értem, hogy Down Underen napszemcsiből sosem elég! Atomkész szörfös hippicsákótól kiimádkoztunk kettőt 10 dolcsiért, csupán annyit kért, hogy vegyünk egy szörfdeszkát is hozzá 489 dodóért. Á zseniális angoljának köszönhetően napszemcsik jöttek, szörfdeszka egyelőre maradt (de érzem rajta, hogy ez a fajta önmegtartóztatás csak átmeneti!).

Mert Nimbinbe nem érkezhetünk meg rózsaszín (!!!) napszemcsi, lobogó loknik, buggyos-színes gatya és óriási LOVE-PEACE-SUNSHINE életérzés nélkül! Byron Bayből az utunk az erdő közepén lévő hippifalvára vezetett, ahol a fákat szivecskés motívumok díszítik és a szivárvány meg a fű az alap. Egyikből következik a másik, ha értitek mire gondolok. Itt még a helyi zsaru is tolja a kapitányság előtt, mert hogy itt legális a természet szeretete. Én persze szanaszét paráztam magam, hogy milyen kész arcok vannak mindenhol, meg hogy vajon elmosogatják-e rendesen a söröspoharakat a ‘kávézókban’, Á meg csak röhögött rajtam: nehéz a hippiélet egy jogásszal, na… állítólag még lazulnom kell. Fogalmam sincs mire érti ezt…

au_bolt

Hiszen már van napszemcsink, buggyosgatyánk (mármint nekem), szivárvány a szívünkben meg napsütés odakint! És a legnagyobb stresszforrásunk a hol tudunk pisilni? kérdéskörbe tartozik. Ebben a totál laza országban képesek ugyanis az emberiség elleni legnagyobb vétséget elkövetni: délután 4 és 6 között bezárják a nyilvános wc-ket. NZ csodásan tiszta, mindig nyitva lévő, mindig jól felszerelt (wc papír, kéztörlő, szappan, egyebek) budijai után nekem kultúrsokk az,  ami itt folyik. Mégis mit gondolnak ezek, hogy délután négy után nem szólít már a természet?!? Á persze ezen se görcsöl túl sokat, fiúból van, ugye,  de campervanos kislányként engem a budikon lévő lakat időnként kihoz a sodromból. Szóval, jó tanácsom az ide készülőknek: Tena Lady, bili, vagy ne campervanozz, hanem lakjál szállodákban (uncsi…)!

És hogy mi kell még ahhoz, hogy tartani tudd a borzalmasan csoró költségvetésed?

  1. Széles mosoly és padlógáz, amikor be- és kihajtasz egy kempingből, ahol eszed ágában sincs fizetni, ellenben tusolsz melegvízben, feltöltöd az elektromos kütyüjeid és főzöl-mosogatsz. Á azt mondta, gyakoroljam a pléhpofát, jól jöhet még bármelyik határon, ha épp új bizniszbe akarnék fogni…
  2. Tudj teljesen kussban maradni esténként, hogy ne nagyon hívd fel magadra a rendőrök figyelmét, mivel utcán autóban aludni elvileg nem annyira lehet. Elvileg. Mi nézzük a ‘no overnight’ táblákat, amúgy meg leparkolunk és lapítunk, mint az a bizonyos a fűben. Egészen addig, míg valami totálisan agyament baromságon egyikünk (lehet tippelni melyikünk) el nem kezd hangosan vinnyogni az ágyban…másikunk meg ezen kezd el röhögni. Aztán persze ezt is csak addig csináljuk majd, míg a közterületes meg nem b.sz minket ezer dolcsira…na, majd utána vihorásszál, aranyom!
  3. Barátkozz össze a gondolattal, hogy a meleg tus az ajándék! Meg a konnektorok (amiken a kütyüket töltjük fel), meg a wifi. Igen, a wifi még mindig a Maslow piramisom alján szerepel, bár már kezdek lejönni a szerről, mióta bebizonyosodott, hogy az ozzik a nyitva lévő public toaleteknél jobban mar csak az internettel smucigoskodnak. Így aztán az elmúlt három hétben a legjobb barátom az itteni Burger King (Hungry Jack’s) és a Caltex benzinkút lett, ahol időnként free wifit érek.
  4. Légy kreatív! A túra végén kiadhatnék egy campervanos szakácskönyvet, az már tuti, olyan kajákat alkotok, amik a földön nem léteztek eddig és eszed ágában se lenne otthon megenni, de itt maga a mennyei manna. Röviden és tömören jellemezve Á az első neki készített reggelimre csak annyit kérdezett: “Mi ez a szar, amit eszünk?” Azóta persze belátta, hogy jobban jár, ha úgy csinál, mint aki élvezi is, amit kap, úgyhogy már meg sem lepődik, ha elé teszem a spenótos-vegemite-os (sós élesztőkrém)-kagylós kenyeret ebédre.

You know, hát ez az igazi campervanos életérzés!

10668861_1522266087990926_4933732827617075646_o

Életem egy stricivel

Amennyiben Á Anyuka és Á Apuka is olvasná ezeket a bejegyzéseket, üzenem Nekik, hogy a fiuk egy nagyon jól nevelt, kedves, udvarias, tehetséges férfi, büszkék lehetnek rá! De egy igazi strici. Nem kell megijedni, nem csinál semmi (igazán) büntetendőt, de én a szakáll-bajusz-hosszú haj kombót nem tudom máshogy értelmezni. (Á szerint ez szörfös, nem stricis persze…persze…)

Most már hivatalosan is több mint egy hete, hogy útnak indultunk és az otthonunk egy négy keréken guruló transformers. Szép lassan kialakulnak az együttéléssel kapcsolatos szokásaink: ‘n’ reggeleken Á álmos és nem akar felkelni, ilyenkor én készítem a reggelit (amerikai palacsinta/műzli/porage/rántotta…) és főzöm a kávét (mondjuk inkább úgy, hogy nem robbantom fel a kávéfőzőt…). ‘N+1’ reggeleken én vagyok képtelen időben összekapni magam, olyankor Á főzi a kávét és készíti a reggelit (lekváros kenyér/vajas kenyér/vajas-vegemite-os kenyér). Továbbra se találunk semmit a kocsiban, hála annak a nagyszerű ötletnek, hogy MINDENT (miért?!?!?) el kellett hoznunk Sydneyből a barátaink selejtezésekor (és igen, az a rohadék kis mikulássapka még mindig nem került a kukába, attól félek, ez már körbejárja velünk AU-t).

latkep

Általában minden tervünk előtt alszunk egyet (nem kell azt elkapkodni, és hát a délutáni szundinál meg nincs fontosabb -O. szabály, ugye), vagy kettőt…vagy eldöntjük kő-papír-ollóval a bolt közepén (ehhez általában lelkes közönségünk is van, és nem tudom miért, de Ának szurkolnak…).
Az úton az én zenéimet hallgatjuk (éljen Likó Marcell és S.P. – nem, nem viccelek), esténként Á chillezős zenéire iszogatjuk a vörösbort a naplementében. De csak mert fontos a jó vérkép.
És nem bírjuk a stresszt. Márpedig abból rengeteg van: heti egyszer megcsörren Á telefonja (az én számom senki nem is tudja kb., nem is használom a telefonom), óriási dilemmáink vannak, hogy megvegyük-e az öt dolcsis napszemüveget és hogy hol van a legközelebbi public toalett (erre majd még visszatérek).
Egy hét alatt egyébként kb. minden vágyam valóra vált: eljutottam egy UNESCO-s nemzeti parkba (Dorrigo esőerdő, jeeee!) és elértük végre a meleget is. Jó, még csak 21 fok van, de ez volt ma a tél utolsó napja, ami három hét eső után az első egész napsütéses, kvázi meleg nap volt. Mi pedig elértük New-South-Wales megye határát és megérkeztünk a napsütéses Queensland megye széléhez. Ennek örömére ma egész nap a Beachen fetrengtünk, amire én egy év tél/ősz/tavasz után már igencsak vágytam. Sajnos én még nem voltam elég tökös, hogy bele is menjek a 17 fokos vízbe, de még két-három nap és lesz dögmeleg is hozzá. Mindenesetre félmeztelen szörfös fiúk vannak. Sokan. Borzalmasan sokan. Borzalmasan félmeztelenül.

A képlet tehát most az, hogy én stírölöm a felháborítóan gyönyörű férfiakat, hozzá magamon kívül nyöszörgök, Á meg szól, ha lát egy még jobbat. Mondja bárki, hogy nem tökéletes a csapatmunka! Egyébként szerintem ezt az országot be kéne tiltani, vagy kitenni rá egy ‘Vigyázat, erkölcsileg instabilok lelki üdvéért felelősséget nem vállalunk!’ táblát.
Byron Bayről annyit kell egyébként tudni, hogy ez kb. az ausztrál Woodstock. Itt mindenki atomkészen flangál, színes, kinyúlt cuccokban, horgolt haspólókban, raszta hajjal, vagy arany loknikkal, minimum két-három piercinggel és természetesen kockahassal (na, hát nem kell sok, hogy rólam levágják, nem idevalósi vagyok). Este hatra arra érkeztünk meg a kempingbe, hogy pucér szörfös kisfiúk táncoltak a dzsip tetején. A pulzusom egészséges szinten tartása érdekében (meg mert velem ellentétben Á érez szagokat és három nap után már indokolt volt) én inkább elmentem letusolni…

Néha elgondolkozom azon, hogy 32 év konszolidáltság után mi lesz belőlem, mire innen hazamegyek. Á-nak ugyanis feltett szándéka, hogy lehetőleg minél több olyan dolgot csináljunk, ami totálisan agyament. Én meg nyilván megyek utána, mint a birka. Mert hát normálisnak lenni otthon is lehet. Ausztrália legkeletibb pontján viszont naplementében gyönyörködni, szörfös srácokkal spanolni, fél napokat Ával hasfájásig végigröhögni, meg lilahajú lánynak olcsó kempingért udvarolni (ezt is én csináltam) csak itt és csak most lehet.

111 nap

111 nap. 2 sziget. 6 négyzetméter. Kb. 17 ezer km. Meg két nemnormális. Holnap reggel nekivágunk. Ezt mondjuk már lassan egy hete mondogatjuk, de olyan take it easy!-be nyomjuk már, hogy csak toljuk, tologatjuk az indulást. Mert hát okkupáltuk Á rokonának lakását, az idő eddig a fostalicska felé tendált (egy hete zuhog már szinte folyton), és hát így nehézkes nekiindulni.

Az elmúlt 2-3 napot kézműves szakkörben töltöttük: van annak egy bájos romantikája, mikor a jogászlány, meg a mérnökfiú otthont épít egy autóban. Kettőnk közül legalább egyikünk érti mi történik, a másikunk (lehet tippelni melyik vagyok én) meg a csapat mihasznább tagja, akinek napoznia kell (ha épp fél órára kisüt), meg azonnalpisilnie, meg nyűgös, ha nem ehet időben. Másikunk mér, fúr, farigcsál, otthont varázsol egy 23 éves ‘roncsból’ és brownie-t meg pizzát szerez, ha egyikünk épp sz.rfej, mert éhes.

image10 nap 0-24-es együttélésünk után az alábbiakat állapítottuk meg: Kb. annyi közös van bennünk, mint a Btk-ban meg a zsaluzott betonban (figyelitek, már miket tanulok!). Eddig három dolgot találtunk: 1. Mindketten szeretjük a vörösbort. 2. Mindketten utáljuk, ha stresszelnek minket. 3. Mindketten körbe akarjuk utazni AU-t egy campervannal. +1. Mindketten hisztérikusan vagyunk éhesek (mostazonnaladjálenni!!!).

Kikötöttünk néhány alapszabályt is: 1. Nem sportolunk semmit együtt, amiben Á jobb nálam (lévén egy ironmanről szó maradt az ír sztepp meg az intimtorna szerintem) – ez az én szabályom. 2. Á-t Big Captain-nek kell hívnom (csakis tömeg előtt, csakis kellő tisztelettel) – nyilván nem az én szabályom. 3. Kell az a délutáni szundi! – ez az én szabályom. 4. Nem használhatom a kispajtás, aranyos és tsai kifejezéseket Á-val egy mondatban – ez ismét nem az én szabályom. Na, itt tartunk most. Nem lesz baj.

Ahogy az már dukál, elmentünk az Operába is, megnéztük Mozart egyik leghíresebb operáját, a Don Giovannit. Az est legnagyobb kihívása a ‘honnan guberáljak össze valami alkalmi ruhát?’ volt, de aztán magyar-kiwi-ozzie kooprodukció keretében lett kisfekete, magassarkú, meg ami kell, úgyhogy megoldódott ez is. Két és fél hónap farmer-termopulcsi után ketten is meglepődtünk azon, hogy vannak még lábaim.

imageSzóval a hangulati görbém újra felfelé tendál, kellemes nyugalom (jóvanneizguljámajdleszvalahogy!) van rajtam már napok óta, és szerencsére a múltkori csúnya történetnek is szebb vége lett, mint reméltem: voltak, akik leszerepeltek, én önmagam maradtam (és azt hiszem ez a lényeg), és valaki még annál is szebben reagálta le, mint reméltem. Vicces rendező az Élet, néha ott és akkor teszteli két ember egymáshoz való viszonyát, mikor nem is számítunk rá.

Holnap indulunk (asszem, ha nem találunk ki megint valamit…). 111 nap, 2 ország és két idegen, akik alig több, mint egy hete még nem is ismerték egymást, most mégis nekünk a világ legtermészetesebb dolga, hogy holnap nekivágunk a nagy kalandnak! Juhuuuu, vombatkáim, jövünk!

“Ő mondjuk az a motivált típus…”

Ausztráliában töltött első hetem épp olyan változékony volt hangulatilag, mint Sydneyben az időjárás jelenleg. Mondjuk, most már három napja zuhog, úgyhogy szép lassan én is kezdek beállni egyenletesre. Nem adta könnyen magát ez az ország, közel másfél óra volt bejutnom: volt egy órányi tömeg előttem, kötekedő vámos, meg karantén…úgyhogy a sokszor elképzelt berobbanásom helyett elcsigázva érkeztem az országba, belépőként pedig felbuktam a saját hátizsákombam a teljes váró közönsége előtt (hiába, tudni kell stílusosan érkezni: én a balf.sz style-ban nyomom, jó?).

Addigra már a barátaim a légitársaság pultjánál kerestettek és csak egy hajszál választotta el őket attól, hogy a hangosbemondóba is bejelentsék hiányom…komolyan, a kiskunbüdösfüttyösi strand gyermekmegörzőjében nincs ekkora felhajtás Tóth Béluka, 3 éves kiskorú felkutatása iránt.

image

De mindenki megkerült, boldogok voltunk. Egész addig, míg szivacsként magamba nem szívtam egy pár hazaköltözéssel járó összes stresszét. NZ-n kialakított balanszom és 2,5 hónapnyi lelkibékém sepillanat alatt borult be. Mondhatni, kissé felveszem még a környezetem hangulatát. Nagy meglepetés volt ez nekem is, amint az is, hogy még itt sem, most sem állok fel fél óra után egy olyan asztaltól, ahol láthatóan prejudikálnak és nem kedvelnek. Én meg – tekintettel két számomra nagyon kedves emberre – mosolyogva küzdök valaki szimpátiájáért, mert nem értem, hogy lehet így állni egymáshoz. Mert nehogy már azt gondoljam, hogy majd a két szép szememért én itt bármit is megkapok…nem gondoltam, de tudom én, nekem könnyű: ostoba is vagyok, mindent tálcán kínált az élet, meg ide is az apám/pasim pénzén jöttem…jajaja…igazad van! Sebaj, túl vagyunk ezen is, ahogy Á meg a barátaim mondták, ismét egy jel, hogy ez nem az én utam volt.

Ma hazamentek a barátaim. Ők megcsinálták, amin én még most megyek keresztül, és ami még bőven előttem áll. Nagyon büszke vagyok rájuk, egyben pedig nagyon el is kapott a pánik, hogy úristen, vajon én ezt meg tudom-e majd csinálni?! Amikor ma elköszöntünk a reptéren, rám szakadt az elmúlt időszak összes magánya: a biztonságérzet, amit a tudat adott, hogy itt volt valaki nekem a déli féltekén, akire (ha valójában csak lelkiekben, hiszen AU-NZ 3000 km egymástól) bármikor számíthatok, oda… Egy órán át zokogtam a világ legtutibb campervanjában jelenlegi élettársam előtt: 18 ezer km-re jöttem el az otthonomtól, egyedül, de nem féltem. Tudtam, hogy itt várnak a barátaim és NZ ontotta a jó energiákat. Most egy kicsit úgy érzem, mint a hajótörött, amikor szigetet ér, aztán két nap múlva rájön, hogy csak egy üres talpalatnyi hely volt, és mennie kell tovább: most valahogy sokkal nehezebb nekivágni, mint eddig volt úszni a nyílt vízen. De menni fog, mert ÉN IS az a motivált típus vagyok…(csak úgy mondom…). Két évig terveztem, hogy eljövök inni egy kávét az Operaházhoz és sütni egyet a barátnőmnek – hát ez is pipa…

Kávézz Sydneyben, pipa!

Á egyébként eddig a legjobb útitársnak tűnik: végtelen türelmes (hozzám kell), minden baromságban benne van és mérhetetlen jóindulattal áll mindenkihez, aki arra érdemes. Mondjuk ne költözzetek össze senkivel 6 négyzetméterre, aki ifjonti korában négyszer törte el boxolás közben az orrát – nem akarod tudni mennyire horkol!

Még két napot töltünk Sydneyben, ez alatt véglegesre pofozzuk kis otthonunkat, ahol a barátaim lomtalanításának és túlsúlyának (mármint a bőröndök voltak túlsúlyosak, nem ők) köszönhetően sikeresen felhalmoztunk egy fél életnyi kacatot: van mikulás sapkánk (MINEK??), kb. nyolc garnitúra ágyneműnk, epilátorunk, meg napelemes égősorunk (nem…nem is próbálom megérteni…). És ezek után nem sokon múlt, hogy megvegyük nekem a pink tollboát, Á-nak meg a stricikalapot a kínaiban (jelzem, tortaformáert mentünk be, de kalózsityakkal jöttünk ki…mertnemlehetotthagyninemérted!?!)

Szóval, várjuk a napsütést, Don Giovannit az Operában, meg életünk nagy kalandját 17 ezer km-en! Bárhogy is volt, bárhogy is lesz (bármennyire is horkol ez a jóember itt mellettem – mingyáoldalbabököm!), azt hiszem, mégsem lennék most senki más helyében!

Ui: Drága Katróca és Gábor! Remélem tudjátok mennyire! See you soon, és köszönök mindent!

Ez nem búcsú…

Ez csak egy ‘Viszlát’! Nem búcsúzom, mert visszajövök. Tudom, érzem, akarom, tervezem, megoldom. Egészen pontosan négy hónap múlva, ha minden úgy alakul, ahogy kell. Én meg azon leszek, hogy úgy alakuljon! Visszajövök, mert ez az ország szeret engem (nem mintha másik ne szeretne, de ez más!). Mondtam már, de tényleg így volt: annyi kedves és csodás emberrel találkoztam, annyi jóindulat és pozitív energia vett körül, hogy szeretném ezt tovább élvezni és egy kicsit visszaadni belőle.

imageÉreztem ma is, amikor életem legszebb, óriási (dupla) szivárványát kaptam NZ-től búcsúajiba. Akkora volt, hogy az emberek sorra álltak le az út mentén és fotózták. És összenevettünk és boldogok voltunk, hogy az élet néha tényleg annyira csodaszép! Történt mindez egy olyan város felett, ahol először NZ-n, nem éreztem jól magam. Vasárnap érkeztünk Christchurchbe, ahol minden zárva volt, az idő borús, és a város nem mutatta másik arcát, csak a 2011-es földrengésben megtépázott, meggyötört, gyászos oldalát. Nem kellett sok, egy óra séta után befordultunk a franciával, csak bámultuk a romokat, a szorgosan dolgozó darukat és olvasgattuk a cikkeket, hogy mi történt itt azon a szörnyű napon. Megjegyzem, Mo-n ez volt az utolsó hír, amit én Nz-ről hallottam.

De aztán tegnap találkoztam a kiwi barátaimmal és ma pedig együtt lógtunk még utoljára a franciával, aki szerint én állandóan nevetek, millió kérdésem van és mániám a tisztaság…azt mondom, ennél rosszabb sztereotípia ne legyen rólunk (micsoda pech, hogy én voltam az első magyar, akivel találkozott! Hát ennyit az országimázsról, szorri…)

imageUtolsó napra tekintettel ma még elintéztem, amit el kellett (ajik, képeslapok, stb.), aztán nekivágtunk ChCh külvárosának, hogy még utoljára kiélvezhessem a zöld dombokat, a birkákat, meg a napsütésben fűben fetrengést az óceánt bámulva. Jól sikerült, boldog vagyok. Búcsúzóul én meg sütöttem egy csokitortát a hostjainknak. Pontosabban kifüstöltem 5 főt és beriasztottam a házat négyszer (ne süss kölcsön tortaformába, ami ereszt! -a szerk!), majd bűnbánó mosogatásom közben összetörtem egy tányért. Nem merem tovább rontani a szitut (bezzeg a francia tünci, vicces, isteni vacsit főzött és nem füstölt ki senkit…magyarul sz.rul áll a szénám), úgyhogy kicsempésztem a törött tányért a táskámba, ez már jön velem AU-ba (szerencsére a balf.szkodást ebben az országban sem büntetik…még…).

Megyek, fekszem, alig négy óra múlva kelünk, indulás a reptérre. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell, kóstoljuk meg azt a hortobágyi rántott vombatot!

Visszaszámlálás gőzerővel

Megvan az a kép, amikor a gyapotszedő munkások hajlonganak a földön és vallásos nótakat zengnek?!? Na, mondom ennek a kiwi verzióját: miután machetevel, ásóval, harapófogóval meg szikével kinyírtunk egy akkora bokrot, hogy traktor kellett hozzá, hogy kihúzzuk a gyökerét, nyesegettem le a leveleit és az iPadből üvöltöttek a vasárnapi mise slágerei. Én voltam a dj. Meg a szólista. NZ-daddy, a francia, meg a ‘mid-life crisis-ben’ lévő angol rendőrnő meg a vokalisták. Hát így állunk, nem is próbálom már lassan megfejteni, hogy miajóéletet művelek.

image

A kezem, mint nagyanyámé (agyonvagdosott, csupaföldes, érdes), a ruhám, arcom rendszerint csupa sár, halandzsázok egy nyelven, amit leginkább csak a francia ért, mert amolyan ‘mondvacsinált’ angol és kint dolgozom a földeken. És templomi slágereket bömböltetek. Komolyan, mi jön még???

Ja várj, tudom! Alig öt nap múlva összeköltözöm egy pasival, egy autóba, kb. négy hónapra (már ha mindketten túléljük). Eddig ez tök jó ötletnek tűnt, most épp az úristennormálisvagyokén??? pánikroham közepén tartok. Nem azért, mert Á ne lenne tünci, vagy ne gondolnám azt, hogy biztonságban leszek mellette, hanem mert na. Épp elég felfogni, feldolgozni mindazt, ami most bennem végigmegy, ebből sem értek egy szót sem, nem hogy ezt most még kitegyem a műszerfalra: nézzed szépen, így kattan meg egy 32 éves nő a világ túlfelén! Hát nem tudom, lehet én a helyében most ülnék be a campervanba, padlógáz, aztán köd előttem, köd utánam…

Mondjuk meg kell hagyni, Á is érti a módját, hogy kell átcsalogatni egy nőt a Tasmán-tengeren túlra: a minap átküldött egy fotót egy óriási (igen, óriási…nem úgy, mint gyerekkoromban mondtam a körömnyiekre, ez ausztrál…szóval óriási) pókról, hogy ezzel ébredt, haladjak, foglalják az ágyban a helyemet…őszintén kíváncsi lennék rá, hogy ez milyen nőknél működik. (jó, tudom…az illető épp most ír erről egy posztot.)

Ezek azok a napok, amikor már nagyon nehéz NZ-re koncentrálni, miközben esz a bűntudat, nehogy azt higgye megcsalom. Sose! Ez SZERELEM! Csak körbenézek kicsit még egy-két országban…(na, ha otthon állna elő nekem valaki ezzel a dumával…főleg most, hogy már tudok lőni, szikével meg láncfűrésszel bánni, nem lenne egy életbiztosítás, az tuti!). A lényeg, hogy most kell nekem pár nap csend és nyugalom. El kell köszönnöm egy kis időre NZ-től és hangolódni AU-ra. Mivel ma kis csapatunk további egy fővel – megérkezett a Commonwealth újabb képviselője Wales-ből- gyarapodott, én úgy döntötrem, hogy inkább itthon maradok, míg a többiek túráznak (tudom, szerintetek gáz. Szerintem meg 9 hét jövés-menés után meg kell állni néha.). Élvezem a csöndet és a nyugit. Így most csak másik három emberrel kell itthon nyüzsizni, ami ebben a házban már drasztikusan kevésnek számít.

Egyébként most már sokkal jobban élvezem a farmerkedést, mint a hét elején, amikor félbénultan próbáltam megfejteni a szavakat, amelyből persze eddig kb. egyet sem használtam. Miután arra szántam két estét, hogy kigyűjtögettem ezeket, aztán megtanultam, a francia meg kikérdezte, másnap már sokkal könnyebb volt a dolgom. És a legjobb barátom a google fordító applikáció lett, hát ez van, igyekszik az ember lánya, ahogy csak tud.

image

A mai nap kedvenc instrukciója egyébként így hangzott:

– Orzi (ez lennék én), Te szedd össze a tobozokat és hozd fel a quaddal a házhoz!

– Jó, honnan?

– A nagy döglött szarvas mellett balról.

Hát ennyi. Fogtam magam, átvágtattam a quaddal a mocsáron (persze elakadtam…nemröhög!), aztán vettem egy balost szegény döglött bambi után kettővel és csináltam a dolgom. Így megy ez minálunk mostanság.

Két hónapja

Ma éppen két hónapja. Még mindig számolom, azt is, hogy mikor vágtam neki a nagyvilágnak, azt is, hogy mennyi van még hátra AU-ig. Másfél éve kezdtem el számolgatni a napokat…először csak azt számolgattam, hogy egy jól betalált saller után hány napot éltem túl, aztán, hogy hány hetet. Aztán egyszer csak elkezdődött egy pozitívabb számolgatás, amikor megvettem a repjegyemet tavaly októberben. Onnantól tényleg minden NZ körül forgott. Minden tevékenységem, minden döntésem, minden érzésem emögé helyeztem.

Nem bántam meg. Szerelmes vagyok ebbe az országba. Imádom minden egyes négyzetcentijét. Mérhetetlen hálás vagyok minden egyes napért, amit itt tölthettem, minden élményért, minden érzésért, ami ehhez az országhoz kötődik. Két hónap (kb. 9. hét) nem sok, mondhatni. Kivéve, ha úgy adagolod magadba, mintha instant kávét tolnál be merőkanállal, víz nélkül. Totálisan felfokozott érzelmi állapot.

Elmondhatatlan jó érzés, hogy itt engem két hónapig senki nem bántott. Hogy hosszú-hosszú idő után senki nem akarta, hogy ilyen vagy olyan legyek. Nem voltak túl nagy elvárások, nem kellett se kedvesnek lenni (nem mintha menne), se szépnek (na, hát ezt kár is lett volna erőltetni), se okosnak (ez mondjuk nem ártott volna azért). Ennyi önzetlen szeretetett, kedvességet 11 éve nem kaptam, nem csoda hát, ha totálisan kiakadt néha a mutató az érzelmi skálámon. Itt nekem mindenki csak adott: befogadott az otthonába, rám szánta a napját, programokat szervezett nekem, isteni ételeket ehettem, lett néhány új barátom (remélhetőleg életre szóló), és annyi szépet láttam, mint még soha.

Ebben az országban megtaláltam néhány dolgot, amit kerestem, leginkább azt az értékrendet, amit képviselek, vagy legalábbis szeretnék. Itt más a mérce, főként vidéken, senkit nem érdekel, hogy milyen ruhában tolod, hogy van-e rajtad ékszer, és ha igen, mennyire drága, hogy mennyit keresel, vagy hogy milyen autód/telefonod/mittoménmid van.

image

12 otthonban fordultam meg, és nem tudom, hogy miért alakult így, de zömében hívő emberekhez kerültem. Nem szippantott ugyan magába a Biblia, de itt megszerettem a templomba járást (jó, főleg a buli része tetszik, azért ezt bevallom, totál odavagyok az itteni templomi zenékért). Szombati bűnözésem után így aztán amikor a pásztor a vasárnapi misén a ‘Tiszta-e a lelketek?’ kérdést feszegette, hát én eléggé feszengtem…aztán bőgtem (de ezen ki lepődik már meg, ugye)…aztán szépen megköszöntem magamban mindazt a csodát, élményt, amiben itt részesülhettem.

A pillanatokat, amiket sosem akarok majd elfelejteni:

– amikor beengedtek ebbe az országba (soha életemben nem éreztem még magam ilyen boldognak),

– amikor először láttam meg az óceánt (jó, azért a szörfösfiúk sokat dobtak a vizuális élményen),

– amikor először bámulhattam a Méhész teraszáról a tejutat, aztán a világító glow wormokat az erdő közepén (sokat számított azért, hogy nem nyírt ki),

– amikor megláttam a Tasmán-tengert és a Csendes-óceánt összecsókolózni Cape Reinganál,

– amikor megpillantottam a Mt. Cook csodás havas csúcsát, hajnalban, napfelkeltekor,

– amikor az első virágomat kaptam egy kiwi férfitől,

– a szombatért Wellingtonban,

– amikor egy órán át hintáztam a viharban a Portobello-félszigeten,

– amikor sírtam a kedvenc nemzeti parkom közepén, mert valaki elfelejtett elmondani valami fontosat, amit igencsak illett volna… (első és remélhetőleg utolsó otthoni f.szság miatti sírás),

– amikor egy órán át ugrálva táncoltunk a nappali közepén a franciával, mint két hülye,

– amikor…

Gondolom egy csomó mindent kihagytam így is. De az biztos, hogy két érzés kavarog most bennem: az egyik, hogy imádom ezt az országot és nagyon hálás vagyok, a másik, hogy ma két órára lebénult a bal oldalam és még most is zsibbadok. Mert én az az igazi városi puhány p.csa vagyok, aki egy kis (jó, tegnap szolidan 12 óra volt, ma csak 5) fizikai melótól már kipurcan. Rám pakolták a kb. 16 kilós permetezőt, én meg egyszer csak elkezdtem fújtatni, aztán lezsibbadtam. Mivel egyedül voltam a hegyen, sok mindenkinek nem panaszkodtam, befejeztem hát a szerencsétlen skót bokor permetezését, majd felpattantam a quadra, aztán hazavezettem. Otthon meg realizáltam, hogy a bal oldalam konkrétan nem működik. Lassan hat órája zsibbadok már, valami ideget gondolom beverhettem, mikor NZ-daddy a permetezővel a hátamon száguldozott velem a quadon mint valami félőrült, vagy passz. Ennek örömére én ma kihagytam a kajakozást, neeeeeem, nem azért mert nem tudok és mert magam vagyok minden, amit balf.szkodásnak hívnak sport terén (helyett). Nem azért. Hanem mert így én röhöghettem a francián, mikor beborult és nem fordítva…(nyeheheeeee)

image

Jeanne d’Arc és az élvezetek

Nagymamámat és a kiskorú olvasóimat megkérem, hogy most ne olvassanak tovább. (jó, úgyis tudom, hogy csaltok!)

Szóval, az életben három dolgot szeretek legjobban: utazni, enni, a harmadikat meg mindenki fantáziájára bízom (nem, az olvasás a negyedik, és a fentiek sorrendje élethelyzethez igazodóan változik). Így aztán ha a fenti háromból kettő adott, akkor már nagy a boldogság. Az adottat úgy értem, hogy minőségi. Mert nem eszünk szutykot (igen, a tegnapi Burger King-es kiruccanásomat a sírig tagadom, de szükséghelyzet volt, KELLETT egy kávé, AZONNAL!), inkább nem eszünk. Nem megyünk csak minél ritkábban turisták által agyonlátogatot helyre, mert oda menjenek a turisták (nem sok dologgal lehet jobban megölni egy hely szépségét, mint a szervezett utakkal). És minden egyéb élvezetből is a minőségre megyünk (inkább nem, minthogy sz.r legyen).

A mai nap margójára

A mai nap margójára

Így aztán amikor NZ-daddy ma bevitt minket Geraldineba, igencsak dobtam egy hátast. Ez a kisvároska egy egész délutánra boldoggá tett, mondjuk ehhez kellett NZ-daddy lelkes idegenvezetése is. Én nemtom ez a pasi miért szereti ennyire a hátizsákosokat, de él-hal ezért, ez látszik! Ott kezdődik, hogy profi szállásunk van, a bungallónk egy komplett lakás, fullosan felszerelve kajákkal, technikai kütyükkel, pipereszerekkel és óriási kingsize ágyakkal. És tiszta! Aztán ott folytatódik, hogy a nappali egyik falát betölti a világ minden tájáról ideérkező utazók képeslapjaival kipreparált térkép (és én vagyok az első magyar, jeeee!) Végül abban merül ki, hogy mindent, de mindent megmutogat nekünk: tegnap quaddal jártuk be a farmot naplementében (giccsmérő kiakadt), ma kocsival furikázott négyünket (angol, japán, francia meg jómagam) kb. 15 ‘muszájlátni’ helyszínre, és azt kell mondjam, nem csalódtam! Kezdtük egy sajtgyárral, aztán folytattuk Geraldine híres lekvár-szörpfőző üzemével (szerettem volna a lemoncurdjük után ott azonnal meghalni! Ennél már csak lentebb van, attól tartok…), majd folytattuk egy csoki manufaktúrában…aztán ezeket leöblítettük némi galériával, fazekas műhellyel, meg egy delicates bolttal. Mondanom sem kell, készen voltam, magamban vinnyogtam, és mormoltam a miatyánkat, annyi bűnös gondolatom volt ezeken a helyeken. Ahogy Zsiti fogalmazott, én az ilyen helyeken izgalomba jövök. Hát ez van, na, mindenkinek vannak perverziói. Bár születtem volna a Római Birodalom fénykorában, királynő lehettem volna pávatollas zabálásokkal meg orgiákkal…dehát, minden nem jöhet össze, a pávatollra azért még gyúrok.

image

Mindezekért cserébe ma fát hasogattunk, egy kedves öreg néni fűti majd vele a kis kandallóját, miközben a lábánál dorombol Cirmi (legalábbis ezt vizualizáltam a 80. rohadék farönk után). Remélem, hogy apukám most büszke rám, előbb a baltával estem neki, aztán a láncfűrésszel. Két óriási zsákot (tonnás cukros) pakoltunk meg aprított vörösfenyővel. Nem is királylány vagyok már, hanem Zsándárk banyek (harcos, kőkemény, nemisnő)…Ennek örömére két angol szót ma lelkesen ismételgettem, az egyik a hólyag volt, ami a kezemen nőtt, a másik a derekam, ami meg fáj. De akkor is imádtam, bár most kb. mindenem sajog, viszont muszáj magam felszívni (veszett fejsze, csak hogy stílszerű legyek), mégiscsak egy Ájronmennel fogok összeköltözni (érted, nem elég, hogy pasi, hogy sportol, fanatikus b.szki, Ironman. Ennél már csak akkor lenne nagyobb kontraszt köztünk, ha a vízilabda válogatottal vackolnék össze én, az uszodafóbiás…).

Most épp a gyertyafényben ülve írom ezeket a sorokat, na nem azért, mert annyira giccsromantikára gyúrunk ma, csak elment az áram…sz.rügy, ma se szkájpolok az otthoniakkal. A többiek bementek Geraldineba a bálba (merittilyenisvaaaaan), én meg élvezem a csöndet. És próbálom feldolgozni, hogy ma kiwivel ették a krumplifőzelékem…*

*(NZ-daddy tényleg, mint az apukám: MINDENT jobban tud a konyhában! Sose evett ugyan még krumplifőzeléket, lövése sincs hogy készül, de belevagdosta a kiwit, hogy jó lesz az úgy, finomabb. Megjegyzem 8 hétig sikerült megúsznom itt kiwi nélkül, nem szeretem ugyanis. Dehát babérlevél nem volt, kellett bele valami zöld…)

Az aranyásók meg a nagy álmok

Miután aktív bűnrészességet vállaltunk néhány ártatlan kis oposszum halálában (jó, én csak elfantáziáltam, hogy milyen jó lenne néhány oposszumszőrme pulcsiban, sálban feszíteni, de aztán letettem róla), továbbálltunk Haast-ból, magunk mögött hagyva NZ legnagyobb nemzeti parkját, ami szintúgy az Unesco Világörökség része.

Második hetünket kezdtük meg francia barátommal, 23 éves kis zötyögő otthonunkban. A heti adagunk Cental Otago bejárása, Wanaka, Queenstown, Dunedin, némi pingvinnel és fóka-kolóniával, esetleg sípályával fűszerezve, míg el nem érjük az Aoraki Farmot, ahol már vár minket NZ daddy-m (a stoppolós szabályos, ha emlékeztek…ha nem, akkor büdösgyorsan tessék visszaolvasni!). Ott aztán lehúzunk egy hetet, ha minden jól megy, majd irány Christchurch. Deccdöplen.

imageCentral Otagoról azt kell tudni azon túl, hogy az egy négyzetcentire jutó f.ck/sh.t/OMG/amazing látnivalók száma kiveri a biztosítékot, hogy őrületesen nyers, vad és erőteljes. Itt minden van, hogy úgy érezd, egy képeslapon élsz épp: kopár sivatag, elhagyott szellemvárosok, egykori aranybányák, türkiz hegyi folyók, tükörsima tavak és havas hegycsúcsok. Nekem az eddigi utazásom csúcspontja a tegnapi szállásunk volt, amit félig direkt, félig véletlen találtunk, amikor egy egykori aranybánya helyén kötöttünk ki (álljunk meg itt, pisilnem kell!).

Az 1860-as évektől kezdve ez a környék az aranyásók otthonául szolgált, akik nagy álmokkal felvértezve érkeztek ide, zömében Skóciából. Az aranybányákat aztán sitty-sutty kifosztották, és a kezdetekben gomba mód szaporodó városokból hirtelen szellemfalvak lettek. Miközben épp azon ügyködtem, hogy Alex után szambázzak fel-le a dombokon, anélkül, hogy a sárban landolnék, azon merengtem, hogy vajon milyen életük lehetett az itt élőknek: óriási álmokkal érkeztek, vajon mennyi vált ebből valóra? Boldogok voltak? Mennyire volt nehéz életük itt a hófödte hegycsúcsok és a kopár sziklák között? Volt honvagyuk? Hazatértek valaha, vagy ők lettek a ma már hatodik generációs kiwi családok ősei?

image

Fogalmam sincs hogy lehetséges (továbbra is bőszen tanulom a táj és az időjárás összefüggését), de fent a hegyekben egy cseppet sem fáztunk éjszaka (jó, úgy ér, hogy hat réteg ruhában és egy 800 dolcsis hegymászós hálózsákban alszom???), és ma Queenstownban is szuper időnk volt (konkrétan fagyiztunk a tóparton). Ez a városka tényleg egy kis ékszerdoboz, tele egy rakás síelővel és snow boardossal, szóval megy a nyüzsin ezerrel, de valahogy már elszoktunk ettől.

Viszont szereztünk ismét ingyen szállást, mondom hogy ment: barát barátja. Írsz neki, nem válaszol. Írsz megint, válaszol, persze, gyere, nem para. Megérkezel a címre, valaki beenged, aki ismeri a barát barátját, aki nincs itthon, de majd jön valamikor. De mi most elmentünk, úgyhogy használjatok nyugodtan bármit, amit találtok. Ajtó csukódik, maradunk mi a franciával, a tökkel, meg a kandallóval. Aztán megjelenik egy srác, aztán egy másik, jön egy pár, aztán még egy gyerek. És senki, de tényleg senki nem csodálkozik azon, hogy miért ülünk a konyhában és esszük az assetudjukki kenyerét meg a töklevest…én mondom, ezek fordítva vannak bekötve!

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

September 2020
M T W T F S S
« May    
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
282930  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: