Magyar kis faluból egészen a US Army speciális egységéig – azaz Mütyi barátnőm, a katona

Women around the world – Interjúsorozat (4. rész)

Balogh Juditot – vagy ahogy a barátai hívják, Mütyit – 16 éves korom óta ismerem és azóta az egyik legközelebbi barátom, mindannak ellenére, hogy általában 8-10 ezer kilométer távolságra élünk egymástól. Az Ő története annyira erőt adó és állandó jelleggel inspiráló számomra, hogy úgy éreztem, mindenképp szeretném Nektek elmesélni, miként jutott el egy pár száz fős kis magyar faluból a US Army különleges alakulatába ez a törékeny, csupa mosoly és roppant kitartó nő.

Hol is kezdjük!? Talán ott, hogy alig voltál 16 éves, amikor a szüleid kiküldtek egy évre Amerikába. Innen indult a Te világjárásod és az is, hogy végül egy másik országot választottál otthonodnak.

Emlékszem, 16 éves koromban, nyári szünet vége felé, már csak pár héttel iskolakezdés előtt egy nap, anyukám megkérdezte, hogy lenne-e kedvem külföldön tanulni egy évet. A célország ismeretlen volt, egészen az indulás előtti 2-3 hétig, de rémlik, hogy nem is nagyon számított, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lesz nekem a világ egy másik pontján nyelvet tanulni, új barátokat szerezni, új környezetben új kultúrát megismerni.

Nem mellesleg 16 évesen az is egy szempont volt, hogy egy évig távol lehetek a szülőktől. Azt mondjuk a mai napig nem értem, hogy a szüleim hogy mertek ennyi idősen elengedni egy évre az ismeretlenbe, de egész életemben hálás leszek nekik ezért, mert ez az egy év meghatározta az összes későbbi történést az életemben.

Mütyi

Ez azért nem csak a szülőktől volt bátor lépés, hanem Tőled is. Mit gondolsz, mi volt az a pont, amikor már tudtad, hogy ez lesz az utad, szeretnél idővel majd visszatérni Amerikába? Mi volt számodra a legmeghatározóbb élmény ezalatt az egy év alatt?

Pontosan nem emlékszem, mikor döntöttem el, hogy szeretnék majd később hosszabb időre is visszatérni, de valamikor az egy év legelején lehetett. Amikor megérkeztem minden új volt, minden más, jobb értelemben. Eleinte nehézséget okozott, hogy nem beszéltem a nyelvet, de aztán ahogy belejöttem lettek barátaim és elkezdtem kosarazni járni, ami szintén segített a beilleszkedésbe. Szépen lassan minden a helyére került és nyugodtan mondhatom, ez volt életem egyik legjobb éve, rengeteg élménnyel és új tapasztalattal.

Szerinted mennyire jó ötlet egyébként egy ennyire fiatal gyerekeket ilyen messzire küldeni? Mit ad és mit vesz el esetlegesen egy ilyen év? Szerinted mivel lett a személyiséged gazdagabb?

Számomra az egyik legmeghatározóbb tapasztalás az volt, mikor rájöttem a kint tartózkodásom alatt, hogy a szüleim mennyire szeretnek. Azt mondják, sokszor nem tudjuk értékelni azt, amink van, amíg el nem veszítjük. Ez különösen igaz egy 16 éves kamaszra, főleg, ha a szüleiről és a testvéréről van szó. Az egy év alatt három ’csere-családom’ volt, de a három családban összesen nem láttam annyi szeretetet és egymással való törődést, mint nálunk otthon. Hazatérve sokkal hálásabb voltam ezekért a dolgokért, amelyeket korábban természetesnek tekintettem.

Mesélj egy kicsit arról, merre próbáltál még szerencsét a főiskolás éveid alatt! Éltél és dolgoztál Németországban és Angliában is. Ezek milyen tapasztalatok voltak?

Főiskolának azért a BGF turizmus szakirányát választottam, mert a kiírásban a 3. év gyakorlati évként szerepelt külföldön. Tudtam, hogy ez az én lehetőségem visszatérni Amerikába, ezúttal gyakornokként. Később azonban kiderült, hogy az iskola a gyakorlati helyet nem biztosította, csak az időt rá. Mivel Amerikába nehéz volt ismeretlenül gyakorlati helyet találni, így először Londonba kerültem egy hónapra. Jó lehetőség volt ez is, de nem az, amit kerestem. Közben próbáltam intézni az amerikai vonalat, de a papírmunka és a vízumügyintézés majdnem egy évet vett igénybe. Már szinte szertefoszlott a remény, hogy sikerülhet, de aztán jött a hír egy San Diegó-i Hilton Szállodából, hogy megvan a helyem, várnak szeretettel egy évre.

Hogyan telt ez az időszak és miben fejlesztett Téged?

A szállodai gyakorlat által kerültem vissza Amerikába és ez alatt az egy év alatt már szabadon jöttem-mentem, utazgattam. Magyar lányokkal béreltünk közösen egy lakást és a keresetem elég volt arra, hogy elmenjünk kirándulni olyan helyekre, ahová szerettünk volna. A szakmai tapasztalat mellett rengeteget tanultam, ami később segített önállóvá és céltudatossá válnom.

Új élmény volt, hogy a munkahely tényleg lehet olyan, amit szeretünk és a fizetésből valóban meg lehet élni. Így visszagondolva a kaliforniai lehetőségek végtelensége tanította meg nekem, hogy ha az ember jó helyen van, akkor az ember csak maga szabhat határt a lehetőségeinek.

Az egy éves gyakornoki munka végül olyan jól sikerült, hogy a szállodával megállapodást kötöttünk arra nézve, hogy folytatom a kinti munkát, ami nekem a zöld kártyát jelentette pár év múlva. Mondanom sem kell, milyen egy hosszú, nehéz, akadályokkal teli és drága folyamat volt ez. A vízumra éveket kellett várjak, de nem bírtam otthon maradni, így kerültem New York-ba nanny-nek.

m0

A turizmusban és nanny-ként szerzett tapasztalaton túl aztán jött a hadsereg. Miként kerültél közeli kapcsolatba az Army-val és mégis mi az, ami ennyire megfogott benne, hisz nem az a tipikus törékeny nőnek való terep.

Valóban nem, de én imádom! A babysitter munka csak egy átmeneti megoldás volt, míg meg nem jött a várva-várt hír a zöld kártyámról. Aztán alig hogy megkaptam, másnap már jelentkeztem a sorozó irodába. Akkor már régóta érdekelt a katonaság. Nem csak arra voltam kíváncsi, hogy meg tudom-e csinálni a hírhedten nehéz 9 hetes kiképzést, hanem az is motivált, hogy visszaadjak valamit az új hazámnak azért cserébe, hogy itt kezdhetek egy könnyebb, jobb életet.

m3

Mesélj, kérlek a kiképzésekről, hogy kell ezt elképzelni? Tényleg kúsztok-másztok-gázkamrában szenvedtek és óriási hátizsákokat cipeltek, mint a filmekben?

Igen, ilyen is akadt bőven, főleg a karrierem elején. A katonaság kiképzőtáborára egyébként edzésterv keresése közben bukkantam rá. A sok edzésre, fizikai és szellemi kimerültségre, amit a kiképzőtáborról olvastam nem elrettentő példaként, hanem kihívásként tekintettem. Mondják, hogy minden jóban van valami rossz, és én úgy vagyok a katonai léttel, hogy amíg a jó dolgok vannak túlsúlyban szemben a kényelmetlen helyzetekkel, addig én ezt az életformát választom. Megfogadtam magamnak, hogy amint a mérleg a negatív oldalra bukik, búcsút intek a hadseregnek.

m4

Szerencsére az elmúlt 5 évben csak pozitív tapasztalataim vannak és a karrierem szépen ível felfelé. Néha attól félek, hogy magasról lehet nagyot esni, de úgy vagyok vele, hogy amíg lehet, szeretném kiélvezni az ezzel járó lehetőségeket és megtapasztalni a saját határaimat.

m2

A katonaságban egyébként az első 9 hét – a kiképzőtábor – volt a legnehezebb, de az meg remek lehetőség volt új barátokat szerezni és arra, hogy megismerjem és feszegessem a saját határaimat. Igen van kúszás-mászás, hátizsák cipelése hosszú mérföldeken át, van kötél- és falmászás és gázkamra is, de ezek pillanatnyi kényelmetlenségek ahhoz képest, amit az ember akkor érez, mikor leküzdi ezeket az akadályokat.

Azért szerintem ez a képlet nem mindenkinek (főleg nőként) lenne ilyen egyértelmű. Jelenleg mit csinálsz a katonaságon belül?

Szerencsére most olyan helyen dolgozom, ahol kevesebb a kényelmetlen helyzet, ellenben sok az érdekes, kihívást jelentő feladat. Lehetőségem volt bekerülni egy különleges egységhez. Ez azért óriási dolog, mert ide már tényleg csak a legjobbakat válogatják be.  Itt, a ’speciális oldalon’ különleges képességű katonákkal dolgozhatok együtt, akiktől sokat tanulok. Ahhoz, hogy valaki ide eljusson, egy több hetes kiképzésen kell részt vennie, ahol szigorúan csak a legmegfelelőbb képességű katonákat választják ki. Szerencsére engem is kiválasztottak, így részt vehettem egy több hónapos kiképzésen, ahol azonban elég magas a kiesési arány. Mivel ezeket az akadályokat sikeresen vettem, így ma már bátran mondhatom, hogy a munkámra nem munkaként tekintek, hanem egyfajta kikapcsolódásként.

Szerinted mi az a személyiségjegy, ami ehhez a hivatáshoz mindenképp szükséges? Ha esetleg másnak lennének ilyen jellegű álmai, biztatod-e, vagy mit javasolsz számukra?

Úgy gondolom, hogy a kitartás és az ellenálló képesség talán a két legmeghatározóbb tulajdonsága egy katonának. Ezek híján az ember hajlamos könnyen feladni a kitűzött céljait az első, kisebb akadály láttán. Nekem mindig vannak céljaim, egyszerre általában több is. Amikor elérem az egyiket, az a sikerélmény ad erőt a következő, nagyobb volumenű célhoz. Ezek a sikerek segítettek a családomnak is, hogy elfogadják a tényt: katona vagyok.

Eleinte vívtuk a harcokat, nehéz volt nekik megérteni, hogy miért szeretném ezt csinálni, de az évek előrehaladtával és a sikereimnek hála, mára már nem csak elfogadták a döntésem, de velem együtt örülnek. Jó érzés, hogy büszkék rám, még ha anno nem is ezt a karriert szánták nekem.

m5

Ha valaki úgy gondolja, hogy ez az életforma neki való, én csak javasolni tudom, hogy próbálja ki, amint van rá lehetősége. Viszont ha az eredmény nem az, amit várt, fontos, hogy az ember tudjon tovább keresgélni annak érdekében, hogy megtalálja a saját útját. Sajnos azt tapasztalom, hogy túl sok ember végez olyan munkát, amiben nem leli örömét, márpedig nagyon fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál. Nekem is volt számos munkahelyem, dolgoztam szállodában, étteremben, nanny-ként és légiutaskísérőként is. Ennek az az oka, hogy amint úgy éreztem, hogy a munkám már nem nyújt élvezetet számomra, váltottam. Szerencsére a katonaság elég változatos ahhoz, hogy folyamatosan új élményekkel gazdagítson, és ne tudjam megunni.

Külső szemmel nézve tényleg olyan az életed, mint maga az amerikai álom: ott élsz, ahol szerettél volna, megszerezted az állampolgárságot, a munkád a szenvedélyed, Rád talált a szerelem is és sokat utazgatsz. Én azonban tudom, hogy kőkemény munka és sok-sok küzdelem, verejték és időnként könny is állt ezek mögött az eredmények mögött.

Mi az, amit a jövőre nézve szeretnél elérni, mi a Te következő nagy álmod?

m1

Folyamatosan újabb célokat tűzök ki magamnak. A munkahelyi sikerek mellett szeretnék pár év múlva családot is alapítani. Ez persze nem egyszerű, mert nehéz felhagyni a munkahelyi célokkal egy ambiciózus személynek. Még két évet kértem magamtól ’katonásdit játszani’, utána a családé lesz a főszerep. Bár nagy hassal is tud aktív maradni valaki, így vélhetőleg ez sem jár majd annyi lemondással, mint ahogy még most tűnik. Mindenesetre addig megpróbálok még több dolgot lehúzni a bakancslistámról.

Szívből kívánom, hogy minden álmod váljon valóra!

Ezúton is köszönöm Mütyinek az interjút és azt, hogy egyszerre a barátom és az egyik legnagyobb példaképem!

Hogyan utazzunk kisbabával (aki még nem jár) – 2. rész

Az előző részben arról meséltem, milyen előkészületeket tettünk a két hetes utazásunk előtt, hogyan zajlottak a repülések és miként kerestük a szállást. A mai bejegyzésben pedig arról szeretnék írni néhány gondolatot, hogy miként teltek a napjaink és mi volt végül a konklúzióm.

Hogyan üssünk el egy napot, ha gyerekkel utazunk?

Szemben a korábbi ‘felkelünk reggel, aztán bekapunk valamit, majd egész nap rójuk a várost, míg le nem rohad a lábunkról a cipő’-módszerrel, be kell látni, hogy gyerekkel utazni az nem úgy megy, ahogy a laikus azt előre gondolná. Az egyik részről már-már atombiztosra kell egy napot szervezni, míg másrészről teljesen fölösleges bármilyen elvárással is bírni.

A fókuszban ugye a gyerek áll. Hozzá igazodunk: ha ő felkelt, akkor sajnos mi is, ha ő megéhezik, akkor megállunk és etetünk, ha pedig visítva üvölt, mert épp nincs valamihez kedve, akkor 3 másodperc alatt bevetjük a Fővárosi Nagycirkusz és az állatkert szerelemgyerekét egy személyben és szórakoztatjuk a dedet.

Portugalia10

Igazából nem panaszkodom, nem volt vészes Zsigmonddal együtt utazni, a reptéri káoszban tanúsított türelme miatt meg egyenesen szent gyermeknek kell, hogy tituláljam. Néhány felnőtt jobban hangoskodott, mint ő. Ahogy mi csináltuk: mindig pakoltam oda neki két étkezésre tápot, plusz egy adag forralt vizet és tápszert por formájában, ill. egy üvegnyi bébipapit. Utóbbit is bárhol meg lehet kérni, hogy melegítsék meg, de ha gyümölcsöset teszünk oda, azt még csak melegíteni sem kell. Ennyi kaja kb 6-8 órára is elég kell, hogy legyen, de azért ilyen sokat egyhuzamban nem voltunk vele oda. Általában 4-5 óra volt egy etap, aztán hazamentünk sziesztázni.

A pelenkázás már nem éri el az ingerküszöbömet, volt, ahol konkrétan a wc padlóján kellett megoldani, de leterítettem a pelenkázó alátétet és akkor az se okozott különösebb gondot. Mivel első 2-2 napon Lisszabonban és az Azorin is szakadt, ez volt inkább kellemetlen, hiszen nem az volt, hogy csak úgy leteszem a gyereket a fűbe, hadd másszon. Egyébként ez a kézenfekvő megoldás, ha nagyon nyűglődik.

Mi hordozóval és babakocsival is nyomultunk. Egyetlen egyszer jártunk pórul, mikor nem vittük a babakocsit és elsétáltunk 6 km-t a lakástól. Úgy voltunk vele, hogy majd überrel hazajövünk, mikor tudatosult bennünk, hogy nincs nálunk a gyerekülés, így az über kilőve. A taxi duplaannyi lett volna, szóval maradt a tömegközlekedés és a hazaséta. Nem volt vészes, csak akkor már nagyon fáradtak voltunk és Zsigi is unta a hordozót.

Portugalia11

Nálunk most még napi háromszor alszik a gyerek: délelőtt fél órát, ebéd után kb. egyet és fél 5-5 körül még fél órát. A hordozóban és a babakocsiban viszont órákat képes volt aludni, így nyilván az esti fektetések nehezebben mentek, illetve a két órás időeltolódás is kicsit rányomta a bélyegét az éjszakai alvásunkra.

Nagy esti kimaradásaink nyilván nem voltak, 9 körül fektettünk, utána már maximum maradt az otthoni borozgatás egy üveg jóféle portóival…hát ez ilyen, ha nincs segítség, de azt meg már megszoktuk itthon is.

Mit csinálnék ismét így, vagy pont teljesen másképp?

Amit változtatnék: bár nem nagy dolog, de talán azt az utolsó nagyon kicsi szállást nem foglalnám le. Nem azért, mert nem éreztük ott jól magunkat, de elsőre szíven ütött, hogy egy sikátoros gettóba vittem a gyereket. Az égvilágon semmi gond nem volt, és nem is volt valójában gettó, de ezt már csak másnap reggel láttuk és volt miatta egy végigforgolódott éjszakám. Akkor éjjel nagyon önzőnek éreztem magam, amiért ilyen tré helyre kellett a fiúknak jönniük velem, csak azért, hogy én utazgathassak. Másnap reggel aztán napfényben már máshogy festett a dolog és tényleg azon túl, hogy elképesztően kis lakás volt, minden nagyon szuper volt vele.

Illetve vinnék még egy marék cumiláncot, mert Zsigi állandóan kiköpködte a cumikat, egyet el is hagytunk és na, hát én fél Portugáliát lenyaltam arról a nyamvadt cumiról.

Összességében azonban azt hiszem, hogy tök jól és lazán menedzseltük ezt a 12 napot.

Portugalia12

Konklúzió

Gyerekkel utazni tényleg teljesen más műfaj, de nem teljesíthetetlen. Én itthon például sokkal szerencsétlenkedősebb vagyok a gyerekkel, mint utazások során. Itthon nem indulok el vele sétálgatni (mert unom), vagy nehezen szánom rá magam, hogy bemenjek a városba ügyintézni.

Az a része mindenképp csodálatos volt, hogy minőségi időt tudtunk hármasban tölteni és végre nem csak én voltam 80 %-ban a gyerekkel. Így aztán lehet, hogy Zsigi ezekből semmire sem fog emlékezni, de a kötődés mindenképp szorosabb lett az apukája felé is, én meg boldog voltam, hogy hármasban csinálunk mindent.

Ami nehézség volt: nyilván elképesztően idegesítő, amikor a gyerek a kedvenc látnivalóm katartikus megélésének kellős közepébe beleüvölt. És van képe nem abbahagyni. Ez sajnos nem olyan, amit egy ‘légyszívesfejezdbe!’-re abbahagy, és éppilyen kiakasztó volt az is, mikor a hazafele utat végig visította a kocsiban, egész addig, míg hátra nem ültem hozzá, hogy visszapakoljam a szájába az öt másodpercenként kiköpdösött cumit.

Az meg, hogy mi elfáradtunk és lepihentünk volna egy-egy nagyobb séta/túra után, az eleve esélytelen volt. Éjszaka ugyanúgy kelni kellett, de ha mások is laktak a közelünkben, akkor meg kész attrakció volt, hogy minél előbb elhallgattassuk a gyereket, hogy ne ébredjen mindenki velünk együtt 5-6-szor üvöltésre. Mindig észnél kellett lenni, elég kaja és pelenka legyen, a pihenőit be tudjuk iktatni, el ne ázzon, meg ne fázzon és bábszínházazni a repülőn, a reptéren, a kocsiban és mindenhol, hogy Zsigmondnak jó kedve legyen.

Portugalia13

De minden nehézségével együtt azt mondom, hogy gyerekkel utazni ebben a korban (és ezt tényleg kihangsúlyozom, hogy itt egy 7-8 hós, vagy annál kisebb babáról beszélek), nagyon jó. Hogy később mi lesz, azt pedig hamarosan ismét teszteljük ;)!

Aki pedig arra kíváncsi, hogy mi mindent lehet egy gyerekkel csinálni az Azori-szigeteken, annak bátran ajánlom Haligaliék bejegyzését a témában.

Nézd meg a legfrisebb videónkat:
fb
Hortobágyi Rántott Vombat

Csatlakozz hozzánk a Facebookon, ahol még több fotót és videót találsz a nagy utazásról.

Blog naptár

May 2017
M T W T F S S
« Mar    
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031  
Új -Zélandi kalandok
























.





Szereplők

O.: A lány, aki hátra hagyva régi életét új utakra lépett, hogy megnézze, ízlik-e neki a hortobágyi rántott vombat.

Á.: A hedonista útitárs.

NZ.: Új-Zéland

HK.: Hongkong

A kezdetek kezdetét pedig itt találod: