Author Archives: O.

Házelnök és pizsama, azaz első hetem Wellingtonban

Welly szokott velem kicsit makacskodni, mondjuk, hogy napokig nem találok szállást, vagy hogy lerobban a busz idefelé jövet, vagy hogy munkát kell találni, ami nyilván cseppet sem olyan egyszerű itt sem. Szóval, most a két dudás egy csárdában helyzet van, Welly is makacs, de ebben biztos, hogy én leszek a meredekebb! Új életet kezdeni az országodtól legmesszebb lévő pontján a világnak nem egy felhőn szökdécseléses szivárvánnyal meg unikornissal.

Életünk Ával akkora fordulatot vett, hogy csak pislogunk még így egy hét elteltével is. Kétszemélyes kis burkunkból olyan hirtelen szakadtunk ki és csöppentünk bele a nagybetűs életbe megint, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Hiába Welly a legtüncibb fővárosok egyike, élhető mértékkel, kedves emberekkel, csodaszép épületekkel és mesés északi-szigeti dombokkal ölelve, amikor annyira alapoktól kell kezdened az életed, hogy hol a legközelebbi közért, melyik telefontársaságot válaszd, hol fogsz lakni és miből fogsz megélni, akkor nehéz csak a szépre koncentrálni.

wellington2

Persze igyekszünk! Én bemelegítésként végigbőgtem egy délutánt, aztán olyan 43 zsepi elfogyasztását követően jól abba is hagytam, és átadtuk magunkat a wellingtoni pörgésnek, amiben új élettársam, Zsiti volt nagy segítségünkre.

Mert hát hogy is fest most az életem: megkezdtem együttélésem a harmadik vadidegen férfival Down Under-en, mondjuk annyi változás van, hogy már nem egy campervanben, hanem egy hostelben (azaz BÁRMIKOR KIMEHETEK ÉJSZAKA PISILNI-igen, az élet apró örömei itt kezdődnek 4 hónap kocsiban élés után, ugye!?).

Immáron hat napja elkezdtem a melókeresést is, ami kissé skizofrén állapot, tekintve, hogy én még továbbra is bőszen nézegetem a minisztériumi meg parlamenti állásokat (régi reflexek…), mire rájövök, hogy hülyegyerek, ez nem az az ország, nem az a nyelv, nem az a jogrendszer. Na, ilyenkor fogom a cukrász CV-m és inkább azt küldözgetem. Persze naponta 5 percet toporgok a Victoria University és a Parlament között, hátha kijön valami képviselő/prof., rám néz és megkönnyebbült sóhajjal, hogy végre megjött a haza (ezt még nemtom melyik haza…) dicsősége, beinvitál egy szuper állásra. Mivel ennek sincs kisebb esélye, mintha az otthoni jogász karrieremmel (ehh, még a szóhasználat is túlontúl arcos) próbálnék itt betörni, gondoltam adok ennek a módszernek is egy esélyt. Ne mondja senki, hogy nem igyekszem!

wellington

Tekintettel arra, hogy normális ruháim még mindig nem nagyon vannak (jó, kijelenthetjük, hogy nincsenek), így a minap megtörtént velem az, ami a régi, kiskosztümös énemnek nyilvánvalóan max. rémálmában fordulhatott volna elő. Az történt ugyanis, hogy beküldtem a cukrász CV-m egy menő belvárosi kávézóba, ahonnan húsz perc múlva be is hívtak elbeszélgetésre, majd másnapra próbanapra. Mivel a dress code fekete nadrág, fekete cipő, fekete céges póló/szakácskabát (ami nyilván óriási volt rám), fekete kötény volt, nem mertem bevallani, hogy se fekete nadrágom, se fekete zárt cipőm nincs. Gondoltam bámulják a kezem munkáját, ne a cipőm színét, úgyhogy felvettem a sivatagtól rózsaszínre koszolódott, valaha szebb napokat látott (és szintén mástól örökölt) kis surranóm, hozzá felhúztam a pizsinek használt leggingsemet (tudom! Tudom, hogy a leggings nem nadrág, de szükséghelyzet volt!), hozzá a szennyesből sikerült előkotornom egy rikító kék zoknit, hónom alá csaptam a neonszínű kabátom és fapofával belibbentem a próbanapomra. Miközben a liftben álltunk, Zsiti végigmért, aztán csak annyit mondott a toalettemre: ‘Legalább a hajadat megmostad! A perszonál higiénia fontos!’

hazelnok

Gőzöm sincs, hogy mi baja volt a kinézetemmel, a próbasütés után még a bankba is bemerészkedtem ebben a ‘báliszettben’ és senki nem panaszkodott. Zsiti ízlésében van a hiba, nyilvánvaló…
Szóval, ha nincs Klári, aki legalább néhány tünci kisruhával megmentette az életem (ezúton is óriási hálám Neki!), akkor lehet, hogy messzi hazánk Házelnökét is pizsiben és tornacipőben fogadom. Történt ugyanis, hogy erre járt a Házelnök Úr delegációja és meglátogatták a wellingtoni és az aucklandi kis magyar közösséget. Mivel Zsiti tudja, hogy minden ilyen diplomáciai izétől tiszta izgalomba jövök, így megengedte, hogy vele tartsak a magyar találkozóra. A lehetőségekhez képest felöltöztem normálisan, megmostam a hajam ismét (ha ez a trükk már múltkor is bevállt, gondoltam bedobom megint…), és elsétáltunk a találkozóra. Az esemény nagyon jól sikerült, a delegáció tagjai nagyon szimpatikusak voltak, mindenkivel beszélgettek is egy sort. Nem, nem volt ciki, amikor sorra kérdeztek mindenkit, hogy ki mikor vándorolt ki, én meg néhány 56-os és minimum jó pár éve kiköltözött honfitársam után nagy büszkén benyögtem, hogy öt napja élek Wellyben. Ezt megfejeltem azzal, hogy sikeresen beszóltam valamit a Házelnök úrnak (mersosetudombefogni…), aztán begyűjtöttem néhány állásajánlatot otthonra (mé’ kell ehhez eljönnöm a világ túlfelére?!), és megismerkedtem az egykori tiszteletbeli konzul asszonnyal is. Gyorsan szóban is elmondtam Neki, hogy azóta is a lábnyomát csókdosom, hogy itt lehetek a WHS-sel és elmeséltem Neki, hogy mennyire nem volt sétagalopp levadászni a vízumot, de aztán minden jó, ha a vége jó, ímholni, itt vagyok!
Hát így telnek mostanság a napjaink. Én persze borzalmasan türelmetlen vagyok, mert mi az, hogy már egy hete itt vagyok és még nincs munkám, amúgy meg halálosan szerelmes vagyok Wellingtonba. Kezdem megszokni és megszeretni, hogy a konyha és a társalkodó tele ezer nációval, ami tökéletes alkalom barátkozásra és ismerkedésre, felvettem a kapcsolatot újra a múltkor megismert magyar hostjaimmal, szóval szépen épül a társasági életem.
nezelodes
És lassan a mosodát is megtanulom használni. Mert ugyan sok mindenre megoldás a hajmosás, de nem baj, ha a pizsinacim tiszta, elvégre bármikor behívhatnak egy újabb interjúra!

Been there, done that! 

“Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy elvágom a torkát a k.rva kecskéjének, ha nem enged el minket most azonnal!” – üvöltötte Á vérben forgó szemekkel, miközben egyik kezében a kecske szarvát, másikban a Bear Grylls kést szorongatta. Én rezignáltan fordítottam: “He will cut the throat of the goat, so please, just let us go!”

De a férfi hajthatatlan volt. Miután legombolt rólunk egy kisalföldi település fél éves költségvetésének megfelelő díjat, 30 dolcsin ment a vita. De nem volt több pénzünk. Én, a jogász próbáltam a lelkiismeretére hatni, elvégre megegyeztünk egy árban, amit ez a mondhatni nem túl korrekt ember immáron harmadjára módosított a hasára csapva. Á viszont a kecske (művésznevén: Kecske) torkán keresztül látta az egyetlen kiutat. 6 napja nem fürödtünk, rémesen kimerültek voltunk a sivatag után és semmi mást nem akartunk csak eljutni Melbourne-ig, hogy eladhassuk Ursulát és ezzel befejezhessük a trippünket.
ursula
“Mondd meg neki, hogy azonnal engedjen el, vagy a Kecske nagyon megkeserüli! Nem viccelek! Egy centtel sem kap többet!” – hátrált Á Ursula felé lassan, a Kecske torkának szegezett késével.”Please, just let us go, ok?! We had a deal! And look at him, he is crazy! He will kill your goat!”

Emberünk ekkor belátta, hogy ez a kengurubőr kalapos magyar fiú cseppet sem viccel, és ha továbbra is élve akarja látni Kecskét, amint boldogan legelget a roncsokból a kert végében, akkor nincs más választása, tartania kell magát az adott szavához.

És miközben mi akkora padlógázzal hajtottunk ki a Port Pirie határában lévő lepukkant műhelyből, hogy porzott utánunk a vörös homok, a szaki lelkiismerete megszólalt. Nem létező bajsza alatt még elmormogott egy ‘sorry!’-t, de ezt már csak Kecske hallhatta…

Lópikulát! A fenti szituról csak álmodoztunk. Valójában az történt, hogy miután Ursula velünk együtt totál bekészült a sivatagtól, beleszaladtunk AU vélhetően leggusztustalanabb alakjába. Sakk-matt szitu volt: mi nem mehettünk tovább Ursula nélkül, ő meg pontosan ezzel élt vissza. Sajnos a kecskés szitu kimaradt, ellenben barátunk az utolsó centünket is lenyúlta és még a két bicinkliket is ott kellett hagyni neki. Ő hasraütésre variálta az árat, mi meg a trip utolsó hat napjában voltunk, fáradtan, csórón, és ezek után nagyon elkeseredve.
Csak el akartunk jutni Melbourne-ig, megnézni a 12 Apostolt, eladni Ursulát és átrepülni NZ-re. Én olyan 3-500 km-en át pityeregtem, Á ugyanennyi távon dühöngött. Egy igazi szarházit fogtunk ki, aki ellenben annyi más elődjével nem hogy nem segített, hanem az utolsó bőrt is lerágta rólunk. Nem hittem el, hogy ilyen szájízzel hagyjuk itt ezt a csodás országot. Egyszerűen kellett valami jónak történnie, így nem lehet vége ennek a tripnek!
sosto
És mint mindig, most is óriási szerencsénk volt (Dia, ezúton is ezer hála és köszönet érte!): Melbourne-ben él ugyanis Russel, a félig ozzie, félig magyar srác, akinek hála kényelmes szobánk, remek idegenvezetőnk és felejthetetlen három napunk volt.Melbourne tényleg szuper egy város, ha választanom kéne, ez lenne az egyik befutó AU-ban. Ursulát végül a harmadik megtekintőnek eladtuk, egy terhes svájci nőhöz került egy tejesfarmra. Nem, mi sem jöttünk rá, hogy mit akarhat egy svájci terhes nő Ursulában egy tejesfarmon (megfejtéseket a szerkesztőségbe várjuk). Mindegy, elvitték, megköszöntük Neki, hogy nagyobb baj nélkül körbecipelt minket ezen a kontinensen.
Közel három hónap lett végül a trip (hála annak a pénzügyi bravúrnak, amit a két bankom hajtott végre egymás közt, egy ezressel rövidebb lett a takarónk, úgyhogy ‘csak’ eddig nyújtózkodtunk), 12 ezer km és megszámlálhatatlan csodás élmény.
Ezúton is nagyon köszönjük, hogy kedvességükkel ennyien segítettek minket eme nagy álmunk megvalósításában: én körbe sütöttem/főztem fél AU-t, Á meg a maga épített campervannal bejárta az ő nagy álomországát. Mondhatni sepénzből.
Ezer hálánk: Katának és Gábornak, hogy összekötöttek minket Á-val és ezzel találkozott két ember álma. Juditnak és Apikának, hogy elültettek egy vezérhangyát a fejünkbe! Norbinak, hogy beajánlott minket Tibiékhez Noosába, nekik pedig a finom borért és meleg tusért. Erikáéknak a darwini életmentő napokért, Steve-nek és feleségének a temérdek segítségért Mt. Isában, Lizának, hogy beajánlott minket Daniellékhez, nekik pedig a csodás szállást és BBQ vacsit! Tonynak, hogy sutyiban bevontatott minket az Ulurunál, Russelnek pedig, hogy ilyen szuper vége lett az útnak. Továbbá minden tünci Olvasónak pedig a bíztatásért, nagyon jól estek a kedves és bátorító szavak.

melbourne
A kaland nem ér véget, csak most kicsit más fordulatot vesz: áttesszük székhelyünket NZ-re és egy újabb álom megvalósítására törekszünk! De a mese, ez a szürreálisan kalandos élet Down Underen folytatódik…illetve most kezdődik csak el igazán!

Kérd és megadatik

Vinkó Úrnak üzenem1 – a mai poszt röviden: sivatag, fukin’ meleg, beszívtuk, Uluru.Vinkó Úrnak üzenem2 – ne munkaidőben olvasson! Vagy menjen ki a budira. Vagy szoktassa rá a blogra a főnökét is!
Hiszek a vonzás törvényében. Hiszek abban, hogy ha nagyon vágyunk valamire és erősen koncentrálunk (=teszünk is érte), akkor előbb-utóbb megkapjuk.

És én nagyon vágytam két dologra. Az egyik a kaland volt. Nagy utazás, a világjárás. Tehát mindaz, ami nem történik meg a monitor előtt. A másik egy jéghideg Coca-Cola. Mi otthon csak karácsonykor iszunk kólát. Nem vallási okokból, egyszerűen csak nem iszunk színezett cukros löttyöt a hétköznapokon. Az egészség puritán dolog, az önpusztítást meghagyjuk ünnepnapokra.
sivatagikep
De bent, a közel 50 fokos sivatagban nem vágytam semmi másra, csak egy jéghideg kólára. Rengeteg jéggel. Az se lett volna baj, ha gépi. Bármi jobb lett volna a meleg állott víznél, amit már napok óta cígöltünk magunkkal, át a sivatagon.

Mert az úgy van, hogy a sivatagot nem lehet félvállról venni. És ha közel 6500 km-en át szeled, akkor főleg nem. Áthajtottunk a Simpson, a Gibson, a Central és a Great Victoria sivatagokon. És nem volt jó. Mert a sivatag szép (különleges). Mondjuk úgy max. 1000 km-ig. És érdekes. Szintén max. fél napig. Ellenben irgalmatlan meleg. Én meg otthon sem szerettem a meleget ugye (izzadunk, ragadunk, lihegünk, nem alszunk…mért jó ez???). Mindezt egy kocsiban, ahol nem működik a klíma, három héten át, mégkevésbé.

Életfunkcióim lassan a minimál felé tendáltak, napi sivatagi rutinunk beállt: 11 és 4 között nem volt erőm beszélni se, enni se, hörögni se az első klímás kocsmáig. Délután fél ötig csatlakoztunk a kamionsofőrök és az abók csapatához: előbbiek a kocsmában, utóbbiak a fák alatt próbálták átvészelni az elviselhetetlent.

kocsma
Délután öttől mentünk, míg bírtuk, hajnalig. Aztán pár óra alvás következett, persze ez is csak abban az esetben, ha mi kerültünk ki győztesen a rovarok vs. két szerencsétlen magyar kalandor párbajból. Mondanom sem kell, tízből kilencszer nem mi nyertünk.
Szóval, nem nehéz elképzelni, milyen állapotban érkeztünk meg Darwinba Erikáékhoz és hogy aztán miért töltöttünk el napokat Balin a klímás szoba sötét magányában. Erikáéknak ezúton is köszönjük, hogy végtelen kedvességükkel elhalmoztak minket! A mangótokat, gulyás leveseteket és a négy pöttömöt azóta is emlegetjük! Reméljük, hogy mihamarabb viszonozhatjuk Nektek mindezt! És amúgy az milyen menő már, hogy 1. Az otthonomtól tizeniksz ezer kilométerre tök véletlen földijeimbe szaladunk? (Éljen Kecskemét!), 2. A világjáró biciklis házaspár után minket láttak vendégül.
Csak egy kólát akartam. Mert ugye mész Darwinból az Ayers Rock-hoz (abó nevén Uluru), és pikk-pakk 1500 km alatt ott is vagy. Aztán megnézed AU jellegzetességét a nagy vörös monolitot. Várod a spiritualitást, mégiscsak egy szent helyet látogatsz meg hajnali fél 6-kor. Erre csak a legyek jönnek, meg Ursula kezdi el rángatni a hátsóját. Hogy Ő most inkább mégse szeretne még 1500-at menni a dögmelegben, menjen, akinek hét anyja van.

Én tényleg tökéletesen megértettem Ursulát: én a jéghideg kólámra vágytam, ő meg benzinre. Mármint normálisra, mert hogy már ezt is tudjuk: Northern Territoryban nem szabad, csak prémium üzemanyagot tankolni, a másikból ugyanis az abók szipuznak. Ezt Tony haverja mondta el nekünk. Tony meg a mi haverunk lett, miután kétségbeesetten próbáltam neki angolul elmagyarázni, hogy Ursula nem megy, valószínűleg az üzemanyag szűrő, vagy a benzinpumpa adta meg magát. Igen, kérünk segítséget. Ja, 143 dollárért vontatást inkább mégsem, akkor besétálunk mi és megszereljük mi.

kiszaradt to
Tony akkor lett hát a barátunk, amikor megjelentünk a műhelyében. Óriási szerencsénkre Ursula a kemping bejáratától alig 200 méterre állt le, mondanom sem kell, 350 km-en át sehol semmi ezen az egy műhelyen, egy reptéren, meg a mosodán kívül. Térerő se. Szóval, az égiek nagyon vigyáztak ránk. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy mi nem fogjuk ezt tudni megszerelni (a királyi többes csak a lelki erősítésre vonatkozik, amúgy ha rajtam múlna még az ablakmosó folyadék se lenne utántöltve…), Tony értünk jött munkaidő után és bevontatott minket sutyiba, hogy ne kelljen ezért fizetnünk.

Az éjszakát így hát egy roncstelepen romantikáztuk végig kettesben, mosdó, wc, és jéghideg kóla nélkül, fejenkét minimum 63 bogár társaságában. A kaland tehát pipa.

Másnap reggel Á óriáscimbibe került a műhely összes dolgozójával, így nem csak fele pénzből megúsztuk, de kaptunk két ingyen gumit is. Az meg jó!

Ennél már csak Port Augusta határát volt elérni jobb, és ezzel kikeveredni a vörös szörny karmaiból. Belegondolni is hihetetlen, de már csak kb. tíz napot töltünk itt, aztán irány át NZ-re. Szóval, most minden jó, van civilizáció, emberi hőmérséklet, óceán, csak egy dolog nincs még mindig: jéghideg Coca-Cola…megyek, vadászok egyet!

Mindenkinek van egy álma

Á-nak gyümölcsfák vannak benne, nekem az ENSZ, Gozanak pedig egy turist agency. Meg egy lakás, ahova elköltözhetne a családjával és egy angol tanfolyam Sydney-ben. Azzal lenne jó angolja (mert itt Balin egy hónapra az angol tanfolyam kb. 200 dollár lenne kezdő szintnek, a haladó még drágább), aztán visszajönne és keresne egy jobb állást, amiből lenne több pénze és megnyitná az agency-t. Mert szereti Ő, amit csinál, csak a fizu nem a legjobb. Végül is átlagos, 130 dolláros havi fizuja van, de a feleségének is dolgoznia kell, merthogy van két szép lányuk.

A kopi luwak csészéje Balin 5 dollár. Magyarországon 25 ezer Ft körül van. Goza fizetése egy csésze kopi luwak Pesten.
kavebab
Goza nagyon jó ember. Szereti a feleségét, imádja a lányait. Tiszteli az isteneit, alázattal van a munkája iránt. Kedves velünk és örül mindennek, aminek mi is. Goza ma 10 órán át furikázta a hátsónkat. Elvitt minket színházba, ahol megnézhettük a tradicionális indonéz táncot a jó és a rossz küzdelméről. Azt nem tudtuk követni, hogy pontosan ki nyert, de a szumós pasit a sárkány elpicsázta, a majomnak meg 5 pasi játszott a farkával. Lassan semmin se lepődünk meg. Tradíció, na.

Aztán részt vehettünk egy frenetikus kávékóstolón, ahol jól megnéztük magunknak ezt a lusta oposszumszerű jószágot és ihattunk egy csészével a világhírű ‘macskaszar’ kávéból. A dög aludt, mert nappal piheni ki az éjszakai kavébab lejmolás fáradalmait. Mondjuk, gőzöm sincs, hogy ha csak kávébabot zabál, akkor hogy nem pörög egész nap. Erre a fejtörőmre a balinézeknek se volt válaszuk. Valaki esetleg? (a kopi luwakról bővebben itt: http://www.erdekesvilag.hu/a-vilag-legdragabb-kaveja-kopi-luwak/)

Megkértem Gozát, hogy ne a szokásos parasztvakítós helyen ebédeljünk, vigyen oda, ami helyi, cuki, finom. Így hát kikötöttünk a helyi tutiban, és én újra dobtam egy erőteljes lapáttal a boldog kövér kislány állapotomon. Mindegy, majd Wellyben lefutom. Legalábbis a boldog kövér kislány énem mindig ezzel nyugtatja magát, miközben két pofára tömi a mogyorós csirkét meg a mangó smoothie-t.

rizsterasz
Voltunk rizsteraszon is, aztán hosszas vívódás után elmentünk a majomerdőbe. Illetve megvettük a belépőt, bementünk, majd én azzal a lendülettel bemenekültem a mosdóba. A majmok ugyanis gusztustalan kis népség. Ezt eddig is tudtam, utáltam is mindig őket, de nem gondoltam, hogy még a kenguruknál is nagyobb parák. Ahogy kurkásznak, ugrálnak, meg felmásznak az emberre, az annyira ijesztő, hogy én inkább választottam egy bali public toilettet helyettük. Pedig aki járt már Ázsiában, vagy erre felé, az tudja, hogy miről beszélek. Általában dzsuvásak, vödörből mert vízzel tudod csak leöblíteni és még lábat sem lehet bennük mosni…legalábbis a felirat szerint.

Én nem is tudom, hogy ezek után mire számítsunk a túránk második napján. Mindenesetre lemegyek masszázsra, abból baj még sosem volt!

Veszély minden irányból

Be kell vallanom, néha nagyon irigylem Á-t! Irigylem a lelki egyensúlyáért, a jövőről alkotott határozott (és szerintem teljesen életképes) elképzeléseiért, a józan paraszti eszéért (ami nekem még csak véletlenül sincs), illetve azért is, hogy 50 fokos katlanokban is boldogan tud horkolni.

Míg én épp az aktuális hőgutámmal küzdök. Jelen bejegyzésem kapcsán bátran felvállalom, hogy egy puhány p.csa vagyok, de na! Otthon sem értettem soha, miért jó, ha a hőmérséklet 25 fok fölé megy: izzadunk, ragadunk, nem alszunk, nyűgösek vagyunk. Én a telet szeretem, meg a tavaszt, meg az őszt. (igen, tudom, akkor hülyegyerek ménem maradtál itthon minek mentél a sivatagba?!)

Á az a ritka fehér holló, aki ha megígér valamit, az úgy is van. Megígérte, hogy lesz itt még dög meleg: hát van! Mondjuk az én lelki szemeimben ez úgy élt, hogy akkor lesz majd jó idő, ha a tengerparton vagyunk, ahol önfeledt sikongatások közepette szaladok be a kellemesen hűs habokba, majd kiérvén, három szörfös fiú kenegeti a hátam napolajjal. Háhogyne!

Egy hete nem alszom 3-4 óráknál többet, mert a hőség éjjel 11 előtt elviselhetetlen, hajnal ötkor meg legkésőbb kelünk. Kettő között forgolódok, és esetleg alszom valamicskét. Lassan olyanok vagyunk, mint egy bio-hőmérő: 38 fok felett már nem bírjuk egymást elviselni (ilyenkor képesek vagyunk egymás torkának esni apás szülés, az aboriginal életmód, vagy benzines kanna témában is – mind baromi fontos téma, ugye!). Eleinte komoly pánik fogott el, hogy úristen, hát itt a vég, közel két hónap összezártság után megutáljuk egymást, de feltűnt, hogy elég csak a szupermarket hűtőpultjához közelebb mennünk, máris teljes köztünk a világbéke. Úgyhogy együttélésünk boldogabbá tétele érdekében mostanában gyakran keressük a klímás benzinkutakat, boltokat, könyvtárakat, kocsmákat, ja, meg a medencés kempingeket.

42 fok (árnyékban) felett pedig eljön az a (sokak által otthon hiába remélt) állapot, hogy én egy büdös szót sem vagyok hajlandó szólni. Ez odáig fajul, hogy újabban Á már ilyeneket mondogat: O, kérlek szólalj meg! Csak egy mondatot! Lécci! Épp az egyik ilyen (semmibe vett) kérlelését követően egyszer csak arra ocsúdtam fel, hogy Á satufékez (ez idáig csak a szokásos, mindig ezt csinálja, ha fotó témát lát), majd feltépi a hátsó ajtót (biztos szomjas), majd a tarkómra borít kb. két deci jeges vizet (na, ez nem a szokásos!) némi aggódó szitkozódás kíséretében.

Á-nak egyébként mostanában baromi sok dolga akadt: küzdeni a hőguta ellen (nem egyszerű), elviselnie engem (tyűűű, barátom!), szeretgetni Ursulát, akinek szintén felforrt az agyvize ettől a melegtől (megértem, de totál szívás), levezetni néhány ezer kilométert (kisujjból) és ma éjjel elkergetni két pofátlan suhancot, akik épp a biciklijeinket kívánták lebuherálni a kocsinkról. Pedig azt hittük, hogy a kirándulásunk csúcspontja itt Northern Territory-ban az volt, amikor a Kakadu méltán híres Yellow Water holtágán hajózva azért fordították vissza a csoportot (amelyik épp rettegéssel vegyes ámulattal nézte a krokodilokat és a vízi bölényeket a vöröses arany fényű naplementében), mert a parton lövöldöznek az abók és hogy valaki meg ne sérüljön.

A Top Enden ilyen kalandos hát az élet: futott át előttünk emu, kenguru és dingó is az úton, csípnek és marnak a hangyák meg a rovarok és kiugrálnak a vízből a krokodilok.

És az is biztos, hogy a sivatag tényleg veszélyes. Az ozziek nem is pörgik túl, hogy könnyebbé tegyék számodra az utat, közel 180-200 km-en át se budi, se víz. Mindegy, ők szóltak előre mindenhol, hogy mindig legyen nálad tartalék (min. 10-20 liter) víz és üzemanyag. Térerő ugyan nincs, ha bármi bajod lenne, de mivel engem egy főhadnagy képzett ki a túlélés szabályairól, én nem izgulok (mondjuk asszem Ádám nem dícsért volna meg, amikor felmentem a kilátóhoz egy szál kisszoknyába, víz nélkül, oldaltáskával- kisszoknya, meg táska, érted! Még jó, hogy sminket nem dobtam fel mellé.)

Viszont elmondhatatlan érzés volt a Yellow Wateren csónakázva békés vadlovakat, lustálkodó bölényeket és meseszép vízililiomokat nézegetni. Azt az érzést pedig sosem fogom elfelejteni, hogy milyen a trópusi medence tükrére felfeküdve bámulni a csillagokat. Két hőguta között azért akadnak itt is tökéletes pillanatok! Keddre pedig már trópusi viharokat mondanak, úgyhogy mire visszaérünk Baliról, bele is csöppenünk a nedves évszakba…

Németeknek akciósan

Miután a Magnetic Islandon eltöltött napunkkal búcsút vettünk a tropical Queenslandtől, 2600 km állt előttünk, hogy elérjük Darwint és a Kakadu Nemzeti Parkot. Utunk újabb állomása a Northern Territory, amely hivatalosan nem elismert állam ugyan, de elszántan próbálja kivívni magának a közigazgatási függetlenséget. Eme 2600 km-ünk nagy része (mondjuk úgy 98%-a) a vörös földes sivatagon vezetett át, kb. 40 fokban, klíma nélkül.

Ursula ugyanis ledobta a melegtől az ékszíjat. Mondjuk nem csak ő. Én közel hat órán át nem voltam magamból hajlandó – némi kétségbeesett nyöszörgést leszámítva – semmilyen hangot kiadni, mert úgy éreztem, hogy minden egyes szóval plusz egy fokkal növelem a kocsiban amúgy is elviselhetetlen hőséget.

 medence

Miután feltűnt nekünk Ursula gyanús hörgése, meg kellett hogy álljunk néhány napra, mert hát mit ad isten, hogy persze pont akkor van public holiday (mondjuk ozziéknál kb. havonta van vagy hosszú hétvége, vagy school holiday…), amikor nekünk haladnunk kéne. Szorri, mondták, itt most három napig a fű se fog nőni, alkatrész majd keddtől várható. Nem volt mit tenni, befordultunk az első kempingbe, majd két perc múlva ki is, mert ha nem foglaltál barátocskám helyet (kempingben helyet mióta foglalunk???), akkor ezt benézted…így érkeztünk meg Steve-ékhez, persze zárás után, de ők befogadtak. Á nekem intézett második mondata után pedig kiderült, hogy Steve igazából István, magyar felmenőkkel és óriási szívvel. Amint kiörömködtük magunkat és elmagyaráztam (na, ezt mondjuk látni kellett volna!), hogy az ékszíjfeszítő tárcsánk csapágyas lett (nem akarod tudni hogy néztem Á-ra, akik ilyen szavak fordítását osztotta ki rám feladatnak!), Steve egyből odaadta a szerszámos készletét és elkezdett telefonálgatni, hogy keddre legyen alkatrészünk. Nem kevésbé tünci felesége, Julie pedig felajánlotta, hogy lakhatunk a kempingben ingyen, mert hát elég lesz nekünk majd fizetni a kocsi miatt. Mondanom sem kell, azonnal imádtuk őket, szóval jól meg is hívtuk őket másnapra ebédre. Rittyentettünk nekik egy három fogásos menüt, aminek láthatóan nagyon örültek, mert hogy őket még soha senki nem hívta meg ebédre a kempingben. /Kedves Steve és Julie, ezúton is köszönjük Nektek, hogy ilyen csuda kedvesek voltatok és kívánunk Nektek szuper utazást jövőre! See Ya in Budapest! ;)/

steveandjulie
Így hát istenien elhesszeltünk 3 napot Mount Isa-ban, a Sunset Caravanparkban, lubickoltunk a medencében és elspanolgattunk német kispajtásainkkal. Kedd reggel pedig ott várt minket az alkatrész mosolygós házigazdánk asztalán, amit a férfiak (Á és Steve) addig bütykölgettek, míg Ursula hálás berregéssel jelét nem adta annak, hogy tovább állhatunk. (Azóta is csodálattal adózom Á kezeinek és tudásának, aminek hála egy ozzie autószerelő se gombolt le rólunk több száz dolcsit, hanem 23 dollárból megúsztuk az egészet. Úgyhogy most egy darabig nem nyaggatom Á-t azzal, hogy bezzeg a pasiknak milyen egyszerű az élet, mert állva pisilhetnek. Asszem kiérdemelte ezt a kiváltságot!)

Két hőguta, a teljes Száz év magány felolvasása (rádió a sivatagban nincs) és néhányszáz döglött kenguru tetem után megérkeztünk végre a Kakadu NP előszobájában álló Nitmiluk Nemzeti Parkba /Katherine Gorge/, ahol az alábbiakat tudtuk meg: nem csak mi vagyunk puhányak, ezekben a napokban 50 fok körül van a hőmérséklet a park területén.

krokodilmentes
Erre felé már vigyázni kell a sósvizi krokodilokkal, a dögkeselyűkkel és az aboriginálokkal is! Előbbire fittyet hányva a közel 50 fokban mégis bemerészkedtünk az elméletileg krokodil mentes folyóba (jajj, hát mégis van benne? upsz, bocsiiiii!), mert a medencés kempinget, ahová ismét sikerült ingyen bejutnunk csak ezt követően fedeztük fel. A madarakról itt azt kell tudni, hogy pofátlanul kitépnek bármilyen kaját a kezedből, úgyhogy csak okosan falatozzál kint a szabadban, mert úgy jársz, mint a pasi a medencében mellettünk, akinek a zacskó chips-ét vitte el egy hatalmas holló.
Utóbbiakról pedig azt, hogy óriási a szakadék az őslakosok és az európai ősökkel büszkélkedő ozziek között. Hiába az állam bűnbánó felzárkóztató politikája, az utcák itt telis-tele vannak részeg, drogos, bandákban lődörgő, láthatóan nyomorban tengődő bennszülöttekkel. Félelmetes, hogy az eddig csupán jólétről és egzotikus szépségéről ismert AU mennyire más arcát mutatja itt a perzselő Outback-en.

Ja, három dolog:

  1. Akárhova megyünk, csak német turistákkal találkozunk. Mivel négy hónapja nem követjük a híreket, kezd gyanús lenni, hogy AU-t vagy megszállták a germánok, vagy a németeknél egyet fizet négyen jöhet akció van, mert ennyi Jürgent a Balaton fénykorában sem láttam egyszerre…
  2. FONTOS KÖZÉRDEKŰ: Kb. 16 éves koromban (tehét alig 5 éve, nyehh), amikor nyárimunkáztam egy szállodában, egy német nőtől borravaló gyanánt kaptam egy könyvet, ami egy aboriginalokról szóló bestseller volt, a címe asszem Der Aboriginal (vagy valami hasonló) volt. Imádtam, de valakinek kölcsön adtam, és persze már nem emlékszem, hogy kinek (most amnesztiát adok, bárki is nyúlta le, ha eláruljátok a címét!) Van valakinek valami tippje, hogy melyik könyv lehetett az??? Léccilécci legyen, szeretném elolvasni megint! (Esetleg egyéb abókról szóló könyvet is ajánlhattok ám, köszi!)
  3. Nincs mit szépíteni, most már tény, hogy én parázok a kenguruktól! Legalábbis tőlük jobban, mint a kígyóktól meg a krokodiloktól. Lehet, hogy cuki a képük, de rám a halálfrászt hozzák a kiszámíthatatlan ugrabugrálasukkal! Így aztán míg Á spanolgatott velük, én nem győztem a kemping székből papucsomat lengetve sikítozni és válogatott magyar fenyegetéseket szórni, ha közelembe jött egy vérmes arcú erszényes fenevad…szóval, éreztem némi elégtételt ma, amikor végignézhettem a visitor centernél egy előadást arról, miként csontoznak ki egy óriási kengurufarkat…és ezt vehetitek fenyegetésnek barátocskaim!

+1 Darwinban Sydney-hez képest mínusz másfél óra van…MÁSFÉL…most komolyan: mi bajuk van ezeknek???

 kenguruaval

A két bögre emlékéhez

Mint tudjuk, a magyar ember leleményes. A csóró magyar meg még inkább. Így történt, hogy mi nem akartuk elfogadni a tényt, hogy a Nagy-korallzátony szigeteit csak szervezett utak keretében, 200 dodóért lehet fejenként megtekinteni. Szóval fogtuk magunkat és kúsztunk tovább Északnak.

Egyrészről, mert erre van az előre, másrészről, mert Airlie Beachen összeismerkedtünk Chelsie-vel, aki két dologról ismeretes: vélhetően ő belőle él az ozzi sminkes ipar fele, annyi alapozót ken magára, másrészről egy világtünci PADI-s lány, aki egyedüliként felfogta, hogy nekünk igazi búvárkodás kell, nem ez a parasztvakítás csilliókért. Úgyhogy Chelsie mesélt, magyarázott, telefonálgatott és térképeket rajzolgatott nekünk, hogy mit meg hol merüljünk az East Coast-on, illetve Balin. Így kötöttünk ki Ayr-en (pontosabban Alva Beachen), alig 200 kilométerre Airlie Beach-től, ahol ismét lehetett fürdeni a tengerben, és innen lehet AU top 1-es roncsmerülését (ami a világ első 5 roncsmerülésében benne van) végrehajtani.

 meruleselott

Szóval a férfiember elment játszani, én meg kitepedtem a napra és olvastam. Sokan nem zavartak, csupán délután került elő két kite-os, úgyhogy volt egy kis Számkivetett életérzésem. Még egy napig oda lett volna Á, aztán lehet, hogy arcot rajzolok a bukósisakomnak és elkezdek hozzá beszélni. Szerencsére Á még időben visszaért, fülig érő vigyorral, meg egy rakás élménnyel (fényképpel, videóval) cápákról, rájákról meg teknősökről. Én mondjuk nemtom ez miért tesz mást boldoggá (vérbeli búvár vagyok, mi?), de én jobban örültem valahogy, hogy nem vágtam mi van alattunk a vízben.

Amint megérkeztünk Townsville-be, megállapítottuk, hogy a National Geographic-os útikönyvet vélhetően egy sznob brit úr írhatta, esetleg egy vérbeli ozzie, mert hogy eddig amire az útikönyvünk azt mondta, hogy gagyi, az nekünk bejött, amit meg agyon ajnározott, onnan menekülhetnékünk volt. De lassan meg sem lepődünk azon, hogy Down Underen minden fordítva működik.
szamkivetett
A könyvünk már a múltkor is lapított a bálnalesről Hervey Bay-ben, most meg lehúzta Townsville-t és szépen elmismásolta azt is, hogy hülyegyerek, ha akarsz szigetre menni a NKZ-nál, akkor némmá, itt van a Magnetic Island (ahol a partról snookerelhetsz és élvezheted a korallzátonyt), 32 dollárért oda-vissza elvisz a ferry. Sebaj, mert mint mondtam, csoró magyarnak nincs párja. Ezt is kitaláltuk, ezt is megcsináltuk. Az egész part mentén ingyenes a parkolás, így a kocsit ott hagytuk és eltekertünk cangival a ferryhez, amivel 7 dodót (parkolójegy) megspóroltunk, majd nem átalkodtunk sétálni 18 percet a strandig, amivel még 14 dollár (buszjegy ára) maradt a zsebünkben. Hát így. Ellenben csomagoltunk mindenféle földi jót és csaptunk egy frenetikus pikniket az UNESCO-s Alma Bay-ben. Ezzel pedig búcsút is vettünk a trópusi Queenslandtől, a Nagy-korallzátonytól és a beach-ektől egy időre.

És hogy mondjak egy kis mérleget: 31 nap alatt 3418 km-t tettünk meg és ketten együtt 1480 AUD-t költöttünk, amiből 490 volt a bálnales és a Fraser Island megtekintése. Nagyjából tehát 1000 dolcsit költöttünk ketten, ételtre, italra, szállásra, benzinre, egyebekre. Napi háromszor étkezünk, ebből min. egyszer főtt ételt. Heti max. egyszer eszünk kész/gyorskaját, naponta kétszer kávézunk, minden nap eszünk zöldséget és gyümölcsöt és szeretünk pár esténként borozgatni a parton. Egy hónap alatt 16 különböző településen éjszakáztunk, ebből összesen négy éjszakáért fizettünk, 70 dollár értékben. Ha így nézem a matekot, kevesebből élek itt, mint otthon, semmiben nem szenvedek hiányt, de fantasztikus helyeken járok. Persze hiányzik néha a kanapém, Á horkol és néha roppant unom a nyilvános budikat, a hidegvizes tusolást és az éjszakai kínlódást, hogy kibírom-e reggelig pisilés nélkül. És igen, néha nagyon fárasztó folyton úton lenni, mindig azon törni a fejünket, hogy hol húzzuk meg magunkat, ahol nem büntetnek meg, hány naponta menjünk be kempingbe, ha tölteni és mosni kell, és hogy miként tartsuk a matekot. Ez a kaland nem megy másként, csak nagyon nagy adag rugalmassággal és türelemmel mindkét fél részéről, de ha néha vannak is nagyon kemény mélypontok, imádjuk az egészet!

nagymango
Ui.: Igen, mint érzékelhető, meggyógyultam, így visszatért a jófej (jófej???) O. Á azóta napi háromszor lebeg hálát az égieknek, azt mondja, ha beteg vagyok, kiakad a hülye p.csa mérőm (foggggggalmam sincs, hogy miről beszél!). Kis csapatunk ismét tele van hát kalandvággyal és pozitivizmussal. Szóval, ahogy jóapám szokta mondani: Szegények vagyunk, de jól élünk!

Ui2.: mai bejegyzésem annak a két ikeás bögrének szól, akik hősi halált haltak, miközben mosogattam (nyálcsorgattam). Nem tehetek róla, kb. húsz félmeztelen pasi haladt el mellettem egy szál kis törölközőben (a nyílt utcán, reggel 7-kor)… azért szerintem a pszichés terrornak is vannak határai! (és ez az, amire az ozziek nagy ívben sz.rnak…)

Murphy és a Nagy-korallzátony

A Nagy-korallzénél történt, Airlie Beachen, a tengerparti sétány közepén, miközben arany napsugarak cirógatták a lágyan fodrozó tengert és a pálmafák árnyékában bicikliztünk, hogy elhagyta a mondat a(z éppen sírásra görbülő) számat: Én haza akarok menni!

Ez olyan szinten lepett meg mind a kettőnket, hogy Á, aki amúgy vélhetően a világ egyik legtürelmesebb pasija, mondjuk, hogy nem túl szofisztikált stílusban elküldött az orvoshoz… mármint nem csak azért, mert elment az eszem, hanem mert a héten ami elromolhatott, az meg is tette: egészségi állapot, számítógép, hangulat, stb.

Én három hétig imitáltam doktorosat, mit sem törődve azzal, hogy amilyen doktor én vagyok, azzal nem kéne kuruzslósat játszani, pedig próbálkoztam kézrátétellel, porokkal, kamillával, miegymással, míg végül a fenti párbeszéd, meg az ausztrál egészségügybe való bepillantás lett a vége. Hát ennyi, tudni kell betegen is sznobnak lenni, érted, én Whitsunday-en megyek dokihoz, ahol még a névjegyükön is a szív alakú szigetecske van!

Mi tényleg eldöntöttük és akartuk is, hogy egy hetet most eltöltünk nyugiban a parton: O-nak lesz strandolás, napozás, (szörfösfiúk), Á-nak kocsi csinosítás, kamerázás, fényképezés. Helyette volt sztrájkoló laptop, 3 féle betegség (tudunk élni, na!), meg óriási kiábrándulás a világ egyik legnagyobb természeti csodájából. Persze, vélhetően a hiba bennünk van, de nem szeretjük, hogy a 74 mesés szigetet csak birka üzemmódban látogathatod szervezett utak keretében, hogy a tengerben nem lehet fürdeni a medúzák miatt, hogy a part tele van szeméttel (eldobált aksi, kutyaszar, műanyag poharak, stb.) és hogy a vízben meg jetskysek pöröghetnek kétszázzal.

furdes
Szóval a hangulati görbénk nem épp felfelé ívelt a héten, annak ellenére, hogy találtunk helyet, ahol ingyen lehet az utcán tölteni a cuccaidat, ill. van Bunnings is, ami meg ingyen wifit jelent. Már csak a meleg tus hiányzott a szentháromságunkhoz, így bepróbáltuk a couchsurfinget ozziéknál is.
Hogy finoman fogalmazzak, a pasi, aki elénk jött olyan szinten volt merev részeg, mintha ledugtak volna neki egy seprűnyelet. Vagy fel. Nemtom, de totál készen volt már este hatkor. Szavam se lehet, óriási buliba csöppentünk: a kiöregedett, 50 éves sörpocakos szörfös, a félindiai ‘főnök’, aki a 11. söre után indult dolgozni, a hippi szomszédasszony, három tíz év alatti kiskorú meg a hostunk. Vacsi (majd reggeli) gyanánt gyorsan megkínáltak sörrel minket (15 percenként eggyel, nem baj, ha még nem ittad meg az előzőt) és közben beszélgettek. Nemtom mondjuk kivel, mert mi kb egy büdös szót se értettünk a hostunkból. Mondjuk az megnyugtatott, hogy a szomszédai se. Igazi partykiller arcok voltunk és ezek után mi nem ültünk be a hostunk mögé a kocsiba, hogy elmenjünk vele pecázni, hanem inkább lefeküdtünk aludni.

Ebből persze nem sok lett, mert vagy üvöltött a tücctücc zene, vagy ordibáltak a vendégek, vagy madáretetőt farigcsáltak…igen, Down Underen hajnal 3-kor készítik őket, totál bekészülve, most már erre a titokra is fény derült!

Mivel mi ilyen uncsi sz.rfejek vagyunk, így a reggeli gyanánt felkínált második sör után sietősen leléptünk, pedig még a déli táncos-veretős bulira is meghívtak minket! Bezzeg mi meg folyton húzzuk a szánkat, de valahogy nem szerettem volna ott lenni, amikor a drogkommandó, gyámügy, feldühödött szomszédság ránk rúgja az ajtót, miközben a hostunk épp az asztalon fogyasztja a 43. sörét világítós parókában…

Hitünket Airlie Beachbe gyerekkori barátnőm (köszi, Lizikém!) közbenjárására előkerülő ozzi jegyespár adta vissza. Olyan fejedelmi lakomával (kenguru steak, tenger gyümölcsei, stb.) és olyan isteni puha ággyal és meleg tussal fogadtak, amit már csak a jófejségük überelt!
Szóval, kedves Daniel és Lauren, ezúton is nagyon köszönünk mindent és várunk Titeket jövőre Magyarországon. (remélhetőleg a gugli is így fordítja le Nektek és nem valami olyasmit ír ki, hogy megetetném az asszonyod három krokodillal!)
reggeli

Mi pedig most újra felfelé ívelő hangulati görbénkkel (kipihenve, meggyógyulva, újra tüncin) nekivágunk a sivatagnak!

Petike vs. Batman

Úgy itt ragadtunk Hervey Bay-ben, mintha csak muszáj lenne. Pedig ez a hely több, mint fura! Addig oké, hogy itt van a szomszédban a Fraser Island, ami Unesco-s és ‘must see!’, ugye, de pl. arról nem szólt a National Geographic-os útikönyvünk, hogy amúgy ez a bálnanézés fővárosa és hülyegyerek, ha élőben akarsz 40 tonnás bálnákat látni, meg szabadíccsátokkiviliset játszani, akkor ezt tényleg muszáj látnod! Én mondjuk azt hittem, hogy olyan lesz, mint otthon a szolgáltatások: baromi sok pénz, aztán majd távcsővel úgy a távolban láthatunk némi vízcsobbanást, amire azt mondják majd, hogy na, ezvótaz örüjjé! De nem!

balna

Befizettük, megtaláltuk a legolcsóbb csomagot, aztán olyan bálna-murit láttunk, hogy majd’ bepisiltünk a gyönyörtől: kb. 10-15 bálna csinálta kint a tengeren a show-t, énekeltek, prüszköltek, elúsztak a hajónk alatt, mellett, dobálták ki magukat a vízből, integettek. Mi meg hüledeztünk, meg videóztunk, fényképeztünk…mármint azok, akiknek nem ilyenkor telik be a memóriája, ugye… Mert hogy egyikünk balf.sz (rendre összetöri a poharainkat, megfürdeti a másik iphone-ját kamillában, mindig elejt/felgyújt/bénázik valamit)… a másikunk meg bajszos (mondjuk mázli, hogy a másikunk, rém hülyén festenék bajusz-szakállal, na).

Ugyanezen balf.sz személlyel minden nyaraláson anyagi katasztrófa történik: hagyták már el a pénztárcámat a teljes útiköltséggel, futottunk ki a keretből a nyaralás 3. napján, aztán ettünk kb.napfényt egy hétig, most meg eltűnt két bank között az éterben másfél- két havi megélhetésem. Mindenki széttárja a karját és mutogatnak nekem nem létező tranzakciókat. Mondanám, hogy leszarom, de 1. baromi sokat dolgoztam ezért, három állásban, és nagyon sokáig, 2. én vagyok a lány, aki 4,5 éve minden kiadását vezeti és a boltban két cent különbséget is megfontol, 3. emiatt most nem csak én szívok, hanem Á is, mert így a trippünk egy jelentős részét le kell vágni…szóval, finoman mondva most nem őszinte a mosolyom. Á szerint persze ez is, mint minden az életben, meg fog oldódni.

napkelte
Én meg kőkemény harcos vagyok, akárcsak Petike, a megtépázott kakadu. Úgy kezdődött, hogy feküdtünk a parton, Petike meg megjelent, tele harci sérülésekkel, kopaszon. És magyarázott. Én halálfrászt kaptam tőle, mert mindenhová jött utánam, úgyhogy visongva szaladtam be a vízbe és kérleltem Á-t, hogy mentsen meg ettől a veszett fenevadtól. Erre micsinál Á? Hozott neki kenyérkét, kupakba töltött neki vizecskét, aztán elbeszélgettek az élet nagy dógairól, míg én a vízben sikongattam. Kiérkezvén a vízből ott várt Petike üzenete: egy neonzöld szarkupac a törcsimen… oké, Petike, értem a célzást!

Mi ugyan azt hittük, hogy szerencsétlen csak csajozni akart és rámozdult a szomszéd kakadu nőjére, ami nem okos dolog ugye, de amikor (5 nap fa alatt hesszelés után) ma irgalmatlan vérnyogásra lettünk figyelmesek napikézés közben, hát a vér is meghűlt bennem: fürtökben lógtak a denevérek… (fújfújfújfúúúúúúj!)

denever
Azóta tudom, hogy nincs lehetetelen! Ha Petikének ment megküzdeni ezekkel, akkor én is megoldok bármit! (de azért mondanám a számlaszámom, ahová utalhattok… )

Én, a lízingelt feleség

Panaszkodik. Akár magyarral találkozunk, akár ozzikkal, magyaráz. Hogy íme, egy hónapja itt boldogítom. 0/24-ben. Hogy olyan, mintha lízingelt volna egy feleséget. Miért is? Mert időnként könyörgőre fogom, hogy csökkentsük a magic corner méretét az ágyamban? (semmi baj barátocskám, hogy én már nem férek el a sz.rságaidtól, értem én, hogy szerinted uralod a káoszt…meg hogy elég nekem fele akkora hely is, mint egy átlag embernek, de na…).

Vagy hogy felébresztem éjszakánként, hogy pisilnem kell? (mégis mire gondolt, hogy egyedül megyek ki a sötétben, mikor még ő is csak egy husánggal a kezében bóklászik esténként??? Pisilni meg kell. Ez nem kedv kérdése, ez színtiszta biológia. Ok, nem túl szerencsés, ha mondjuk a városközpontban, totál illegális overnight-olás közben, full kivilágított részen jön rám hajnal egykor és egy órát kell autózni, hogy új helyet és budit találjunk, de mit tehetnék? Ja, tudom, izzadjam ki!) Vagy az lehet a problémája, hogy időnként (férfi ésszel ok nélkül) kiborulok/pityergek/hőbörgök? (van oka. Mindig. Csak el sem kezdem magyarázni, mert Á meg az empátia messzebb vannak egymástól, mint én most Mo-tól… kár az energiáért, mire megértetném vele, már le is nyugodtam…) Vagy talán arra értheti, hogy öt nap után volt ‘lakáskulcsom’, közösen használjuk a telefonját, közös kasszán vagyunk, és mosom az alsógatyáit? Esetleg. Bár lehet arra, hogy be se fejezi a mondatot, én meg csinálom/adom/intézem. És fordítva. Hogy etetem. És állítólag szereti. Hogy tudja mikor nem szabad hozzám se szólnia. Én meg tudom, mikor kell AZONNAL megetetni/kávéztatni, ha lehet intravénásan. Hogy én spanolok az ő ozzie családjával, ő meg a barátnőimet zaklatja telefonon. Hogy bizalom van. Maximális, mindkét irányból és őszinte, normális, világos kommunikáció. Máshogy nem is megy, az ember nem utazik/él hat négyzetméteren (egy campervanban) valakivel hónapokon át, ha ez nem így működik. Márpedig rizikó az volt, hiszen két vadidegen került össze, és az egyetlen kapcsolódási pont egy baráti pár volt, meg az NZ vízum, amit egyikünk sem kapott meg első körben (de nem hagytuk aztán magunkat és aztán az is lett, juhuuu!)

ananasz

Egyébként a hét jó híre, hogy végre megtörtént! Irgalmatlan hosszú hónapok után tegnap végre én is átadtam magam a gyönyörnek és belemerészkedtem a nagy sósba. Katartikus élmény volt! Úgy három másodpercig, aztán pofánb.szott egy akkora hullám, hogy húsz percig köhögtem fel a sós vizet. Mindegy, jó volt. Vigyorogtam, mint Nimbin lakossága esténként.

A hét első felét AU vélhetően egyik leggusztustlanabbul gyönyörű helyén töltöttük: Noosa Heads-ben, a Sunshine Coast-on. Annyira szép volt, hogy már büntetni kéne! Van itt folyó, tenger, tavak, dombok, national parkok, és rém jófej emberek! Ja, meg körfolgalom 37, negyven kilométeren. Nem jöttünk rá, hogy ezt miért így csinálták, de tuti jó okuk volt rá: az ember nem épít közel félszáz körforgalmat véletlen (De John, mi ez a 40 körforgalom, hát csak kettőt rendeltünk?! Jóvanna, megszaladt! Azért maradhat? Végülis…)

Szóval, ezúton is nagyon köszönjük Norbinak, aki ismeretlenül beajánlott minket Tibihez egy kávéra (mert nekem ennyire tünci olvasóim vannak!), és Tibinek, aki szintén ismeretlenül behívott minket meseszép otthonába egy isteni tusra/kávéra/reggelire! Aki Noosa Heads-ben járna, feltétlen üljön be egy finom kávéra/borra/vacsira az Aromas Café-ba, és élvezze a milliónyi leddel kivilágított főutca látványát, varázslatos!

aromas_cafe

Valószínűleg nem a mi kedvünkért, de volt némi erdőtűz is, csak hogy még festőibb képeket tudjunk készíteni a helyről. A jó hír, hogy Á fotóz/videóz mindent, így egyszer csak lesznek ám normális képek és felvételek is erről a tripről, addig az én frenetikus tehetségemmel kell beérnetek (öööö, igen, én is tudom…azért köszi a türelmet!). Viszont új hobbit találtam: nyálcsorgatva bámulásnak hívják. Mióta láttam a kite-osokat meg az életmentőket edzeni, azóta a szörfösök már uncsik… nehéz ám itt az élet, én mondom! Néha azt se tudom, kiben/miben gyönyörködjek, meg hogy hány lépés távolságra küldjem magamtól Á-t, hogy legalább annak az illúzióját megtartsam, mintha egyedül lennék itt, hátha leszólít (beken naptejjel/azonnal belémszeret/elvesz) egy ozzie félisten. Igen, én is tudom, hogy előbb nyerek amerikai állampolgárságot azon a lottón, amin nem is játszom, de azért egy lízingelt feleség is álmodhat nagyokat, nem?

kiteosok

A Fraser Island előtt gyorsan vettünk még egy jobbost és hesszeltünk egy napot a Rainbow Beachen, ami két dologról emlékezetes: az aboriginal legenda szerint azért tündököl 70 árnyalatban a homok, mert a Szivárványos Kígyó bőrének színeit viselik a sziklák (a geológusok picit máshogy magyarázzák, de az uncsi). A másik, hogy itt ettük életünk első (és remélhetőleg utolsó) sárgarépás hagymaszószos kuszkuszát…nem akarod tudni! Mindegy, én megfőztem (hűtőprojekt volt), Á meg zokszó nélkül megette. Hát így jár az, aki a netről lízingel magának feleséget.

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

October 2020
M T W T F S S
« May    
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: