A pampogó hátizsák  

Arra gondoltam, túrákat kéne vezetnem! Persze semmiképp se olyanokat, ahol hegyekre kell felmenni meg lejönni, mert az baromság, bár állítólag ez túrázó körökben elég népszerű. Sosem fogom megérteni…

Mikor Jucó barátnőm, aki unalmában Patagóniában, meg Kilimandzsárón, meg Himalájában szokott ‘sétálgatni’ (a la Bori), közölte, hogy meglátogatna itt NZ-n, gondoltam betársulok egy kirándulásra én is, mert a Déli-Szigetnek nincsen párja és már 3 hónapja egy helyben voltam.

 DSC_5932

Így kezdődött, aztán már azon kaptam magam, hogy megvan a repjegyem Queenstone-ba, épp szállást próbálok szerezni vadidegeneknél és két további útitársunk is lesz Bori, a backpacker.hu lány és Gyuri, a két lábon járó biológiai lexikon személyében. (Nemtom átjön-e, mennyire illettem a sorba…)

 DSC_6006

A küldetésünk: megcsinálni a Humpbridge Track-et, ami a Déli-Sziget legdélebbi pontján található és annyit tudtunk róla, hogy álomszép. Illetve, hogy 60 elcseszett kilométer, irglamatlan sok ‘hupli’, 3 nap és 4 kvázi vadidegen.

 10308123_787702654644313_4529876486530305231_n

Első nap egy ikonikus helynél találkoztunk, a queenstown-i Fergburger előtt. Állítólag itt kapható NZ legjobb hamburgere, amit elég sokan le akarnak tesztelni, mert átlagban fél órát kell érte sorbaállni. Mivel Zsiti rám parancsolt, hogy anélkül, hogy kipróbálnám haza se menjek, nem mertem kockáztatni, inkább beálltam a sorba és vártam a csodát. A csoda sajnos elmaradt, mert befutott Bori, és épp az úttest közepén úgy gondoltuk, hogy jól megölelgetjük egymást első találkozásunk örömére. Szerencsére a kiwik is érezték, hogy ez karmikus pillanat, így egy kocsi se dudált le minket a közel húszból, aki miattunk nem tudott továbbmenni.

 IMG_5685

A szállásunkat a szokásos módon intéztem: megkérdeztem boldog-boldogtalant, hogy tudnak-e valakit Qt-ban, aki adna nekünk egy apró kis kanapét, mert én NZ-n szállásért nem fizetek. Egyrészről mocskos drága, másrészről a krikett vb idején ne is legyenek olyan botor gondolataid, hogy lesz helyed hostelben, harmadrészt mert én ezt így szeretem. Találkozni idegenekkel, bekuncsorogni magam hozzájuk, meghallgatni az élettörténetüket és nyomot hagyni egymás életében.

 DSC_5935

Óriási szerencsémre mindhárom éjszakára lett is szállásunk. Úgy indultunk, hogy ‘Megmondom őszintén, elég abszurdnak tartom, hogy írtál, mert még azt sem ismerem, aki beajánlott…’ és oda jutottunk, hogy ‘Oh, többen vagytok? Semmi baj, épp ma rúgtunk ki valakit, van hely mindannyiótoknak!’. Boldogan nyugtáztam a végkifejletet egy olyan ember házában, aki direkt kerüli a magyarokat és én voltam az egyetlen ember, akinél így rábólintott a dologra. Megtisztelő volt, na! Mondjuk olyan büdösen, csapzottan és dzsuvásan érkeztünk meg a három napos túrázás után, hogy azt hiszem az országimázsunkon most ismét nem lendítettünk.

 DSC_0573

Miután első nap nagy nehezen megszereztük a bérelt kocsit (felfedeztem NZ első komoly hibáját – katasztrofálisan nyögvenyelős projekt volt), másnap vidáman (esetemben inkább ‘teli gatyával’) érkeztünk meg a túra startpontjához. Innen jött három nap hegyre fel meg hegyről le, amit inkább nem is kommentelnék. Bevillantak a katonai kiképzős filmek…

 11012623_787707364643842_5146295648331979374_n

Amikor viszont épp nem akartam belehalni a túrázásba, akkor vinnyogva szakadtunk a röhögéstől. Azóta is tanakodom azon, hogy nevetés vagy páfrány volt-e több. Esőerdők esetében ez komoly dilemma.

DSC_0566

A túra amúgy fizetős, 175 dollárt kértek azért, hogy átvonszolhassam magam maori magánterületeken, nemzeti parkokon, felmászhassak rengeteg sok hegyre, majd le is róluk. Ja, és volt menő szállásunk szó szerint a világ végén, finom poridge-dzsal. Meleg tus már csak további 20 dollárért, így én kiélveztem az evolúciós defektem (miszerint nem érzek szagokat), a többiek meg igyekeztek gyorsan bealudni.

Az időről azt kell tudni, hogy két napig szikrázó napsütés volt, a harmadik nap pedig érzékeltük, hogy egy esőerdőben vagyunk, ami arról kapta a nevét, hogy rengeteg a fa és időnként szakad/ömlik/esik. Meg kellett állapítanom, hogy jó helyen vagyunk. Persze végül nem az esőtől lettünk vizesek, hanem a dagálytól, amivel nem kalkuláltunk, így az utolsó napi tengerparti túránkat inkább U-alakú rohangálásnak és partfalra vetődésnek hívnám.

 DSC_0749

Jól sikerült. Mármint Borinak, aki még időben levette a bakancsát. Én egy zoknit buktam, Jucót beszippantotta a láp, Gyurit meg térdig ellepte egy sietős hullám. Aztán már Gyuri is elég sietősben nyomta, mert sziklákon mezítláb sétálni állítólag nem olyan kellemes. Hiszek Gyurinak.

 DSC_0798

Szerettem ezt a túrát, életem egyik legemlékezetesebb három napja volt. Persze nem azért, mert imádnék túrázni, még csak véletlenül sem. Aminek állítólag hangot is adtam és végig pampogtam ezt az egészet, de persze ki hiszi ezt el?! Szerintem túrákat kéne vezetnem!

A képekért köszönet www.backpacker.hu Borinak és Nyikos Györgynek! (Egy béna van, az s.k.)

Leave a Reply

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

November 2017
M T W T F S S
« Aug    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: