Magyar kis faluból egészen a US Army speciális egységéig – azaz Mütyi barátnőm, a katona

Women around the world – Interjúsorozat (4. rész)

Balogh Juditot – vagy ahogy a barátai hívják, Mütyit – 16 éves korom óta ismerem és azóta az egyik legközelebbi barátom, mindannak ellenére, hogy általában 8-10 ezer kilométer távolságra élünk egymástól. Az Ő története annyira erőt adó és állandó jelleggel inspiráló számomra, hogy úgy éreztem, mindenképp szeretném Nektek elmesélni, miként jutott el egy pár száz fős kis magyar faluból a US Army különleges alakulatába ez a törékeny, csupa mosoly és roppant kitartó nő.

Hol is kezdjük!? Talán ott, hogy alig voltál 16 éves, amikor a szüleid kiküldtek egy évre Amerikába. Innen indult a Te világjárásod és az is, hogy végül egy másik országot választottál otthonodnak.

Emlékszem, 16 éves koromban, nyári szünet vége felé, már csak pár héttel iskolakezdés előtt egy nap, anyukám megkérdezte, hogy lenne-e kedvem külföldön tanulni egy évet. A célország ismeretlen volt, egészen az indulás előtti 2-3 hétig, de rémlik, hogy nem is nagyon számított, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lesz nekem a világ egy másik pontján nyelvet tanulni, új barátokat szerezni, új környezetben új kultúrát megismerni.

Nem mellesleg 16 évesen az is egy szempont volt, hogy egy évig távol lehetek a szülőktől. Azt mondjuk a mai napig nem értem, hogy a szüleim hogy mertek ennyi idősen elengedni egy évre az ismeretlenbe, de egész életemben hálás leszek nekik ezért, mert ez az egy év meghatározta az összes későbbi történést az életemben.

Mütyi

Ez azért nem csak a szülőktől volt bátor lépés, hanem Tőled is. Mit gondolsz, mi volt az a pont, amikor már tudtad, hogy ez lesz az utad, szeretnél idővel majd visszatérni Amerikába? Mi volt számodra a legmeghatározóbb élmény ezalatt az egy év alatt?

Pontosan nem emlékszem, mikor döntöttem el, hogy szeretnék majd később hosszabb időre is visszatérni, de valamikor az egy év legelején lehetett. Amikor megérkeztem minden új volt, minden más, jobb értelemben. Eleinte nehézséget okozott, hogy nem beszéltem a nyelvet, de aztán ahogy belejöttem lettek barátaim és elkezdtem kosarazni járni, ami szintén segített a beilleszkedésbe. Szépen lassan minden a helyére került és nyugodtan mondhatom, ez volt életem egyik legjobb éve, rengeteg élménnyel és új tapasztalattal.

Szerinted mennyire jó ötlet egyébként egy ennyire fiatal gyerekeket ilyen messzire küldeni? Mit ad és mit vesz el esetlegesen egy ilyen év? Szerinted mivel lett a személyiséged gazdagabb?

Számomra az egyik legmeghatározóbb tapasztalás az volt, mikor rájöttem a kint tartózkodásom alatt, hogy a szüleim mennyire szeretnek. Azt mondják, sokszor nem tudjuk értékelni azt, amink van, amíg el nem veszítjük. Ez különösen igaz egy 16 éves kamaszra, főleg, ha a szüleiről és a testvéréről van szó. Az egy év alatt három ’csere-családom’ volt, de a három családban összesen nem láttam annyi szeretetet és egymással való törődést, mint nálunk otthon. Hazatérve sokkal hálásabb voltam ezekért a dolgokért, amelyeket korábban természetesnek tekintettem.

Mesélj egy kicsit arról, merre próbáltál még szerencsét a főiskolás éveid alatt! Éltél és dolgoztál Németországban és Angliában is. Ezek milyen tapasztalatok voltak?

Főiskolának azért a BGF turizmus szakirányát választottam, mert a kiírásban a 3. év gyakorlati évként szerepelt külföldön. Tudtam, hogy ez az én lehetőségem visszatérni Amerikába, ezúttal gyakornokként. Később azonban kiderült, hogy az iskola a gyakorlati helyet nem biztosította, csak az időt rá. Mivel Amerikába nehéz volt ismeretlenül gyakorlati helyet találni, így először Londonba kerültem egy hónapra. Jó lehetőség volt ez is, de nem az, amit kerestem. Közben próbáltam intézni az amerikai vonalat, de a papírmunka és a vízumügyintézés majdnem egy évet vett igénybe. Már szinte szertefoszlott a remény, hogy sikerülhet, de aztán jött a hír egy San Diegó-i Hilton Szállodából, hogy megvan a helyem, várnak szeretettel egy évre.

Hogyan telt ez az időszak és miben fejlesztett Téged?

A szállodai gyakorlat által kerültem vissza Amerikába és ez alatt az egy év alatt már szabadon jöttem-mentem, utazgattam. Magyar lányokkal béreltünk közösen egy lakást és a keresetem elég volt arra, hogy elmenjünk kirándulni olyan helyekre, ahová szerettünk volna. A szakmai tapasztalat mellett rengeteget tanultam, ami később segített önállóvá és céltudatossá válnom.

Új élmény volt, hogy a munkahely tényleg lehet olyan, amit szeretünk és a fizetésből valóban meg lehet élni. Így visszagondolva a kaliforniai lehetőségek végtelensége tanította meg nekem, hogy ha az ember jó helyen van, akkor az ember csak maga szabhat határt a lehetőségeinek.

Az egy éves gyakornoki munka végül olyan jól sikerült, hogy a szállodával megállapodást kötöttünk arra nézve, hogy folytatom a kinti munkát, ami nekem a zöld kártyát jelentette pár év múlva. Mondanom sem kell, milyen egy hosszú, nehéz, akadályokkal teli és drága folyamat volt ez. A vízumra éveket kellett várjak, de nem bírtam otthon maradni, így kerültem New York-ba nanny-nek.

m0

A turizmusban és nanny-ként szerzett tapasztalaton túl aztán jött a hadsereg. Miként kerültél közeli kapcsolatba az Army-val és mégis mi az, ami ennyire megfogott benne, hisz nem az a tipikus törékeny nőnek való terep.

Valóban nem, de én imádom! A babysitter munka csak egy átmeneti megoldás volt, míg meg nem jött a várva-várt hír a zöld kártyámról. Aztán alig hogy megkaptam, másnap már jelentkeztem a sorozó irodába. Akkor már régóta érdekelt a katonaság. Nem csak arra voltam kíváncsi, hogy meg tudom-e csinálni a hírhedten nehéz 9 hetes kiképzést, hanem az is motivált, hogy visszaadjak valamit az új hazámnak azért cserébe, hogy itt kezdhetek egy könnyebb, jobb életet.

m3

Mesélj, kérlek a kiképzésekről, hogy kell ezt elképzelni? Tényleg kúsztok-másztok-gázkamrában szenvedtek és óriási hátizsákokat cipeltek, mint a filmekben?

Igen, ilyen is akadt bőven, főleg a karrierem elején. A katonaság kiképzőtáborára egyébként edzésterv keresése közben bukkantam rá. A sok edzésre, fizikai és szellemi kimerültségre, amit a kiképzőtáborról olvastam nem elrettentő példaként, hanem kihívásként tekintettem. Mondják, hogy minden jóban van valami rossz, és én úgy vagyok a katonai léttel, hogy amíg a jó dolgok vannak túlsúlyban szemben a kényelmetlen helyzetekkel, addig én ezt az életformát választom. Megfogadtam magamnak, hogy amint a mérleg a negatív oldalra bukik, búcsút intek a hadseregnek.

m4

Szerencsére az elmúlt 5 évben csak pozitív tapasztalataim vannak és a karrierem szépen ível felfelé. Néha attól félek, hogy magasról lehet nagyot esni, de úgy vagyok vele, hogy amíg lehet, szeretném kiélvezni az ezzel járó lehetőségeket és megtapasztalni a saját határaimat.

m2

A katonaságban egyébként az első 9 hét – a kiképzőtábor – volt a legnehezebb, de az meg remek lehetőség volt új barátokat szerezni és arra, hogy megismerjem és feszegessem a saját határaimat. Igen van kúszás-mászás, hátizsák cipelése hosszú mérföldeken át, van kötél- és falmászás és gázkamra is, de ezek pillanatnyi kényelmetlenségek ahhoz képest, amit az ember akkor érez, mikor leküzdi ezeket az akadályokat.

Azért szerintem ez a képlet nem mindenkinek (főleg nőként) lenne ilyen egyértelmű. Jelenleg mit csinálsz a katonaságon belül?

Szerencsére most olyan helyen dolgozom, ahol kevesebb a kényelmetlen helyzet, ellenben sok az érdekes, kihívást jelentő feladat. Lehetőségem volt bekerülni egy különleges egységhez. Ez azért óriási dolog, mert ide már tényleg csak a legjobbakat válogatják be.  Itt, a ’speciális oldalon’ különleges képességű katonákkal dolgozhatok együtt, akiktől sokat tanulok. Ahhoz, hogy valaki ide eljusson, egy több hetes kiképzésen kell részt vennie, ahol szigorúan csak a legmegfelelőbb képességű katonákat választják ki. Szerencsére engem is kiválasztottak, így részt vehettem egy több hónapos kiképzésen, ahol azonban elég magas a kiesési arány. Mivel ezeket az akadályokat sikeresen vettem, így ma már bátran mondhatom, hogy a munkámra nem munkaként tekintek, hanem egyfajta kikapcsolódásként.

Szerinted mi az a személyiségjegy, ami ehhez a hivatáshoz mindenképp szükséges? Ha esetleg másnak lennének ilyen jellegű álmai, biztatod-e, vagy mit javasolsz számukra?

Úgy gondolom, hogy a kitartás és az ellenálló képesség talán a két legmeghatározóbb tulajdonsága egy katonának. Ezek híján az ember hajlamos könnyen feladni a kitűzött céljait az első, kisebb akadály láttán. Nekem mindig vannak céljaim, egyszerre általában több is. Amikor elérem az egyiket, az a sikerélmény ad erőt a következő, nagyobb volumenű célhoz. Ezek a sikerek segítettek a családomnak is, hogy elfogadják a tényt: katona vagyok.

Eleinte vívtuk a harcokat, nehéz volt nekik megérteni, hogy miért szeretném ezt csinálni, de az évek előrehaladtával és a sikereimnek hála, mára már nem csak elfogadták a döntésem, de velem együtt örülnek. Jó érzés, hogy büszkék rám, még ha anno nem is ezt a karriert szánták nekem.

m5

Ha valaki úgy gondolja, hogy ez az életforma neki való, én csak javasolni tudom, hogy próbálja ki, amint van rá lehetősége. Viszont ha az eredmény nem az, amit várt, fontos, hogy az ember tudjon tovább keresgélni annak érdekében, hogy megtalálja a saját útját. Sajnos azt tapasztalom, hogy túl sok ember végez olyan munkát, amiben nem leli örömét, márpedig nagyon fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál. Nekem is volt számos munkahelyem, dolgoztam szállodában, étteremben, nanny-ként és légiutaskísérőként is. Ennek az az oka, hogy amint úgy éreztem, hogy a munkám már nem nyújt élvezetet számomra, váltottam. Szerencsére a katonaság elég változatos ahhoz, hogy folyamatosan új élményekkel gazdagítson, és ne tudjam megunni.

Külső szemmel nézve tényleg olyan az életed, mint maga az amerikai álom: ott élsz, ahol szerettél volna, megszerezted az állampolgárságot, a munkád a szenvedélyed, Rád talált a szerelem is és sokat utazgatsz. Én azonban tudom, hogy kőkemény munka és sok-sok küzdelem, verejték és időnként könny is állt ezek mögött az eredmények mögött.

Mi az, amit a jövőre nézve szeretnél elérni, mi a Te következő nagy álmod?

m1

Folyamatosan újabb célokat tűzök ki magamnak. A munkahelyi sikerek mellett szeretnék pár év múlva családot is alapítani. Ez persze nem egyszerű, mert nehéz felhagyni a munkahelyi célokkal egy ambiciózus személynek. Még két évet kértem magamtól ’katonásdit játszani’, utána a családé lesz a főszerep. Bár nagy hassal is tud aktív maradni valaki, így vélhetőleg ez sem jár majd annyi lemondással, mint ahogy még most tűnik. Mindenesetre addig megpróbálok még több dolgot lehúzni a bakancslistámról.

Szívből kívánom, hogy minden álmod váljon valóra!

Ezúton is köszönöm Mütyinek az interjút és azt, hogy egyszerre a barátom és az egyik legnagyobb példaképem!

Anya lelécel 4. rész – Koppenhága 2. nap

A kőkemény esti elhajlás után – értsd egy koktél és fekvés 10-kor – én egész éjjel azért forgolódtam, mert azon izgultam, hogy 1. mindjárt szétrobbannak a melleim, 2. fel kéne kelni fejni, amitől mindenki más is fel fog ébredni. Ennyit arról, hogy végre volt egy gyerekmentes éjszakám, erre gyakorlatilag egész éjjel virrasztottam.

Reggel kimaxoltuk a készülődési időt, én még fejtem egyet last minute-ben a kényelmes kis hostel szobánk menedékében. Próbáltam kimatekozni, hogy míg este 7 felé a reptérre érünk, hányszor kellene konnektort találnom. A képlet alapján legalább kétszer.

Amint azt majd hamarosan láthatjátok, még egy olyan fejlett és modern gondolkodású országban, mint Dánia sem annyira egyszerű ezt menedzselni. Mindenképp úgy kellett megterveznünk az aznapi menetrendünket, hogy maximum 5 óra múlva útba essen  vagy egy könyvtár, pláza, vagy baba-mama kávézó. Utóbbit sajnos nem találtuk meg, hiába kerestük akkor a neten, és valahogy plázákban sem dúskált Koppenhága. Az ottani Váci utcát megtaláltuk ugyan, de az útba ejtett áruházak egyikében sem volt baba-mama szoba.

Így aztán 1 és 2 óra között becéloztuk a vízparton álló Dán Királyi Könyvtárat, ahol óriási mázlimra nem csak a napi menü volt nagyon finom és egyszerre gluténmentes és vegán is, de a rokkant wc-ben végre volt konnektor. Nyilván leülni nem tudtam a pelenkázó mellé, de legalább a cuccaimat le tudtam valahová pakolni, míg egyik lábamról a másikra toporogtam vártam, hogy túllegyek a szükséges procedúrán.

Az idő módjával volt aznap kegyes hozzánk, olyan északi szél fújt, hogy szinte rá lehetett feküdni. Kicsit be voltunk második napra már lassulva (és szétfagyva), így a könyvtáras rövidke 2 órányi ejtőzés után – iszonyat szuper egy könyvtár, mindenképp nézzétek meg! – nehezen indultunk neki. Tervben volt még, hogy benézünk a sokak által emlegetett, különleges autonóm státuszú Christiania-ba is. Úgy saccoltuk, néhány órát itt is eltöltünk, elvégre nem mindennap lófrál az ember lánya Európa közepén egy kvázi független – és illegális – kommunában. Bár én nem vagyok nagy rajongója semmilyen tudatmódosítónak, úgy képzeltem a helyet, hogy boldog rasztás hippi családok fonogatják egymás haját valami jógapózban, miközben dobolnak és gitároznak a gyerekeikkel.

Nem pont ez történt. Kint még nagy mosollyal a fejünkön pózolgattunk a színes graffitis házfalak előtt, aztán már szorgosan tettük is el a kameráinkat, telefonokat, bent ugyanis tilos fényképezni és el is veszik a készüléket. Vidám kíváncsiságunk egészen 200 méterig tartott, míg be nem értünk egy szinte csak férfiakból álló csoportosulásba, ahol 20-30 ködös tekintetű és nem túl bíztató ábrázatú egyén fordult meg utánunk.

Down under-i körutam alatt megtanultam, hogy a megérzésekre nagyon oda kell figyelni. Mivel engem nőként már többször is ért inzultus egyetemistaként – aminek folyományaként kb. 8 évig mindenhova gázspray-vel mentem – így az első apró kis vészcsengettyű megszólalásakor jeleztem, hogy én innen most kimennék. Kíváncsiság ide, különlegesség és soha vissza nem térő alkalom oda, nekem ennyit nem ér az egész kaland, hogy bármi atrocitás érjen egy olyan kvázi zárt helyen, ahol se kamerázni se fotózni nem lehet és nem tartozik az EU-s jogszabályok hatálya alá.

Szerencsére a bandánk nagy része is így gondolta, szóval az első sarkig jutván köszöntük a lehetőséget és ki is fordultunk. Biztos vagyok benne, hogy nyáron egész más hangulata lehet a helynek, de most az égő hordók köré gyűlt totál szétcsapott füves és szipuzós arcoktól valahogy nem jött meg a love&peace&happyness életérzésem.

Ezzel aztán lerövidítettük a napi tervezett túránkat úgy másfél-két órával, nem volt már más hátra, mint bevetnünk magunkat a street food hangárba, ahol egymást érték a bio, vegán, és nemzetközi konyha remekei. Kata barátnőm legnagyobb örömére – aki ha tehetné, egy hősugárzóhoz menne hozzá feleségül, olyan fázós – találtunk egy kandallót is, így felmarkolva némi kolumbiai banán chipset körbeültük azt és vártuk, hogy indulhassunk a reptérre.

Legnagyobb meglepetésünkre azonban amilyen könnyedén megtaláltuk az érkezéskor a baba-mama szobát, annyira nem akaródzott most, így vagy 8 kört futottunk a reptéren – én már-már pánikolós hangulatban, a többiek csak hullafáradtan – mire megtaláltuk. Végül szerencsére meglett – az érkezési oldalon található, nem túl messze a Starbucks-tól, egy ír kocsma mellett tudtok lemenni lépcsőn – és átadhattam magam legújabb kedvenc elfoglaltságomnak…Amíg én magammal voltam elfoglalva a függöny mögött, addig hallottam, hogy egy anyuka megérkezik a kisbabájával és készülődnek.

Amikor végeztem kimentem és szóba elegyedtem vele. Zsigmonddal egyidős kisfiúval utazott, magára felkötve. Azt javasolta, hogy ha tehetem, közel 5 hós gyerekkel semmiképp ne az esti órákban repüljek, mert annyira sok a hang és a fény, hogy nem tudnak elaludni. Én rá néztem együtt érzőn, ő meg rám, hogy gyerek nélkül vagyok. Végül az anyai összetartás jegyében bepakoltam a bőröndjét, feladtam rá a kabátját és egy bátorító mosoly kíséretében elköszöntünk. Én pedig boldogan elraktam a táskám aljára a fejőt, becsomagoltam az utolsó adag tejemet – gondoltam hátha kibírja hazáig – és már csak egy dolgom maradt, hogy megvegyem Zsiginek élete első legoját.

16880907_10154203783471837_1034952081_o

Végül szerencsésen földet értünk, minden gubanc nélkül hazajutottunk és a pizsamámba bújva, kisimult idegekkel rendelkezvén megállapítottam, hogy most egy darabig nem szeretnék Zsigmond nélkül menni sehová (alig 4 órával később, a hajnali üvöltéskor természetesen ezt az állításom egyből felülírtam).

A cikkben szereplő képekért köszönet Katának és Dórinak.

Még több képért kövess Instán is!

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

March 2017
M T W T F S S
« Feb    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: